I. Emléküket őrzi a falu
I. Emléküket őrzi a falu
Szentirmay Elemér dalköltő 1836. november 9-én született Horpácson, egy, a Széchényi család tulajdonában lévő lakóházban, a későbbi kertészlakban. Eredeti neve Németh János volt, de a Szentirmay Elemér művésznéven vált ismertté hazánkban. Apja, Németh Mihály, Széchényi Lajos horpácsi birtokán volt uradalmi ispán. Középiskoláit Sopronban és Székesfehérváron végezte, majd Budapesten jogot tanult. Huszonegy éves korában jelent meg az első nyomtatott kottában kiadott műve Czenki emlék címen. Ezt a művét a cenki földművesiskola tiszteletére írta. Szolgabíró, majd gazdatiszt volt. 1860-ban nőül vette Theiller Rizát, egy székesfehérvári nagykereskedő leányát. Ezután Pestre került. Az Első Magyar Általános Biztosító Társaságnál működött osztályvezetőként. Szerzeményeinek száma 1863-ban meghaladta a nyolcvanat, 1898-ban pedig a négyszázat. Sok nótája ma is él, sokan népdalként éneklik. Ilyenek: Hullámzó Balaton tetején…; Szálldogál a fecske…; Rózsabokorban jöttem a …; Zsebkendőm négy sarka…; Zsindelyezik a kaszárnya…; Csárdás kis kalapot veszek…, Édesanyám is volt nékem…; Piros, piros, piros…; Ucca, ucca…; Ritka búza…; Csak egy szép lány van a világon…; Jázminbokor kihajlik…; Ez a kislány azt hiszi…; Gyászba borult az életem…; Húzzad cigány…; Be szomorú ez az élet…; Piké szoknya…
Különösen nagy sikert ért el népszínművekhez írt dalbetéteivel. Ő zenésítette meg a Nótás Kata, A piros bugyelláris, A sárga csikó, A falu rossza és az Öregbéres című népszínművet. Írt kórusműveket férfikarra, színműveket, novellákat. Az Országos Magyar Dalárdaegyletnek és a Liszt Ferenc Zeneegyesületnek alelnöke volt. Liszt Ferenc többször elismerően szólt róla, és levelet is küldött neki, amelyet Szentirmay nagy gonddal őrzött.
1908-ban halt meg Budapesten. Halálának ötvenedik évfordulóján – 1958-ban – szülőfalujában, Sopronhorpácson emlékünnepséget tartottak Freier József iskolaigazgató szervezésében, és emléktábláját is leleplezték szülőházán – ma a kultúrház északi falán látható. Az ünnepélyen együtt szerepelt a község énekkara és fúvószenekara, nagyrészt Szentirmay-művekkel.
A dalköltő a Kerepesi temetőben nyugszik. Sírfelirata:
„Gyönyörű szép magyar nóták halott édesapját
Halhatatlan gyermekei, nótái siratják.”
Halhatatlan gyermekei, nótái siratják.”
Dr. Csapody István szemészprofesszor 1856. december 25-én, egy tizennégy gyermekes családban kilencedikként éppen azzal a házzal szemben született, amelyben Szentirmay látta meg a napvilágot. Eredeti családi neve Pájer, illetve Páyer (mindkét írásmóddal előfordul). Az édesapa, Pájer József grófi kocsmáros volt Horpácson, s mivel a család Csapodról származott 1880-ban magyarosította nevét Csapodyra. Az elemi iskolát Horpácson és Kőszegen végezte, középiskoláit a soproni Bencés Gimnáziumban, majd Budapesten az orvosi egyetemet. Már medikusként állami ösztöndíjat nyert élettani versenydolgozatával, de nevelői állást is vállalnia kellett, hogy tanulmányait folytathassa. 1880-ban avatták orvossá. 1890-ben magántanári képesítést nyert A szemvizsgálás gyakorlati módszerei című tárgykörből. 1891-ben már mint magántanár levélben adott orvosi tanácsot Kossuth Lajosnak. Nemcsak orvosként volt kiváló, hanem mint nyelvész, matematikus és botanikus is. Munkáiban sokszor idézte a Sopron megyei nyelvjárást.
Korányi Frigyes, a híres kortárs belgyógyász írta róla 1936-ban: „Ha valamit sikerült elérnem az életben, abban nagy része volt Csapody profeszszornak, aki gyermekkoromban öntötte belém a természet iránti szeretetet. Hálával emlékezem Őreá.”
1889-ben feleségül vette Allaga Vilmát. Nyolc gyermeket neveltek fel.
