A magyar történelemről
A magyar történelemről
A világ népei – kevés kivétellel – másutt élnek ma, mint ahol etnikailag megalakultak. Többségüket az időszámításunk kezdete körüli évszázadokban sűrűn ismétlődő népvándorlások valamelyik sodorta el eredeti szállásterületéről. Eurázsiában ezeket a népmozgásokat a sztyeppövezetben – közelebbről: a kínai nagy fal előterében – bekövetkezett erőviszony-eltolódások váltották ki, kihatásaik aztán láncreakció-szerűen végigsöpörtek egész Ázsián és Európán. A végleges haza megszállását az utókor – érthetően – szereti afféle gondosan megtervezett akcióként elképzelni, pedig valójában a „honfoglalók” jobbára nem hódítóként, hanem üldözöttként érkeztek új lakóhelyükre. S többnyire még arról is az előttük és utánuk sodródó népek állapota és ereje „döntött”, hogy hol lesz majd új hazájuk.
A magyarságot, kereken ezeregyszáz esztendővel ezelőtt, a népvándorlás utolsó előtti hulláma sodorta végleges (sorrendben legalább hetedik) hazájába, a Kárpát-medencébe. Az az etnikai csoport, amelyből utóbb kialakult, előbb a finnugor, majd – a finnek nyugatra költözése után (i.e. 2000 k.) – az ugor népcsalád burkában élt az Urál-hegység nyugati, majd keleti oldalán. Valahol itt alakult különálló etnikummá is az i.e. 1000 és 500 közti fél évszázadban. Ekkor keletkezett máig használatos önmegnevezése, a „magyar” népnév is, amelynek mindkét szótagja „embert”, „érthető beszédre képes embert!” jelent. (Megkülönböztetendő a számukra érthetetlen nyelven beszélő idegenektől, a térség népei nagyjából mind hasonló módon nevezték meg önmagukat). A néppé alakulástól a Kárpát-medencébe érkezésig eltelt másfél ezer esztendő java részét a magyarság az Urál délnyugati lejtőjén – a latin forrásokban Magna Hungariának nevezett mai Baskíriában – töltötte. Írásos adataink azonban jobbára csak azóta vannak róla, hogy többségük i.sz. 700 és 750 között áttelepült a Fekete-tengertől északra eső térségbe, a Don, a Donyec és a Volga folyók közé, s alávetette magát a kazár kagánátusnak. Amikor aztán a magyar törzsek 840 és 850 között továbbhúzódtak a Kárpátok keleti előterébe, a környék valamennyi hatalmának számolnia kellett velük.
A finnugor korban még halászatból és vadászatból élő népesség már az ugor korban áttért a nagyállattenyésztésre és a földművelésre, s meglehetős jártasságot szerzett a fémművesség területén is. Mivel Magna Hungaria a népvándorlás országútjának északi szegélyén terült el, a magyarság csakhamar hasonulni kényszerült a nyugatnak vonuló legerősebb lovasnomád népeihez. Bár a magyaroknak voltak állandó folyó menti szálláshelyeik, amelyek környékén földművelést és kisállattartást is folytattak, mind a sűrűn lakott, erősen városiasodott Fekete-tenger mellék, mind a Kárpát-medence lakóinak személyében időről időre megújuló pusztai veszedelem megtestesítőjének tűnhettek. Főként, hogy időközben- az iráni és a török népekkel való állandó együttélés és keveredés folytán – eredetileg finnugor szókincsükbe, megjelenésükbe, formakincsükbe, hitvilágukba, sőt génállományukba is egyre több török elem vegyült. (Innen ered az a magyar köztudatba is mélyen belegyökerezett tévhit, hogy a magyarság a török népek családjába tartoznék).
Miután a sztyeppén a 9. sz. második felében ismét erős népmozgás kezdődött, a magyar törzsek vezetői úgy döntöttek, hogy népüket a Kárpátok védővonala mögé telepítik. A római uralom öszeomlása (5. sz.) után a Kárpát-medencében egyetlen népnek sem sikerült tartósan megvetnie a lábát, pedig egy ideig itt volt a félelmetes hun, ill. osztrogót birodalom központja is. Még a honfoglalás előestéjén is csupán a peremvidékekre terjedt ki a szomszédos dunai bolgár, keleti frank és morva birodalom befolyása. A pásztorkodó magyarok számára olyannyira vonzó alföldi legelőkön, ill. a messze földön híres erdélyi sóbányák környékén szervezetlen – tehát ellenállás képtelen – néptöredékek éltek.
Miközben a magyar fősereg 895 tavaszán hozzákezdett a Kárpát-medence megszállásához, a Dnyeper és a Dnyeszter közti szállásait erőteljes támadás érte keletről, egy szomszédos lovasnomád nép, a besenyők részéről. Így a magyarok zöme megvert és állatainak nagy részét elvesztett menekülőként érkezett új hazájába. Ennek ellenére már 900-ra befejezték a teljes Duna-medence bekebelezését, sőt folytatták előnyomulásokat Morvaország irányába. A honfoglalók törzsenként, azon belül nemzetségenként helyezkedtek el új területükön. A terület közepét a két fejedelem kapta: a szakrális főfejedelem szállása Óbudán, a hadsereg felett parancsnoklóé pedig Székesfehérvár környékén volt. A kazár mintát követő kettős vezetés a honfoglalást követően csakhamar megszűnt, az egész irányítás Árpád Gyula leszármazottainak kezébe került.
