Régi román világ | Száz Magyar Falu

Régi román világ

Az első világháború kitörése után a zabolai férfiak jelentős részét elvitték katonának. A következő időben a paraszti gazdaságokat főként a helyi asszonyok és az idősebb férfiak tartották fenn, ők művelték a földet. Két év múlva a román csapatok váratlan betörése a zabolaiakat is meglepetésszerűen érte. Mint ma már jól ismert, az 1916. augusztus 17-én Bukarestben kötött titkos szerződéssel Románia csatlakozott az antanthatalmakhoz, amelyben azok – győzelmük esetére – Romániának ígérték a történeti Erdélyt, a Partiumot és csaknem az egész Tiszántúlt. Az akkor megkötött katonai egyezmény előírta, hogy Bukarestnek az összes katonai erejét mozgósítva augusztus 28-áig meg kell indítani a háborút a Monarchia ellen, az egyezmény teljesítésének feltétele volt, hogy nem köthet különbékét.

Az addig semlegességet színlelő Románia tíz nap múlva hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának, és 28-án a Vöröstorony-szorosnál betört Erdély területére. A Tömösi-hágón Sepsiszentgyörgy felé, Háromszékre északról, az Ojtozi-szoroson át, Bereck község irányába nyomultak be a román csapatok, s mindenütt azonnal gyakorolni kezdték a lakosság megfélemlítését, zaklatását és kifosztását. Kézdivásárhelyt és környékét – köztük Zabolát is – már az első napokban megszállták. A magyar hadvezetés elrendelte a falvak polgári lakosságának kiürítését.

A családok jelentős része Zabolán is szekérre rakta legszükségesebb és legféltettebb javait, és nyugat felé menekült. Amikor visszatértek, házaikat feldúlva és kifosztva találták. Az ellenséges betörés miatt Erdélyben összesen mintegy kétszázezer személy futamodott meg szülőföldjéről, az otthon maradottak közül román katonai hatóságok mondvacsinált vádakkal több ezer ártatlan magyart kivégeztek. A szeptemberben indított magyar ellentámadással, a 26–29-i nagyszebeni fényes diadallal és az október 7–9-i brassói győzelemmel a hódító román csapatok távozásra kényszerültek Erdélyből. Sőt 1916. december 6-án a központi hatalmak csapatai elfoglalták Románia (Havasalföld és Moldva) nagy részét, megszállták Bukarestet, s a román hadsereget a Szeret folyó vonalára szorították vissza.

Az első világháború különböző csataterein összesen ötvenegy zabolai katona halt hősi halált, közöttük Kónya Lajos főhadnagy és Csekme Gyula hadnagy. A haza védelmében elesett zabolai magyar és román katonák emlékét napjainkban egy 2001. szeptember 23-án felavatott obeliszk őrzi a faluban. Szinte valamennyi családi ház tisztaszobájának falán megtalálhatók az első világháborúban küzdött elődök fényképei, kitüntetései, leszerelőlevelei.

Az első világháború utolsó heteiben, 1918 őszén az erdélyi és a magyarországi románok is megfogalmazták követeléseket, jelentős támogatást kapva anyaországuktól, Óromániától. A bukaresti kormány november 9-én ultimátumban követelte a központi hatalmak csapatainak kivonulását, és hadat üzent Németországnak. A budapesti székhelyű Románok Nemzeti Tanácsa pedig – az előbbi napon – felszólította a magyar kormányt, hogy adja át neki a románlakta területek feletti hatalmat. Méghozzá úgy, hogy a történeti Erdély, a Partium (Részek), Máramaros és a Bánság 26 románok vagy románok által is lakott vármegyéjét helyezzék a Nagyszebenben megalakítandó román nemzeti kormány fennhatósága alá. Emiatt került sor 1918. november 12–14-e között tárgyalásokra Aradon, ahol Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter lehetőség szerint egynyelvű megyék kialakítását javasolta a románok által igényelt területeken, és a Román Nemzeti Tanács hatalmát csak a román többségű vidékeken ismerte volna el. A román vezetők, Iuliu Maniu és Vasile Goldis¸ azonban teljes önállóságot kívántak, ezért a tárgyalások megszakadtak.

