Sióagárd Összefoglaló
Sióagárd
Összefoglaló
Összefoglaló
Sióagárd Tolna megyében, a Mezőföld déli csücskén, a Sárvíz és a Sió közti hátságon, a megyeszékhelytől, Szekszárdtól nyolc kilométerre fekszik.
Az ember megtelepedésében, majd évezredekkel később a falu kialakulásában a kedvező természetföldrajzi tényezőknek, elsősorban a Sár vizének volt meghatározó szerepe. A középkorban fejlett vízgazdálkodás folyt, a török hódoltság idején azonban a táj teljesen elmocsarasodott, a szántóföldi termelés visszaszorult. A vizek szabályozása a XVIII. század közepére halaszthatatlanná vált, a munkálatok azonban – gyakran éppen az érdekelt megyék és községek ellenállása miatt – több mint száz évig elhúzódtak.
A neolitikum időszakából kerültek elő a legkorábbi régészeti leletek, ezt követően pedig szinte valamennyi régészeti kultúra hagyott hátra emlékeket a ma közigazgatásilag Sióagárdhoz tartozó területen. A leletek menynyisége és jellege ugyanakkor kizárja azt a feltételezést, hogy a vidék a magyar honfoglalás előtti időszakban folyamatosan lakott lett volna.
A mához szorosan kapcsolódó fejlődés kezdetét a középkori falu kialakulásának idejére tehetjük. A megtelepedés időszakából nagyon hiányosak a forrásaink. Bizonyosak csak abban lehetünk, hogy a település az Árpád-korban keletkezett; ezt az okleveles anyag és a régészeti adatok egyaránt alátámasztják. A török hódoltságot megelőző évszázadokban a falu valószínűleg a szekszárdi apátság és/vagy az Agari, Agárdy család tulajdonában volt. A kora középkor legfontosabb máig ható öröksége a település neve, amelynek eredetére a nyelvészek két megoldást kínálnak. Az egyik szerint Agárd neve egy személynév kicsinyítő képzős változatából ered, a másik szerint az „ágár” régi magyar szavunkból származik, aminek jelentése „fűzcserjékkel benőtt zátony”.
A falu fejlődésében jóvátehetetlen károkat okozott a török hódoltság száz-ötven esztendeje. A török adóösszeírások tanúsága szerint a község a hódoltság első évtizedeit a hadjáratok és a kettős adóztatás ellenére is még viszonylag jól átvészelte. Az igazi törést az 1593-ban kezdődő tizenöt éves háború jelentette. A hadműveletek során falvak százai néptelenedtek el.
A XVII. század végére pusztahellyé vált Agárd is, határát az időközben rác földművesekkel betelepített közeli Új-Palánk földművesei használták.
A török kiűzése után az egyik legfontosabb feladat a tulajdonviszonyok tisztázása volt. Agárd birtokáért hárman is harcba szálltak a kérdésben illetékes bizottság előtt, I. Lipót végül 1703-ban a szekszárdi apátság jogát ismerte el. Az új-régi birtokos, a szekszárdi apát azonnal hozzálátott az elnéptelenedett falvak újratelepítéséhez. Agárd a fennmaradt összeírások tanúsága szerint 1715-ben települt újra, mégpedig száz százalékban rác népességgel. Az 1720-as évek második felében érkezett a betelepülők második hulláma, magyarok és tótok, akik az észak-magyarországi Felvidék túlnépesedett megyéit elhagyva a Sárvíz mentén leltek új otthonra. A magyarok és rácok együttélése nem volt hosszú életű: a szerb családok az 1730-as évek közepére elhagyták a települést.
A magyar népesség megjelenését követő másfél évszázadban megsokszorozódott a község lélekszáma: a XIX. század közepére meghaladta az 1600 főt. A megnövekedett népességszám miatt megváltoztak a gazdálkodás feltételei, mert a kezdetekre jellemző földzsaroló módszerrel a rendelkezésre álló terület már nem biztosította a megélhetéshez szükséges terménymenynyiséget. A parlagoltatásról az 1720-as évek közepén a kétnyomásos, majd a század második felében a háromnyomásos művelésre tértek át. Az agárdiak fő megélhetési forrását a növénytermesztés jelentette, a búzán és kétszeresen kívül termeltek kukoricát is. Fontos kiegészítő jövedelemforrás volt a jobbágyok számára a szőlőművelés, amit nem a saját községük határán belül, hanem a közeli szekszárdi, harci és zombai dombokon folytattak. Az állattenyésztés fejlődését is a növénytermesztés érdekei határozták meg. Az igavonó ökrök biztonságos ellátása érdekében a víz járta, szűk határú községben a XVIII. század végén betiltották a juhtartást.