Sokáig úgy tűnt, hogy a magyarság sem lesz képes alkalmazkodni a térség viszonyaihoz, s előbb-utóbb felmorzsolódik. A körülmények ugyanis arra ösztönözték, hogy hasonulás helyett megtartsa az európaitól elütő társadalmi és hadszervezeti vonásait. A széttagolt Európa – kivált Itália és Németalföld – egymással vetekedő hatalmasai örömmel kaptak az olcsó keleti segédcsapatokon, amelyek nomád harcmodorától már elszokott a feudális hadszervezet. Mire megtalálta az ellenszert, a gyorsan mozgó magyar csapatok – égetve, rabolva és pusztítva – végigszáguldozták egész Európát: délnyugaton Apuliáig és az Ibériai-félszigetig, északnyugaton az Északi-tengerig, délkeleten pedig Bizáncig. A kalandozások nyomán beáramló pénz és rabszolga persze nem serkentette a magyar társadalmat arra, hogy életformaváltásra törekedjék.
A 10. sz. közepén a magyar akciók egyre többször vereséggel végződtek, s ekkor az Árpád-házból való magyar fejedelmek felismerték, hogy népüknek, ha fenn akar maradni, alkalmazkodnia kell az európai normákhoz. Ezt célozta a kereszténység felvétele, amire a térség „pogány” népei éppen ez idő tájt erős ösztönzéseket kaptak mind a pápától, mind pedig a német-római császártól. Az Európához való csatlakozás nagy művét Géza nagyfejedelem kezdte – amúgy „pogány módra”: véres erőszakkal – a befejezés pedig fiára, Istvánra (1000-1038) maradt. Ő német fejedelemlányt vett feleségül, s 1000 karácsonyán a pápától kapott koronával annak rendje-módja szerint királlyá koronáztatta magát. Püspökségek és kolostorok alapításával ő vetette meg a magyar egyházszervezet alapjait is. Róma utóbb szentjei sorába emelte I. István királyt és az Árpád-ház többi tagját.
A magyar királyság e váltással véglegesen és visszavonhatatlanul a nyugat-Európában kialakult társadalomszervezési modellhez és értékrendhez csatlakozott. Igaz, azon belül – szomszédaival. Lengyelországgal, Csehországgal, Horvátországgal stb. együtt – olyan külön egységnek tekinthető, ahol a kései indulás következtében a nyugati struktúra bizonyos meghatározó elemei és intézményei nem alakulhattak ki teljesen. A földrészt meghatározó két régió – Nyugat- és Kelet-Európa közt – elhelyezkedő harmadikat – Kelet-Közép-Európát inkább a befejezetlenség, mintsem az átmenetiség jellemzi.
A magyar társadalom történeti léptékkel mérve gyorsan átváltozott földműveléssel is foglalkozó félnomádból állattenyésztést is folytató földművelő népességgé, s viszonylag gyorsan megtörtént az egykori idegen rabszolgák, szolgaelemek és lesüllyedt szabad magyarok jobbágyosztállyá formálódása is. A termelési rendszer fejlődése – akárcsak korábban Nyugat-Európában – Magyarországon is addig meghatározó súlyú, rabszolgákkal műveltetett földesúri allódiumok felszámolásával járt. A földesurak tartós használatra átengedték földjeiket alattvalóiknak, akik azokat saját termelőeszközeikkel és saját hasznukra, ill. kárukra művelték. Mivel minél többet termeltek, annál több maradt meg nekik a földesúri, egyházi és állami adók lerovása után, ez az ún. telki gazdálkodás sokáig biztosítani tudta az egész magyar gazdaság lassú, de biztos fejlődését, a termőterület folyamatos bővülését, a termelési eljárások tökéletesedését és – nem utolsósorban – a belső piac kialakulását, majd kiszélesedését. A paraszti gazdaság predominanciája Nyugat-Európában a középkor végére a jobbágynak szabad bérlővé válásához vezetett. A 15. században lassan a magyar jobbágyság is megindult ezen az úton, de azt nem tudta végigjárni. Szabad bérlővé válása ugyanis sokkal tágasabb és tagoltabb gazdasági környezetet igényelt volna, mint amilyennel a középkori Magyarország rendelkezett. A Kárpát-medence meglehetősen távol esett a távolsági kereskedelem korabeli főútvonalától – a Földközi- és az Északi-tengertől, valamint az azokat összekötő szárazföldi útvonalaktól -, még távolabb a később meghatározóvá vált óceáni forgalomtól, s így nem kaphatta meg azokat az ösztönzéseket, amelyek a kézművesipar és a városfejlődés lendületesebb kibontakoztatásához szükségesek lettek volna. Mivel – egyes folytatás nélkül maradt vallon kezdeményezéseket leszámítva – a magyarországi városokat csaknem mind németek alapították, lakták és irányították, az itteni városfejlődés szinte a német polgárosodás egyik távoli hadszínterének tekinthető.
