Szegek, házak, kálhás szobák

Teljes szövegű keresés

Szegek, házak, kálhás szobák
A paraszti életformáról, arról kimerítő és tökéletes választ tudok adni, nemcsak a magam életformájárúl, hanem a hozzám hasonló parasztembereknek a sorsárúl, mer’ egy bizonyos réteg összetartozott örökké, meg össze és fog. Ma is vannak társulások, tömörülések, dehát az a régi világ, az az egyéni világ, az az egyéni gazdálkodás, az én szerintem egy nagyon jó rendszer volt. Persze dolgozni köllött. Dolgozni köllött, vadul. A rendes régi parasztember az fegyelmezett vót, mint a katona. Percre pontosan csinyát, és tudta, mikor mit köll csinyáni. Ősszel megszünt a betakarítás, akkor neki a szőlőkapálásnak. Ha megvót, akkor neki – ha keves vót a szalma, akkor az erdűről a levelet gyüjtötték össze alomnak. És a fakészítés, az a téli hónapokra maradt. De csinátok, mert tudtak, hogy jönnek olyan idük, amikor a jóravaló ember a kutyáját se zavarja ki, azt is becsalla…”; „…amikor jön az az üdő, ami bezárja a munkásembert, akkor van a lakásba szerszámjavítás, gereble-, villafaragás, satöbbi. Úgy, hogy télen is volt a parasztnak mindig munkája. De sőt még milyen! Emlékszem Szentgyörgyvölgyön egy igazán jó gazdálkodó parasztember – hogy az micsinyát télen! A szölü kötü (szőlőkötő) anyagot télen elkészítette. E mibő tevődött össze? A gab’nábú. Régen termeltek gab’nát, aminek hosszú szalmája vót, evvel födték a régi zsuppos házakat is… Rozs vót. A szőlü kötü anyaghoz éretlen rozsból kaszáltak le egy kicsit. Megfonnyadott, s jó vót. Akkor kérem a rokkát – amin az asszon font – bevitték a konyhába vagy egy kamrába, osztán a rokkára ráakasztották azt az anyagot, a fonnyadt rozsot, és pörgette össze százáve’, ezrive’. Ennek megvót az az elünye, mikor itt vót a szölükötés, vütte nagy csomagba, beáztatta s csak kütni köllött…”
Hosszan idézhetnénk még a Cseke Sándorral, az egykori szentgyörgyvölgyi parasztemberrel az 1980-as években folytatott beszélgetés részleteit. Minden mondata arról a hagyományos paraszti életről szól, amelynek a felbomlása már az ő ifjúkorában, az 1900-as évek első felében megkezdődött, arról a régi világról, amelynek nyomait ma már alig lehet megtalálni az egykor virágzó zalai faluban.
A Szentgyörgyvölgyre érkezőnek nyomban feltűnik a falu sajátos településszerkezete. Kisebb házcsoportok osztják meg a lapos fennsíkon hosszan elnyúló országutat, vagyis ahogy itt mondják a „postautat”. Lent, a távolabbi lapos mezőn is kisebb házcsoportok fehérlenek, amelyeket kanyargós ösvények kötnek össze. A szentgyörgyvölgyi postaút mentén Asszonyfa, Tiporszeg, Domjánszeg, Kisszeg, az alsó mezőn Farkasi, Cséplak, Kógyár ősi, az ezeréves múltra visszatekintő, lazán, szórtan elhelyezkedő településrészek őrizték meg a mai napig a falu hagyományos külső képét. Azt a szeres vagy szeges településformát, amivel a közeli göcseji és őrségi területek dombos és síkabb vidékeinek falvait jellemezni szokták.
Ezekben a falvakban a belső telkek és a lakóházak hol távolabb, hol közelebb fekszenek egymáshoz, néha egy-egy beépítetlen telek, fenyőliget, szántóföld, rét vagy veteményeskert szakítja meg a sort. Egy-egy szeren, szegen öt, tíz, húsz lakóház épült, egy nagyobb falu hét-nyolc szerből áll. A síkabb, laposabb területen fekvő falvak településformája már utcás, így rendezettebb képet mutat, jóllehet ezek is megőriztek valamit a laza, szórt jellegből. Itt Szentgyörgyvölgyön a fölső út mentén inkább az utcás településképet fedezhetjük fel, a lenti, lapos részen még a szeges formációt.
A távolról érkező idegennek az egyes falurészekben az elszórtan fekvő tágas parasztporták, egy-egy régi tornácos, úgynevezett kódisállásos ház, ritkán egy-egy boltíves bejáratú istálló, régi boronapajta jelzi a XIX. század végi, még hagyományosnak mondható, de már polgárosuló népi építkezés objektumait. A házakba lépőknek a padlásokról, kamrákból előkerülő néhány tárgy, egypár ósdi bútordarab, szekrények, fiókok mélyén lapuló piros hímes háziszőttes abrosz, törülköző idézi a múltat.
A szentgyörgyvölgyieknek maguknak talán már csak egy fából épült ház emléke eleveníti föl a rég múlt időket. Vajon hányan emlékeznek még az egykor Kisszegen, a régi református temetővel szemben állott épületre? Arra a boronafalú, zsúptetős, füstöskonyhás házra, amelyik az elmúlt századok népi építkezésének utolsó hírmondójaként ma Szentendrén, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban áll.
