XII. Mi köze a gyomornak a szerelemhez?
XII. Mi köze a gyomornak a szerelemhez?
Hogy a zöldséghez egy kis fűszerrel én is hozzájáruljak, a jó hangulat érdekében, szeretném, ha szívesen vennék ezt a kis életút mutatót.
Ugyanis, amikor asszonyról álmodnak, mindjárt szokják meg, hogy a szerelem a gyomron megy keresztül – hogy úgy ne járjanak, mint az én életem párja, aki nem mondta meg, mit szeretne ebédre?
Hát én főztem neki szép rendben mindent, ahogy jött és amint szűkös kamrácskánk tartalma engedte. Nem volt kozmás az étel, mégis mindig talált benne kifogást a párom. A bab szelet csinált, a káposzta felfújta, a tészta megülte a gyomrát, a paradicsomtól gyomorégést kapott, a paprikás krumplit unta, a lebbencsre meg egyáltalán rá se tudott nézni.
– No, mondom, főzök neki borsót. De ennek meg a szagát nem állhatta. Szorongatott helyzetemben megkérdeztem, mit is főzzek hát, hogy kedves legyen neki a vacsora?
Erre szó nélkül elment munkába.
Így magamra hagyatva főztem neki vacsorára krumplilevest, meg túrós csuszát. Ez is jó lett volna, csakhogy rozoga volt az asztalunk, a talaj földes volt és ingott-mozgott az asztal. Leül a párom, közben megmozdul az asztal, kilöttyen a leves, vége a jó hangulatnak. Nem kell a csusza.
Mondom, miért nem eszel?
Azt mondja a párom: mozog az asztal, az anyja ide-odajárt!
Történt aztán úgy november utolja felé, amikor hűvösödni kezdett az idő és a jószág elesége is fogytán volt, mint sok más szegény embernél, – mondom a páromnak:
– Jó volna megölni azt a kis malackát…
Szót tett követett és halálra ítéltük a dédelgetettet.
Reggel jön a sógor, hogy megszúrják a disznót. De én az uram kezébe adom a kést:
– Te szúrd meg, jó, ha azt is megtanulod.
Nosza eldobja a kést: ő ugyan pálinka nélkül meg nem öli! Még szerencse, hogy a sógor nem ezen a nézeten volt. Így aztán mégis megszúrták a kocát, lecsapták a szőrit is és elmentek munkába. Mi pedig a nénémmel hozzáláttunk előállítani minden jót, amit egy malackából lehet.
Este hazajönnek a sógorral. Mondja is a párom:
– No, hogy állunk? Ezt is inkább csak a forma kedvéért, mert látta, hogy az asztalon párolog a finom pecsenye, leves, hurka, hájas tészta, no meg egy kis borocska is, okulva a hajnali pálinkahiányon.
– Mi csak állunk valahogy – mondom –, minden kész, de még ne üljetek le, mert az asztal nincs megtámasztva: mozog…
– Nem baj, hadd mozogjon, hús van rajta! – mondja a párom.
Erre eszembe jutott minden keserűségem amit a főzés végett kiálltam, és kitört belőlem: miért is szül egy anya olyan embert, mondja meg előre az asszonyának, mit szeret?!
Kedves magyar katonák, szívleljék meg a jó tanácsot, és adja Isten, hogy mindnyájan szerencsésen hazakerülve, békesség legyen minden házban és minél ritkábban mozogjon az asztal…
(Kiss Illésné: Egy magyar asszony levele katonáinkhoz. Magyar vetés, 1943)