Gyenge városiasodottsága következtében a tekintélyes nagyságú – Horvátországgal együtt mintegy 325 000 km-es magyar királyság a 14. sz.-tól fogva a nyugati ipar felvevő piacaként kapcsolódott be a kialakuló európai áruforgalomba. Az itáliai, utóbb német, angol, cseh posztókért, az ugyanezen helyekről származó fémárukért előbb bányatermelésekkel – a nagy bőségben található arannyal, ezüsttel, rézzel – vagy készpénzzel, utóbb pedig mezőgazdasági termékekkel – főként szarvasmarhával és állatbőrrel fizetett. Mivel a nyugati „fennsík” és a „peremvidékhez” tartozó Magyarország árucsere-kapcsolatát hosszú évszázadokon át ezen cikkek ellenirányú forgalma jellemezte – lévén a nyersanyag- és agrárolló már akkortájt is általában nyitott -, maga a külkereskedelem is konzerválta Magyarország alárendelt gazdasági helyzetét, és ezzel együtt lemaradását is.
Pedig a politikai viszonyok csaknem az egész középkorban kedveztek a békés termelőmunkában rejlő lehetőségek kibontakoztatásának. A magyar királyság ugyanis a korabeli Európa legstabilabb államalakulatai közé sorolható. A feudális társadalomra olyannyira jellemző széttagolódási hajlam – egy rövidke szakaszt (1301-1308) leszámítva – sohasem vezetett el az államterület effektív széthullásához, kisebb hatalmi formációk kialakulásához. Az Árpád- (1301-ig), az Anjou (1308-1387), a Luxemburgi (1387-1437), a Habsburg- (1437-1458), a Hunyadi- (1458-1490) és a Jagelló (1490-1526) házból való magyar uralkodóknak mindvégig sikerült megvédelmezniük legalább a „prima inter pars” pozícióját. Ennek oka elsődlegesen abban keresendő, hogy a királyi család mindvégig megmaradt a legnagyobb földbirtokosnak, sőt főkegyúri joga révén beleszólása volt a hatalmas egyházi vagyon hasznosításába is. Természetesen a magyar uralkodó is kénytelen volt átengedni bizonyos királyi várakat, birtokokat és jövedelemforrásokat az országos méltóságokat viselő főuraknak. Ezek azonban a tisztségváltáskor az utódra szálltak át, s így nem válhattak szeparatív törekvések hordozójává. A magyar állam, amelynek működése az uralkodó és a nemesség közti – 1222-től fogva írásos – kompromisszumokon alapult, afféle kezdetleges „alkotmányos” monarchiának tekinthető. A főpapok és a főurak az ún. királyi tanácson, a köznemesség pedig a hol ritkábban, hol gyakrabban ülésező országgyűlésen szólhatott bele az országos politikába. Leszámítva a 16. sz. első évtizedeit, amikor Magyarország gyakorlatilag kormányozhatatlanná vált, az egyes rétegek hatalmi harca mindig elegendő teret kínált az önálló királyi akarat érvényesüléséhez.
Miután fennállásának első évtizedeiben a magyar királyságnak pápai segítséggel sikerült visszavernie a német-római, majd később a bizánci császárság alávetési kísérleteit, nemigen akadt veszélyes riválisa a szomszédságban. Így aztán – a feudális „együttélés” szabályai szerint – a magyar királyság lépett fel hódítólag gyengébb dél- és északkeleti szomszédaival szemben, miközben az ottani uralkodóházakkal nemegyszer dinasztikus kapcsolatra lépett. Erejéből azonban tartós hódításokra nemigen futotta, királyai rendszerint beérték azzal, hogy címeik közé felvették a névleg meghódolt ország nevét is. Az ország törzsterületét mindössze egyetlen alkalommal érte megrendítő erejű idegen támadás: a népvándorlás utolsó hullámaként Európára tört tatárok 1241-1242-ben a Kárpád-medencét is végigpusztították. Mivel azonban rövid ideig tartózkodtak itt, a IV. Béla (1235-1270) vezette újjáépítés – részben idegenek betelepítésével – gyorsan el tudta tüntetni a tatárok által okozott éktelen sebeket.
Ennek az „idilli” állapotnak az oszmán törökök felbukkanása vetett véget, akik a 14. sz. közepén jelentek meg a Balkán délkeleti csücskében, s legott támadóként léptek fel azon államalakulatokkal szemben, amelyeket a magyar király is hűbéreseinek tekintett. A küzdelem kezdetben a Balkán feletti hegemóniáért, a 15. sz. derekától – miután a török előrenyomulásnak a kisebb-nagyobb keresztes összefogások sem tudták útját vágni, s a magyar haderő határaihoz szorult vissza – immár magyar területekért folyt. Bár a magyar királyság mintegy évszázadon keresztül magára hagyatva is vitézül állta az egyre nagyobb területi, népesség- és katonai fölényben lévő török birodalom nyomását, az aránytalan erőfeszítésbe előbb-utóbb bele kellett roppannia. Annál is inkább, mert a nyugati külpolitikai viszonyok is kedvezőtlenül alakultak számára. Az itteni hatalmakat – köztük a magyar trónra kacsingató Habsburgokat is – az egymással folytatott háborúskodás kötötte le s, nem értek rá Közép-Kelet-Európa sajátos problémáival foglalkozni. S ha igen, akkor is úgy, mint a francia királyok, akik a Habsburgok erőinek megosztása végett szívesen buzdították Magyarország megtámadására potenciális szövetségesüket, a török szultánt.
