Rátót lakossága újranépesedésének korszakától, a XVIII. század közepétől – egészen csekély hullámvölgyektől eltekintve – folyamatosan gyarapodott. A leglátványosabb a fejlődés a XVIII. században, amikor szűk hatvan év alatt a lélekszám a két és félszeresére nőtt. A XIX. században megduplázódott, a XX. században hatvan százalékkal növekedett. A növekedés oka részben a folyamatos le-, illetve betelepedés, de az anyakönyvek tanúsága szerint legalább ilyen szerepe volt a későbbiekben soha nem tapasztalt természetes szaporodásnak is.
A falu lélekszáma 1741–1998 között
Év
|
Fő
|
Év
|
Fő
|
Év
|
Fő
|
1741
|
218
|
1805
|
513
|
1930
|
1358
|
1754
|
340
|
1836
|
542
|
1941
|
1318
|
1761
|
356
|
1870
|
728
|
1949
|
1391
|
1770
|
437
|
1880
|
760
|
1960
|
1547
|
1780
|
480
|
1890
|
894
|
1970
|
1555
|
1781
|
494
|
1900
|
1019
|
1980
|
1611
|
1790
|
450
|
1910
|
1107
|
1990
|
1559
|
1800
|
522
|
1920
|
1170
|
1998
|
1647
|
A XIX. századi adatokat közelebbről vizsgálva gyakorlatilag egyenletes emelkedést tapasztalunk, amely az évkör végén felgyorsult. Sajnos, az ebben a században előfordult járványok és egyéb természeti katasztrófák jelenlétét és hatását – megfelelő források hiányában – nem tudjuk községünkben kimutatni.
A népesség száma 1990–1998 között
Év
|
Fő
|
Év
|
Fő
|
Év
|
Fő
|
1990
|
1559
|
1993
|
1592
|
1996
|
166
|
1991
|
1573
|
1994
|
1648
|
1997
|
164
|
1992
|
1594
|
1995
|
1670
|
1998
|
164
|
Ezekben az években a lakosság természetes szaporodása negatív tendenciát mutat: 1994 kivételével minden esztendőben három-nyolc gyermekkel kevesebb született, mint ahány községbeli elhalálozott. Nagyobb mérvű elvándorlást adataink csak 1997-1998-ból jeleznek: ekkor tizenhét, illetve huszonegy fővel többen költöztek el a községből, mint ahányan letelepedtek.
Az elmúlt két és fél évszázad adatai azt mutatják, hogy lehetett bármilyen nehéz helyzetben is a község, lakói nem hagyták el, sőt a legnehezebb időkben inkább a népesség számának növekedése következett be.
Összességében megállapítható, hogy a század első felében a község lakossága a természetes szaporodás útján növekedett. Az 1960-as évektől a kilencvenes évek elejéig a vándorlási különbözet negatív volt: évente négy-öt fővel többen költöztek el a község lakói közül, mint ahányan betelepültek. Az újonnan letelepülők döntő része a botanikus kert kialakításával és fejlődésével összefüggésben talált Vácrátóton új otthonra, míg a Budapest környékére jellemző robbanásszerű gyarapodás a községet gyakorlatilag nem érintette.
Vácrátót lakosságának nemzetiségi eredetét tudományos igényességgel – tudomásunk szerint – mind ez ideig nem vizsgálta senki. Pedig a rendelkezésünkre álló adatok szerint ez az elemzés számos, roppant izgalmas kérdést oldana meg mind a nyelvhasználatban, mind a népviseletben, s ugyanúgy a népszokások területén.
A helyi hagyomány szerint a néptelen, ugyanakkor rendkívül fontos közlekedési út mellett fekvő Rátótot a XVIII. század elején Mágochy Mihály földbirtokos Felső-Nyitrából és Trencsén megyéből származó szlovákokkal telepítette be. Ezt látszik alátámasztani, hogy az 1754-es, 1761-es és 1777-es egyházlátogatási jegyzőkönyvek – melyek Sződ, Rátót és Csomád lakosait is definiálják – a sződi plébánia területét egyértelműen szlovák anyanyelvűnek minősítik. „Mind az anyaegyházban, Sződön, mind pedig a leányegyházaiban Rátóton és Csomádon mindenki a szláv nyelvet használja, leszámítva 15 személyt, akik mindkettőt beszélni tudják” – írták 1754-ben az egyház házkönyvében.