Dr. Csapody István a hazánkban az akkor legmodernebb Schulek-klinikán lett professzor. Az igazgató ezt így tudatta vele: „Kedves Barátom! – Három ember vágyik professzor lenni a szemészetből. Ám legyen, de elébb egy negyediknek kell azzá lenni, és ez Ön, mert ez az igazság. Tiszteli és áll mellette régi híve, Schulek.” Ezen a klinikán szerkesztette meg a Látáspróbák című tábláit, amelyeket öt kiadás és hetvenesztendei használat igazolt. Megírta az első magyar szemészeti tankönyvet. Az általa feltalált Csapody-féle kanál kitűnő műszernek bizonyult jégárpa operálásakor. Később a MÁV orvosi tanácsadója lett. A szeretett Sopron vármegyében pedig tiszteletbeli tiszti főorvossá választották.
A magyaron kívül beszélt latinul, görögül, németül és franciául, értett angolul. Tizenhárom könyvet írt vagy fordított. Publikált a Szemészet, a Magyar Nyelvőr, az Egészség, a Természettudományi Közlöny és a Budapesti Hírlap című lapban. Összesen 492 szakcikke jelent meg.
Korai halála súlyos, hosszú betegség után 1912-ben következett be.
Születésének századik évfordulóján 1956-ban a tudományos világ nagy tiszteletadással ünnepelte. Sopronhorpácson szülőházát emléktáblával jelölték meg. Dr. Csapody István szemészdinasztiát alapított, egy fia és egy unokája is szemorvos lett. Leánya Csapody Vera mint jeles botanikus, muzeológus és illusztrátor ismert.
Széchényi Ferenc gróf, a Nemzeti Könyvtár alapítója 1754-ben, Széplakon született. Tanult Sopronban, Szombathelyen és a bécsi Theresianumban. A családja apja halála után 1771-ben Széplakról Horpácsra költözött. Bátyja, József halála után annak özvegyét vette feleségül.
A családnak a XVIII. század két első harmadában élt tagjaitól eltérően aktív reformpolitikus volt. Közéleti pályáját 1776 decemberében a kőszegi kerületi táblánál kezdte. 1783-ban báni helyettes és a báni tábla elnöke lett. Volt Somogy megyei főispán, II. József, a kalapos király uralma időszakában alig egy évig a pécsi kerület királyi biztosa, a Dráva és a Mura szabályozásának királyi biztosa, 1799-ben főkamarás, majd a hétszemélyes tábla tagja, a következő évben pedig az országbíró helyettese. Ő volt az első, aki a Sárvár-Felsővidéki előnevet viselhette.
Mint mecénás támogatta kora legkiválóbb tehetségeit, szellemi nagyságait: Révai Miklóst, Batsányi Jánost, Hajnóczy Józsefet, Vályi Andrást, Csokonai Vitéz Mihályt, Tessedik Sámuelt.
1802-ben az uralkodó hozzájárult, hogy magángyűjteményét Bibliotheca Hungarica néven a nemzetnek ajándékozza, azt továbbra is gyarapíthassa, s arról katalógus pótköteteket adhasson ki – az alapkatalógusok már 1800-ig megjelentek. Ajándékának a könyvek mellett kéziratok, metszetek, térképek, címerképek, érmék is részét képezték. Könyvtáralapítói érdemeit a magyar országgyűlés az 1807. évi XXIV. törvénycikkében méltatta. A köznek ajándékozott kiadványok az 1808-ban megalapított Magyar Nemzeti Múzeum alapgyűjteményének, a később róla elnevezett Nemzeti Könyvtárnak a gerincét képezték. Adományát 1818-ban újabbal, soproni könyvtárával egészítette ki
1803 és 1812 között a göttingai tudományegyetem, a jénai és a varsói tudományos akadémia, valamint a bécsi művészeti akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. 1811-ben lemondott összes hivataláról, és visszavonult. Továbbra is figyelemmel kísérte azonban alapítványának sorsát.
1819-ben megbetegedett. Orvosai tanácsára körútra indult, hogy gyermekeit még utoljára meglátogassa, de csak Horpácsig, legidősebb fiához, Lajoshoz jutott el. Szeptember 14. és 17. között tartózkodott Horpácson, innen már nem tudott továbbutazni, visszament Bécsbe, ahol a következő év decemberében meghalt.
Községünkben emlékét az emeletesre átépíttetett kastélya és az 1802-ben általa saját kezűleg ültetett, ma már óriásivá terebélyesedett, róla elnevezett „Széchényi-hárs” őrzi.
