9
9
Azon az éjszakán megint eltűnt egynéhány felvidéki ember. Jött helyettük más. Felnémetről valami harminc parasztember jött be. Kiegyenesített kaszával jöttek. Az egyik meg csépet hozott. A cséphadaró persze ki volt verve szöggel. Egy bőrkötényes, zömök ember vezette őket. A vállán pöröly.
Mikor Dobó előtt megálltak, leemelte a pörölyt, és leeresztette a földre. A süvegét levette.
- Felnémetiek vagyunk. Bejöttünk. Az én nevem Gergely. Kovács vagyok. Ha kell, vasat ütök; ha kell, törököt.
Dobó kezet nyújtott neki.
Jöttek aztán almagyariak, tihamériak, abonyiak, többnyire parasztok feleségestül. Az asszonyok bugyrosan. A férfiak jól feltarisznyázva, s lóval, kocsival is.
Egy ökrös szekér is kanyarodott fel a várba. A szekéren harang volt, akkora harang, hogy kétoldalt a kerekek súrolták.
A szekér előtt egy öreges úrféle ballagott. Mellette két úrifiú kék posztódolmányban, piros csizmában. Az egyik húszéves, felkunkorított bajuszú, a másik tizenhat éves - még gyerek.
Egyforma kerek és barna az arcuk. A nyakuk is egyformán rövid. Az öreg oldalán széles kard fekete bársonyhüvelyben; a két fiú oldalán vörös bársonyhüvelyű, vékony kard.
Az öreg fekete ruhában volt. A csizmája is fekete.
Dobónak már távolról feltűnt a gyászruha. De hogy a felnémetiek foglalkoztatták, csak akkor látta megint az embert, mikor odaért.
Az egri bíró volt.
- Nini, András deák! - mondotta Dobó a kezét nyújtva.
- Én vagyok - felelte az egri bíró. - Itt hozom az öregharangot. A többit elásattam.
- És ez a két derék fiú?
- Az én fiaim.
Dobó kezet nyújtott azoknak is.
És az ökrök vezetőjéhez fordult.
- Tegyétek le a harangot a templombástya mellé. Kristóf - szólt az apródjának -, mondd meg Mekcsey úrnak, hogy a harangot ásassa el, hogy golyó ne érje.
Tekintete a bíró fekete csizmáján akadt meg.
- Kit gyászol, bátyám?
Az egri bíró a földre nézett.
- A városomat.
És ahogy fölemelte a fejét, tele volt a szeme könnyel.
Aztán egy hamuszín posztóruhás ember jött, meg két nő. Mind a kettő egy-egy gyermeket vezetett.
Az emberre szíves szemmel nézett Dobó, s meg is szólította:
- Molnár, ugye?
- Maklári molnár vagyok - felelte az, szinte megüdülve a barátságos szótól. - Itt háltam az éjjel a Cifra-malomban.
- Hát ez a két nő?
- Egyik a feleségem, másik a leányom. Az a kettő meg a két kisfiam. Nem akartak elhagyni, hát, mondok, talán csak kapnak itt egy kis kuckót.
- Hiszen hely van, arról szó sincs, de sokallom már az asszonynépet.
És Sukánhoz fordult:
- Hány asszony van a várban?
- Idáig negyvenöt - felelte Sukán.
Dobó a fejét csóválta.
Aztán megint három ember érkezett, meg egy pap is velük, egy sovány, beesett képű pap. Kard nem volt nála, csak bot meg egy rókabőrből készült tarisznya.
No, annak Dobó megörült. Pap mindenképpen kellett volna a várba több is. Kellett, hogy az Isten közellétét érezzék a harcosok, meg hogy prédikáljanak. De meg azért is, hogy a haldoklókat az utolsó szentséggel ellássák. No meg hogy temessenek.
- Isten hozta - mondotta Dobó. - Nem kérdem a nevét se, mert Istentől jött, Isten küldötte hozzánk.
- Van pap varba? - kérdezte az egyház embere. - Hany pap megvan?
- Csak egy - felelte Dobó elszomorodva.
Mert a pap kiejtéséből látta, hogy az se fog prédikálni.
S ahogy a török ömlött dél felől, s patkó alakban terjedt el a város körül, a város maradék lakossága felhúzódott a várba mind. Jobbára parasztok és iparosok voltak, s velük az asszonyaik, gyermekeik is.
