11
11
Görnyedt, csendes, ravasz szemű, kiszikkadt vénember állott meg az asztal előtt. Fehér haja lebegett fehér koponyája körül, mert ezen a kopasz fejen meglátszott, hogy soha báránybőr sapka nélkül vagy zsíros, vastag kalap nélkül nap nem érte. Amilyen fekete volt az arca bőre és kékkel vörhenyeges az időtől és öregségtől: oly fehér volt a tar koponyája. Nagy, kampós orra volt, meglehetősen vastagodó orr s kiapadt, inas ábrázata. De a kék szeme hamiskásan nézett, s végig-végig legeltette a víg társaságon.
- Megiszik-e velünk egy pohár bort, Szűcs bácsi? - kérdezte Szalay Péter.
- Hát tekintetes uram, meg én; az az öreg ember teje - mondta a vén legény.
Pogány Imre helyet csinált maga mellett, s odább húzódott, hogy leültesse az aggastyánt, de az fogta a széket és kijjebb mozdította, s miután fenékig kiürítette a poharat, megtörülte a száját s leült, kicsit hátrább az asztalbeliek soránál, s úgy hagyta, hogy az emberek nézzék. Remek feje volt a lebegő fehér szálakkal, s ahogy görnyedten maga elé bókolt, festő kezére való volt a nagy idők tanúja.
Szalay Péter folytatta szónoklatát Szűcs bácsiról:
- Nyulat küldtek?... micsinájjak vele!... Jöjjön csak Szűcs bácsi!... Megnyúzta, meg is spékelte, jól megszalonnázta, "hogy csepegjen zsírtól ösztövér csontváza..." Nyáron meg a szakácsi tudományát bámultam meg. A gulyáshúsnak, tokánynak, tésztás kásának, lebbencsnek savát-borsát, jó ízét, senki úgy megadni nem tudta, mint Szűcs bácsi. S mikor elfáradt az állkapcánk a jó ételek élvezetében, összecsengtek a poharak, akkor Szűcs bácsi kezdett bele a nótába... Hogy volt az, Szűcs bátyám, hogy Jegenyefa?...
- Halljuk Szűcs bácsit - kiáltotta mind az egész társaság.
És Szűcs bácsi felállt, s reszkető kezébe vette a tele poharat, amit odaadtak neki, s fölemelte; de most már a pohár nem reszketett a kezében, a hangja se reszkető volt, csak öreges, köszörületlen, mikor rákezdte, hogy
Jegenyefa tetejébe,
Ül egy holló feketébe!
Gyászruhája engem illet,
Mert engemet már nem szeret
Az én kedves rózsabimbóm, galambom...
Ül egy holló feketébe!
Gyászruhája engem illet,
Mert engemet már nem szeret
Az én kedves rózsabimbóm, galambom...
Mindenki tapsolt és kacagott; a reszketeg hangban annyi életöröm volt, annyi pajkosság és kedvesség és szerelmes jóság.
De az öreg még egyet intett a pohárral s csend lett, és ő hamiskásan, félreejtett fejjel, tudja isten hova bandzsalítva dúdolta:
Nem megyek én sebesen,
Csak az úton csendesen,
Nem áll meg az én szemem,
Csak az én édesemen...
Csak az úton csendesen,
Nem áll meg az én szemem,
Csak az én édesemen...
Majd megették az öreget; a lányok visítottak a nevetéstől, és egymást csókolgatták, a szomszéd szobából már mindenki itt volt, s egymás hegyin-hátán bámulták a kedves öreg parasztot.
Szalay Péter azonban átvette a maga jussát, a szót, s rákacsintott az öregre:
- Mert Szűcs bácsitól tanultuk mink azt is, hogy mi az igazi szerelem: Péter öcsém - mondta valaha -, emlékszik-e Szűcs bátyám?... Péter öcsém: nem ismertem más nőt, mielőtt megházasodtam, se azóta, mint az én kedves öreg nőmet...