Hajnóczy József jó ideig Horpácson élt mint Széchényi Ferenc könyvtárosa, titkára, sőt barátja. 1750. május 3-án született Modoron. Apja evangélikus pap volt. A gimnáziumot Sopronban és Pozsonyban végezte. A magyaron kívül beszélt latinul, görögül, héberül, németül, franciául és szlovákul. Pályáját Forgách Miklós nyitrai főispán titkáraként és jogtanácsosaként kezdte. Itt ismerkedett meg a francia enciklopédisták írásaival. 1778-ban került Széchényi Ferenchez, itt készítette el a horpácsi Széchényi-könyvtár katalógusát. Az 1790-es évek elején Bécsben találkozott először Kazinczy Ferenccel, és ami végzetessé vált számára: Martinovics Ignáccal is.
Latin nyelvre fordította a jakobinusok alkotmányát, terjesztette a reformátorok „kátéját”. Több aláíratlan, I. Ferencet bíráló munkája jelent meg. Hozzákezdett a magyar jobbágyság sorsát összefoglaló munkájához, amelyre Széchényi Ferenctől ötven arany előleget is kapott, de művével csak 1244-ig jutott el. Minden munkáját betiltották.
Martinovics után Hajnóczyt is elfogták Bécsben, később Budára hozták. A királyi ítélőtábla fej- és jószágvesztésre ítélte. 1795. május 20-án a Vérmezőn kivégezték. Bátran halt meg. Utolsó szavai: „Ne higgyék, hogy gonosztevő valék! Szándékaim jók és tiszták voltak. Az igazság áldozataként halok meg.”
A sopronhorpácsiak őt valóban csak az emlékezetükben őrzik, amelyet azzal érdemelt ki, hogy 1778–1780 között Széchényi Ferenc könyvtárosaként itt élt, és elkészítette a sopronhorpácsi gyűjtemény katalógusát.
Mátray Gábort (1797–1875), a jeles zenetudóst és könyvtárost hasonló tisztelet övezi. Tizennégy esztendeig állt gróf Széchényi Lajos szolgálatában, 1816–1830 között házitanítóskodott Sopronhorpácson. Nevéhez fűződik még a Széchényi Könyvtár átrendezése is: 1846-tól a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárnoka volt. Itt kell újra emlékeztetnünk a Széchényi kastély hírneves vendégköréről, és abban is Liszt Ferencről, akinek látogatását táblán örökítette meg a község.
Dr. Sedlmayr Kurtnak oroszlánrésze volt abban, hogy Sopronhorpács község nevét szerte az országban, sőt külföldön is sok helyen megismerték. Az általa alapított növénynemesítő intézet irányítását és ritka eredményességét csak egy kimagasló tudású, nagyszerű szervezőkészséggel és akaraterővel rendelkező személy biztosíthatta. A falu lakói tisztelik és őrzik a tudós emlékét, és nagyra becsülik igaz emberségét.
1900-ban született Szarvkőn – ma Horstein, Burgenland. Apja főintéző volt az Eszterházy-birtokon. Diplomáját Bécsben szerezte, ahol örökléstant és növénynemesítést is tanult. Több külföldi nemesítőüzemben dolgozott, közben tanulmányozta az élenjáró országok mezőgazdaságát. Tanulmány-útjai közül a leghosszabb az észak-amerikai volt. Dániában – gyakornokként – egy farmernél sokféle fizikai munkát is végzett. A cukorrépa nemesítésével itthon 1924-ben kezdett foglalkozni. A Nagycenki Cukorgyárak Rt. büki gazdaságának meggyespusztai növénynemesítő üzemét vezette 1929-ig. Egy bécsi professzora tanácsára 1930-ban jött Horpácsra – az akkori kislédeci részre –, s vette bérbe a csornai premontrei prépostság birtokát. Az édesapjától kapott némi induló tőkével – öszszesen 268 katasztrális hold szántóföldön – kezdett gazdálkodni. Ismerve a magyar nemesítés akkori állapotát, a cukor- és takarmányrépa-nemesítés mellett döntött. Igen szerény keretek között kezdte a munkát. Más szakemberek nem bíztak abban, hogy fel lehet venni a versenyt a tetemes előnnyel és nagy tőkével rendelkező nyugati nemesítőcégekkel ilyen szerény bázisra támaszkodva. Ő azonban kitartott elhatározása mellett: már hat év múlva (1936-ban) két cukorrépafajtája kapott állami elismerést.