Minden megszállott városban maradnak kételkedők, akik azt mondják:
- Nem igaz az, hogy jön a török. Minden esztendőben rémítik vele a világot, aztán meg is vénülünk, meg is halunk, de a törökkel annyi bajunk sincs, mint a cserebogárral.
Az ilyeneket önti el az árvíz, pusztítja legjobban a háború. A Ráérünk család soha ki nem haló ivadékai ők.
Dobó nem bánta, hogy jönnek. Minél több az ember, annál jobb. Az asszony és a gyermek ugyan nem szívesen látott vendég a várban, de hát nem lehet őket elzavarni. Meg hát ennyi katonára kell is az asszonykéz.
Hát csak hadd jöjjenek.
Az asszonyokat elosztották a konyhák, sütőkemencék közé. Sukán bácsi helyet mutatott minden családnak. Némelyik szobában tízével-húszával is meg kellett férniük. Elvégre is csak éjjeli szállás kell, meg hogy a motyójukat letehessék.
A férfiakat azonban Mekcsey betereltette a kapubástya szögletébe, s addig nem volt szabad beljebb menniük, míg meg nem esküdtek, mint a katonák.
- Ej - mondta egy egri szőlősgazda az eskü után -, hiszen éppen azért jöttünk mink ide, hogy védelmezzük a várat.
Mire egy másik ráduplázott:
- Arra való a vár, hogy védelmezzük.
Mekcsey ott mindjárt fegyvert is osztatott nekik. Halommal hevert a kard, a dárda, a pajzs, a sisak a bástya bolthajtásaiban. Persze nem damaszkuszi, hindosztáni és derbendi remekek, csak afféle rozsdás, köznapi készségek, amik századról századra maradnak a várban. Választhatott ki-ki magának olyat, amilyet akart.
Egy vastag bajuszú varga, akinek a szemöldöke is beillett volna bajusznak, nagy magabízással szólott:
- Hát jó ez a sok fegyver, kapitány uram, de én ám elhoztam a dikicsemet is. - S fényes dikicset vont elő a köténye melledzőjéből. - Ha énnékem török jön, hát kihasítom evvel a hasát!
A sisakot is felpróbálták egypáran, de mert nehéz szer a vaskalap, meg jobban hasonlít a fazékhoz, mint a szép fényes vitézi sisakhoz, csak otthagyták.
- Minek ez?
No, majd megtudjátok, hogy minek.
Alkonyatkor jelentették a toronyőrök, hogy Felnémet felől egy négylovas úri kocsi jön sebesen.
El nem tudták találni: ki lehet? Négylovas kocsiban a püspök szokott járni. Más úriember csak akkor ül kocsiba, ha beteg.
De ide beteg ember nem jön.
A kapitányok maguk is a bástyára álltak, s vizsgálták a sárkányként repülő négyes fogatot.
- Meglássák kegyelmetek, hogy a püspök jön - mondotta Fügedy, a káptalan hadnagya.
S hogy ezt senki el nem hitte neki, példákat szedett a történelemből:
- Nem voltak-e eddig minden csatában jelen? Nem voltak-e ott Mohácsnál csaknem valamennyien? Hiszen a püspökség nemcsak egyházi tisztség, hanem katonai is. Minden püspöknek megvan a maga katonasága. Minden püspök kapitány is egyúttal.
- Bár minden kapitány püspök is lehetne - felelte Dobó.
Talán arra gondolt, hogy akkor több katonát állíthatott volna a török ellen.
- Hátha valami kengyelfutó jön a királytól, csakhogy megbetegedett az úton! - vélekedett Mekcsey.
Dobónak kiderült az arca.
- A király nem hagyhat el bennünket - mondotta bízó szemmel.
S türelmetlenségében megindult le a lépcsőn, a piacon át az Ókapuhoz, ahol a kocsifeljárója volt a várnak.
A kocsi bőrfödeles, sárgára festett úri kocsi. Felkanyarodott a déli kapunak, behajtatott a kapu alatt a vár piacára.
Akkor aztán kiszállt belőle egy fekete ruhába öltözött, magas termetű asszonyság.
- A főkapitány úr? - ez volt az első szava.
