Gazdaság
Gazdaság
A világgazdaság állapotát az utolsó 12 hónapban egyszerre jellemezte a feladatok felismerése és megoldatlansága. Sőt, sokak szemében megoldhatatlansága is – a szó statikus, „végleges” értelmében. Így volt ez a szocialista világban is, melynek országai szembenéztek az azonos társadalmi alapon folytatott különböző típusú gazdaságpolitikák (ha úgy tetszik: modellek) válságával.
A Szovjetunióban ezen időszak első felében, 1987 januárjáig voltaképpen még vita folyt arról, hogy szükséges-e egyáltalán egy forradalmi mélységű gazdasági átalakítás. A januári központi bizottsági ülés óta ez a vita inkább a módszerek és az arányok vitájává változott. Az átalakítás történelmi szükségszerűsége immár elismert tény. Az alapvető megközelítés az volt, hogy a 30-as évek szocializmusképének erőszakos konzerválása gúzsba kötötte a gazdálkodást. Az áru- és pénzviszonyok szerepét, az értéktörvény működését mesterségesen szembeállították a szocializmussal, s mindez lehetetlenné tette a tényleges gazdasági elszámolást, az objektív árképzést, a piac törvényeinek elismerését és alkalmazását. Gorbacsov megfogalmazása szerint létrejött „a gazdasági fejlesztés fékezésének egyfajta mechanizmusa”. Az eredmény: mélyülő gazdasági-technikai szakadék (a legfejlettebb tőkés országokkal szemben). A feladat: a fékező mechanizmus széttörése.
S ezt – ma már világos – csak úgy lehet végrehajtani, ha a nem fékező, hanem ösztönző és önmagát automatikusan újratermelő gazdasági mechanizmus előtt gazdaságon kívüli módszerekkel tisztítják meg az utat. Más szóval: egy új típusú pluralizmust gerjesztő politikai küzdelemmel.
Különböző feltételek között és egyelőre távolról sem azonos megközelítéssel valamennyi, magát szocialistának valló ország ennek a problémának a megoldásán gyötrődik. Vonatkozik ez az európai szocialista országokra, s közöttük Jugoszláviára éppen úgy, mint Kínára és Vietnamra, vagy Kubára. E vonatkozásban az utóbbi 12 hónap eltérő mélységű és ellentmondásos reformkísérleteket hozott. A megközelítés az adott ország hatalmi struktúrája és erőviszonyai szerint változott. Tény azonban, hogy komolyan mérhető eredmény és általánosítható gazdasági modell felbukkanása nélkül.
(Kínában a konzervatív, reformellenes erők – feltételezhetően taktikai méretű – előretörése egyenesen arra figyelmeztet, hogy a hatalmi struktúra átépítése és a mély politikai reform által nyújtott intézményes garanciák nélkül a gazdasági reformfolyamat visszafordítható vagy megállítható. Ez nem az első – és félő, hogy nem az utolsó – ilyen példa).
A fejlett tőkésországok gazdasági-pénzügyi problémái egy ténylegesen működő piacgazdaság és a gazdaság által kínál szélesebb manőverezési lehetőségek közepette jelentkeztek. Ám itt is szüntelen hullámzással, a helyzetet tartósan stabilizáló megoldás nélkül. A korszak nyitányaként a hét vezető tőkésország állam- és kormányfőinek tokiói értekezlete 1986 nyarán immár a harmadik egymást követő évben hívta fel a figyelmet arra, hogy az óriási amerikai pénzügyi és kereskedelmi deficit destabilizálja a tőkés világot. A Hetek arra is figyelmeztettek Tokióban, hogy elengedhetetlen a protekcionista áramlatok megfékezése és a harmadik világ gyötrő adósságproblémáinak enyhítése.
Mire egy évvel később, 1987 júniusának elején a következő, sorrendben a tizenharmadik velencei csúcsra gyülekeztek a leggazdagabb tőkésországok vezetői, kénytelenek voltak megállapítani: a tokiói figyelmeztetés csak óhaj maradt. Mint a megelőzők is.
Ami a dollárt illeti: kiderült, hogy a New York-i Plaza szállodában (még 1985 őszén) kötött egyezményt a dollár „ellenőrzött” árfolyamcsökkenéséről nem a tervezett módon valósult meg. A dollár – nyilvánvaló amerikai politikai-pénzügyi ösztönzésre – a vártnál sokkal többet vesztett értékéből a többi vezető valutákhoz viszonyítva. Ám ez sem volt elég ahhoz, hogy az Egyesült Államok a gyakorlatban kihasználhassa az árfolyamcsökkenés következtében elvben megjavult külkereskedelmi pozícióit.