Közben – november 13-án – a Károlyi-kormány katonai konvenciót kötött Belgrádban Luis-Félix Franchet d’Espérey francia tábornokkal, az antanthatalmak keleti frontjának főparancsnokával. A megállapodás a Monarchia és az antanthatalmak között november 3-án aláírt padovai fegyverszüneti egyezmény katonai alkalmazása volt Magyarországra nézve, amely demarkációs vonalat jelölt ki. Hamarosan ez az elválasztó sáv nyitotta meg a környező hadseregek gátlástalan katonai hódításait, pedig a szerződés a magyar kormány kezében hagyta a polgári közigazgatást – csakhogy a demarkációs vonal mögötti területeket nyolc napon belül katonailag ki kellett ürítenie. A szövetséges hatalmaknak viszont joguk volt a stratégiailag fontosabb települések, sőt Budapest megszállására is. A belgrádi konvenció egyébként már az aláírásakor túlhaladott volt, mert feltételeit az antant és újdonsült szövetséges államai soha nem tartották be. A kijelölt demarkációs vonal erdélyi szakasza: a Nagy-Szamos felső folyása– Beszterce városa–Marosfő, onnan a Maros folyó mentén Marosvásárhelyig, majd Szegedig.

Már a belgrádi konvenció aláírásának napján, november 13-án a román katonai elővédek Erdély keleti határán megszállták az összes hágót, illetve átkelőszorost, holott Franchet d’ Espérey francia tábornok csak négy nap múlva – 17-én – adott engedélyt a román hadseregnek a demarkációs vonal elérésére. De azt nem tudatta a magyar kormánnyal. A román főerőknek azonban idő kellett a harckészültség eléréséhez.

Az erdélyi magyar katonai parancsnokság 22-i jelentése szerint a román csapatok a Borszék–Gyergyótölgyes–Gyimes–Csíkszentmárton–Ojtoz vonalig nyomultak előre. Ez az ék a Gyimesi-szoroson és a Maros völgyén keresztül vonult Marosvásárhely–Kolozsvár, illetve Segesvár–Nagyenyed irányába, a másik délről a Tömösi-hágó–Brassó, illetve a Vöröstorony-szoros–Nagyszeben vonal felé a német Mackensen altábornagy Óromániából kivonuló hadseregét követve. E célokból kitűnt, hogy a román csapatok nemcsak a demarkációs vonalig terjedő terület elfoglalására készültek fel, hanem annak a Marosvásárhely–Nagy-Szamos felső folyása közötti szakaszát átlépve a Kolozsvár–Dés–Szilágysomlyó–Nagybánya– Máramarossziget vonalig akarnak hódítani.

A románok november 24-én szállták meg Csíkszeredát, december 1-jén Szászrégent, másnap Maroshévízt, amivel Csík vármegye maradéktalanul román uralom alá került. Ezzel egy időben az Ojtozi-szoroson betóduló erők megszállták Kézdivásárhelyt, majd az egész Háromszék vármegyét. Már 1918. december első napjaiban megkezdődött tehát a zabolai magyarság kisebbségi sorsa, bár csak másfél év múlva, az 1920. június 4-i trianoni békediktátummal csatolták Erdélyt és a többi részeket – a Bánságot, a Partiumot és Máramarost – a Román Királysághoz. A rendelkezés értelmében kereken 103 ezer négyzetkilométer, a magyar országterület 36,6 százaléka került Romániához 5 265 444, köztük 1 704 851 magyar és 559 824 német nemzetiségű lakossal.

Bár a román állam elfogadta a békeszerződéshez csatolt kisebbségvédelmi szerződést, és az Erdély Romániával való egyesülését kimondó 1918. december 1-jei Gyulafehérvári nyilatkozatban is „teljes nemzeti szabadságot” ígért az együtt lakó népek számára, elnemzetietlenítő, asszimilációs és diszkriminációs politikát folytatott. Az 1923. évi alkotmány Romániát egységes nemzetállammá, a románt egyedüli hivatalos nyelvvé nyilvánította, és nem emelte jogerőre a Gyulafehérvári nyilatkozat kisebbségekre vonatkozó részét.

A román kormányok kisebbségellenes lépései kiterjedtek a társadalom egészére, átfogták a gazdaság, a kultúrpolitika, valamint az oktatás területét. Már az impériumváltozás első időszakában románok vették át a döntően magyarlakta falu, Zabola vezetését is. A választott helyi bíró munkáját úgynevezett ideiglenes bizottságok ellenőrizték.

A két világháború közötti időszakban a falu első bírója a gazdag Oprea család tagjai közül került ki. Háromszék megyében is a Bukarest által kinevezett prefektus volt a hatalom első számú képviselője, döntő ügyekben nem a falu bírója, hanem ő döntött.