I. Szulejmán szultán hada 1526-ban mélyen behatolt Magyarország területére, és ott megsemmisítő vereséget mért II. Lajos magyar király seregére, majd 1541-ben végleg birtokába vette a magyar királyi székvárost, Budát. Mivel az ország nyugati és északi része – a magvaszakadt magyar Jagellókkal kötött dinasztikus szerződések révén – a Habsburgok (1526-1918) kezére, a keleti rész egy, a főurak közül választott, a török által támogatott magyar uralkodó (utóbb erdélyi fejedelem) kezére került, az ország három részre hullott szét. A török által megszállt terület, a királyi Magyarország és az erdélyi fejedelemség határai az idők folyamán olyan gyakran változtak egymás rovására. Az ekkor létrejött hatalmi rend a 17. sz. végéig változatlan maradt.
Az egykor egységes ország két része egy-egy olyan, több világrészre kiterjedő birodalom – a Habsburg, illetve a török – végvidékévé változott, amelyek ott emberöltőnként legalább egyszer véres háborúkat vívtak egymás kiszorítása végett. A háborúskodás következtében elveszett a teljes természetes szaporulat, sőt annál is több, hiszen a többi európai ország népessége a 16. sz.-ban megkétszereződött. A török által megszállt országrészekben elpusztult a középkori településhálózat jelentős hányada, de a települések országszerte pusztultak. Veszendőbe ment rengeteg olyan gazdasági energia, amely szerencsésebb esetben közelebb segíthette volna Magyarországot a nyugati színvonalhoz.
A másfél százados török uralom alaposan átrajzolta a magyar királyság etnikai viszonyait is. Magyarország fennállásától kezdve soknemzetiségű államalakulat volt, uralkodói – abból kiindulva, hogy az „egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” (I. István) – szívesen fogadtak minden betelepülőt, érkezzék az bármely égtáj felől is. S mivel ugyanazokat a jogokat biztosították a már a honfoglaláskor itt talált vagy az itt kialakult nemzetiségek tagjainak is, amelyekkel a hozzájuk hasonló társadalmi státusú magyarok rendelkeztek, a soknemzetiségű jellegből a középkorban sohasem adódtak politikai problémák. Általában még akkor sem, ha a bevándorlók – mint a románok és a szerbek – nem katolikus, hanem görögkeleti vallásúak voltak. A török háborúk központi elhelyezkedésénél fogva elsősorban a magyar etnikumot sújtották, amely oroszlánrészt vállalt magára a várháborúk terhéből is. Mivel a védettebb peremvidékeken élő nemzetiségek – az európai trendnek megfelelően – eközben még szaporodhattak is, a magyarság kisebbségbe került, és északról a szlovákság, keletről a románság, délről pedig a szerbség népi határa erőteljesen elmozdult az ország közepe felé. A szerbek mind a török megszállók, mind pedig a – későbbi – Habsburg-kormányzat részéről megkülönböztetett bánásmódban részesültek, s így a magyar társadalmon belül megjelent az első, pusztán nemzetisége okán elkülönült politikai csoport.
Bár Magyarország pusztításából minden itt megfordult katonaság – a magyar is – kivette a részét, az ország gazdasági és politikai sorsára nézve egyaránt vészterhes változások elsősorban mégis a törökök számláját terhelik. Nemcsak azért, mert a megszállt országrészekben az itt találtnál elmaradottabb birtokhasznosítási rendszert vezettek be, – hiszen a gyorsan változó török birtokosok közömbösek voltak a termelés védelme iránt -, hanem elsősorban azért, mert hadakozási gyakorlatuk önmagában is pusztítóbb volt az európainál, s ráadásul magukkal hozták az esztelen pusztítás virtuózait, a krími tatárokat, akiktől aztán saját alattvalóikat sem tudták megvédelmezni. Legnagyobbrészt a tatárok rovására írható az ún. tizenöt éves háború (1593-1606) tragédiája, amely a talán még visszafordítható kedvezőtlen változásokat véglegessé tette.
Magyarország azonban még így is „szerencsésnek” mondhatta magát, hogy elkerülte a balkáni államok sorsát, amelyek telje egészükben török uralom alá kerülve évszázadokra kiszakadtak az európai közösségből. Ez elsősorban a Habsburgok osztrák ágának köszönhető, amely – osztrák örökös tartományaik közelsége miatt – érdekelt volt legalábbis az ország egy részének megvédelmezésében. S mivel a Habsburgok a magyar és cseh királyi mellett a német-római császári trónt is betöltötték (1556-tól), e cél érdekében váltakozó intenzitással mozgósítani tudták a hatalmas Német Birodalom erőforrásait is. E segítségnek persze nagy ára volt. A királyi udvar és a központi adminisztráció – mint utóbb kiderült évszázadokra – az országon kívülre került. Magyarország (a török kiűzése után teljes egészében (egy ezernyi érdek közt lavírozó, heterogén monarchia része lett, amelyen belül a maga külön érdekeit csak állandó küzdelemben biztosíthatta.