Mint a körzetben rangidős tartalékos tüzér főhadnagy, 1945-ben nem kevés kockázattal megakadályozta a helybeli leventék Nyugatra hurcolását. A község elfoglalásakor igen kritikus napokat élt át, egy alkalommal még a nekiszegezett fegyverrel is szembe kellett néznie. Német származása ellenére Magyarországon maradt, és újraindította kutatásait.
A második világháború utáni nehézségek ellenére újabb répafajtákat állított elő. Munkájának eredményességét és fontosságát az állam is magas szinten ismerte el. Az első alkalommal kiosztott Kossuth-díjat 1948. március 14-én vette át. Sedlmayr szaktudásával, hatékony munkaszervezésével 26 éven át kiemelkedően eredményes munkát végzett Sopronhorpácson. Munkamódszeréhez tartozott a jó gazda gondossága: a kutatókat szinte naponta látogatta, és tanácsokat adott nekik, a tenyészkerteket, földeket is naponta megjárta, a távoliakat lovas kocsival, a közeli részeket gyalogosan.
A politikai viszonyok változásához alkalmazkodva üzemét és teljes felszerelését az államnak ajánlotta fel. 1950-ben az abból létrejött Sopronhorpácsi Kísérleti Gazdaság igazgatója lett. 1952. december 4-én tartotta akadémiai székfoglalóját. Előadása „a répa stádiumos fejlődéséről” szólt. Akadémiai tagsága tovább növelte üzeme hírnevét. Miután Sedlmayr munkája nyomán a gazdaság növénynemesítési és növénytermesztési kutatóintézetté fejlődött, 1954-ben a minisztertanács az akadémikust másodszor is Kossuth-díjjal tüntette ki. Sopronhorpácson összesen 18 államilag elismert növényfajtát nemesített egyedül vagy kutatótársaival.
1956. november 4-e után egy héttel családjával nyugatra távozott. Távozásakor még bízott abban, hogy Magyarországon a helyzet normalizálódik, hazajön, s folytathatja megkezdett munkáját. Nem így alakult. Ezért itthon 1957-ben megfosztották akadémiai tagságától. A Magyar Tudományos Akadémia, már a rendszerváltás elején, 1989-ben rehabilitálta.
A Bécshez közeli Esslingben megszervezte a dán Maribo Nemesítővállalat Cukorrépa-kutató Intézetét. Ezt haláláig fáradságot nem ismerve vezette, és újabb cukorrépafajtákat nemesített. Munkáját fia folytatta Esslingben.
Hosszas betegség után, 1965-ben Bécsben hunyt el. Itthon az akkori hatalom nem emlékezett meg róla. A község lakossága és sokan mások azonban nem felejtik, hogy munkájával és eredményeivel ő vitte sikerre a répanemesítést Magyarországon, és tette ismertté a község nevét Amerikától Kínáig. Sopronhorpácson 1990. október 23-án ünnepélyes megemlékezésen méltatták életművét születésének kilencvenedik, halálának huszonötödik évfordulóján, az intézmény hatvanéves fennállásával egybekötve. Domborművét is leleplezték. Emlékét a róla elnevezett művelődési ház is őrzi.
Bécs külvárosában, az esslingi temetőben nyugszik. Sírján az általa ott alapított kutatóintézet emléktábláján németül ez olvasható: „Prof. Dr. Sedlmayr Kurt életművével és személyiségével bebizonyította, hogy a tudomány és a kultúra nem ismer határokat.”
(Szentirmay Elemér: Szinnyei, Írók. IX. kötet. Bp., 1908. 1450 p. Benne: Németh János (Szentirmay Elemér) p. 921–922.; Gimes, Sh.; Briber, Krónika. Csapody István: Jáki Gyula: Csapody István dr. SSz. 1956/4. p. 385–386.; Gimes, Sh.; Briber, Krónika. Széchényi Ferenc: Gazda, Család. Hajnóczy József: Benda Kálmán: Hajnóczy József. In.: Ezer év – arcképek a magyar történelemből (főszerk.: Pozsgay Imre). Bp., 1985. p. 140–143.; Gimes, Sh.; Briber, Krónika. Mátray Gábor: Szinnyei, Írók. VIII. kötet. Bp., 1902. 1446 p. Benne: Mátray Gábor p. 842–849.; Gimes, Sh.; Briber, Krónika. Sedlmayr Kurt: Harmos–Shmilliár, Kutatóintézet; Mándy György: Dr. Kurt Sedlmayr (1900–1965). Acta Agromonica Scientiarum Hungaricae 1966/1-2. p. 251–264.; Csitkovics, Kutatás.; Briber, Krónika.)
