Erzsébet dajka lesz
Erzsébet dajka lesz
Keskeny fanyoszolyán egy öreg parasztpár alszik: Császár Kiss Mihály és Bottkó Kiss Örzsébet.
Előttük, a ház közepén, a földre vackolt ágyon nyugszik egy leány, vagy hat szoknya van rajta a legfelső a fejére terítve. Csak karjai és lábai meztelenek, egyébként úgy neki van öltözködve, mintha valami nagy, téli útra indulna. A karjai között ott a motyó is, a mindenféle szövetekbe, kalmukba, perkálba, kartonba pólyált valami. Azonban a reggeli hó bevilágítván a szobába: a színes rongyokból két kis kék szem mosolyog ki, egy csecsszopó vidám és repeső lelke. A leány álmában magához szorongatta a gyerekét, aki türelmesen, sőt szívesen várt. Addig beszélgetett egy szürke, úgynevezett parasztcsirkével, aki árván, egymagában oda volt kötve az asztal lábához, és minden valószínűség szerint szeretett volna kimenni és kapirgálni a hóban.
Gyerek, csirke egyszerre fölrebbentek - a zsellér fölébredt, közéjük vágta a kalapját:
- Csitt te, az embert aludni se hagyják. Az embernek nincs egyebe, mint ez a kis alvás. Se enni, se inni, se aludni, se pipálni...
Az öreg iszonyú elkeseredésre ébredt, felköltött mindenkit - különben tizennégy órát aludtak egyfolytában -, és rögtön rátért arra, amit álmodott:
- Te pedig, Erzsébet, szedd föl a holmidat, és menj el a házból. Isten hírével.
Erzsébet nem aludt többé, ült a földön, és a három hónapos kicsikével igen komoly dolgokról beszélgetett, de úgy, hogy a gyerek nevében felelt is magának. Nem nagy figyelemmel hallgatta az öreget: úgy látszik, már többször elkergették. Az apja sokszor figyelmeztette, hogy egyszer csak agyonüti a gyerekével, sőt azzal együtt, aki fabrikálta. Szerencse még, hogy az apja kilétében nem tudtak végképp megegyezni. Az öreg Kiss Erzsébet azt akarta elhitetni a néppel, hogy a kicsike apja egy gépész, most katona, de visszajön. Ez lett volna az erkölcsös, sőt részben dicsőséges eredet, de nem volt semmiféle alapja. A falu közvéleménye azonban más, sokkal valószínűbb apát emlegetett. Egy helybeli fiatalurat, aki minden nyáron tiszti ruhában lejött vakációzni, és kint hált az asztag alatt, amikor az apja búzáját csépelték. Erzsébet marokszedő volt akkor... A leány maga hallgatott a földi apáról, és csökönyösen annál maradt, hogy a gyermeket neki az isten küldte. Sőt a templomba is elment megköszönni, mezítláb, fejkendő nélkül, lányosan; a legények csakhogy agyon nem verték. A pap - aki hiába izengetett régebben utána - utasította a legényeket. Elmenekült előlük, az apja keze közé. Az ellátta.
Most is verés nézett ki a szemeiből. Nem volt rossz ember, de nem volt egy félpipa dohánya, a búbos hideg, és biztosan tudta, hogy bár szent vasárnap van, megint csak sárgarépaleves lesz az egész napra. Végezni akart, rendet akart csinálni, már le is húzta az öregasszony fejéről a kendőt.
De egyszerre valami jutott az eszébe, és végigsimította szárazon megtörölte az arcát, mint ahogy együgyű ravaszok szokták, mielőtt ravaszkodni kezdenének. A hangja ellágyult:
- A zsidóné tegnap megszólított, hogy mennél te el dajkának Pestre! - mondá, de nem a leány felé fordulva.
- Én is voltam, de csak Egerben. Sohase volt jobb dolgom - tódította az öregasszony.
- Hát a Klárika? - kiáltotta Erzsébet ijedten, és nyomban felugrott.
- Azt mink felneveljük, te se jobban.
- Ki szoptatja?
- Mink szoptatjuk! - mondá a paraszt önérzetesen, majd igen vidáman hozzátette:
- Te magad úrrá leszel, bennünket is úrrá teszel, a gyereked meg áldani fogja haló porodat.