Ugyanakkor Bél Mátyás az 1733 körül készített községleírásában Rátótról írta: „A Magotsiak földesurasága alatt lévő magyarok lakják.”
Ha a XVIII. században készített különböző összeírásokban szereplő neveket vizsgáljuk, itt is nagyobb számban fordulnak elő a magyar eredetűnek tűnők. Így példáu az 1770. évi úrbéri összeírás szereplőinek ötvenöt százaléka egyértelműen magyarnak minősíthető. Jellemzőnek tartjuk a historia domus 1761-es bejegyzését, mely szerint a sződiek és a rátótiak a hétköznapi beszédben a tótot használják, de magyarul gyónnak (Ugyanakkor az 1828. évi püspöki egyházlátogatás alkalmával a vizsgálat megállapította, hogy a plébániához tartozó három település: Sződ, Göd és Rátót 1668 katolikus hívője közül 1160-an gyóntak, közülük csupán 120-an magyar nyelven.) Az egyházi schematizmusok tanúsága szerint a prédikációkat és az egyházi szertartásokat magyar és szlovák nyelven egyaránt megtartották.
Vácrátót népességének ez a sajátos kettőssége a továbbiakban is megmaradt. Fényes Elek 1851-ben egyértelműen tót falunak nevezte, Galgóczy 1877-ben „tóttal vegyült magyar kisközségről” írt, Borovszky XX. század eleji megyei monográfiájában magyar kisközségként említi, Jékelfalussy helységnévtárában 1892-ben magyar és tót községnek nevezi – és a példákat hosszan lehetne sorolni.
A bizonytalanságot tovább növelik a XX. századi népességösszeírások adatai. Az 1900. évi összeírás szerint a lakosság fele-fele arányban magyar és tót. De már az 1910-es, ugyanilyen jellegű összeírásban az 1046 magyar anyanyelvűvel szemben mindössze 63 tót anyanyelvű lakost tüntettek fel, akik elenyészően csekély kivétellel (24) mind beszélnek magyarul. Ugyanakkor a helyi iskolába az 1913-1914-es tanévben beírt 54 tanuló közül 34 (63 százalék) nem beszélt magyarul és 41 (76 százalék) vallotta magát tót anyanyelvűnek.
Nyilvánvalóan a Trianont követő sajátos magyar nemzetiségi politika hatására az 1920-as, 1930-as és 1941-es népszámláláskor már csak elenyészően kevesen vallották magukat tót anyanyelvűnek. (három, tizenhat, illetve tizenegy fő) Ugyanakkor a népesség nyelvismeretét is feltüntető 1941-es összeírásban 844-en (64 százalék) állították azt, hogy beszélnek szlovákul. 1943-ban a már említett, pár napig itt tartózkodó cserkészek megfigyelése szerint az iparos és a tanító családok kivételével az egész falu tót, akik épphogy csak beszélnek magyarul. Törik a magyar nyelvet a Gulyások, a Mészárosok, a Bírók, a Fábiánok, a Szerencsések – írták.
Maguk a falubeliek e sajátos kettősség okát Vácrátót és a környező tót településeknek – elsősorban Sződnek – a községgel való szoros kapcsolatával magyarázzák. Tudományosan eddig még alá nem támasztott véleményük szerint a XVIII. században betelepültek – illetve a nehéz évtizedeket helyben átvészelők – magyarok voltak, akik a környező tót anyanyelvű községekből házasodtak. Mind például (és főleg) Sződből – a szoros kapcsolatot bizonyítja, hogy a családnevek nagy része a két községben teljesen azonos. Mivel pedig a szomszéd községből hozott asszonyok otthon anyanyelvükön beszéltek – és erre tanították gyermekeiket is –, fokozatosan következett be a község „eltótosodása”. Ezért vallották magukat a kisgyermekek tót anyanyelvűeknek, és folyt a tanítás az iskolában szlovákul és magyarul egyaránt. A gyerekek tótul beszéltek, és magyarul tanultak.
A második világháborút követő társadalmi változások ezen a téren is átformálták a képet. A mind nagyobb számban ingázó lakosság új környezetében már nem beszélte a szlovákot, és a szlovák nyelv használata a községben is visszaszorult. 1970-es tájékoztató szerint akkor az itt élőknek már csak mintegy a harminc százaléka beszélt szlovákul, főleg az idősebbek. Legnagyobb részük írni-olvasni is csak magyarul tudott. Nemzetiségi elzárkózás vagy megkülönböztetés a községben sosem volt.