Az 1960-as évek végén áttelepített lakóház a XIX–XX. század fordulóján készült bútorokkal berendezve, korabeli háztartási eszközökkel, tárgyakkal felszerelve mutatja be a paraszti múltat, s hozza közelebb az ősi szentgyörgyvölgyiek, a Cseresznyés Imrék, a Cseresznyés Vilmák, a Cseke Sándorok, a Cseke Jenők, a Domján Pálok és társaik sajátos nemesi-paraszti világát.
A ház a múzeum Nyugat-Dunántúl tájegységében egy kis tér szélén áll. A tér közepén fából készült, zsindelytetős harangláb magasodik, mögötte, körülötte parasztporták lakóházakkal, gazdasági épületekkel. Mind-mind a zalai és vasi dombos, erdős vidékek jellegzetes faépítkezésének képviselői.
Az egymáshoz közeli falvakból származó épületek külső megjelenése jóllehet egységes képet mutat – s belvilágukban is sok hasonlóságot láthatunk –, mégis mindegyik épület más-más falu, más-más közösség, más-más család életét tükrözi.
Utoljára Cseresznyés Vilma lakott a múzeumi házban az 1960-as évek derekáig. Az, hogy eddig fennmaradt, a család igénytelenségének is köszönhető, vagyis annak, hogy Vilma apja, Cseresznyés Imre a XIX. és XX. század fordulóján inkább földek vásárlására költötte pénzét, mintsem új ház, új istálló, új berendezés vásárlására.
Hogyan éltek ezekben a házakban? Hogyan éltek száz-kétszáz évvel ezelőtt Szentgyörgyvölgyön s a vele szomszédos vagy a hozzá közeli falvakban? A régi írásokat, dokumentumokat, a régi házat, a paraszti kultúra tárgyi emlékeit vallatóra fogva talán ezekre a kérdésekre is választ kapunk.
A mindent magába ölelő erdő közelsége nemcsak az évszázadok óta itt, Szentgyörgyvölgyön s a közeli településeken lakók életének volt a meghatározója, de a dombos határszélen az erdők között megbúvó távolabbi aprófalvak népének életét is jelentősen befolyásolta. Épületfát, tűzifát adott, szolgáltatta a paraszti munkához oly fontos szerszámoknak valót és a gazdaságok háztartási és földműveléshez való eszközkészletét is. Adott emellett bőven élelmiszert.
Az erdei gyűjtögetés nem csak sok gonddal járt, s nem csak kiszolgáltatottá tette a rászorulókat, de a nagy szakértelmet és gyakorlatot kívánó gombászás, erdei gyümölcsszedés, gyógyfű- és vadmézszedés, madarászás sok örömöt is nyújtott. A fakitermelés és makkszedés, a szénégetés, a hamuzsírfőzés pedig évszázadokon át sok szegény parasztembernek biztosított jövedelmet.
Mindazon kínálatok közül, amelyekkel az erdő szolgált, a hajlék, a ház megépítéséhez szükséges épületfa volt talán a legfontosabb. „Ezen épületek általában Boronábul épittettek” – írják például a XVIII. század végén a Szentgyörgyvölgy szomszédságában lévő akkori Dobraföldön. Más levéltári forrásokból és régészeti leletekből is tudjuk, hogy itt, ezen a vidéken a korábbi századokban is fából építkeztek.
A közeli Csesztreg határában folytatott ásatások leletei XVI. századi boronaházakról adnak hírt, és szép leírásokat olvashatunk más zalai régi iratokban szintén XVI–XVII. századi boronaépületekről.
A régies nyelvezetű leírások nemcsak az épületek falazatáról adnak sokat érő adatokat, a korabeli lakóházak és gazdasági épületek típusairól, változatairól is tudósítanak.
1782-ben Szentgyörgyvölgy-Kógyárszegben felosztottak egy nemesi birtokot. A nemes Császár István, Ferenc és János közötti osztályos egyességben olvasható: „Az épületek böcsüre menvén az konyha mellette való kamarával böcsültetett… az Ló Istálló mellette való két falbúl álló szinnyel és két disznyó ólakkal… a Konyha ablakának ellenék lévő réghi rozzant kamarával.”
Ebből az iratból az olvasható ki, hogy a Császár családnak a XVIII. század végén nem volt szobája. Egy olyan lakóházban éltek, amely konyhából – feltehetően füstöskonyhából –, kamrákból s melléképületekből állt.
Igaz, hogy nem Szentgyörgyvölgyről való a következő idézet, de ez a mellette fekvő egykori Dobraföldön (ma Magyarföld) és a szomszédos Felsőszenterzsébeten a XVIII. században született felmérés mutatja be nekünk leghívebben a térségben egykor általánosan elterjedt épülettípusokat.
A nagyon alapos és pontos összeíró Dobraföldén elsőnek egy uradalmi tiszti lakást vesz számba: „önálló ház ez, de nemcsak tiszti lakás céljait szolgálja, hanem egyszersmind Major is”. A ház belső elrendezése: elöl két szoba, utána konyha, utóbbi „kőkéményre”, majd a cselédszoba, a kamra következik, „ezek után valódi istállókbul, a mellette való Rideg Marhának való állásábul ezek között három Disznó olly (= ól), s mellette lévő Kotsi Szinybül álló” az együttes.