A "haló por" meghatotta a leányt, s azt mondta: "Nem bánom, gyűjjenek értem!" Abban bizakodott hogy az soká lesz, de amikor Klárit még meg se fürösztötte, begyöttek négyen, asszonyok, emberek. Egy idősebb úr meg a felesége, a nagyapja meg a nagyanyja annak a kis pesti babának, akit szoptatni kellett. Velük jött a helybeli zsidóné, akit megbíztak hogy dajkát keressen, de nem győzték kivárni, míg küld; maguk lejöttek érte. Elhozták magukkal a járásorvost is, aki Erzsébetet beoltotta, mielőtt megkapta a hólyagos himlőt. (Ez volt az egyedüli kopasz ember a faluban.)
A két pesti ógott-mógott, neheztelték a ház levegőjét, sőt az öreg úrinőnek elfúlt a lélegzete, amint Császár Kiss Mihály kezelt véle. Az öreg zsellérnek valóban olyan szaga volt, mint a cserfának, akit - a bogarak ellen - trágyával bekennek. A pesti nagyszülők ellenben igen illatosak voltak. A férfi városi bundájából csak úgy áradt ki a mósusz, a nő meg be volt parfümözve a parasztok ellen. A zsellércsalád ösztönszerűleg az orrához kapott; úgy érezték, hogy meghalnak ettől a büdösségtől. Az orvos kinyittatta a kis ablakot, azt, amely nem volt betapasztva, és pár szóval bevezetvén az ügyet, átadta a szót az éltes pesti asszonyságnak. Az a lány elé állt, megvizsgálta, még hozzája is nyúlt, megtapogatta. Aztán kérdé:
- Van magának szeretője?
- Nincs! - felelt a lány ijedten.
- Hát a gyerek akkor honnét van? - vetette közbe az öregúr. Neje azonban leültette, és folytatta a vallatást.
- Hány hónapos a kicsije?
- Három.
- Kár, hogy nem kettő. A mienk kettő.
- Az az egy hónap annyi, mint semmi! - szólalt meg a zsellér a háttérben.
- Kend ahhoz nem ért. A nőt orvosilag meg fogjuk vizsgálni! - szólt az orvos, és előlépett. De az úriasszonynak még voltak némi kérdeznivalói:
- De ha maga a gyereke után fog ríni, azt nem szabad. Fog-e?
A lány makacsul nézett maga elé, nem felelt, de már magához tért az ijedtségtől, a szeme nedves volt. Az öregúr megsajnálta:
- Maga fog kapni sok ajándékot, selyemkendőt, török nagykendőt. Az van az én boltomban, ezer tucat is. Az én boltom ebben a legnagyobb. Maga bejön, és vesz magának. Nem kéri a segédeket, leveszi a pultról. A fiam, ahová magának jönni kell, az nem boltos, az ügyvéd!
- Hallod, Erzsébet, főügyvéd!
- Nálunk keresztényesen főznek! - jegyezte meg a nagymama némi önérzettel.
- Még disznókat is ölnek! - folytatá a nagyapa, bizonyos utálattal, de nem büszkeség nélkül.
A disznó hallatára a zsellér szeme fölcsillant. Szeretett volna fölcsapni máris, türelmetlenkedett, az orvos felé fordult:
- Tessék, fődoktor úr, ezt a lányt megvizitálni; olyan ez belül, amilyen kívül, mint az alma.
- Még csak tizenhét esztendős - sikította el magát Bottkó Kiss Erzsébet, és elkezdett ríni torkaszakadtából.
A segítségnek jött falusi boltosné vigasztalta, tapogatta: "ifiasszony így, ifiasszony úgy" - és elvitte az előtérből. A lány ott állt az előtérben, körülötte a három, amint mustrálta. Még meg se volt fésülködve, egész délelőtt a kis Klárit szoptatta. Valahogy mind a ketten úgy érezték, hogy ez az utolsó lesz az édesből, a jóból, ez állati és isteni szeretkezésből. A lány arca a boldog kimerüléstől oly fehér volt, mint a tej, ha megfagy. Csak az volt különös, amikor finom és nemes - ki tudja, hol szedte -, szinte előkelő arcához, patyolat színéhez föl-fölemelgette vörös, a fagytól véreres, repedezett kezeit. Mindjárt, mindjárt sírt volna, de nem sírt. Alapjában pogány nagy természet, és a kis esze csupa értelmes világosság. Látta, hogy ennek így kell lenni, Klárit el kell hagyni. Itthon - most télen - a krumpliból se volt elég, ma reggel se süthettek. Elmehetett volna napszámba, de oda se vihette volna magával Klárit. Meg nem volt csizmája sem. De így, mezítláb is magasabb volt mindenkinél, aki a kicsiny szobába körülötte állott, a fejével csaknem a mestergerendát érte. A kis doktornak és a két pohos idegennek föl kellett rá nézni. A lány nem tekintett rájuk, a ház földjébe nézett, ott keresett valamit. Végre kisütötte:
- Úrfi-e, vagy lyány? - kérdé hirtelen nekibátorodva.