Ennek ellenére a magyar nemességnek mind kiváltságait, mind pedig intézményeit sikerült átmentenie, s belügyeiben messze nagyobb önállóságot élvezett, mint a többi Habsburg-„tartomány” uralkodó osztálya. Noha a kül-, a had- és az ezekhez tartozó pénzügyekről Bécsben döntöttek, a többi – legalábbis elvben – a magyar országgyűlésre tartozott, a helyi közigazgatásba és jogszolgáltatásba, valamint a földesúr-jobbágy viszonyba pedig egyáltalán nem volt beleszólása a központi kormányzatnak. A magyar feudális struktúra erejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a törököt is rá tudta szorítani, hogy a megszállt területeken élő jobbágyság adóján és irányításán vele megosztozzék. (Gyakorlatilag az egész megszállt övezet mindvégig kettős adózás alatt állott, de a török-magyar condominium helyenként a közigazgatás és jogszolgáltatás területén is érvényesült). Miközben az erdélyi fejedelmek nem sok beleszólást engedtek a döntésekbe saját rendjeiknek, a királyi Magyarország nemessége a 17. sz.-ban végig számíthatott támogatásukra. Az erdélyi fejedelmek a 17. sz.-ban több ízben összemérték fegyvereiket a Habsburgokkal; az eredmény mindahány alkalommal a rendek, ill. a katolikus Habsburgok által szorongatott protestánsok jogainak biztosítása lett.
Időközben ugyanis Magyarország népességének többsége protestánssá lett: a 16. sz. végére nagyobbrészt Calvin, kisebbrészt Luther és Servet követőihez csatlakozott. Noha a 17. sz.-ban erőteljesen kibontakozott ellenreformáció hatására sokan visszatértek őseik vallására, a protestáns egyházak továbbra is megmaradtak jelentős kulturális, sőt politikai tényezőnek. A reformáció – mint mindenütt – Magyarországon is az anyanyelvű hitéleti, tudományos és szépirodalom, valamint az iskolaügy felvirágzását hozta magával. S emellett kiteljesítette azokat a humanista törekvéseket is, amelyek – Hunyadi Mátyás király kezdeményezése (1458-1490) nyomán – éppen vele egy időben terjedtek el.
A 17. sz. utolsó éveiben a császári hadak – egy nagy nemzetközi összefogás (A Szent Szövetség) keretében másfél évtized (1683-1699) leforgása alatt – csaknem teljesen megtisztították Magyarországot a töröktől. A francia hadszíntéren is diadalmaskodott császári kormányzat azonnal hozzákezdett az egységesítési törekvéseit akadályozó rendi előjogok felszámolásához, a magyar nemesség visszaszorításához. A legnagyobb Habsburg-ellenes felkelés, a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) azonban bebizonyította, hogy Magyarországot nem lehet a magyar nemesség kihagyásával, még kevésbé annak ellenére kormányozni. Az elbukott felkelést követő újabb kompromisszum visszaállította és körülbástyázta a hatalom felosztásának korábbi rendjét. Vagyis: a kormányzat nemcsak arról mondott le, hogy Magyarországot más „tartományok” módjára központi utasításokkal irányítsa, hanem arról is, hogy- azok védelmében – beleszóljon az alávetett néposztályok sorsába. (Ezen a doktrínán csak a felvilágosult abszolút uralkodók – Mária Terézia [1740-1780] és II. József [1780-1790] – ütöttek némi rést).
Bár a belső népvándorlásnak is volt szerepe az egykori török területek újranépesítésében, ez a török korban elveszett termelőerőket természetesen nem pótolhatta. Betelepülők elsősorban a túlnépesedett német fejedelemségekből, kivált a legnyugatibbakból jöttek. (Innen ered a németek által különösen sűrűn lakott dél-dunántúli részek Schwäbische Türkei elnevezése, s az, hogy a köznyelv a magyarországi németeket – származási helyüktől függetlenül – „sváboknak” nevezi). Magyarország így szorgalmas és invenciózus munkás kezekhez jutott, de tovább színesedett az ország amúgy is fenyegetően sokszínű nemzetiségi összetétele is.
A kavargó előzmények után joggal eseménytelennek (de helytelenül elhanyagolhatónak) érzett 18. sz. azt a látványos ugrások nélküli, békés regenerálódást – második felében már gyarapodást – hozta, amelyre a végletekig kimerült Magyarország olyan régen áhítozott. A század végére 9 millió fölé emelkedett lakosság a korábbinál intenzívebb művelés alá fogta az ország földjét, aminek következtében Magyarország élőállat helyett gabonaexportőrré változott. De a fellendülés ezúttal sem terjedt ki az ipar területére, a kevés manufaktúrakísérlet gyorsan elsorvadt, a terepet továbbra is a fejlődésgátló céhszervezet uralta (1872-ig), s az ország változatlanul behozatalra szorult minden jobb minőségű iparcikkből. Ez különösen akkor vált szembetűnővé, amikor a napóleoni háborúk okozta konjunktúra következtében a mezőgazdasági termelőnépesség életszínvonala jelentősen megemelkedett, és viszonylag erős gazdagparaszti réteg alakult ki. A 18. sz. tehát a készülődő minőségi ugrás előfeltételeinek felhalmozódását hozta.