A tiszti lakóépülettől lejjebb a cselédek lakásául szolgáló „Kétt Füstös szoba kétt Kamara és az Sörtvések számára akoly”, az udvar távolabbi részében van egy jágerház, mely szoba-konyha-kamrás alápincézett épület, s tartozik hozzá egy kis istálló is. Ettől a vadászlakástól nem messze „vagyon egy malom, egy Szitás, egy korpás és egy Deszka Mecző Kerekekre, e mellett a Molnár lakása, egy szobábul, konyhábul, Kamarábul álló”.
Ugyanennek az uradalomnak Felsőszenterzsébeten is volt birtoka, ahol a juhász háza is szobából, konyhából, kamrából, istállóból állt, a ház mellett pajta és juhakol épült. Ezekből a mai fülnek kissé szokatlan, néha még érthetetlennek is tűnő mondatokból sok minden kiderül. Számunkra azonban talán a házakra vonatkozó adatok a legérdekesebbek továbbra is. Háromféle háztípust ismerhetünk meg az írásokból: az egyik a füstösház, amit „füstös szoba”-ként említ a felmérő – s erre utal az előző szentgyörgyvölgyi adat is. Ebben a cselédek laktak.
Múlt század eleji utazók, lelkészek, katolikus papok Vas és Zala megyére vonatkozó leírásaiból tudjuk, hogy ez a háztípus már ebben az időben is letűnőben volt ezen a vidéken. Azt is tudjuk, hogy egy ilyen füstösszobában hatalmas kemence állt, füstje a falba vágott tolóablakokon, az ajtó fölötti füstlikon vagy a kettős ajtó nyitott fölső részén távozott a szabadba.
Az írások arról is megemlékeznek, hogy egy ilyen nagy füstösházban lakott az egész család, itt ettek, többen itt is aludtak, s itt, a nagy füstben végezték a háztartási teendőiket is.
A dobraföldi felmérés szerint a vadásznak, a juhásznak és a molnárnak már szoba-konyhás lakása volt, amit úgy magyarázhatunk, hogy egy kályhás szobájuk és egy füstöskonyhájuk. A szobai kályha füstje a konyhába ömlött és innét a kemence füstjével együtt tolóablakokon, füstlikakon keresztül távozott a szabadba. A néprajzi szakirodalom ezt a típust füstöskonyhás háznak mondja. A szabad kéményes ház a harmadik típus, amiről hírt kapunk. Az uradalmi tiszt konyhájából már „kőkémény” vezette el a kemence gáznemű égéstermékeit.
A közelmúlt néprajzi kutatásaiból megismert füstösházak – még ha nyomokban is – viszonylag sokáig megmaradtak. Annak ellenére tartotta magát ilyen hosszú ideig ez a megoldás, hogy itt, ebben a régióban már a XV. század végén mind a mezővárosokban, mind a falusi lakóházakban elkezdődött a kályhás szobák építése, és előbb-utóbb sorra került a még meglévő füstösházak füsttelenítése. A kályhás szobák megjelenésével az addig központi füstös lakótér mint fő tartózkodási hely elvesztette jelentőségét, konyhává alakult, idővel kisebb lett. Természetszerűleg a hatalmas kemence méretei is zsugorodtak.
A konyha azonban továbbra is füstös maradt. A nyílt tűzhelyű, kemencés helyiségtípus még sokáig meghatározta a megye nyugati sávjának paraszti építkezését és konyhakultúráját.
A füstösházak és füstöskonyhák agyagföldből épített kemencéiben, a kemencepadkákon s a katlanokban évszázadokon át azonos módon folyt a sütés, a főzés, a vízmelegítés. Ha egy kemencébe befűtöttek vagy az előtte lévő padkán tüzet gyújtottak, a helyiségben szinte alig lehetett látni. A konyhát sűrűn megülő füst azonban egy idő után felszállt, s alatta tiszta lett a levegő. A régi öregek sokszor elmondták, hogy ilyenkor meghajolva jártak, így főztek, így dolgoztak.
A tüzet a kemencepadkán gyújtották meg, az asszonyok kis kupacokba rőzsét, faháncsot raktak, közibük egy-két szál gyantás fát tettek. A vékony, rövid fenyőhasíték gyorsan lángra kapott, s ettől a pattogó, sercegő gyújtóstól könnyen meggyulladt még a vastagabb fa is. Az égő gyanta kesernyés, csípős illata sokáig terjengett a konyhában, sűrű, kormos füstje az ajtón s a falba vágott nyílásokon szivárgott aztán a szabadba. A maradék füst a mennyezet felé szállt, s ott megállapodva maga alá engedte a főzőasszonyokat.
A főzés, sütés még a XVIII. század végén is leginkább cserépedényekben történt. Ritka kivétel volt a vaslábas és a vasserpenyő, és csak a módosabb parasztháztartásokban és kisnemesi konyhákban fordult elő a hússütő vas rostély.
