NEGYEDIK SZÍN
Felséges úr! Aggódva kérdi néped,
Mely elvérezni boldog lenne érted,
Vajon mi az, mi a nagy fáraót
Nem hagyja trónja vánkosán pihenni?
Mért áldozod fel a nap kéjeit,
Az éjnek édes álomképeit,
És nem bizod gondját nagy terveidnek
A rabszolgára, akit az megillet,
Midőn már úgyis a széles világon
Minden dicsőség, úralom tiéd
S a kéj, mit ember elviselni bír. -
Száz tartomány bő kincse mond urának,
Neked nyit kelyhet illatos virága,
S édes gyümölcsöt csak neked növel.
Ezer hölgy keble sóhajtoz feléd:
A szőke szépség, lankadó szemével;
Finom, gyöngéd, mint játszi tünemény,
A barna lányka, lihegő ajakkal,
Égő szemében őrült szenvedéllyel
Mind a tiéd. Sorsuk egy szeszélyed,
Mind érzi, hogy betölté hívatását,
Ha néhány perced fűszerezni tudta.
Mindennek nincsen szűmre ingere.
Mint kénytelen adó jő, nem csatázok
Érette, nem köszönhetem magamnak. -
De itt e művel, melyet alkotok,
Azt tartom, hogy megleltem az utat,
Mely a valódi nagysághoz vezet.
Művészetét a természet csodálja,
S évezredekre hirdeti nevem.
Nincs földindúlás, nincs vész, mely ledöntse:
Erősebb lett az ember, mint az Isten.
S oh, fáraó, mégis boldog vagy-é
E képzeletben? Tedd kezed szivedre.
Nem én. Űrt érzek, mondhatatlan űrt.
De mindegy, hisz nem boldogságot esdtem,
Dicsőséget csak, s az megnyílt előttem.
Csak a tömeg ne sejtse kínomat -
Ha sajnálhatna, nem imádna többé.
Hát hogyha egykor átlátod magad,
Hogy a dicsőség percnyi dőre játék?
Az nem lehet.
S ha mégis?
Halni térnék,
Megátkozván utánam a világot.
Nem fogsz meghalni, bár átlátod egyszer,
Sőt újra kezdesz, régi sikereddel.
Uram segíts!
Hiába kéred azt.
Ki kínjainknak nem volt részese,
Nem ért, nem ért! - Halk a jajnak szava,
S a trón magas. Mért nem hívsz engemet,
Ki eltakarlak s testemmel fogok fel
Minden csapást?
a betóduló felügyelőkhöz, kik a rabszolgát s nejétki akarják hurcolni
Ki e nő és mi bűve-bája van,
Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót
Lerántja porban fetrengő magához? -
Ez ismét a szálaknak egyike,
Melyekkel gúnyul vett körül urad,
Eszedbe hozni hernyó voltodat,
Ha önhitedben lepkeként csapongsz.
E vékony szál, láttad már, mily erős,
Kisiklik ujjainkból, és azért
Nem téphetem szét.
lejőve a trón lépcsőin
Azt ne is műveld.
Amilyen sértő, époly kellemes.
De illetlen, hogy egy bölcs és király
Alatta nyögjön.
Mit tegyek tehát?
gúnnyal
Nincsen más hátra, mint hogy a tudás
Tagadja létét e rejtett fonálnak:
S kacagja durván az erő s anyag.
Én nem bírom kacagni, sem tagadni.
Ah, kedvesem, véred csorogva foly,
Megállítom; fáj úgyebár, nagyon?
Az élet fáj csak, már nem fáj soká.
Nem úgy, nem úgy, mért éltél volna eddig,
Ha most halnál meg, amint meglelél.
Mért él a pór? - A gúlához követ
Hord az erősnek, s állítván utódot
Jármába, meg hal. - Milljók egy miatt.
Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez!
A haldokló hagymázos őrülése - - -
Mit is beszélt?
Nagy fáraó, mi bánt?
No mondhatom, hogy nagyszerű dolog:
Egy rabszolgával a földön kevesb van.
Neked silány szám, nékem egy világ.
Oh jaj, ki fog majd engemet szeretni? -
Én többé nem. - Felejtsd el, nő, örökre.
Majd foglak én. El innen a halottal.
A bájnak épen úgy fejedelme vagy,
Mint az erőnek én - meg kelle lelnünk
Egymást akárhol.
Oh, nagy fáraó,
Tudom, parancsod a pór végzete,
Nem is szabódom, csak kevés időt
Engedj magamnak, azután parancsolj.
Ne többször e szót. Oh, hát birodalmam
Sohsem megy-é túl a parancs szaván?
Elég, ha egyelőre a parancs
Nem illet fájva, - oh ne irigyeld
Ez első percben könnyem a halottól. -
Mi szép halott, ah istenem, mi szép!
Szép és halott; mi ellentétel ez:
Törekvésinkre gúny e nyúgalom,
Vagy hivságunkra szánalmas mosoly.