- Fiú, Tibor, Tibor! - felelte az öreg úrasszony.
- No ládd, lányod is lesz, fiad is lesz - jegyezte meg a parasztasszony, és hol sírásra, hol nevetésre állott az öregasszony szája.
- Hadd lássuk a lányt! - kérték egyszerre hárman is. Erzsébet odavitte őket a padkához, ahol sütőteknőben aludt, és álmában a szopást folytatta Császár Kiss Klárika.
- Alszik! - mondá Erzsébet a jövevények felé fordulva, majd szinte megfeledkezve arról, hogy más is van körülötte, éneklő szóval elkezdett a kicsikéhez:
- Aj, aj, Kalári lyányom, lelkem, gyermekem, búzám, tengeli-galambom, elmegy a te anyád, nincs mán neked anyád. Azt a Pestet, ahol van, verje meg az isten.
Észrevette, és elszégyellte magát:
- Mikor megyünk? - kérdé.
- Mindjárt délben. Rendben van-e a fehérneműje?
- Az biz rendben! - felelte helyette a zsellér, aki még a bér mibenléte iránt érdeklődött.
Nemigen alkudtak, hamar megegyeztek, és azt is megbeszélték, hogy a pénzt mindig leküldik a kisleány atrecájára, az öreg szülői kezébe. Sőt az első hónapot mindjárt ki is fizették, mert Erzsébetnek valami régi cipőt kellett venni. Eddig, ha messzire ment, az apja csizmáját viselte. Az itthon kellett. Klárinak is téli ingre volt szüksége...
Még csak az orvosi vizsgálat volt hátra. A fődoktor még diáksága éveiben a sok éhezéstől siket volt egy kissé, és a lány mellében - amíg hallgatódzott - mindenféle zörejeket különböztetett meg. Egy kissé csóválta a fejét, de mégis megnyugodott:
- Jelentéktelen szörcs-zörej, hurutos idő, meztelen lábbal járnak a hóban. Kicsiny baj, nem alkati.
Hogy még jobban megnyugtassa magát, levettette a lánnyal a pruszlikot. Erzsébet nem szégyenkezett, megmutatta hatalmas, fehér mellét, amelyen két kis fekete rózsát nyilasztott ki az anyaság. A pesti nagyapát elfordította a felesége, a doktor pedig hozzányúlt a leány kebléhez:
- Jó - mondá. - Jó, az én felelősségemre.
Még csak a pupilláját nézte meg.
- A többit hagyhatjuk! - szólt, majd úgy értvén, hogy a pestiek mondottak valamit, de a tekintélyét is fenn akarván tartani ezek előtt, és hogy majd a fővárosi háziorvos rá ne cáfolhasson, még néhány kérdést intézett a leányhoz:
- Nem terhelt maga?
Erzsébet elvörösödött; az öregasszony közbevetette magát:
- Ha szegény emberek vagyunk is, ilyet, fődoktor úr, ne tessék mondani.
A kopasz emberke mérgesen, de helyreigazította a dolgot.
- Nem volt a maga családjában iszákos vagy őrült, súlyos idegbeteg, mell-, méh- vagy lépbajos?
Ugyanezt ismételte - de már csak magának - latinul, sebesen beszélve, mintha leckét mondana föl. A helybeli boltosné csodálkozva nézett rá, a doktor azonban be sem várva a választ, a nagy munkának mintegy befejezéseül kezet fogott mindenkivel, és ünnepélyes hangon gratulált a budapesti vendégeknek. Aztán vidáman - mint aki jól végzett nehéz munkát - megtörölte verejtékező homlokát:
- Most pedig gyerünk enni, legyen szerencsém egy kis paprikás csirkére. Marhahúst mi ritkán látunk, ez a falu átka. Hozhattak volna egy kis sajtot Budapestről. Budapest csak Budapest! - Majd Erzsébet felé fordulva, tréfásan fejezte be a bánatos fölsóhajtást:
- Csak aztán magát meg ne fesse! Majd ha a határhoz érnek, a láncot jól megrágja!
Az öreg napszámos hangosan fölnevetett erre a babonára, biztatta a lányát, hogy ne féljen, és tuszkolta kifelé a sok népet. Azok is siettek, a vasút délben indult, és a kis Tibor odafent éhezett. A dadájának nem volt teje, elcsapták, az üvegdajkát pedig sehogy sem akarta elvenni.