Nagy, szűk fenekű főzőfazekak kerültek elő a Csesztreg határában elpusztult egykori Mihon faluban végzett ásatások során. A XVI. századi edények formája sok hasonlóságot mutat a közeli Velemér-völgyi fazekasközpont régebbi, de XX. századi termékeivel is. A mihoni fazekak füstös alja és oldala arra enged következtetni, hogy ugyanúgy főztek bennünk, mint a későbbi időkben a nyílt tűzhelyeken. Vagyis a kemencepadkára állítva parazsat húztak köréjük, így az átforrósodott fazékban gyorsan megfőtt a leves, a főzelék, a káposzta.
A Zala megyei XVIII. századi árszabások szerint egy mázatlan fekete „öreg (azaz: nagy) két fülü fazék legnagyobb 25” krajcárba került, a „legnagyobb egyfülü fazéknak” 15 krajcár volt az ára. A mázas fazekak nagyságuktól függően másfél, illetve két és fél krajcárba kerültek.
A XIX. századi leltárakból az tűnik ki, hogy a főzőfazekak előkelő helyet foglaltak el a cserépedények között. Egy-egy háztartásban, a családtagok számától, a háziasszony igényétől s a család anyagi helyzetétől függően három-négy, esetenként öt-hat is használatban volt.
A kilyukadt fazekakat sem dobták el. A lyukba rongydarabot dugtak, s azt folyékony gyantával kívülről jó erősen bekenték. Úgy mondták, hogy „gyátazsírral beforrasztották”. Így még hosszú ideig tudták főzésre, tárolásra használni.
A nagy cserépfazekak a füstöskonyhák felszámolása után is a paraszti háztartások igen becses tárgyai maradtak. A konyhából a kamrákba, padlásokra vándorolva tárolóedényekké váltak. Száraz borsót, babot, lencsét, különféle magokat tartottak bennük, olykor csoportosan álltak vagy állnak még egy-egy padlássarokban – a régi idők emlékeként.
A fazekak mellett a nyílt tűzhelyek jellegzetes főzőedénye volt a háromlábú cseréplábas. A kemencepadkára állítva parazsat húztak alá. A kisebb-nagyobb cseréplábasokban kását főztek leginkább, de mártásos húsokat is. Tésztaféléket, gánicákat, kásákat cseréptepsikben sütöttek. A XIX. század elején tűnnek föl, de túlélték a füstöskonyhák világát, és még napjaink modern tüzelőberendezéseiben is szívesen használják a cseréptepsiket. Manapság szintén tésztát, rétest sütnek ezekben a kerek, magas falú, zöld-barna-sárga mázas edényekben, amelyek legtöbbjének alját jellegzetes fésűs-hullámos mintával díszítették a gerencsérek.
Míg a XVI–XVII. századi paraszti és kisnemesi konyhák főzőedényei cserépből készültek, a XVIII. század derekától a nyílt tűzhelyeken megjelenik a lábas vasserpenyő. Szentgyörgyvölgyön 1751-ben vettek először jegyzékbe ilyen serpenyőket. Az 1770-es években egy árverésen egy–másfél krajcárt fizettek a használt vasedényekért. Használatuk azonos volt a cseréplábasokéval. A parazsat a magas lábakon álló serpenyő alá húzták. A hosszú nyelű serpenyőket a forró kemencébe dugták, s abban sütötték meg a húsokat.
Húsokat, pecsenyéket sütöttek lábakon álló vasrostélyokon is. Ezek a hússütő vasrostélyok – tudomásunk szerint – főként a nemesi konyhákban fordultak elő. Szegényebb és módosabb nemesi családok vagyonleltáraiban szinte mindenütt találkozunk velük. Ezekben az időkben nagy értéket jelentettek a vasfazekak, vaslábak. A fazekak „szapuló vas fazék”, „vas fazék”, „párolnyi való vass fazék” névvel kerültek jegyzékbe, s a mosásra (szapulásra, párolásra) való víz melegítésére, de magára a párolásra is szolgáltak.
1751-ben Szentgyörgyvölgyön jegyeztek föl egy vasfazekat lábastul, 1785-ben vasfazekat vaslábbal. A múlt századi dokumentumokban sok vasláb is szerepel. Ezekre a háromlábú kovácsoltvas állványokra helyezték a lapos fenekű fazekakat, lábasokat. Még a XX. századi füstöskonyháknak is nélkülözhetetlen kellékei voltak a vas háromlábak, a „dreifuszok”.
A cserépfazekak, lábasok, serpenyők helye a kemence tetején volt. A nagyobb fazekakat cserépfedővel fedték le, a kisebbeket lefelé fordították. Lefordították a serpenyőket, lábasokat is, hogy a hulló korom ne szálljon beléjük s a füst ne fogja be a belsejüket. A kemence mellé sokszor alacsony padot állítottak, ide is tettek a háziasszony számára fontos, állandóan használatban lévő edényekből.
A kemence tetején, a kemence mellett azonban nemcsak a főző- és sütőedények álltak, hanem itt s a közelében kaptak helyet a sütést-főzést segítő más tárgyak is. A vas háromlábak többnyire a padkán álltak, de ha volt fölösleg, azt a falra akasztották. Fontos eszköz volt a fazékfogó vella vagy ahogy Zalában még nevezték a bürügle vagy kurugla. Ez egy kétágú, ívelten félkör alakú, hajlított kovácsoltvas villa volt, hosszú nyélre húzva. A villát könnyen lehetett a fazekak szűk fenekénél betolni. Felemelve a fazekak öblös hasa megakadt az eszközben, s így fel lehetett emelni, bár forró volt.
