Föld, föld…

Teljes szövegű keresés

Föld, föld…
Alsó- és Felsőoszkó 1848. évi választói névsorát olvasva már csupa ismerős névvel találkozhatunk (Pap, Mozsolics, Ódor, Bene, Iván). Ők a felszabadított jobbágyokból lett kisbirtokosok a mai oszkói lakosok ükapjai vagy dédapjai (lásd a Függelékben). A jobbágyfelszabadítással újfajta viszonyok alakultak ki, a parasztokat a megszerzett földbirtok kötötte a faluhoz, ezt próbálták megtartani és szűkös lehetőségeikhez mérten gyarapítani több mint száz éven keresztül, egészen az 1960-as téeszesítésig.
A névjegyzék szerint Felsőoszkóban ekkor 63 olyan személy élt, aki legalább negyedtelkes birtoka (négy-öt hold) révén vagy egyéb okból választójoggal rendelkezett. Közülük egyetlenegy főnek volt egész telke, harminc féltelkes és ugyanennyi negyedtelkes gazda volt. Az egyéb kategóriába itt Papp Mihály plébános és Hadnagy József tanító tartozott.
Alsóoszkót Kozmafával együtt írták össze, a 31 választóból nyolc egész telkes, egy háromnegyed telkes, tizennyolc féltelkes és négy negyedtelkes volt. Az adatok természetesen nem önálló gazdaságokat, hanem felnőtt férfiakat jelölnek (akik esetenként még közös háztartásban éltek), hiszen a korábbi urbáriumok szerint nem is volt ennyi telek a faluban.
A vagyonosok és nincstelenek pontos arányát először az 1857. évi népszámlálás adatai világítják meg. Ekkor Felsőoszkón százhúsz család élt (547 fő), ebből 81 személy (családfő) volt földbirtokos, négy-négy iparos és kereskedő, a fennmaradó mintegy harminc család, a lakosság negyede alkotta a napszámosok, cselédek és szolgák rétegét. Sokkal rosszabb volt a helyzet Alsóoszkón, ahol 71 család élt (335 fő), közülük 35 földbirtokos, kettő iparos és egy kereskedő, azaz a népesség majd fele nincstelen volt (egy részük, tizenegy fő legalább házat birtokolt). A jelenség magyarázatát bizonyára az adja, hogy a Festetics-uradalom majorsága Alsóoszkón volt, ahol ennek következtében eleve több cseléd lakott és kevesebb paraszti birtok ált rendelkezésre.
Ez az adottság hosszú időre rányomta bélyegét a két falurész társadalmi képére (bár időközben a birtokviszonyok megváltoztak), Alsóoszkót még 1931-ben is úgy jellemezték, hogy „lakosai szegény sorban élnek”, míg Felsőoszkó jómódú községnek számított.
Mindkét falurész a földművelésből egzisztált, mint az előbbi adatokból is láttuk, a néhány kocsmáros és kereskedő mellett elenyésző számban szerepelnek iparosok. Foglalkozás szerinti megoszlásukról keveset tudunk, többnyire ugyanis csak elszórt adataink vannak. Egy, már idézett 1849. évi vizsgálati anyagban például a felsőoszkói Lendvay József csizmadiamester szerepel.
1871-ból van egy hivatalos iparos-összeírásunk a két falurészről, ekkor Felsőoszkóban három takács (Gáber József, Gönczöl György, Hábetler György), egy kovács (Horváth György), egy csizmadia (Németh József) és három kocsmáros (Meiszinger Mihály, Rozemberg Lipót, Reider Károlyné) szerepel, Alsóoszkón két takács (Bors Ignác, Orbán József) egy kovács (Takács Ferenc, aki győrvári lakos) és egy kocsmáros (Lövinger Jónás).
Az iparos-összeírás mellékleteként maradt fenn egy jelentés az iskola helyzetéről az 1869–70. tanévből. Adatai szerint ekkor Alsó- és Felsőoszkón összesen 154 tanköteles gyermek van, közülük azonban csak 29 látogatja az iskolát, „a többi pedig a többszöri felszólítás daczára is az iskolát nélkülözi”. Ennél az aránynál – a gyermekek mintegy húsz százaléka látogatja az intézményt – azért kedvezőbb képet mutat az írni-olvasni tudók aránya a faluban. Az 1869. évi népszámlálás adatai szerint a férfiak között 35, a nők körében tizenhárom százalék, de a legalább olvasni tudók az ötven százalékot közelítik (ebben a viszonylatban csak a felsőoszkói férfiak maradnak le jelentősen, körükben ez az arány csupán 38 százalék).
A tanító az ekkor már korosodó Magyar József volt, aki nagyjából 1860 óta működött a faluban. Tőle vette át az iskola vezetését 1876-ban veje, Molnár Antal, akit a modern népiskola megteremtőjeként tisztelnek Oszkón (emlékét utcanév őrzi). Több mint negyvenéves tevékenységének eredményeként az iskola intézménye megszilárdult a faluban, magát az 1854-ben felépült iskolaépületet pedig kétszer (1877, 1912) is tovább bővítették.
Mint láttuk a falu életében meghatározó szerepet játszott a nagybirtok. A jobbágyfelszabadítás után az Egervári család eladta itteni földjeit egykori jobbágyainak. A káptalan ugyan megtartotta erdeit és szántóit, azok azonban nem képviseltek számottevő részesedést. Az egyetlen igazi nagybirtokos a Festetics család, amelynek mind Felsőoszkóban, mind Alsóoszkóban voltak majorsági földjei. A felőoszkói birtokokat már az 1850-es évektől kezdik eladogatni, nagy részüket – több környékbeli Festetics-birtokkal együtt – az egykori uradalmi mérnök, Győry Lajos vásárolta meg. 1863-ban vette meg az egykori mérnöki lakást, amelyet később a család kisebb kúriává épített ki, és ekörül alakította ki gazdaságát (Rusznyák-ház).
Az 1897. évi Gazdacímtár adatai szerint a több mint háromezer holdnyi birtok hat környező községben terült el, nagy állatállomány tartozott hozzá (több mint kétszázötven szarvasmarha és közel háromezer juh), 57 cselédet foglalkoztatott, és jelentős gépparkkal (gőzeke, cséplőgép, vetőgép) rendelkezett.
Az alsóoszkói Festetics-major leírását 1856-ból ismerjük. Ekkor egy gazdalakás, egy cselédlak, a majorudvarban kamra, istálló, akol, a pajtáskertben magtár és cséplőpajta, valamint egy kocsmaépület, továbbá kétszázhúsz hold szántó, hetven hold rét és kaszáló, emellett 264 hold erdő tartozott hozzá. Alsóoszkó Kozmafával együtt képezett egy egységet, s mint ilyen, közel ezer holdra rúgó területével a mintegy öt és félezer holdas vasvári uradalom (Górémajor, Györgymajor, Oszkó-Kozmafa, Gerse, Szálláshely, Győrvár, Kalocsa, Péterfa) legnagyobb majorja volt.
A vasvári uradalom az úgynevezett Festetics-hitbizományhoz tartozott, ami azt jelentette, hogy a birtokot sem felosztani, sem eladni nem lehetett, azt a család egy kiválasztott tagja osztatlanul örökölte. Az uradalom üzemeltetése ennek ellenére kikerült a család kezéből, a XIX. század utolsó harmadában haszonbérleti formában működött.
A XIX–XX. század fordulóján – tizenöt-húsz éves bérleti szerződéssel – a vasvári Meller Henrik volt az uradalom bérlője. A szerződés 1908 tavaszán járt le, meghosszabbítására maga a bérlő is ajánlatot adott, de újabb ajánlatok is érkeztek Engel Pál, a kámi Bezerédj-birtok bérlője és a Vasvári Takarékpénztár részéről.
Ez utóbbi ajánlat azért is érdekes, mert rávilágít a korszak fő társadalmi problémájára: a parasztság földigényére, amely éppen a nagybirtokok szomszédságában mutatkozott meg határozottan. A takarékpénztár a bérleti szerződéshez bérletszövetkezetet alakított, amelynek kisbirtokos tagjai néhány holdas bérletrészekkel adták volna össze a húsz évre megajánlott évi 47 ezer koronás bérleti díjat.
A földigény mértékét mutatja, hogy a szövetkezetnek csak Oszkóban (Alsó- és Felsőoszkót együttvéve) több mint hetven tagja volt.
A Festetics család a bérleti ajánlatot végül nem fogadta el (további egy évre az addigi bérlő kapta meg az uradalmat), de a probléma más úton megoldódott. A hitbizomány birtokosa, gróf Festetics Tasziló már 1907-ben – részben társadalmi nyomásra – kezdeményezte a korlátozások feloldását és a birtok kiparcellázását. A Vasvári Újság február 3-i száma erről így számolt be:
„Gróf Festetics Tasziló úr, a vasvári és vasvárvidéki 12 ezer holdas hitbizományi uradalom birtokosa fölterjesztette kérelmét a hitbizományi birtoknak parcellázás utján való eladása iránt.
A nemes gróf tehát elhatározta magát arra, hogy a vasvári és vasvárvidéki gazdanép óhajának megfelelőleg e szép birtokot a kisgazdáknak engedi át örök tulajdonul. …A hitbizomány föloldása törvényes úton történik, s hozzá Ő felségének a királynak előleges jóváhagyása is szükséges. …Annyi bizonyos, hogy a ministeriumban a legnagyobb jóakarattal foglalkoznak a parcellázással, s mivel a gróf úrban is megvan a jó szándék, így bízni lehet, hogy a parcellázás még ez év folyamán megtörténik.”
A birtok eladása, ha nem is olyan gyorsan, de megkezdődött. Alsóoszkón 1909-ben kezdték el kimérni az egykori major területét házhelyeknek, eredményeként megszületett egy új falurész, a Gudina.
A parcellázás csak részben oldhatta meg a falubeliek gondjait, hiszen a többségnek valószínűleg nem volt pénze a földvásárlásra. Ezért nagy számban érkeztek közelebbi és távolabbi falvakból (Kisbér, Bejc, Sótony, Nyőgér) telepesek, ők népesítették be az új falurészt. A helyi hagyomány versbe szedve tartotta fenn Gudina első lakóinak családnevét: Birkás, Iván, Mozsolics, / Szakos, Máté, Kopheli, / Pintér, Gombás, Recsetár, / Németh Jóska meg a Bán.
A major kiparcellázása után évekig elhúzódott a birtok értékesítése. Utoljára maradtak az erdők, amelyeknek egy részét kiirtották, aztán a földet feltörésre néhány évre ingyenes használatba adták, majd véglegesen eladták. Így kerültek kiirtásra majd értékesítésre a Csoma-erdő Pácsony és Alsóoszkó közötti maradványai már a húszas–harmincas évek fordulóján.
A falu korabeli lakosságának azonban a földínség mellett legalább akkora, ha nem nagyobb, problémája volt a tőkeszegénység, így pénz híján a ritkán adódó alkalmakkal sem tudott élni, hogy földjeit gyarapítsa. Legfőképp ez indokolta a század elején tömeges méreteket öltő kivándorlást is, az Amerikába utazók többsége ugyanis nem új hazát keresett, hanem abban a reményben utazott az Újvilágba, hogy némi tőkét összegyűjtve tér majd vissza.
Hogy valóban tömeges méretekről van szó, arra álljon itt egy érzékletes beszámoló a Vasvári Újság 1907. január 20-i számából: „Rövid időn belül megérjük azt, hogy egyes községekben csak aggastyánok és gyermekek lesznek. Ez máris majdnem beteljesedett járásunk egyik községében, Olaszkán. Ezen községből a mai napig 94 egyén hagyta itt ismerőseit s szülőfaluját. Ez alkalommal regisztráljuk, hogy a mult 1906. évben járásunkból 546 egyén vándorolt ki Amerikába…”
Oszkóban 1907-ben tetőzött a kivándorlás, ebben az évben 33 fő kért útlevelet, akiknek többsége valószínűleg el is utazott. Hogy visszavándorlók is voltak, azt nem csak onnan tudjuk, hogy még a közelmúltban is éltek olyan idősebb emberek a faluban, akiknek hivatalos irataiban születési helyként New York vagy más amerikai nagyváros volt megadva, de néhány részlegesen fennmaradt kimutatásból is. Már 1907 és 1910 között tizennyolc személy tért vissza, de még 1932-ben is érkezett haza Amerikából olyan kivándorló, aki 1911-ben hagyta el a faluját. A dokumentált ki- majd hazavándorlók közül a legtöbb időt az a személy töltötte távol, aki 1905-ben kelt útra, és majd csak 23 év múlva, 1928-ban tért haza. A visszavándorlás méretei azonban messze elmaradtak a kivándorlók számától, így – az országos tendenciához hasonlóan – jelentős emberveszteség érte a falut.
Szintén komoly veszteséget jelentett az első világháború: Alsóoszkóból 149 katona vonult be, közülük 32 halt hősi halált, Felsőoszkó 244 katonájából 63-an estek el a harctereken.
A katonák közül egyesek több frontot is megjártak, volt, aki orosz fogságba esett, sőt olyan is akadt, aki több éves fogság után orosz feleséggel (Ruszki Mariska néni) tért vissza.
Katonai hőstetteikért a két falurészen összesen négyen kaptak vitézi címet (Alsóoszkó: Németh Lajos, Orbán Ferenc; Felsőoszkó: Pap János, Szép Pál).
Arra, hogy hogyan élték meg a katonák a történelmet, jellemző példa lehet az a Varga Lajos (1897–1990), aki előbb az orosz, majd az olasz fronton harcolt, végül pedig 1919 tavaszán határőrszolgálatot teljesített Gyanafalvánál. Arra a kérdésre, hogy akkor ő bizonyára vöröskatona is volt, a következő választ adta: „Vót a Ferenc Jóska, asztán a Károl királ, asztán nekünk nem montak semmit.”
Ennek ellenére a politika már a század elejétől beszivárgott a falusi hétköznapokba. A liberális és a keresztény-konzervatív szemlélet szembenállása ebben a világban szokatlan élességgel mutatkozik meg az oszkói gazdakör könyvtára körül kialakult botrányban. A megye liberális lapja, a Vasvármegye 1908. október 28-i számában beszámol róla, hogy a kör számára a Nyugat-magyarországi Gazdasági Egyesület a Világ című, konzervatív szemléletű lapot rendelte meg, a helyi vezetőség ezzel szemben liberális újságot szeretne olvasni.
1919-ben a gazdakör vezetője, Márkus János lett a falu bírája. Az ő nevét találjuk ott a forradalom egyetlen helyi dokumentumán, az iskola államosítását igazoló hivatalos iraton, amely a plébánia levéltárában maradt fenn.
A Tanácsköztársaság nem hagyott maradandó nyomokat a falu történetében, mindössze annyit tudunk, hogy a Festetics-birtokok maradványain, Alsóoszkóban az egykori Sió-erdő területén valamiféle földosztás lehetett, melynek emlékét a Proletár dűlőnév a mai napig őrzi. Hogy a faluban zavaros viszonyok uralkodhattak ebben az időben, arra pedig abból következtethetünk, hogy a községi képviselő-testület jegyzőkönyvei még 1926-ban is emlegetik: „a kórszobából egyes tárgyak a forradalom és kommun alatt tűntek el”. A jegyzőkönyv azonban azt is rögzíti, hogy Márkus János akkori bíró ezért nem tehető felelőssé.
A századforduló táján és a két világháború közötti időszakban a hegyháti falvak életét a kis- és törpebirtokos lét határozta meg. Bár a nagybirtok fokozatosan teret vesztett (1895-től 1935-ig 39-ről 27 százalékra esett a száz holdon felüli birtokok aránya), a népesség állandó növekedése mellett a parasztgazdaságok területe folyamatosan csökkent (ugyanebben az időszakban egy átlagos gazdaság területe 12,8-ről 5,9 katasztrális holdra).
Oszkón 1935-ben a két falurész összesített adatai szerint a gazdaságok 59 százaléka csupán öt holddal vagy annál kisebb birtokkal rendelkezett, és 21 százalékot tett ki az öt–tíz hold közötti gazdaságok aránya. A jómódú középréteg, a tíz–húsz hold közötti birtokosok aránya ugyanekkor mindössze tizenhárom százalék.
Az 1931–32. évi megyei címtár a jelentősebb birtokosok között Alsóoszkóban egy negyven- (Szabó János) és egy ötvenholdas (Ódor János), Felsőoszkóban pedig egy tizenhat holdas (Szép Pál) és egy hetvenholdas gazdát (Pap János) említ meg. A falu egyetlen jelentősebb birtokosa továbbra is a Győry család leszármazottja, a Rusznyák-Höhn rokonság (kétszáz holdnyi birtokkal).
A két falurész közötti különbség – mint korábban említettük – hosszú időre fennmaradt. Már az agrárnépesség arányában és sűrűségében is megmutatkozik. Míg 1900-ban Alsóoszkó lakosságának 95 százaléka volt őstermelő, és egy katasztrális hold szántóra 0,75 termelő jutott, addig Felsőoszkón ez az arány 89,5 százalék és 0,54 volt. A különbségek idővel még nőttek is, Felsőoszkón 1920-ra öt százalékkal csökkent az agrárnépesség aránya, míg Alsóoszkón a változás csupán néhány tized százalékos.
A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a felső falurész gazdái általában nagyobb földterületen és jobb felszereltséggel gazdálkodtak, a népszaporulat egy része pedig már a mezőgazdaságon kívül talált magának munkát. Az alsó részen ezzel szemben ugyanannak a földterületnek egyre nagyobb népességet kellett eltartania, aminek szükségszerű következménye volt a birtokok elaprózódása és a családok elszegényedése.
A különbségeket erősítették az egyéb adottságok is. Felsőoszkón volt a plébánia, az iskola, a körjegyzőségi központ, és a falunak a századfordulótól volt postája és vasútállomása is. Mindezek következtében nőtt a nem mezőgazdasági jellegű foglalkozások száma is, 1931-ben a hagyományos falusi iparosok, a két kocsmáros, két vegyeskereskedő és két kovács mellett volt már egy asztalos, három cipész, egy férfiszabó, két dohánytőzsdés, sőt négy biztosítási ügynök élt-dolgozott Felsőoszkón. Ugyanekkor Alsóoszkón az egyetlen kovács mellett csupán egy-egy cipész, dohánytőzsdés és tojáskereskedő működött.
Megmutatkozott a különbség a gazdaságok felszereltségében is. 1935-ben az egy egységnyi fogatra jutó szántóterület Alsóoszkón több mint egyharmaddal nagyobb, mint Felsőoszkón. A gépesítésben a különbség még nagyobb: 1931-ben Felsőoszkón négy cséplőgép működött, Alsóoszkón ugyanekkor egyetlenegy.
A gazdálkodás jellege ugyanakkor mindkét falurészen hasonló volt, meghatározó szerepet a gabonatermelés és az állattenyésztés kapott. Mindkét terület kölcsönösen hatott egymásra, és több modernizációs hatás is érte. A századfordulótól a szarvasmarhatartás terjedésével (korábban a juh dominált) megjelent a szántóföldi takarmánytermesztés, amely előnyére vált az egyébként gyenge minőségű földek termőerejének.
A vágómarhatartás mellett fontos szerepet kapott a tejtermelés, ennek köszönhetően terjedt el a jól tejelő piros-tarka fajta, amely egyúttal mint igásállat is bevált.