A magyar nemesség – amely Európában a legnépesebbek közé tartozott (az össznépesség 4,6%-ára rúgott) – sokáig otthonosan érezte magát az újjászervezett Habsburg monarchiában. Az sem zavarta, hogy Bécs nem sietett visszaállítani az ország területi egységét; Erdélyt pl. egészen 1848-ig külön kezelte. Gyorsan elmúlt a II. József reformjai nyomán támadt meghasonlás is. A francia forradalom, majd Napóleon ellenében a nemesség ismét szorosan felzárkózott a központi kormányzat mögé. Viszont – megfelelő polgárság hiányában – ugyanezen nemességből verbúválódtak a francia példa nyomán Európa-szerte elterjedt jakobinus, ill. antifeudális-liberális eszmék magyar követői is. Az 1830-as évektől kibontakozott ún. reformmozgalom legjelentősebb vezérei közül gróf Széchenyi István az arisztokrácia élvonalából, Kossuth Lajos pedig a birtoktalan kisnemességből származott.
Az Elbától keletre eső régiókban a nemesi privilégiumok felszámolása vagy korlátozása, a jobbágyrendszer lebontása volt a legsürgetőbb feladat. Itt már régen – Magyarországon a 18. sz. elejétől, másutt már korábban – bezárultak a szabad bérlői státus felé vezető utak, és az árutermelő nagybirtok vált a gazdasági élet meghatározó elemévé. A kevéssé intenzív robotmunkán alapuló nagybirtok azonban akkor sem tudott igazán rentábilisan termelni, ha kiváló termőfölddel és elegendő munkáskézzel rendelkezett. A nemesi előjogok szívósan akadályozták a földforgalom és a hitelviszonyok kialakulását, a közterhek arányos elosztását: a modernizálást.
A bécsi kormányzatnak – amely Európa csendőrének szerepében tetszelgett – már a belső változtatások szükségességének hangoztatása is sok volt. Hát még az, hogy az ellenzék Magyarország modern nemzetállammá alakítására törekedve, az Ausztriával fennálló viszony kérdéseit is csakhamar bolygatni kezdte. Bécs retorziói azonban csak ideig-óráig hátráltathatták a reformeszmék elterjedését, a szélesedő ellenzék mozgalommá, majd párttá szerveződését. Az 1840-es években a pezsgés a magyar társadalom csaknem minden életmegnyilvánulására kiterjedt, az urbanizációtól a tudományokig, a közlekedésügytől a kultúráig. Ekkortájt jöttek létre azok az intézmények – pl. a Tudományos Akadémia -, amelyeket mindmáig a nemzeti kultúra legfontosabb szervezői közé sorolunk; kialakult a magyar sajtó, és kiemelkedő alkotások jellemzik a kor irodalmát és művészetét is.
1848 kora tavaszán újabb forradalmi hullám söpört végig Európán, amihez Bécs népe március 13-án, Pesté 15-én csatlakozott. A tömegnyomás hatására a pozsonyi országgyűlésen is az ellenzék kezébe került az irányítás, amelynek sikerült törvénybe iktatnia követeléseinek javát: pl. a jobbágyfelszabadítást, a törvény előtti egyenlőséget, a sajtószabadságot, Erdély unióját és a független magyar kormány létrehozását. (Addig a bécsi Magyar Kancellária és a Budán székelő Helytartótanács, nádor – az egyik Habsburg főherceg – alkotta a „magyar kormányt”.) A bécsi felkelés leverése után, 1848 szeptemberében a császári kormányzat fegyverrel támadt a vér nélkül diadalmaskodott magyar forradalomra, hogy megsemmisítse annak – a császár által is szentesített – vívmányait. Az önálló magyar hadsereg, jóllehet csak most jött létre, magára hagyatva is egy teljes esztendeig tartotta magát, s csak akkor kapitulált, amikor 1849 nyarán a cári sereg is beleavatkozott a küzdelembe. Pedig – a németeket kivéve – a nemzetiségek is a szabadságharc ellen léptek fel. Mivel a magyar nacionalizmus kibontakozása az ő soraikban is felgyorsította a nemzeti ébredés folyamatát, s identitástudatokat jobbára a magyarellenségre alapozták, Bécs könnyen szót értett velük, hogy azután ugyanazzal fizessen nekik a „hűségért”, amivel a magyaroknak a „hűtlenségért”.