A kurugla másik, kerekes változata is ismert a régi zalai füstöskonyhákban. Ezzel a nehéz fazekakat be lehetett tolni a kemencébe vagy éppen arrébb lehetett húzni.
A sütés és főzés elmaradhatatlan kelléke volt a szénvonó, amivel a parazsat, elszenesedett fát húzták ki a kemencéből. Trapéz alakú falapocska hosszú, bevert nyéllel.
Kenyérsütéskor használták a pemetet, a hosszú rúdra kötözött nagy csomó kukoricalevelet. Ezt, mielőtt a kenyeret bevetették a kemencébe, vízbe mártották, s a hamus, forró „hőkküt”, vagyis a kemence alját feltörülték vele. Ezeket a hosszú nyelű eszközöket a kemence közelében, az ajtó melletti sarokban helyezték el. Ide tették a kenyérsütő lapátokat is. A kemence padkáján vagy mellette a földön kapott helyet a piszkafa, a csípővas vagy a tűzvonó. Ez utóbbi, a „tűzvonyó görbe vas” egy 1778-as leltárban már szerepel.
A kemence körül, a falakon függtek azok az eszközök, amelyeket mindig használtak főzéskor. A főzőkanalat, amelyet rendszerint kanáltartóban tartottak, és a legtöbb konyhában a kemencepadka közelében a falra akasztották, több változatában is ismerik vidékünkön.
A hasított mogyoróvesszőből font, szögletes vagy félkör alakban hajlított kosárkákat sem nélkülözhették a régi zalai konyhákban. Ügyes kezű férfiak készítették. Az igényesebbek a kosárka hátsó faoldalát fölül szépen kifaragták. Ismert még a fatámasztékba szerelt négyszögletes lyuggatott falap.
A füstöskonyhás–kályhás szobás házak konyháiban asztalok és padok is álltak. A konyhában lévő padokra rendszerint fazekakat, tálakat, vizeskorsókat raktak.
Egy XVIII. századi Zala megyei árjegyzékből megtudhatjuk, hogy a legnagyobb mázas tál hat krajcárba került. Kisebb tálat már egy krajcárért is lehetett kapni. Ezek a kisebb-nagyobb cseréptálak a közös étkezések edényei. Idősebb zalai és vasi parasztemberek még manapság is emlékeznek, hogy a régi időkben egy tálból evett a család. A leveses, kásás ételekhez való kanalakat is szinte mindegyik összeírás megemlíti.
Érték volt a kés, és ritka evőeszköz a villa. Az összeírások szerint „fekete csontra nyelezett kés”, „páros kés, vella kés”, 1847-ben Bakónakon „két rossz kés, két rossz (bádog)villa, egy kusztora kés, négy bágyog kanál” adta ki egy-egy család evőeszközkészletét.
Az asztal körüli szokások évszázadokon át megmaradtak. A régi, hagyományos rendet megtartó parasztcsaládoknál mostanság is előfordul, hogy az idősebb asszonyok nem ülnek az asztalhoz, hanem amikor mindenki befejezte az étkezést, félrevonulva a konyhában külön esznek.
A füstös lakókonyhák és füstöskonyhák világítására a foklát használták. A foklatartó többnyire természetes ágakból készült állvány. Az ág villái közé hosszú, vékony fenyőfa hasítékot helyeztek. A gyantás fa sokáig égett.
A foklatartók igényesebb változata kovácsoltvasból készült, hajlított fejű keskeny csipesz, amit a fali állványba szúrtak. A csipesz tartotta az égő foklafát. Időnként a megszenesedett részt leütötték. A foklafa hasogatásához minden férfiember értett, volt, aki kisbaltával hasította, de voltak speciális eszközök is, mint például a „fáklya hasogató kés”.
A zalai falusi építészetben a kéményes házak csak a XIX. században jelennek meg, s akkor is csupán néhány módosabb kisnemesi család engedhette meg magának, hogy füstöskonyháját így modernizálja.
A XVIII. század első feléből is vannak azonban bőven olyan vagyonöszszeírások, amelyek bizonyítják a kályhás szobák korai elterjedését.
1740-ben Szentgyörgyvölgyön, Kógyárszegen Gyenese János és Miklós árváinak ingó és ingatlan javait írták össze. Mindenekelőtt a ház egyes részeit sorolják föl, ami egy konyhából, mellette lévő kályhás házból, egy pitvarból és egy kamrából állt. Szintén Szentgyörgyvölgyön 1775-ben a Bobolyai család ingatlan vagyonának szétosztásakor a következőket írják: „Ház (…) konyha, mellette való kálhás szoba (…) e mellett 3 falbúl álló kamara, mellette való (…) szin.” Ugyancsak 1775-ben Nemes Csobor János és Csobor Mihály egy „kálhás szobán”, „konyhán”, „kamarán” osztozott.