1950 körül a Szlovák Szövetség kezdeményezésére bevezették ugyan az iskolában a szlovák nyelv oktatását, de az is hamar abbamaradt. 1970-ben már nem járt a községbe szlovák nyelvű napilap vagy folyóirat sem, és a községi könyvtár sem tartott szlovák nyelvű könyveket. 1992-ben mint civil szervezetet említik a községben a Magyarországi Szlovákok Szövetsége Vácrátóti Baráti Körét, de tényleges működéséről nincs tudomásunk.
Ellentétben az anyanyelv használatával, a vácrátóti népviseletet, jellegzetes szokásokat nem áll módunkban történetiségükben vizsgálni. Számunkra meglepő módon, a legszélesebb körű tájékozódás után sem találtunk olyan forrást vagy feldolgozást, amely foglalkozott volna a jellegzetes rátóti népviselet jellemzőivel vagy leírta volna azokat. Ezért azt a megoldást választottuk, hogy a vácrátóti viseletet és szokásokat a legjobban ismerő idős embereket kértünk meg a legjellemzőbb helyi hagyományok bemutatására. A legjellemzőbb részleteket a Függelékben közöljük.
Vácrátóton a társas élet fórumai – a templomon kívül – a vörösharaszti szőlők között épült borházak, az úgynevezett „gunyhók” voltak. „Oda jártak ki az emberek, vasárnaponként ott volt mindenki.” A férfinép – különösen hétvégeken – rendszeresen a szőlőben töltötte idejét, vagy ahogyan az asszonyok mesélik: „ott dáridóztak”.
A XIX. század derekától tömegesen alakuló, önszerveződő kulturális és közösségi szervezeteknek, olvasó- és társasegyleteknek Rátót községben írásos nyomát nem találjuk. Pedig léteztek, hiszen a falusi munkavégzéssel hagyományosan együttjártak az énekes, táncos összejövetelek, a családi ünnepek népes körben történő köszöntése. Létezésüket valószínűsíti, hogy amikor Lehoczky Béla kántortanító 1922–1923-ban dalárdát szervezett, ezt azzal indokolta: „mert a nép nagyon szeretett énekelni”. Az együtt éneklés szokásának kialakulásában nagy szerepe volt a hívő katolikusok közös templomi éneklésének is.
A vallás közösségteremtő erejét mutatják a harmincas évektől már a korabeli fényképeken is megjelenő rendszeresen megrendezett pásztor- vagy misztériumjátékok. A legjelentősebb egyházi ünnepekhez (húsvét, karácsony) kapcsolódóan bemutatott passiójátékok szereplői többnyire az iskola tanulói voltak, de nem ritka a felnőttek részvétele sem.
Az 1920-as években sorra alakultak meg a különféle egyletek, ifjúsági szervezetek. Ezek sorában már vácrátóti szervezettel is találkozhatunk. 1926. március 27-én bontott zászlót a Leventeegyesület. Elnökévé Fitos Pált, alelnökévé Lehóczky Bélát, jegyzőjévé Pintér Józsefet, pénztárnokává Bucsányi Ferencet, ellenőrévé Horváth Jánost választották. A tizenhárom tagú választmány tagja lett a község „ifjúsági oktatója” valamint tizenkét levente. Az egyesület célja a fiatal fiúk egészséges életmódra, edzett ifjúvá történő nevelése volt, melyet áthatott bizonyos vallási és katonai szellem is. A Leventeegyesület vezetői hagyományosan a tanítók közül kerültek ki. Míg a fiúk a „leventében” voltak, addig a lányok a lánykörben, illetve a harmincas évek vége felé a Szív Gárdában, illetve a helyi Kalászban (Katolikus Leányok és Asszonyok Szövetsége) töltötték idejüket.
