Tarpa Összefoglaló
Tarpa
Összefoglaló
Összefoglaló
A falu Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti peremén, közvetlenül az ukrán határ mellett fekszik. Határának területe 49,76 négyzetkilométer, ezzel a legnagyobb a Beregi-Tiszahát települései között. Délen a község határában 12,3 kilométer hosszan kanyargó Tisza és ártere határolja, míg nyugaton és északon a Szipa vize öleli körül. A 110–112 méter tengerszint feletti magasságú falu határában emelkedik ki a megye két hegye közül az egyik, a lösszel borított, andezitből álló vulkáni kúp, a Nagy-hegy (154 méter).
A X–XIII. században ez a vidék olyan ligeterdős táj volt, ahol a folyók és holtágak térségében gazdag hínár, mocsár és lápi vegetáció burjánzott. Az itt lakók mező- és erdőgazdasági tevékenysége, majd a XIX. század közepén meginduló folyószabályozó és ármentesítő munkája nyomán a táj átalakult. A ligeterdők megfogyatkoztak, a szántók, kaszálórétek és ártéri legelők egyre nagyobb területet foglaltak el. Mindezek ellenére ma is itt található hazánk egyik olyan kultúrtája, amely leginkább érintetlen maradt. A kőris-szil ligeterdő legszebb állománya a Nagy-hegytől délkeletre elterülő Téb-erdő és tőle északabbra az Öreg-tölgyes. Mindkettő olyan ősi erdőmaradvány (120-130 éves tölgyfákkal), gyertyános-tölgyes, ahol a Kárpátokból leereszkedett ritka alhavasi növény, a kárpáti sáfrány is megtalálható.
A Nagy-hegy lábánál előkerült kőeszközök arra utalhatnak, hogy ezen a tájon az ember már az átmeneti kőkor (a mezolitikum) idején megtelepült, s azóta is folyamatosan lakja a régészeti leletek alapján (bronzkori aranylelet, koravaskori halomsírok). Mint stratégiai pontot a IX. század végén a Kárpát-medencébe éppen ezen a vidéken beköltöző magyarság is megszállta, ennek bizonyítékai a Nagy-hegyen előkerült honfoglalás kori női sír megmentett mellékletei.
Tarpát okleveleink először 1299-ben említik, ekkor már állt Szent András apostol tiszteletére emelt plébánia temploma is. 1395-ig a magyar királynék birtoka volt, a közeli munkácsi (Mukačevo) váruradalom része. Gazdái a falu lakosságát magyar telepesekkel (hospes) gyarapították, akikről a szomszédos falvak birtokosai ellen elkövetett hatalmaskodások révén tudunk. Zsigmond király 1410-ben a falu felét udvari apródjának, Nagymihályi Albertnek, a későbbi egyházi bárónak, horvát bánnak adta, míg másik fele leányági öröklés révén került a Báthoriak birtokába. Ez utóbbiak a XV. század első felében a falu román kori templomát lebontva, gótikus stílusban újat építtettek, s azt freskókkal is díszítették. Ez idő tájt a lakosság száma 480 fő körüli lehetett, tehát a falu a környék egyik legnagyobb települése volt.
A falut – elzártsága miatt – a XVI–XVII. század török–magyar háborúi nem érintették, annál inkább földesurainak a változásai. A Báthoriak kihalása után az erdélyi fejedelmek birtokaként 1626-ban vámmentességet kaptak az itt lakó, kereskedéssel is foglalkozó jobbágyok, 1665-ben I. Lipót vásártartó joggal is felruházta fel Tarpát. Földesurai közül igen rossz emléket hagyott maga után Báthori Zsófia, aki a XVI. század közepén református hitre tért lakosságot 1670 körül erőszakkal kívánta rekatolizálni.
A település legdicsőbb évei a II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem vezette szabadságharchoz (1703–1711) kapcsolódnak. Tarpa szülötte az az Esze Tamás, aki a Habsburgok elleni fegyveres felkelés egyik kirobbantója volt. Az ő és a tarpai katonák érdemei jutalmaként a fejedelem 1708-ban a falut hajdújoggal ruházta fel, azaz neki mint földesuruknak csak katonai szolgálattal tartoznak.
Bár ez a kiváltság a szabadságharc után elenyészett, nem kapott királyi megerősítést, mégis, új földesurai, a Károlyiak 1850-ig méltányolták a korábban kialakult helyzetet. A tarpaiaknak nem kellett robotolniuk, a háromévente megkötött szerződés szerint pénzben válthatták meg mind a földesúrnak járó szolgáltatást, mind a királyi dézsmát. 1836-ban a beregi falvak közé ékelődött, a XVI. századtól Szatmár megyéhez számított falut Bereg megyéhez csatolták, ahova a középkorban is tartozott.
Tarpa életében az újabb jelentős változást az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés hozta, amely a csehszlovák–magyar határt a falu keleti szélén húzva meg, elvágta természetes piacától, Beregszásztól (Beregovo) és Munkácstól. A falu – mint a magyar oldalon maradt legnagyobb, közel négyezer lelkes település – a csonka Bereg vármegye székhelye volt 1920–24 között, helyet adva számos hivatalnak. A két világháború közötti időket jellemző szegénység és orvoslásának szándéka ösztönözte arra e korszak nagy tekintélyű politikusát, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, hogy 1931-ben itt induljon az országgyűlésiképviselő-választáson. Ám egy ciklus után, az erőszak hatására, 1935-ben ismét a kormánypárt jelöltje győzött. Az 1944- ben kivégzett politikust végakarata szerint Tarpán, szeretett népe református temetőjében temették el.
A második világháború végén, az orosz front gyors elvonulása után, 1944. november 21-én a Tisza és az országhatár közötti beregi rész valamennyi 18–50 év közötti férfi lakosát „malenkij robot”-ra a Szovjetunióba hurcolták. Tarpáról mintegy négyszázötven férfit vittek el, akik közül alig több mint százan tértek csak vissza Oroszországból. 1945. augusztus 16-án az ukrán milícia szállta meg a falut, s a félelemben élő falu nemzeti bizottsága a kényszer hatása alatt aláírta az Ukrajnához való csatlakozást. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság által hetek múlva visszarendelt milícia ekkor szinte teljesen kifosztotta a községet.
A szerzők a kötetben részletesen tárgyalják a falu történetét 1990-ig bezárólag, a református egyház 1593-tól napjainkig nyomon követhető életét, az iskolák alapítását, tanítóit. Külön fejezetben kap helyet a faművesség XVII. századra visszavezethető múltja, a népi építkezés itt nagy számban fennmaradt emlékeinek a bemutatása.