1776-ban Buzás János vagyonát egy „Kálhás szoba bé nyilóval, konyha, kamara, ökör istálló, pajta két kis hidassal és egy szinnyel” képezte. Egy másik összeírás szerint 1778-ban egy „ház"-at találtak, melly többek között egy „kálhás szobábul, istálóbúl … olbúl és egy szinbűl” állt.
A család tartózkodási helye itt és akkor már a szoba lett. Berendezése a századok során sokat változott. az új, divatosabb bútorok és berendezési tárgyak mindig a szobába kerültek, kiszorítva innét a régi, elavult darabokat, amelyek hol a konyhába, hol a kamrákba, jobb híján a padlásra vándoroltak. A rangosabb bútorok, a díszként kirakott textilek, a falakon függő képek a réginél otthonosabb környezetet biztosítottak.
A szoba legszembetűnőbb építménye a kályha volt. Mindenkor a bejárattal szemben, a konyhai fal mellett állt. Fűtését kívülről, a konyhai kemence padkájáról oldották meg. Ide nyílt a konyha és szoba válaszfalába vágott tüzelőnyílás. A kályha füstje a füstöskonyhába ömlött.
Vidékünkön a szobai kályhák legváltozatosabb formái terjedtek el. A magas, fehérre meszelt alapon álló szögletes táblás vagy hengeres tálas, kupás cserépkályhák barna, zöld, kék színben pompáztak, és amelyeknek még cifra koronájuk is volt, valóban a szoba legrangosabb darabjai lettek. A korabeli vagyonjegyzékeken szinte kivétel nélkül megemlítik az összeírók ezt a berendezési tárgyat. Említenek „sárga mázas kálhát” vagy „közönséges cserép kálhát”, „nagy zöld kálhát” is. Volt, ahol „kis czifra zöld kálha” állt egy szobában, másutt „egy zöld kálha” mellett melegedett a család.
A szoba bútorzata egyszerű, a bútordarabok csoportosítását a sarkos elrendezés jellemezte mindaddig, míg az új divat ezt fel nem borította. Az ágyak a bejárattal szembeni fal mellett egy végben húzódtak. Az 1700-as évek végén a fűrészelt faáruk viszonylag gyors terjedésével és az asztalosmesterek megjelenésével a fűrészelt deszkabútorok egyre inkább tért hódítottak a falusi lakáskultúrában.
A „puha fából való ágy”, a „lágy fából való ágy”, a „fenyü deszkábűl csinált ágy”, vagy a „közönséges ágy”, ahogyan emlegették, feltehetően egyszerűek, díszítetlenek. Formájuk az ácsolt ágyakéhoz lehetett hasonló, elődei voltak azoknak az általánosan ismert fekvőhelyeknek, amelyek azután a XIX. század közepi parasztlakások divatos bútoraivá váltak.
A falusi lakószobákban ezekben az időkben a fekvőhelyek szinte kivétel nélkül páratlanul álltak. Nem csoda, hiszen az ágy a menyasszony hozománya volt, és mindig csak egy darabot kapott. Ezért van az, hogy mind különböztek egymástól, két azonosat egy szobában nemigen lehetett találni. A festett ágyakat csak a módosabbak engedhették meg maguknak. (A XIX. század eleji árbecslések szerint festetlen puhafából, az asztalos deszkájából készült egy forint huszonöt krajcár volt, egy festett ágy egy forint ötvenöt krajcárba került.)
A szoba utca felőli ablakszegletében állt az asztal, amelyet a sarokpadok közé helyeztek. Körülötte székek sorakoztak. „Szép tölfából csinált asztalról”, „fenyő fábúl álló téres asztalról” emlékeznek meg a felmérők. Több összeírásban „paraszt asztal” néven tüntették fel a dísztelen, egyszerű darabokat. Közülük soknak a lapját el lehetett tolni, az alatta levő rekeszben mindenféle eszközt, iratot, limlomot tároltak. A rekesz alatti mély, ládaszerű fiókban rendszerint a kenyeret tartották.
Az asztalt a két fal mellett álló sarokpad fogta közre. Támlás és támla nélküli változatai egyaránt ismertek. Az 1800-as évek elején többnyire „hosszú pad szék”, „hosszú fa szék”, „hosszú hátas fa szék” elnevezéssel kerültek be a jegyzékekbe.
A XVIII. század végétől a szoba egyre díszesebb bútorok használatát tette lehetővé. Így a székek is egyre rangosasbb külleműek, bár továbbra is szívesen használták az egyszerű, sima támlájú hátas meg a karosszékeket. A faragóemberek feltűnő szépérzékéről tanúskodnak azok a támlák, amelyeket virág, levél, növényi inda, rozmaringág díszít.
Gyakran faragták be a tulajdonos nevének kezdőbetűit és a készítés évszámát is a bútorokba. Néha a faragások között festett motívumokat is felfedezhetünk. Kedveltek az áttört faragásokkal készített támlák. A faragott díszek, a gazdagon megtervezett mintás felületek a népi barokk stíluselemeit hordozzák.
A XIX. századi szobai ülőbútorok sorában a lécvázas székek is helyet kaptak. Néhol kukoricacsuhé sodrattal befontakat használtak.
Egyes szobabelsőkben, a sarokpad szögletébe, a támlára kis háromszögletű szekrénykét állítottak, ez volt a szegletalmárium. Pálinkásüvegeket, orvosságot, sok apróságot tartottak benne. A tetejére sokszor a Bibliát helyezték, de állítottak rá üveget, poharakat, sótartót is.