A szabadságharc bukásával veszendőbe mentek 1848 nemzeti vívmányai: Bécs idegen tisztviselők segítségével, rendeleti úton irányította Magyarországot, amelynek társadalma viszont passzív rezisztenciával válaszolt a súlyos véráldozatokat is követelő megtorlásra. Közben azonban – ha osztrák szájíz szerint és részlegesen is – folyt 1848 polgári vívmányai egy részének (pl. a jobbágyfelszabadítás) gyakorlati végrehajtása, sőt a beáramló osztrák tőke nyomán kezdtek kialakulni az ipari kapitalizmus alapjai is. Bécset sorozatos nyugati katonai vereségei (1859-ben Franciaországtól, 1866-ban Poroszországtól) kényszerítették arra, hogy ismét visszavegye az uralmi szisztémába egykori partnerét: a magyar nemességet. A kiegyezés – amely magyar oldalról Deák Ferenc 1848-as igazságügyminiszter művének tekinthető – I. Ferenc József (1848-1916) megkoronázásával, magyar kormány kinevezésével és az 1865 óta ismét ülésező országgyűlésen hozott törvények szentesítésével ment végbe 1867-ben. Ekkor – csaknem húszesztendős késéssel – 1848 magyar elképzeléseit ültették át a gyakorlatba. Az Osztrák-Magyar Monarchia két társországa külön törvényhozással és külön kormánnyal rendelkezett. A kül-, a had- és az ezekkel kapcsolatos pénzügy közös volt, egyébként a kormányok egymástól függetlenül vitték saját országuk ügyeit. A végrehajtó hatalmat – igaz, a belügyminisztérium felügyelete alatt – továbbra is a vármegyék gyakorolták, menedéket nyújtva az elszegényedett köznemességnek.
Bár a másutt is bőven tenyésző feudális maradványok lehetetlenné tették, hogy a kiegyezés utáni Magyarország társadalma ízig-vérig polgári normákhoz igazodjék, ez nemigen gátolta a kapitalista gazdaságszerkezet kibontakozását. A hitélet varázslatosan gyors kiépülése és a külföldi tőke szabad mozgása szervesen bekapcsolta Magyarországot a kapitalista világgazdaságba. Az éppen csak kiépült magyar gyáripar egyes területeken Európa élvonalába ugrott. Az infrastruktúra kiépítése – az egészségügyi ellátástól a közép- és felsőfokú iskoláztatásig, a közlekedéstől a szolgáltatásokig – oly kitűnően sikerült, hogy sok tekintetben ma is alapozni lehet rá. Az ország hatalmasat lépett előre a városiasodásban is: a hatalmasra duzzadt, de egyszersmind látványos és színvonalas Budapestet a legvonzóbb világvárosok sorában emlegették. A világjáró énekesek, a tudomány és a technika új csodáival házaló tudósok és műszakiak úti programjába éppúgy bekerült, mint a kalandorok és prostituáltak menetrendjébe.
Röviden: Magyarország ekkor került oly közel a nyugat-európai országok színvonalához. S ha nem hiányoznak azok a gazdasági energiák, melyeket még a török korban veszített el, alighanem még közelebb jut a „fennsík” országaihoz. E hatalmas fejlődésnek – amely a kultúrára is kiterjedt – voltak persze árnyoldalai is. A feudális korból itt maradt nagybirtokok fennmaradása következtében többmilliós föld nélküli parasztréteg képződött, amely az itthoni közmunkák lezárulta után javarészt Amerikában nézett megélhetés után. A fényes sugár- és körutak mögött nyomornegyedek keletkeztek, széles táptalajt nyújtva a bűnözésnek is, a bontakozó munkásmozgalomnak is. Hiába figyelmeztetett a sajtó, az irodalom és a művészet – amelyek a századfordulóra feltöltődtek szociális indulatokkal -, a kormány figyelméből nem tellett e társadalmi visszásságok orvoslására.
S nem tellett a nemzetiségi kérdések rendezésére sem. Bár az 1868-ban hozott nemzetiségi törvény messzemenően elismerte a más anyanyelvű lakosok egyenjogúságát és biztosította személyi jogaikat, ragaszkodott ahhoz a fikcióhoz, hogy Magyarországot egyetlen politikai nemzet alkotja: a magyar, amelybe a más nyelven beszélők is beletartoznak. Ezzel fokozatosan elidegenítette magától a nemzetiségi értelmiséget – amelyet egyébként könnyen megnyerhetett volna -, s mozgalmakat támasztott önmaga ellen. Így azután a korabeli európai gyakorlatban páratlanul liberálisnak számító magyar nemzetiségi törvény csak a magyarországi németeket, ill. a Galícia felől tömegesen bevándorló zsidókat nyerte meg, akik gyorsan beépültek a magyar bank-, kereskedelmi, ipari és kulturális életbe.
Mindezek a tehertételek nem sodorták volna végrombolásba Magyarországot, ha az I. világháborúból nem a vesztesek oldalán kerül ki. (A kiegyezés egyetlen igazi nagy hátulütője az volt, hogy Magyarország külpolitikai mozgásterét behatárolta). A győztes hatalmak csak a Monarchia megszüntetéséről határoztak, annak mikéntjéről nem; a döntés e tekintetben nagyrészt a magyarországi nemzetiségek gyűléseire maradt. Ezek – a magyar nemzetiségi politikától elszenvedett sérelmek miatt – sorra az államkeretek felszámolása és nemzeti államalakulatok létrehozása mellett döntöttek (1918).