A jobbágyterhek egységes szabályozását Mária Terézia 1767-es rendelete vezette be. Papíron Agárdon is elkészült az urbárium, a valóságban azonban még két évtizeden át az uradalom és a jobbágyok között kötött külön megállapodás volt érvényben. Az urbárium tényleges bevezetésére csak 1788-ban került sor, ami az uradalom tulajdonjogi helyzetében bekövetkezett változással függött össze; II. József a szekszárdi apátsági birtokot a Magyar Királyi Tanulmányi Alapba olvasztotta be.
1848-ban a forradalom felszámolta a feudális szolgáltatási rendszert. Az 1853-as úrbéri pátens megjelenése után országszerte megkezdődhetett a jobbágyfelszabadítás gyakorlati végrehajtása, a végleges befejezésre viszont évtizedeket kellett várni. A szabadparaszttá vált egykori agárdi jobbágyok is hosszan tartó pereskedést folytattak az uradalommal. A bíróság a vitatott kérdések többségében a Tanulmányi Alap javára döntött.
A kiegyezés után felgyorsuló kapitalista fejlődésnek voltak vesztesei is.
A század végére a birtokaprózódási folyamat jelentős mértékben előrehaladt, így számottevően nőtt a kis- és törpebirtokosok száma. A falu általános elszegényedéséről mégsem beszélhetünk. A jómódú középbirtokos parasztság ugyanis az új korszak követelményeinek megfelelően sikeresen alakította át gazdaságait. A termelés egyre belterjesebbé vált, a század vége felé áttértek a vetésforgóra, a növénytermesztésben növelték a takarmányfélék arányát, a szarvasmarha-tenyésztésben jól tejelő új fajtákat honosítottak meg. A filoxérajárványt követően, kihasználva az állami támogatás nyújtotta előnyöket, nagyarányú szőlőtelepítésbe fogtak. Az 1880-as években kezdtek paprikát termelni, s a környékbeli falvak készleteit is felvásárolva értékesíteni. Az extra jövedelemnek köszönhetően átalakult a falu képe is. Új házakat emeltek, megjelentek az első polgári ízlést tükröző épületek, rendezték az utcák vonalvezetését, artézi kutat fúrtak. A XX. század elején megszólalt a telefon is. Ebben a korszakban alakult ki a jómódú középparasztság ízlésvilágát és vagyoni helyzetét tükröző jellegzetes agárdi viselet is, amely a bor és a paprika mellett a község egyik ismertetőjelévé vált.
A kiegyezés után meginduló fejlődést a háború és a forradalmak törték meg. Az áldozat emberéletben is nagy, nyolcvanhárman vesztek oda a különböző frontokon. A két világháború közötti időszak nem tartozik a köz-ség történetének legfényesebb lapjai közé. Többszöri nekirugaszkodás ellenére sem készült el a település villamosítása, és késett az utcák kövezése. Az állattenyésztés szempontjából fontos bikaistálló és a lakosság egészség-ügyi ellátásához nélkülözhetetlen orvoslakás építése is többször halasztást szenvedett. Agárd a két világháború között is agrárjellegű település maradt. Malom sem működött, csak egy cseretelep, amit a Bonyhádi Hengermalom Részvénytársaság létesített, így a falu egyetlen ipari üzeme a Leányvárban létesített községi szeszfőzde volt. A vasút úgy tűnik véglegesen, de hosszú ideig a rendszeres autóbuszjáratok is elkerülték a községet.
1945 után a termelőszövetkezeti mozgalom felszámolta a parasztgazdaságokat, amelyek évszázadokon keresztül a gazdaság és társadalom alapegységeit alkották. A nagyüzemi termelési módszerek mellett egyre kevesebb munkáskézre volt szükség, a közeli megyeszékhely vonzása pedig az ipartelepítések miatt egyre erőteljesebbé vált. A népességszám évről évre csökkent. Ez a folyamat most megállni látszik, elsősorban annak köszönhetően, hogy egyre többen költöznek ki a város közeli, természeti szépségekben és kulturális hagyományokban gazdag faluba.