A pad fölött, a falon rendszerint sarokpolc, az úgynevezett tálas függött. Egyszerűbb változataikat ívelt, csipkézett faragásokkal díszítették. A tálasfogasok kampóira akasztották a búcsúkon vett emlékkorsócskákat, ide kerültek a vékony falú keménycserép, úgynevezett szentmihályi korsók is. A tálasok faragott támasztékai mögé cseréptányérokat állítottak. A múlt század második felében divatossá vált gyári cseréptányérok is a sarokpolcra kerültek.
A két ágy közé állították a ruha- és vászontartó ládákat. A fő helyre az újabbakat, a szebbeket, a sarokba a régebbiek, kopottabbak kerültek. Mind a férfi-, mind a női ruhákat még a XIX. század elején is ezekben a ládákban tárolták. A „ládabéli ruhák” főként a jobb, ritkán használt öltözetek és a vászonneműk, a mindennaposan viselt holmikat fogasokra és az ágyak fölött lógó rudakra akasztották. A festett tulipános ládák fiókjába, a „ládafiába” rejtették féltve őrzött kincseiket. A pénz mellett ide kerültek a házassági móringlevelek, a végrendeletek, osztályos egyezségek és más fontos iratok.
A nemesi családok közül soknak volt külön irattartó ládája. Ezekben gyűlt föl évtizedeken keresztül minden olyan dokumentum, ami a családra, gazdaságra vonatkozott. Ebben tartották a zálogleveleket, adásvételi szerződéseket, gyámügyi iratokat.
A ruhatartó ládák a XIX. század közepétől fokozatosan kiszorultak a helyiségből. A korábbi fő helyről a sarkokba kerültek, majd a konyhákba, kamrákba vándorolva maguk is élelmiszertárolóvá váltak. Helyüket a szintén hozományba kapott ládasublótok és fiókos sublótok váltották fel.
A „fiókos láda” több kisnemesi szobában már állt a XVIII. század végén. Paraszti lakásokban csak a XIX. század második felében vált rangos bútordarabbá. Ládasublótnak nevezték, mivel alul egy fiókja volt, fölül pedig a festett ládák mintájára készítették el, felnyitható tetővel. A fiókok fogói vaskarikák, esetenként esztergált fagombok, a század végén porcelángombos változattal is készültek. Legtöbbször dísztelen, barnára festett darabok.
A ládasublótot a fiókos sublótok követték a szobai berendezésekben, majd a XIX. század második felében az egy- és kétajtós szekrények, az úgynevezett sifonérok foglalták el az előbbiek helyét a szobában. A kisnemesi házak szobáiban a XVIII. század végén jelent meg a „ruhatartó almárium” vagy a „fönt álló ruhás almárium”.
Nemesi családok szobáiból nem hiányozhatott a pohárszék sem. Fölső, üveges részébe poharakat, boros- és pálinkásüveget állítottak, alsó felébe a ritkábban használt, nagyobb értéket jelentő cserép-, porcelán- és üvegedények kerültek.
Ha kisgyermek volt a családban, a bölcsőjét a kályha közelébe állították, ha bölcsőre nem tellett, a csecsemőt kis teknőbe fektették, amit itt a szobában is az ágy elé állított székekre helyeztek.
Abból a házból, ahol éppen kisgyerek volt, nem hiányozhatott a gyermekállószék sem. Az egyszerű padokhoz hasonló alacsony bútordarab lapjába kör alakú nyílást vágtak. Ebbe állították bele a már állni tudó gyermeket, hogy ne mászkáljon el.
Az egyszerű szobai berendezést nemcsak egy-egy festett láda, mívesen faragott szék, igényesen megmunkált ágy vagy asztal tette meghittebbé. A falakon függő képek, egy tükör, néhol egy falióra, ritkábban egy-egy szent szobra is a gazdasszony szépérzékéről tanúskodott.
A XVIII. század végéről vannak híreink arról, hogy egy-egy kisnemesi család szobájában tükrök, képek függtek a falakon. A tükör igen becses tárgy volt, így nem csoda, hogy azt mindig felvették a leltárba. Helye a két ablak közti falszakasz. „Falon függő órát”, „falra való avit órát” listáznak a régi összeírások. Paraszti háztartásokba azonban csak a XIX. század második felében kerültek be a faliórák. Rendszerint a tükör közelébe, a fő helyre akasztották.
Katolikus vidékeken szívesen raktak a falakra szentképeket. A Dunántúl nyugati sávjában a XVIII. század második felében váltak ismertté a tükörképek és az üvegfestmények. Ausztria és Csehország felől érkezve a század végére szinte elárasztották a településeket. Ezek a színes üveges és tükrös szentképek és a színes nyomatok idővel a paraszti lakásokba is bekerültek, rendszerint a padok és ágyak fölött lógtak.
Sok katolikus házban a sarokpadok fölötti szegletben úgynevezett szent sarkot is kialakítottak. Ide fafeszületet tettek, köré szentképeket aggattak vagy fatalapzatra Mária-szobrokat, gyertyatartókat állítottak. A protestáns házak belvilágát a puritán egyszerűség jellemezte. Református családoknál egy-egy Kálvin kép, a század végén papírra nyomott bibliai idézet, az evangélikusoknál Luther Márton képe és egy-egy szentkép jelezte a háziak felekezeti hovatartozását.