A világháborús vereség következtében tehát az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, és helyén új államok keletkeztek; nagyobbrészt a történeti Magyarország feloszlatása révén, hiszen annak kétharmada a szomszédos országokhoz: az akkor keletkezett Ausztriához, Csehszlovákiához és a Szerb-Horvát-Szlovén Államhoz, ill. a Román királysághoz került. A Magyarország sorsának rendezésére hivatott trianoni békeszerződés (1920) nem annyira a meghirdetett etnikai elvek, hanem inkább katonai-stratégiai meggondolások alapján vonta meg az új határokat. Így a magyar népesség csaknem egyharmada – sok helyütt kompakt tömbben – az új országok felügyelete alá került, s – csökkent számba – ott él mind a mai napig. Igaz, a térség szétbogozhatatlanul összebonyolódott viszonyait másként, mint föderatív alapon, aligha lehetett volna igazságosan rendezni. Erre a megoldásra azonban az újonnan megerősödött vagy létrejött államokban éppúgy nem volt meg a hajlandóság, mint egykor a magyar uralkodó osztályban.
A rendezés adott módja hosszan tartó gondokat eredményezett a térség gazdasági és politikai életében. Mivel a Monarchia utódállamai egyazon infrastruktúrán és potenciálon osztozkodtak, mindegyikük csak az eredeti gazdaság-szerkezet egy-egy töredékét örökölte, amelyből sok helyütt máig sem sikerült igazán kiegyensúlyozott, ütőképes nemzetgazdaságot formálni. Az átrendezés természetesen Magyarországot sújtotta a legjobban, amelyet megfosztottak szinte az összes nyersanyaglelőhelytől, amelyre háborús jóvátételt és előnytelen kereskedelmi feltételeket rótt a békeszerződés, s amelynek gondoskodnia kellett az elcsatolt területekről ide menekült tömegekről is. A körülményekhez képest a magyar gazdaságot – persze nemzetközi segítséggel – viszonylag gyorsan sikerült szanálni, sőt az 1929-1932-es gazdasági világválság előtt és után némi fejlődést is mutat. Az ország mezőgazdasági termelése nemcsak a lakosság szükségleteit fedezte, hanem többnyire még kivitelre is bőven jutott belőle. Egyes iparágazatokban Magyarország ismét a nemzetközi élvonalba került. Ugyanakkor változatlanul megoldatlanok maradtak az országot már a dualizmus korában is fojtogató szociális problémák.
Igaz, a gazdasági problémák időleges megoldásához nagyban hozzájárult a fegyverkezési program. A magyar kormányzat – élén a „királytalan királyság” kormányzójával, Horthy Miklós tengernaggyal – ugyanis egyetlen pillanatra sem nyugodott bele a területveszteségbe, s egész külpolitikáját a revízió szolgálatába állította. Csak azokkal az országokkal – kezdetben Olaszországgal, majd Németországgal – épített ki szorosabb kapcsolatok voltak, amelyek hajlandók voltak e programját legalább korlátozott formában támogatni. Igaz, másként nem is nagyon tehetett, hiszen a szomszédos országok létrehozták Magyarország ellen a Kisantantot, és a győztes atlanti hatalmas természetesen ezt támogatták.
Mindez persze erősen befolyásolta a Horthy-rendszer belpolitikáját is. Miután a rendszer egy polgári demokratikus (1918) és egy proletárforradalom (1919) romjain keletkezett, meghirdetett elve volt az ellenforradalmiság, ami társadalom-felfogását eleve zárttá és rugalmatlanná tette. Annyi alkalmazkodóképesség azonban maradt benne, hogy – a rendszerint kommunistaüldözésekben végződő mélypontok dacára – az idők folyamán visszatérjen a dualizmus korának liberális gyakorlatához. Mivel azonban Magyarország a fasiszta országokban talált támogatókra, fokozatosan engedni kényszerült bizonyos fasisztoid tendenciáknak, ami utóbb nyíltan fasiszta pártok kialakulásához és nyílt zsidóüldözéshez vezetett.
Az inkább konzervatív, semmint fasiszta magyar vezető réteg azzal pecsételte meg önmaga és a mögötte felsorakozott „történelmi osztályok” sorsát, hogy – a terület-visszaszerzést hajhászva – anélkül vetette bele magát Hitler háborúiba, hogy a tényleges erőviszonyokat hideg fővel végiggondolta volna. Amikor pedig rádöbbent, hogy Németország ezt a háborút is el fogja veszteni, már nem tudott váltani. A kiugrási kísérlet (1944. október 15.) után Magyarország olyan mélypontra süllyedt, ami fennállásának kilenc és fél százada alatt soha: fasiszta kormánya a végsőkig kitartott Hitler vesztett ügye mellett.
1945-ben új fejezet kezdődött a kelet-közép-európai országok – köztük Magyarország – történetében: a legszebb emberi célt – a vagyoni különbségek és az elnyomás nélküli társadalom megvalósítását – tűzték ki maguk elé. Valójában azonban csak az első fázis – a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vétele és a volt uralkodó osztály felszámolása – sikerült igazán. Arra a kérdésre, hogy a térségben – az elmúlt negyedszázad elvitathatatlan eredményei dacára – miért sántikálnak a reformok, hogy a gazdaságnak miért nem sikerül megszabadulni „leghűségesebb” kísérőjétől, a hiánytól, egyelőre nem annyira a lezárt folyamatok vizsgálatára hivatott történettudománynak, hanem a jelen társadalmi mozgásait vizsgáló tudományoknak – a közgazdaságtannak, a politológiának és a szociológiának – kellene válasszal szolgálnia.
Szakály Ferenc