Szökött rabszolga, ki veled dacol,
Mondván: erősebb lettem láncaidnál.
A holtnak béke, az élőnek üdv.
Amaz könnyed nem érzi, mosolyod
Nélkülöznöm kín.
Ah mílyen édes kebleden pihenni.
Oh, nem hallod-e
A nép jaját?
Először vettem észre.
Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,
Csókolj meg és feledd el a világot.
Luciferhez
Te meg némítsd el azt a jajgatást.
Azt nem bírom, ez már a nép joga,
Együtt öröklé az igával azt.
Hölgyem, te szenvedsz, s nem tudom, miként
Segítsek rajta. Szíveden keresztül
A jajszó, mint villám, fejembe csap,
S úgy érzem, a világ kiált segélyt.
Oh fáraó, zúzz el, de megbocsáss,
Ha a nép jajja nem hágy megnyugodni!
Ládd, jól tudom, hogy szolgálód vagyok,
Hogy éltem célja tégedet mulatni,
Felejtek mindent, kívülem mi van:
Nyomort, nagyságot, ábrándot, halottat,
Hogy mosolyom üdv, ajkam láng legyen;
De hogyha a nép, e milliókarú lény,
Korbácsolt háttal jajgat odakint:
Mint fájó testnek kisded porcikája,
Én, én, a népnek elszakadt leánya,
Szívemben érzem szintén mind e kínt.
És én veled. - A milljók egy miatt -Mondá a holt is.
E mű meg álljon bevégzetlenűl,
Intő rom annak, aki nagyra tör,
Erőnk s gyöngénknek nagy kérdőjele.
Előtted. Csak ne hidd, hogy kényszerítve.
Vigasztalódjál, oh én kedvesem,
Úgyis mit ér az a rideg dicsőség,
Hideg kígyóként mely közénkbe csúsz?
De nagy, de nagy.
El véle; látod, a jaj
Elnémult, üdvünket meg nem szakasztja,
Mi vágyad más, ha keblemen pihensz?
Oh nő, mi szűk, mi gyarló látköröd.
S a büszke férfit ép ez vonzza hozzád -
Csak gyöngeség, mit az erő szerethet.
Mint a védő szülő gyámoltalan
Voltát karolja leghőbben fiának.
Ah fáraó, tán már untatlak is
E hasztalan, e balga fecsegéssel?
Hiába, ha okosabb nem vagyok.
Ne is kivánd, hogy légy, én kedvesem,
Eszem elég van nékem önmagamnak,
Erő s nagyságért nem kebledre hajlok,
Sem a tudásért, mindezt könyveimben
Sokkal jobban föllelhetem. Te csak
Beszélj, beszélj, hogy halljam hangodat,
Rezgése szűmön végigárjadozzon.
Akármit mondasz, mindegy; oh, ki kérdi,
Mit énekel a kis madár, azért
Édes sejtéssel halljuk hangjait.
Te csak virág légy, drága csecsebecs,
Haszontalan, de szép, s ez érdeme.
Luciferhez
És mégis egy vágy ver föl mámoromból.
Talán bolond vágy - - oh de teljesítsd -,
Hagyj vetnem egy merész pillantatot
Előre, egypár ezredév utánra,
Mi lesz hiremből?
Amíg csókolódtok,
Nem érzed-é a lanyha szelletet,
Mely arcodat legyinti s elröpűl?
Vékonyka porréteg marad, hol elszáll,
Egy évben e por csak nehány vonalnyi,
Egy századévben már nehány könyök.
Pár ezredév gúláidat elássa,
Homoktorlaszba temeti neved,
Kéj-kerteidben a sakál üvölt,
A pusztán koldús, szolganép tanyáz.
Nem bömbölő földindulás cselekszi,
Csak gyönge szellő, mely körűlenyelg.
Rettentő kép!
gúnnyal
Ne félj, csak szellemed vesz,
De tested megmarad, mint múmia,
Kiváncsisága iskolás fiúknak,
Torz arculattal, melyről elmosódott
Az írás, szolga volt-e, vagy parancsolt.
felugorva
Pokolbeli káprázat, el veled!
Hiú törekvés, dőre nagyravágy -
Fülembe cseng még: milljók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem,
Szabad államban - másutt nem lehet.
Enyésszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.
S elhagysz-e engem is, szerelmedet?
El, téged, a trónt, mindent elhagyok.
Vezess, vezess, új célra, Lucifer,
Úgyis sok szép időt vesztettem el
Ez áluton.
Királyom! Tört reménnyel
Ha megjössz, szíved e szűn menhelyet lel.
Igen, igen; sejtem hogy téged is
Tisztult alakban fel foglak találni.
S akkor nem fogsz ölelni már parancsból,
De mint egyenlő, - kéjnek érzetével.
El
Ne oly vágtatva, még jókor beéred,
Talán előbb, a célt, hogysem reméled,
És sírni fogsz majd, látva, hogy mi dőre,
Míg én kacaglak. - Menjünk hát, előre!