1987 tavaszára kialakultak egy potenciális kereskedelmi háború frontjai. Az Egyesült Államok kereskedelmi hiánya 140 milliárd dollárra nőtt, miközben Japán 90, Nyugat-Németország pedig 36 milliárdos külkereskedelmi aktívumot halmozott fel. Az aktívum jó része (Japán esetén 60 milliárd dollár) az Egyesült Államokkal szemben mutatkozik. Ugyanakkor a Közös Piac országainak csaknem 17 milliárd dolláros külkereskedelmi hiányuk van Japánnal szemben, ami több, mint teljes külkereskedelmi forgalmuk fele.
A Washington–Tokió–Brüsszel háromszögben így kibontakoztak egy háromoldalú pénzügyi-kereskedelmi háború frontjai.
Ebben a pozícióharcban az Egyesült Államok és a Közös Piac bizonyos értelemben párhuzamos protekcionista intézkedéseket dolgozott ki a japán exportnyomással szemben. Ugyanakkor az Egyesült Államok és a Közös Piac között is kiéleződött a küzdelem. Mindenekelőtt az európai integráció agrárprotekcionizmusa miatt – de azért is, mert a kibontakozó amerikai protekcionista áramlat a nyugatnémet exportpozíciókat is ostromolja.
Ezek a folyamatok 1987 tavaszára többszörös konfliktushelyzethez vezettek. Az elnökválasztási év előtt a gazdasági kérdésekben különösen érzékeny amerikai képviselőház elé kifejezetten protekcionista jellegű törvényjavaslatot terjesztettek. Ez a Washingtonnal szemben legnagyobb aktívumot felhalmozó országokat pénzügyi kényszerintézkedésekkel arra szorítaná, hogy aktívumukat évi 10%-kal csökkentsék. Ugyanez a törvény fokozni akarja az amerikai mezőgazdasági termékek ártámogatását versenyképességük növelésére. A velencei csúcs így gazdasági értelemben a nyílt konfrontáció légkörében ült össze.
A konfliktushelyzetet tovább bonyolította a nemzetközi adósságprobléma megoldatlansága. Az elmúlt 12 hónapban ez egyre súlyosbodott. A fejlődő országok adóssága már jócskán meghaladja az 1000 milliárd dollárt, ami a fejlődő világ kétévi teljes exportjával egyenlő. (A helyzet súlyosbodásának egyik eleme volt az olaj árának csökkenése. Ez 1987 nyarán hordónként 18 dollár körül ingadozik, s mintegy 10 dollárral alacsonyabb az 1986 kora tavaszi szintnél. Ez az olajkartell (OPEC) sajátos problematikájú országain kívül érzékenyen érint néhányat a legnagyobb adósok közül, így Mexikót és Nigériát). 1986-ban nem sikerült kidolgozni olyan nemzetközi stratégiát, amely az adósságválság enyhítését hozhatná és enyhítené az adósságok világgazdasági deformáló hatását.
1987 tavaszára kibontakozott egy másik, sajátos összefüggés is, amely kapcsolatot teremt a legfejlettebb tőkésországok pozícióharca és az adósságprobléma között. A harmadik világ készáruexportjának 60%-át ugyanis az Egyesült Államok veszik fel (20%-ot Nyugat-Európa és 10%-ot Japán). Az amerikai külkereskedelmi deficit csökkentésére irányuló erőfeszítések így a harmadik világ exportja és pénzügyi helyzetét súlyosbíthatják – még mielőtt bármilyen hatásuk lenne Japánra vagy az NSZK-ra.
Ez a helyzet mind robbanékonyabbá válik. Brazília, a legnagyobb adós, 1987 márciusa óta már nem törleszti magánbank-adósságának kamatait. Az adósságlista élvonalában álló Argentína új hitelfolyósításokhoz akarja kötni a kamatfizetések folytatását. Amennyiben a vezető adósrégió, Latin-Amerika kényszerhelyzete láncreakciót szül, az még jobban megingathatja a világgazdaság törékeny stabilitását.
Sőt, 1987 késő tavaszának egyes jelenségei (a tőkés világ egyik legnagyobb bankjának, a New York-i Citibanknak a gondjai) arra mutatnak: a magánhitelezők között kiemelkedő súllyal szereplő amerikai bankrendszert is eddig ismeretlen nehézségek (veszteségek) elé állíthatja az adósok „általános lázadása”.
Az utolsó 12 hónap tapasztalata azt mutatja, hogy a „három világ” mindegyikének még belátható ideig együtt kell élnie a nagyon is különböző típusú gondokkal. De egyben azt is jelezte, hogy az együttélés időszakában tovább nő a technológiai szakadék. Csakis a fejlett tőkésországok rendelkeznek ugyanis olyan automatikusan reagáló mechanizmussal, amely éppen a válságkorszakot képes kihasználni könyörtelen, de eredményes struktúraváltásra.
Gömöri Endre