Bizsergő nevetés körös-körül, az öreg szemlesütve, komolyan állotta a szónoklatot, mint aki meg van ehhez szokva.
- Fiatal házas voltam - folytatta Szalay Péter -, egymással szemben ültünk Szűcs bácsival a présház előtt, a nagy diófa alatt, a kerek kőasztalnál; én is az én drága angyalom mellett - s odaintett szinte könnyes szemmel a termetes Irma néni felé, aki nagy komócióval hallgatta, mint szokta, az ura nagyszerű beszédét: ezerszer hallotta, de most, hogy ilyen sikere van vele, büszkén nézte az ő szónok Péterét -, és Szűcs bácsi is ott ült az ő hű társa mellett, aki úgy nevezett, hogy: "öreg nőm"... Átöleltem az én kis angyalom nyakát - (és halk kuncogás libbent fel a szóra, de a Szalay Péterné komoly arca rögtön elhalkította a kis nevetést) -, s megcsókoltam hajnal orcáját: de Szűcs bácsi rám szólt:
- Péter öcsém, lekopik a pirossa!
Amire az a piros még pirosabb lett!
- Hát Szűcs bácsi, maga sose szokta megcsókolni a feleségét?
- Megszoktam biz én - mondta Szűcs bácsi -, (igaz-e? így mondta?) - pedig már éppen ötvenéves házasok volnánk... - s azzal át akarja ölelni hű öreg élettársát, mire az két kézzel szabadkozva, gyöngéden visszanyomta:
- Ugyan mennyík mán, ne izéjjen! - és lángvörös lett az öregasszonynak még a füle cimpája is.
Ebben a pillanatban Szűcs bácsit is, és az öreg élettársat is, jaj de kedvem lett vóna szerelmesen össze, de összevissza csókolni! Óh, édes, tiszta magyar szívből fakadó örök szerelem, amelyről azt mondta Petőfi:
Nem kívánok én egy telet,
Hogy azt átmulassam veled,
Sem egy nyarat, sem egy telet,
Hanem örök életemet!
Hogy azt átmulassam veled,
Sem egy nyarat, sem egy telet,
Hanem örök életemet!
Így volt-e, lelkem Szűcs bácsi? így csinálta-e?
Az öreg paraszt most felemelte a fejét, s ránézett a nagy fényességben fényes arccal álló Szalay Péterre, s azt mondta:
- Péter öcsém, az ilyet az ember megteszi, de nem beszíl rulla!
Harsogó kacagás tört ki, az egész társaság határtalanul felvillanyozva örült az öreg minden szavának.
De Szalay Péter sem hagyta magát:
- Kedves Szűcs bátyám! aki sokat élt, sokat tud, aki sokat tud, annak sok szabad: de legjobban szabad tanítani!... azt mondja meg itt nekünk, nézze csak, mennyi gyönyörű szép virágszál van itt körös-körül, mint a violák és rezedák és piros rózsák ebben a nagy télben: mikor édesebb a szerelem: fiatalon vagy öregen?
Csikk!... minden szájban csikkant a sikkantó vígság, s lélegzet-visszafojtva lesték az öreg szavát.
Az pedig felemelte nyolcvannégy esztendős öreg fejét, és azt mondta:
- Péter öcsém, fiatalon a szerelem olyan, mint a veréb, ideszáll, odaszáll. De későbbi korba, mentül jobban beleizzad az ember üstöke, antul ídesebb!
Azt leírni nem lehet, ahogy ott egymásra estek a népek. Még az öregek is úgy kacagtak, hogy percekig fogták a hasukat, s nyilallás állt a horpaszukba.
- Nohát egy pajkos nótát nekik, Szűcs bátyám! - kiállott még mindig állva Szalay Péter, s magasra emelte poharát - hogy van az a jóféle?
Az öreg nem kérette, adta:
Amit egész életemben kerestem,
Mind a kedves galambomra kőtöttem.