Hogy Dobót meglátta, fölvetette a fátyolát. Körülbelül negyvenesztendős asszony. A ruhájáról látszik, hogy özvegy.
- Baloghné asszony - mondotta Dobó megdöbbenve.
S leemelte a süvegét. Meghajolt.
Annak az apródnak az anyja volt az érkezett, akit Nagy Lukáccsal küldött haza Dobó.
- A fiam... - szólt remegő ajakkal az asszony - hol van Balázs?
- Hazaküldtem - felelte csodálkozva Dobó. - Több egy hónapjánál, hogy hazaküldtem.
- Tudom. De visszatért ide.
- Nem tért vissza.
- Levelet hagyott hátra, hogy ide jön.
- Nem jött.
- Utánaszökött Nagy Lukácsnak.
- Az se jött vissza.
Az özvegy a homlokára nyomta a kezét.
- Ó! Az én egyetlen fiam... Hát ez is elveszett!
- Még nem bizonyos.
- Az uramnak a halálos ágyánál esküdtem meg, hogy amíg meg nem házasodik, veszedelembe nem eresztem. Ő a családnak utolsó sarjadéka.
- Tudom, tekintetes asszony - felelte Dobó sóhajtva. - Hiszen éppen azért küldöttem haza. Most már csak forduljon vissza, míg a török had gyűrűje össze nem ér.
És egy század lovast rendelt az asszony elkísérésére.
Az asszony összekulcsolt kézzel, könyörgőn nézett Dobóra.
- Ha visszajönne...
- Már nem jöhet vissza. A város az éjjel már körülzáródik. Ide csak a király serege törhet be.
- Hátha azzal jönne vissza...
- Bezárom a házamba a lurkót!
Az asszony a kocsijába ült.
Előtte-utána ötven-ötven lovas. A négy ló pehelyként ragadta vissza a kocsit a Cifra kapu felé.
Már csak az az egy kapu volt nyitva a négy közül. Csak azon lehetett kimenni Szarvaskő vagy Tárkány felé.
Negyedóra múlva jelentették a toronyőrök, hogy a török sereg felső karéja a Cifra kapuhoz ért.
Egy száguldó lovas jött vissza az asszony kíséretéből.
- Fekete hadnagy úr kérdezteti, hogy átvágja-e az asszonyságot a törökön?
Dobó felhágott a bástyára. Látta a török vértesek sokaságát a kapu körül s a vértesek mögé kanyarodó aszabokat.
- Ne!
S ott maradt a bástyán. Kezét a szeme fölé ernyőzve nézett észak felé.
- Fiúk - mondotta a bástyán álló katonáknak. - Melyiteknek van jó szeme? Nézzetek csak arra Felnémet felé!
- Egynéhány lovas jön ott - felelte az egyik legény.
- Húsz - szólt a másik.
- Huszonöt - szólt ismét az előbbi.
- Nagy Lukács jön! - kiáltotta Mekcsey a templombástyáról.
Valóban Nagy Lukács volt; a törökök után csellengő hadnagy. Hol a manóban járt ennyi ideig? És hogyan jön be?
Mintha sebes szél hozná őket, úgy vágtatnak. Késő már, Nagy Lukács! A török elállta a kaput!
Nagy Lukács még nem tud erről semmit. Lekanyarodik a dombról a Cifra kapunak. Ott megpillantja a török lovasságot. Nagyot ránt a lova zabláján, és fordul a kis csapat gyors kanyarodással a Baktai kapunak.
Ott még több a katona.
- Bezzeg vakarhatod most, Lukács, ahol nem is viszket! - mondja nevetve Zoltay.
- De csak éppen lovasság ne volna a kapunál - mondja Dobó szikrázó szemmel. - Lukács átvagdalkozna rajtuk.
Áll Lukács, és néz a vár felé. Vakaródzik.
Integetnek neki sűrűn a süveggel a falon álló legények.
- Gyere, Lukács, ha mersz!
A török lovak a messzeségben hirtelen megtarkulnak. Valami száz akindzsi fordul fel a lóra. Űzőbe kapja Nagy Lukácsot.
Nagy Lukács se rest. Megindul a maga huszonnégy lovasával, s kezdődik a verseny. Eleinte lehet látni a lovakat is, később csak két porfelhőt, amely felszáll a jegenyefák tetejéig, s terjed sebesen Felnémet felé.