Bár az 1918 és 1940 közötti régi világban a község közigazgatása román családok kezében összpontosult, a helyi magyarság jelentős magánvagyona még fenn tudta tartani, illetve zavartalanul működtette magyar egyházi, művelődési és társadalmi életet. Pedig a román uralom már a hatalomváltást követő időben tudatosan megbontotta az erdélyi magyarság gazdasági-anyagi erejét. Az 1921. évi földtörvény Erdélyre vonatkozó szabályai a magyar nagy- és középbirtokosok, valamint a kisebbségek közintézményei ellen irányultak. A magyar egyházak birtokállományának 84,5 százalékát, a székely közbirtokosságok legelőit, erdeit kisajátították, sőt a székelyek számára fontos jövedelmet adó ásványvízforrásokat is államosították. Ezenkívül 1918 és 1940 között, elsősorban az Astra Bank segítségével, hatalmas összegekkel támogatták a Székelyföldön földet vásárló románokat.

Az új állam gazdasági jellegű intézkedései elsősorban a Mikes családot érintették Zabolán. A birtokaiból osztottak földet nincstelen erdélyi román családoknak. Különösen az 1929–1933-as gazdasági világválság éveiben, az Astra Bank segítségével néhány helybeli román família viszonylag olcsón, jelentős földbirtokot tudott venni Zabolán és a szomszédos Imecsfalván. Maguk mögött érezve a bukaresti és a megyei hatalom támogatását, juhnyájaikkal már augusztus közepén leereszkedtek a havasi legelőkről a falu határába, és gátlástalanul legeltettek a magyar gazdák termőföldjein, tönkretették gabonájukat, ültetvényeiket, kaszálóikat. A helyben szolgálatot teljesítő román csendőrök cinkosan szemet hunytak a történtek fölött. Ez a gyakorlat a XX. század második felében is folytatódott, s folyamatosan mérgezte a falubeli magyar–román viszonyt.

A két világháború közötti években számos zabolai fiatal kézműves regáti, vagyis óromániai városokban keresett munkát. Asztalosok, ácsok, kőművesek, szabók, lakatosok, gépészek dolgoztak például Bukarestben, Brailán, Galacon és másutt. Ugyanakkor sok fiatal lány módosabb román városi polgári családhoz szegődött el cselédnek. Volt olyan időszak, amikor a román külügyminiszter háztartását zabolai fiatalok vezették. A legtöbbjüket megbecsülték pontosságért, fegyelmezettségéért és munkaszeretetéért. Amikor 1940 nyarán, az újabb impériumváltozáskor hazamenekültek, többségüket a falu már nem fogadta be, szigorúan elítélték őket, ahogy mondták, a Regátban megromlott erkölcseikért.

A két világháború közötti években alakult meg Zabolán az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület helyi fiókja. Szervezői nagy hangsúlyt helyeztek a téli mezőgazdasági iskolák megszervezésére, szakkönyvtár vásárlására, a legújabb ismeretek elsajátítására, a korszerű technológiák és gépek megismerésére, fajállatok, nemesített vetőmagok beszerzésére és a megtermelt áruk forgalmazására. A település központjában bikaistállót építettek, Dániából, Hollandiából és Svájcból rendeltek korszerű mezőgazdasági gépeket. Megszervezték az új ipari növények, így például a lencse, a cukorrépa honosítását és termesztését, valamint helyi és külföldi értékesítését.

A román hatalom állandó szorítása, a folyamatos kisebbségi elnyomás ellenére Zabolán élénk, magyar szellemű művelődési élet bontakozott ki. Haszmann Pál, a fiatal római katolikus kántortanító 1923 és 1934 között működött a falu községi iskolájában. Nyomban a faluba szóló kinevezése után megszervezte a Zabolai római katolikus vegyes kart, amely nemcsak a községben, hanem a környéken is számos nagy sikerű előadást tartott. A kolozsvári székhelyű Romániai Magyar Dalosszövetség 1931-ben kitüntette Haszmann Pált, a dalegylet karnagyát, aki az indoklás szerint „a magyar dal szent ügyét 15 éven át szolgálta” Háromszéken. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a Zabolai Sport Club megalakítása.

A falu sportkedvelői, György Károly elnök és György Győző titkár kezdeményezésére 1933. június 29-én tartották az egyesület alakuló közgyűlését, amelyen Haszmann Pált alelnökké választották. A hajdani Kancellária-kertben labdarúgó- és szertornához szükséges pályát teremtettek, amelyet nemcsak a felnőttek, hanem a gyermekek is használtak. Az iskolások például itt tartották a tanév végi hagyományos majálisukat, tornaünnepélyüket, rúdmászást, a zsákfutást és lepényevő versenyt.