A szoba világítására üvegmécsest vagy gyertyát használtak. A XVIII. századi jegyzékekben az „olajos gyertya tartót”, a „drótos gyertya tartót” és a „réz gyertya tartót” is feltüntették.
Az itt felvázolt hagyományos nyugat-dunántúli parasztház belvilága természetesen családonként, falvanként és területenként változó lehetett. De a magyar parasztfalvak birtokos nemessége életmódját és a jobbágyok életformáját nem választotta el éles határ. A XVII–XVIII. századi falu kisnemesi és paraszti házaival népi építészeti szempontból is egységes képet mutatott, s láthattuk azt is, hogy a nemesek lakóterét jellemző berendezési tárgyak gyakorlatilag azonosak voltak a paraszti háztartásokban használt darabokkal. Csak néha tűnik fel a leltárakban egy-egy olyan bútordarab, edény, amelyről elképzelhetetlen, hogy a korabeli paraszti lakásbelsőkben megtalálható lett volna. Az egyszerű bútorállományt néha egy-egy, disznóbőrrel bevont szék egészítette ki. A szabad kéményes házak szobáiban divatos cserépkályhák állnak. A használati eszközök között előfordul egy-két szép porcelán-, üvegtárgy. Néhány nemesnek végül is sikerült kilépnie a jobbágyparaszti szinten megrekedt világból. És akiknek sikerült, azok a századfordulóra módos parasztgazdák lettek. Közülük kerültek ki azok a szentgyörgyvölgyi családok is, amelyek az 1800-as évek végén felépítették klasszicista stílusú, oszlopos filagóriás, úgynevezett kódisállásos téglaházaikat. Azokat, amelyek közül még néhány ma is áll Farkasiban, Kógyárban.
Az új építészeti stílus a hagyományos paraszti lakások átformálódását is jelentette. A XVIII–XIX. század felvázolt paraszti-nemesi lakáskultúrája az új bútordarabok megjelenésével, azok divatosabb elrendezésével, a dísztárgyak és újfajta díszítőmegoldások használatával a XX. század elejére a legtöbb esetben már parasztpolgári ízlésvilágot tükröz.
Olyan polgárias lakástípus születik, amelyet szintén már csak a szentendrei múzeumban láthatunk. A már említett szentgyörgyvölgyi ház közelében áll a Bagladról áttelepített lakóház. A hagyományos stílusú boronaház berendezése akár egy XIX. század végi, XX. század eleji szentgyörgyvölgyi polgárosuló ház berendezése is lehetne.
A boronaház széles homlokzatát nyitott ajtó osztja ketté. A tornácra lépve először egy kis kamrához érkezünk. Színes virágokkal festett szép ládák állnak benne, egy faragott támlájú padon vasedények sorakoznak, alatta cserépköcsög, fazekak. A falakon régi tálasfogasok függnek, tetejük üvegekkel, dobozokkal, szerszámokkal megrakva, s a töredezett fogakon kis boroskorsók, tarisznyák, madzagok, szárított fűszernövények csomói lógnak.
A szoba berendezése távoli emlékeket idéz. Középen két nagy ágy áll egymás mellett, előttük egy asztal, körülötte székek.
A falak mellett öreg szekrények sorakoznak. Ilyenek talán még ma is előfordulnak a régiesen berendezett zalai szobákban vagy eldugott kamrákban. A szoba légkörét díszesen szövött vörös asztal- és ágyterítők teszik meghitté. A mestergerendáról színes tartályú, fehér burával fedett petróleumlámpa csüng az asztal fölé.
A konyha bútorai, tárgyai még közelebb hozzák a távoli múltat. A csillogó, míves lakatosmunkával, rézreteszekkel, fogantyúkkal díszített tűzhelyhez hasonló talán még ma is áll néhány dunántúli otthonban, zalai, vasi ismerőseink konyhájában. A konyhát akár lakókonyhának is nevezhetnénk, hiszen az asztal és a székek mellett ágy is van benne. A család idősebb tagjai aludtak itt. A magas polcra gyári edények, fűszertartó dobozok és egyéb konyhai eszközök kerültek, itt kapott helyet egy-két régi cserépedény, tál, fazék, bögre.
A bútorok jórészt még a falusi asztalosmesterek készítményei, de már a kor divatját követő városias ízlésvilágot tükrözik. A gyári termékek, az új, modernebb vásári áruk mellett még megférnek a korábbi időszak megbecsült bútorai, tárgyai, de a múzeumi látogató is tudja, hogy egy-két évtized múltán ezek is eltűntek a falusi lakásokból.

Szőlőhegy a falu határában

Cseke Károly egykori pajtája

Cseresnyés Vilma háza az 1950-es években

A Cseresnyés Vilma-ház ma a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban látható

Balogh Sándorné háza az 1960-as években

Szabó Kálmán portája a 1960-as években

Cseresnyés Vilma házának konyhája Szentendrén

Szobabelső a Szentendrén felállított szentgyörgyvölgyi házban

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem