Oszkó Összefoglaló
Oszkó
Összefoglaló
Összefoglaló
Oszkó a magyar fülnek kissé idegenül hangzó neve feltehetően szláv eredetű, a honfoglalás és államalapítás idején itt talált vagy inkább ide telepített szláv lakosság emlékét őrzi. A név jelentése a szláv „szűk” melléknévből magyarázható, amely jelölhetett irtással kialakított szűk területet vagy keskeny patakvölgyet is.
A falu a Rába és a Zala vízgyűjtő területe között futó dombvonulat déli oldalában fekszik. Ezt a dombvonulatot az Őrségtől Sárvár vonaláig a régebbi földrajzi irodalom Vasi-Hegyhátnak nevezte, az újabb térképeken többnyire Kemeneshát néven szerepel. A helyi nyelvhasználatban a Hegyhát elnevezés a XVI. századtól kimutatható, s szűkebb értelemben – Vasvár környékére – ma is használatos.
A Hegyhátat valamikor hatalmas erdőségek borították, északi oldalán bükk és gyertyán, a fennsíkon pedig tölgyesek. A legnagyobb összefüggő erdőség az egykor a falu határát is képező, Vasvártól Sárvárig terjedő Farkas-erdő volt, amelyet csak a XVIII. századtól kezdtek nagyobb mértékben irtani. A dombvonulat déli oldaláról a Zala folyó irányába futó patakok közül a Sárvíz rendelkezik a legnagyobb vízgyűjtővel, ennek rendszeréhez kapcsolódik az oszkói Sió-patak is. A Sárvíz és mellékvizei a Hegyhát oldalába mélyen benyúló medencét alakítottak ki, falunk ennek legészakibb pontján helyezkedik el.
A Nyugat-Dunántúl múltjában a történelem előtti időktől kezdve az észak–déli utak játszottak meghatározó szerepet. Oszkó is egy olyan út mentén alakult ki, amely Zala megye észak–déli völgyeiből érkezve itt haladt át a Hegyháton a rumi Rába-átkelő irányába. Az ezen az útvonalon érkező népek nyomai – a neolitikumtól a bronzkoron át a római korig – megfigyelhetők a falu környékén.
A magyar honfoglalás után azonban egy másik, északkelet–délnyugati irányú út, az úgynevezett Katonák útja kapott fontos szerepet. Honfoglaló eleink ezen kalandoztak Itáliába, majd később ezen érkeztek a nyugati kereskedők és ellenséges hadseregek. Az út környékünkön a Hegyhát vízválasztóján vonult végig, s mint az őserdő egyetlen tájékozódási pontja, kijelölte a korabeli falvak, köztük Oszkó határát is.
A X–XI. századi határvédelem elsősorban az országból kivezető utak ellenőrzésére törekedett. A Katonák útja egyik védelmi vonala Vasvárnál épült ki, ez a ma is látható – részben rekonstruált – Vasvári sánc. A sánc mögötti terület bizonyára fontos szerepet játszott a védelemben, s mint ilyen, királyi vagy várbirtok lehetett. A terület történetét azonban csak a védelmi rendszer felbomlásától, a XII. század végétől tudjuk nyomon követni. A földbirtokok ekkor kisebb részletekben egyházi és világi birtokosok kezére kerülnek, az egyetlen nagyobb összefüggő birtoktest, Oszkó, a Nádasd nemzetség birtokában van.
A nemzetségnek három fő ága ismert (Nádasdy, Nádasdi Darabos és Gersei Pethő), de a XIII. század második felében kialakulóban volt egy oszkói ág is. Itemer fia Péter és ennek fiai a család többi tagjaitól igyekeztek felvásárolni oszkói birtokrészeiket és összefüggő birtoktestet kialakítani. Ez a XIV. század elejére részben sikerült is, az oszkói birtok nagyobb része – a későbbi Felsőoszkó – a család kezére került. A birtok kisebb részét – a későbbi Alsóoszkót – továbbra is a Nádasdy család tagjai birtokolták. Felsőoszkóból még a XIV. század közepe előtt birtokadományt kapott a család egyik tagjától a vasvári káptalan.