Bizonytalan a legszélesebb társadalmi réteg érdekeit összefogni kívánó Vácrátóti Gazdakör megalakulásának időpontja. Alapvető célja: „Vácrátót község gazdasági érdekeinek előmozdítása, érdekképviselete, a község mezőgazdaságának felvirágoztatása, a falu népének gazdasági, szociális, kulturális gondozása, fejlesztése a vallás erkölcs elvei alapján” – írták az 1938. június 5-én tartott alakuló közgyűlésen az alapszabályban. A gazdakörnek ekkor ötvenkét tagja volt. A megválasztott tisztikar: „Elnök Lukács Péter M. fia, alelnök: Horváth Mihály P. és Bagyánszky Péter. Választmány: G. Gulyás József, Grezner János, Lukács Mihály f., P. Horváth János, Bíró István, Bucsányi István, J. Smál István, ifj. Dinka István, Horváth Gábor, Gulyás Pál.” Valószínűnek tartjuk azonban, hogy a gazdakör ekkor csak újjáalakult, illetve átszerveződött. A községi képviselő-testület jegyzőkönyvében olvasható bejegyzés szerint 1934 júniusában egy rendeletről véleményt kértek „a községben lévő gazdakörtől”. Tehát akkor az már működött. Érdekes egyébként a véleménykérés tárgya: a földművelésügyi miniszter kétezer-ötszáz pengő államsegélyt ajánlott fel községi népház építése céljára. Ez mindenképpen azt mutatja, hogy falunkban már megvolt az igény egy közösségi házra, ahol a művelődő, önszerveződő közösségek otthonra találhatnának.
Sajátos céllal szerveződött meg 1933-ban a Vácrátóti Szentháromság Önsegélyező és Temetkezési Egylet. Az egyesület célját Baksza István községi bíró fogalmazta meg: „A mai nehéz viszonyok között, ha egy családnak meghal egyik tagja, a legtöbbször a család olyan súlyos helyzetbe kerül, hogy szinte legyőzhetetlen akadályok gördülnek elé. Ezért a megalakítandó társulat szociális missziót teljesít.” A tagdíj halálesetenként húsz fillér volt, amely összeg rendszeres fizetése után az elhunyt tagot az egyesület eltemettette. Elnöke Fábry Lajos építési vállalkozó, jegyző a nyugalmazott járásbírósági irodavezető, Liska Károly, míg a pénztáros és a két ellenőr helyi gazdálkodó (Gulyás József, Grezner János és B. Gulyás Imre) volt.
A második világháborút követően a fokozatosan kiépülő diktatúra első intézkedései között valamennyi korábbi egyesületet, társadalmi szervezetet betiltotta, és a kulturális, társas életet is igyekezett koncentrálni, központilag irányítani. Felhasználva a lakosság körében kétségtelenül meglévő művelődési-kulturális igényt, támogatták a falusi kultúrotthonok létesítését. Vácrátóton a helyi földműves-szövetkezet tulajdonába került a volt urasági istálló, amelyet a település népe rendbe hozott, ott iskolai tantermeket és kultúrotthont alakítottak ki. Jellemző a lelkesedésre, hogy csak a szakipari munkákért kellett fizetni, minden mást elvégzett a község lakossága. Talán ezért is érezték annyira magukénak az istállóból kialakított „kultúrotthont”, mert ezt követően egy évtizedig tiltakoztak a Botanikai Intézetnek történő átadása ellen. „Kérünk felvilágosítást, hogy ezután a kultúrális megmozdulásokat, mely(ek)re végre hatalmas társadalmi megmozdulás eredményeként romos istállóból átalakított kultúrotthon áll rendelkezésre, hol fogjuk megtartani? Vagy nem számít a működő kultúrotthon kultúrpolitikai jelentősége?” – kérdezték a vácrátótiak. Hasztalanul, mert az épületet végül át kellett adni új tulajdonosának. A bálokat még megtartották, de egyre halaszthatatlanabbá vált egy új kultúrház építése. 1959-ben az iskolaigazgató kérte, hogy a tanács vásároljon egy televíziós készüléket, mert az iskolában lévő – előző évben vásárolt – készüléket olyan sokan nézik, „hogy nem is férnek el a látogatók, és egymás hegyén-hátán zsúfolódva tekintenek meg egy-egy előadást”. A televízió mellett rendszeressé váltak a mozielődások – hetenként három alkalommal négy előadás –, és előtérbe került a könyvtár fejlesztése is. Az aktuális kultúrpolitika erőltette a különböző ismeretterjesztő előadásokat is, ilyeneket főleg a Botanikai Intézet munkatársai tartottak, elsősorban utazásaikról és növényvédelmi ismeretekről. Látogatottak voltak az egészségügyi tájékoztatók is, de az igazi vonzerőt még mindig a bálok jelentették. A tanácsülés szabályozta ennek a rendjét is.