Vettem neki két vagy három rokolyát.
Hej de sokszor felhajtottam az ajját:
Girincre asszony!
Mind a kedves galambomra kőtöttem.
Vettem neki két vagy három rokolyát.
Hej de sokszor felhajtottam az ajját:
Girincre asszony!
Fergeteges lett a kacagás, szék borult, tányér csörömpölt, tapsoltak, mint a puskaropogás. De már meg is ijedtek, hogy az öreg messzebb megy a kelleténél, hát Szalay Péter imígy vágott bele stentori hangon a tumultuózus kacagásos jelenetbe:
- De hogy a bográcsra visszatérjek!... még a fizikai tudományát bámultam én meg Szűcs bácsinak!... Mer mikor megfőtt a bográcsban a gulyás, a bogrács alatt az izzó parázs, magában a bográcsban a forró sistergő vörös lé: leemeli Szűcs bácsi a bográcsot a szolgafáról, s azt mondja nekem:
- No, Péter öcsém, fogja meg ezt a bográcsot alul, a fenekit, osztán tegye az asztalra.
- Azt a bolondot nem teszem - mondtam -, hisz alulról felperzselte a tűz; felülről a lé: csak nem égetem össze a kezem.
Szűcs bácsi rám mosolygott jóságosan, s aztán a bogrács alá tette a kezét, felemelte és az asztalra helyezte.
Riadozva néztem.
- Szűcs bácsi! az isten áldja meg! csupa hólyag lesz a keze!
- Mitűl?
- Hát a forró bográcstól.
- Hideg a. Fogja meg, Péter öcsém.
Megfogtam.
Hideg vót.
Általános csodálkozás, innen is, onnan is kérdezték:
- Tény?
- Tény.
- Hogy lehet a?
- Hát az úgy van pajtás: hideg vót!... Bemutatták ezt a fizikába, mikor papírba vizet forralt a tanár a szemünk láttára. A víz felforrt, és a papír nem égett el a tűzön, hideg vót... Fizikai törvény ez!... De hogy hunnan tanulta a fizikát Szűcs bácsi, az teljesen csudálatos. Rábámultam erre a derék, okos magyar koponyára, amelyik úgy tele vót minden tudománnyal. És én, uraim és hölgyeim, nagy tisztelettel vagyok irántatok, nagy tudósok! felfedezők! de hálaadásom csak ennek az öreg napszámbéli magyar embernek, ennek a derék, tisztességes kétkézi munkásnak szól, aki
- aki minden tudománya mellett is holtig nincstelen napszámos maradt - szólalt meg egy hang.
De még ekkor, midőn ez a jelenet történt, híre sem volt a világrontó szocializmusnak, s Szalay Péter bátyánk így fejezte be, zavartalanul, gondolatmenetét:
- aki az élet egyetemén tanulta meg az egyszerű, de legnagyobb emberi igazságokat. Éltesse az isten a magyarságnak e típusát, akitül tanultam azt a legnagyobb bölcsességet, hogy:
Olyan akarok lenni, mint a só,
A jó ételben csak elolvadó,
Nélküle ízetlen az eledel,
Külön létezést ám nem követel!
A jó ételben csak elolvadó,
Nélküle ízetlen az eledel,
Külön létezést ám nem követel!
Isten megáldja jó egészséggel a mi Szűcs bátyánkat, aki bebizonyította, hogy a magyar paraszt a legelső a világon.
Most aztán igazán összekoccintották a poharakat, s valamennyien Szűcs bácsihoz mentek, aki sokkal bölcsebb volt, minthogy meghallotta volna az előbb az illemtelen közbeszólót, ámbár pedig bizony jólesett volna neki minden szocializmus nélkül is, egy kis házacska, földecske. De hát így is ki volt ő fizetve szépen, ezzel a pohár borral s ezzel az ünnepeltetéssel...