A gazdálkodás szakszerűségét segítette az 1906-ban megalakult Felső- és Alsóoszkói Községi Gazdakör, a tejtermelés és -eladás szervezését pedig az 1904-ben létrehozott – majd többször átszervezett – Felsőoszkói Tejszövetkezet látta el.
A két világháború közötti időszakban Felsőoszkó és Alsóoszkó (Olaszkával, Kozmafával és Pácsonnyal együtt) közös körjegyzőségbe tartozott. A két falurész külön elöljáróságot tartott fenn, a felsőbb helyről többször is (1925, 1937) kezdeményezett egyesítést egészen 1941-ig odázta el. Az elöljáróságok munkáját – a fennmaradt jegyzőkönyvek tanúsága szerint – többnyire a falu jövedelmeinek kezelése, a közfeladatok ellátása és a költségvetés fenntartása töltötte ki, emellett többnyire csak olyan problémák vetődtek fel, mint például a jegyzői iroda építése, a területi és birtokkérdések és az újra és újra felmerülő bizalmi válságok.
A falu belső életét a plébános, a tanítók és a hivatalnokok határozták meg. Zimits József esperes-plébános (1884–1944) 1915-től haláláig gondozta oszkói híveit, működése alatt megújult a templom, a plébánia, és új iskola épült. A faluközpont képe – főleg a jellegzetes bástyafallal – a mai napig az ő keze nyomát őrzi.
A tanítók közül már említést tettünk Molnár Antalról, aki 1876-tól negyven éven keresztül vezette a községi iskolát. Az „öreg mester”, aki egyben kántor is volt, többnyire egy segédtanítóval látta el feladatát. 1934-től már három tanítóval működött az iskola, Orbán József vezetése mellett előbb Rigó János majd Jagodich István és Ódor Ilona a tanszemélyzet. A körjegyzőség, majd az egyesített nagyközség jegyzőségének vezetését 1900-tól egészen a második világháborúig Molnár Antal tanító fia, Molnár László látta el, időszakonként változó segédjegyző, illetve adóügyi jegyző segédletével.
Az egyesületi életben is ezek a személyek játszottak vezető szerepet. Az egyházi jellegű szervezetek vezetését természetesen a plébános látta el: Zimits József lett az elnöke az 1941-ben alakult Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletnek (KALOT) és a Katolikus Leánykörnek is, részt vettek az egyesületi munka irányításában az egyházközségi iskola tanítói. A körjegyzőség adóügyi jegyzője vezette a Leventeegyesület és a Polgári Lövészegylet szakmai munkáját, míg az elnöki funkciót a körjegyző látta el.
A legfontosabb feladatot az Önkéntes Tűzoltó-egyesület látta el, mivel a még általánosnak mondható zsúptetők miatt gyakoriak voltak a faluban a tűzesetek. Mindkét falurészen 1925-ben alakult meg az egyesület (Felsőoszkóban negyven, Alsóoszkóban huszonöt fővel), vezetésében szinte valamennyi tekintélyes falubeli szerepet vállalt, a szakmai munkát Rigó János tanító irányította.
A falu mindennapi életét elsősorban az egyházi ünnepek tették színessé, de a századfordulótól már egyre több világi jellegű rendezvény is jeles napnak számított (március 15-i ünnepség, hősök napja, emlékműavatások, alkalmi köszöntők). Gyakoriak voltak a színielőadások, melyeket többnyire az iskola, az egyesületek vagy általában a fiatalság szervezett. Az egyik első ilyen próbálkozás sikeréről színes beszámolót őrzött meg a Vasvári Újság 1907. január 6-i száma.
A falu népessége a két világháború között, egyre kisebb mértékben ugyan, de folyamatosan nőtt, és 1456 fővel, 1930-ra érte el a csúcsot. A háborús évek visszaesést és stagnálást hoztak, de még 1949-ben is ezernégyszáz fő körüli a lélekszám.