Megkezdődött 1961-ben az új művelődési otthon felépítése, amelyet végül is 1963. augusztus 20-án adtak át rendeltetésének. A község lakossága most is sok társadalmi munkával segített, főleg a tereprendezés elvégzésével. A Gárdonyi Géza nevét viselő intézményben egy nagyterem – nagy színpaddal –, egy klubszoba és tágas előtér került kialakításra.
A község kulturális életének szervezői megpróbáltak mindent, hogy az akkoriban általános és divatos programmal megtöltsék a házat. Viszonylag sikeresek is voltak a műsoros rendezvények; elsősorban a Déryné Színház előadásai és a körzeti bemutatók, fesztiválok.
Kipróbáltak közben csaknem minden rendezvényformát: tanfolyamok, tánccsoportok, színjátszó körök, népdalkörök, szakkörök, klubok, de a végeredmény többnyire kudarc. A televízió elterjedése előtti időszakig – 1967-ben már száz készülék volt a községben – még csak el-eljöttek a vendégek, később viszont egyre inkább az általános közönnyel kellett szembenézniük a község népművelőinek. A gyér látogatottságban nyilvánvalóan jelentős szerepe volt annak a ténynek is, hogy a lakosság nagyobbik része – főleg a fiatalok – máshová jártak dolgozni, és vagy ott találták meg szórakozási lehetőségüket, vagy már fáradtan tértek haza.
A művelődési házba gyakorlatilag csak az iskola tanulói jártak. Ők voltak itthon, és az egyes műsorok betaníttatása is nekik volt a legkönnyebb. 1964-ben mutatták be például a Zsuzsi című darabot, melyet előadtak a környező községekben is. Sikert aratott 1976-ban a rátóti lakodalmas.
Az ezekben az évtizedekben szervezett rendezvények közül egyértelmű és tartós sikert a botanikus kertben a hatvanas évek végétől a jelenleg is rendszeresen, évente három-négy alkalommal megtartott hangversenyek jelentették.
Az 1990-es rendszerváltást követően megváltozott a falu kulturális élete. A Művelődési Ház ad otthont továbbra is az iskola rendezvényeinek. Jól sikerültek a kilencvenes évek elején a Vácrátóton rendezett nemzetiségi prózamondó versenyek, melyeken a különböző nemzetiségi tanintézmények másfélszáz tanulója vett részt. A legjobbak délután a botanikus kertben adták elő műsorukat. Régi hagyományt újított fel a községi általános iskola a Mindenki karácsonya felélesztésével. A téli szünet előtti utolsó tanítási napon a gyerekek az iskolában ajándékokat készítenek, gyertyát öntenek, nemezlabdát gyártanak, betlehemes játékokat faragnak vagy hajtogatnak. Délután és este a templom mellett felállítják a karácsonyfát, ahol megajándékozzák egymást és szüleiket, akik teával, süteménnyel viszonozzák a kedvességet. Újabban ezt az alkalmat használják fel arra is, hogy összegyűjtik a használt ruhákat, és a rászorulóknak ingyen vagy jelképes összegért ekkor adják át. A rendezvényt énekléssel, kis műsorral zárják, majd együtt vesznek részt az esti szentmisén.
A korábban kényszeredetten szervezett, az általános részvétlenség miatt alig-alig működő közös rendezvények a többnyire anyagi áldozatot is vállaló civilek kezdeményezésére újjáéledtek, és ma is működnek. 1991-ben Lukács Pálné Tamás Katalin munkája nyomán „összeállt a rátóti menyecskék egy csoportja, hogy a már-már feledésbe merülő hagyományos értékeket átmentsék, a szó közvetlen értelmében színesebbé tegyék napjaikat viseletük felöltésével, dalaik kiéneklésével”. Lényegében erre a kezdeményezésre „épült rá” a nyugdíjasok azóta is rendszeresen, minden második vasárnap délután megtartott összejövetele. Egy-egy alkalommal negyvenen-ötvenen is megjelennek, többen felveszik hagyományos ruhájukat, vagy ahogyan itt mondják: beöltöznek.