A Nádasd nemzetség oszkói ága rövid történetének a XIV. század közepén egy családi tragédia vetett véget. 1355-ben ugyanis Pető fia Miklós birtokjogi nézeteltéréseik miatt megölte unokatestvérét, Beke fia Bekét, aminek következtében ő maga is elvesztette birtokait. A királyi kézre került javakért hosszú évtizedekig tartó persorozat indult, amelyből végül a családdal nőágon rokon Egerváriak kerültek ki győztesen.
A XIV. század elején a Nádasdyak elvesztették Alsóoszkót – hűtlenség miatt –, majd a birtok adományként a Gersei Pethő család kezére került. A XV. század végén az Egervári család főúri ága is kihalt, oszkói birtokrészeik előbb a Kanizsaiakra, majd Nádasdy Tamásra háramlottak, de az Egerváriak köznemesi ága is tartott meg birtokrészeket településünkön.
A török háborúk idején – annak ellenére, hogy a falut kettős adóztatás sújtotta, és időszakosan el is néptelenedett – a birtokjogi helyzet a különféle zálogszerződések következtében csak tovább bonyolódott. A XVIII. század folyamán azonban a Festetics család fokozatosan felvásárolta az egykori Pethő-birtokrészeket, sőt megvette a Széchenyiek kezére került egykori Nádasdy-földeket is. A század végétől a jobbágyfelszabadításig Alsóoszkót és Felsőoszkó egy részét a Festetics család birtokolta, a további felsőoszkói birtokrészek pedig az Egervári család és a vasvári káptalan tulajdonában voltak.
A jobbágyfelszabadítás után csak a Festetics család tartott meg majorsági birtokokat Alsóoszkón, ám 1909-ben ezeket is kiparcellázták. A család többi birtokát a káptalannal és az Egerváriakkal együtt már ekkor eladta. Ezekből vásárolt magának a Festetics-uradalom egykori mérnöke, Győry Lajos, akinek örökösei, a Rusznyák-Höhn rokonság egészen az államosításig a falu egyetlen jelentősebb birtokos családja volt.
A jobbágyfelszabadítástól a téeszesítésig a falu többsége kis- és törpebirtokosként gazdálkodott, tevékenységüket elsősorban a gabonatermelés és az állattenyésztés-tejtermelés határozta meg. Annak ellenére, hogy a gazdálkodó családok helyzete – elsősorban a birtokok aprózódása miatt – generációról generációra egyre kedvezőtlenebb lett, a falu lakosságszáma egészen a második világháborúig folyamatosan nőtt, az 1930-as évekre érte el az 1450 fő körüli maximumot. A háború után azonban előbb mérsékelt ütemben, majd a téesz megalakításának évétől, 1960-tól rohamosan csökkenni kezdett, napjainkban hétszáz fő körül stagnál.
A szocialista korszakot a falu mint kisebb központ élte át (három település – Oszkó, Olaszfa, Pácsony – közös tanácsának székhelyközsége, az egyre több falut összefogó téesz központja és körzeti alsó tagozatos iskolaközpont), s ha jelentősebb fejlesztésre nem is volt módja, de a tudatos leépítést elkerülhette. A rendszerváltást egy elmaradott kistérségnek az átlagnál némileg jobb adottságú településeként élte meg.
A község lakosságának egy része ma is a mezőgazdaságból él, részint a téesz alapjain létrejött szövetkezetben, részint pedig újonnan alakuló családi gazdaságokban. Az alkalmazottak többnyire Vasvárra, Szombathelyre és Sárvárra járnak dolgozni, helyben az iskola, az óvoda, az öregek otthona, egy faüzem, egy kisebb cipőüzem és egy csirkenevelő ad munkát.
A falu kulturális életét két nagy múltú egyesület, a Rozmaring színjátszó csoport és a Hegypásztor Kör határozza meg, közös szervezésükben zajlanak a falu ünnepnapjai, mindenekelőtt a falunap és a nemzeti ünnepek. A Hegypásztor Kör eredetileg a szőlőhegy népi műemlékeinek védelmére jött létre, de napjainkban a falusi turizmus szervezésével is foglalkozik, és teleházat is működtet.
A látnivalók közül elsősorban a középkori eredetű, bár többszörösen átépített plébániatemplomot és a szőlőhegyi présházakat említhetjük, de figyelmet érdemelnek a világháborús emlékművek, a temetői emlékhely és a XIX–XX. századi út menti kőkeresztek is.