Erzsébetnek sietni kellett. Rémülten rohanni az ismeretlen idegen emberkéhez; elszökni az ő legismerősebb ismerősétől, a tulajdon vérétől, lelke gyerekétől. Búcsúzóra még egyszer meg akarta szoptatni, de mivel Klárika már jóllakott, nem vette el a mellét. Ezért a kicsike kikapott, de ott, ahol megpaskolták - meg is csókolták:
- Isten áldjon, szívem!
A búcsúzkodás többi része éneklő jajgatásba fúlt, de mintha elvágták volna, amint a leány a kocsi bakjára fölszállott. A falun mentek végig, illendően kellett viselkednie, hátha meglátja valaki. Nem nézte, nem látta senki, csak ismerős kutyák álltak a kapuban, azoknak mondotta magában: "Szerbusz, én megyek Pestre dadának." A falu végén, a cigányputrik előtt álló öreg vályogvető, léppel varjúra vadászván, látta, köszöntötte, már tudta, hová megy. No, nem is olyan nagy dolog, ment innen föl dajkának már más is.
Csak a vasút ne volna! Kirázta belüle a lelket. Először ment rajta, hát szédült, mint a japáni lány, ha székre, magasra és nem a földre, párnára ültetik. Aztán szörnyen elálmosodott, pedig az öntudata éber volt, nem vesztette el magát, mindent tudott és világosan mindig, ami vele és körülötte történik. Jöttek a hegyek: "no, ez a hegy; még nem láttam, azt gondoltam, magasabb!" Jöttek az állomások, csendőrök állnak posztot: "szép szál legények, ezek verik a fiatalságot!" Mindent megállapított, mindent belevésett az elméjébe, amíg - hiába küszködött ellene - ülve elaludt, és föl se ébredt Pestig. A vasútról befelé, a komfortábli bakján is szunyókált még, csak amikor három emeletet mászva a lakásba ért, ocsúdott föl egészen.
Egy nagy mellű, szép, fekete asszonyra azt mondták: ez a nagysága. Annak kezet csókolt. Kérdezték, faggatták, mit akar enni vacsorára, és mit iszik hozzá, bort-e, sört-e? "Sört kell inni sokat!" - jegyezte meg egy kecskeképű, sovány ember, a nagyságos úr, az apa. Egy növendék leány - kicsinyben tulajdon olyan, mint a nagy, kövér asszony - hozta az italt; a szobaleány - ellenséges modorral és rosszakaratú kíváncsisággal tekintve a jövevényre - hozta a vacsorát. Szégyellt enni, sietett, nyugtatták, de nem igazán. Tiborka a hálószobában már türelmetlenkedett, sírt, a maga nagy sajnálatában keservesen panaszkodott:
- Megyek, megyek, bogaram! - mondá a dada, és besietett hozzá. A nagysága, az öreg szülék, a növendék leány nézték - egészen jól nem láthatják az elhomályosított fülkében -, amint a parasztleány teli, gyönyörű keblére a kis fekete, girhes fiú egyszerre rátapad, mint valami éhes és mohó nadály. A gyerek sírása egyszerre kéjes gőgicsélésre változott, ami oly furcsa volt, hogy mindnyájan fölnevettek. Erzsébet is mosolygott, és amint a házinép lábujjhegyen kisompolygott a szobából, hogy tovább teázzanak, az idegen úrfinak mindjárt beszélt a Klárikáról, kis menyasszonyáról. Sőt a mulattatására énekelt is egy igen szomorú nótát. Elhallgatott. A szomszéd szalonban zongoráztak, az ajtó nem volt egészen betéve. A parasztleány, mellén a gyerekkel, odalépett, és lélegzetét visszafojtva, belesett. A zongora mellett ült, és mórikálta magát az erős fekete asszonyság. Föléje hajolva pedig kellemeztette magát az a szép fiatalember, aki katonatiszti ruhában vakációra lejárt haza a falujukba és kint őrzötte az apja asztagját, amíg csépeltek, és amikor ő markot szedett, két hétig ott aludt a keresztek alatt...
A parasztleány egyszerre mindent megértett, hogy ki kommendálta ide és miért. És egyszerre úgy elöntötte a harag, hogy csaknem berohant az urak közé; gyermeke apjához, hogy rúgja és csikarja.
De vékony, csepp kezével a szopós elkezdett tapsikolni a mellén.
Lehajolt hozzá, s szólt:
- Egyél, igyál, kis rongyos!
Aztán megcsókolta.