Újra megrendezik 1991 óta a két világháború között már divatozó szüreti felvonulásokat. „Szüreti mulatság az mindig is volt, de az úgy volt, hogy a fiú meghívta a lányt párnak, és a fiú feljött a lóval ide és ekkor a lánynak a lovat ki kellett vezetnie és úgy menni le és úgy menni rá a stráfkocsira fel. Úgy mentünk végig dalolva a falun. Meg hát megálltunk itt-ott. Dalolni, táncolni. Általában csak egy stráfkocsi volt, és arra szoktunk felállni, mert a fiúk azok lovakon mentek. A fiúknak a derekára piros pettyes kendő volt kötve. Akkor még népviseletben járt mindenki” – emlékszik a régi felvonulásokra a hatvanhat éves Horváth Istvánné. A szeptember utolsó vagy október első hetében tartott vidám felvonuláson kétszázan is részt vesznek, a többiek pedig az utak mentén nézik őket.
Az egyik legaktívabb szereplő, Bucsányi Józsefné Debreczeni Margit (hatvanöt éves) meséli: „Elindulunk a kultúrból erre felfele (Pálinkaház felé), mennek elöl a csikósok, akik lovakon ülnek, szépen felöltözve, fehér ingben meg fekete nadrágban, utánuk meg a lányok. De nem mennek gyalog, hanem felállnak a lovas kocsira, és ott állnak és fogódzkodnak egymásba, és úgy énekelnek, és akkor úgy megy a menet. Aztán vannak a többi menyecskék, szépen felöltözve, aztán utánuk mennek a zenészek, meg közben van a polgármester, az is így van felöltözve, és hintóban ül, hátul vannak a cigánygyerekek, bekormolva, és szaladoznak a kocsik után.”
A vidám menet a faluban négy helyen áll meg, ahol énekelnek és táncolnak, majd a „kultúrba” visszatérve hajnalig mulatnak. A szervezők szerint főleg az idősebbek élvezik az eseményt, mert számukra ez egy nagyon kedves régi hagyomány újraéledése.
Bolvári János és a nyugdíjasklub tagjai 1996-ban úgy gondolták, jó lenne, ha a „rátótiak” egyszer egy asztalhoz ülnének. Azóta rendszeresek a rátótiak találkozói. Gyulafirátót, Rátót és Vácrátót község lakói felkeresik egymást, rövid énekes-táncos műsort adnak, és ismerkednek egymással, a „másik” Rátóttal.
Ismeretes, hogy a különböző, széles körben elterjedt falucsúfolókat rátótiádáknak nevezi a néprajztudomány. Ennek eredete azonban – a Néprajzi Lexikon megállapítása szerint – egyértelműen Gyulafirátóthoz köthető.
Baksza Ferencné Bucsányi Veronika1998-ban meghalt. A Szabadság út 21. szám alatt lévő, a század elején épült házában fia, Baksza Pál kívánságára helytörténeti gyűjteményt alakítottak ki. A kis gyűjtemény alapját a házban lévő berendezési, illetve használati tárgyak képezik, amelyeket megtartottak eredeti helyükön. A hiányzókat a család többi tagjától gyűjtötték össze, kialakítva Vácrátót helytörténeti gyűjteményét.
A község sportéletét hagyományosan a labdarúgás jelenti, más sport mind ez ideig nem tudott gyökeret verni. A pálya kialakítása már a negyvenes évek végén megtörtént, Tábortűzzel avatták 1950. április 3-án az akkor legújabbat. Néhágy év kihagyással folyamatosan működött a településen a Vácrátóti Községi Sportegyesület.
Rátóti család 1921-ben
Család népviseletben 1921-ben
Gulyás Veronika és barátnője (1929)
Helembai Jánosné és Dinka Rozália (1938)
Fábián Mariska népviseletben
Lányok népviseletben 1950 körül
A „kikötött kendő” a helytörténeti gyűjteményben
Népviseletbe öltöztetett baba, kikötött kendőben 2000-ben
Gulyás Anna és fia, József 1921-ben
Lakodalmasok (1920-as évek)
Viszik a menyasszonyt (1940-es évek)
„Vőfények” lakodalomra hívogatnak
Bucsányi István esküvője 1948. december 8-án
A gazdasági tanfolyam színjátszói 1947-ben
Szüreti felvonulás 1994-ben
Dalolnak a menyecskék a szüreti felvonuláson (1996)
A bor című népszínmű bemutatása 1946-ban
A konyha a helytörténeti gyűjteményben
Baksza Pálné a helytörténeti gyűjteményben
A helytörténeti gyűjtemény otthona