A háború alatt bevonult katonák közül 28-an haltak hősi halált az orosz fronton, jó néhányan pedig többévi fogság után térhettek haza. A hadi események közvetlenül is érintették a falut. Az 1944 tavaszán Vas és Zala megye határán kiépített úgynevezett Zsuzsanna-vonal német védői településünkön át vonultak vissza, nyomukban március 29-én érkeztek meg a szovjet csapatok.
Az utódvédharcoknak mintegy harminc szovjet és tíz körüli számú német áldozata volt. Találat érte a templomot, a plébániát és több magánházat is, egy falubeli asszony meghalt.
A „felszabadulás” és a kommunista berendezkedés falunkban is az ismert brutalitással zajlott le, és mivel nagybirtok hiányában földosztásra nem került sor, még pozitív hozadéka sem volt. A gazdálkodók körében a korábbi tendenciák folytatódtak, nőtt a kisbirtokosok és csökkent a középbirtokosok aránya (az öt holdig terjedő gazdaságok aránya 1949-ben 61, 1957-ben már 71 százalékot tett ki). Az egyre aprózódó gazdaságokra azonban egyre nagyobb gazdasági teher (beszolgáltatás), a középbirtokosokra pedig fokozódó politikai nyomás nehezedett, ennek következtében megindult az elvándorlásnak lényegében a rendszerváltozásig tartó folyamata.
Az egyetlen jelentősebb birtokból, az 1948-ban államosított Rusznyák-Höhn-gazdaságból – a plébánia államosított földjeivel kiegészítve – kisebb termelőszövetkezet alakult, amely azonban ekkor még nem játszott meghatározó szerepet a község gazdasági életében.
Az egyházközségi iskola államosításával (1948) a faluban is megindult a „kultúrharc”, amelyben – a korabeli egyházügyi hivatal jelentései szerint is – sikeres ellenállást tanúsított Czigány Béla plébános, aki még 1944-ben került a faluba. A Rákosi-korszak sötét évei után az 1954-es esztendő, a Nagy Imre-kormány rövid működése hozott némi enyhülést. Ez az esztendő maradandó nyomokat hagyott a falu életében: ekkor állították helyre a háború alatt megsérült templomot, renoválták a szőlőhegyi és az alsóoszkói-csapási keresztet, valamint ekkor indult újra, de egyben utoljára gyalogos zarándoklat a celldömölki búcsúra.
Az 1956-os forradalom idején Oszkó kitűnt aktivitásával. A budapesti események hírére már október 25-én sok ember gyűlt össze, és nagy számban vonultak be a faluból a 28-i vasvári forradalmi gyűlésre. Megalakultak a forradalom helyi szervei, a régi tanácsi és pártvezetők közül azonban senkinek sem esett bántódása.
Kádár János hatalomátvételének másnapján, november 5-én már Oszkón is orosz páncélkocsik vonultak végig, és hamarosan jöttek a menekültek is. A következő két hétben mintegy ezer ember – köztük sebesültek – érkeztek a faluba, akik a plébánián ellátást és a határig kíséretet kaptak. December 3-án civil fegyveresek kíséretében egy vöröskeresztes teherautó futott be Budapestről, élelmiszert gyűjtöttek a főváros számára. Az oszkóiak adományaival megtelt a jármű, sőt néhány nap múlva visszatért, és a gyűjtés ismét elkezdődött. A második szállítmány összeállítását azonban megakadályozta a faluba érkező tíz pufajkás és mintegy harminc megszálló orosz katona.
Oszkó számára érzékeny veszteséget jelentett, hogy az ország különböző pontjairól érkező menekültekkel együtt mintegy ötven helybeli is – főleg fiatalabbak, tizennégytől negyvenéves korig - elhagyta az országot. A forradalom leverésének következménye volt, hogy 1957 tavaszán a karhatalmisták Szombathelyre hurcolták Czigány Béla plébánost, akit csak a falu küldöttségének többszöri kérésére bocsátottak szabadon. 1959-ben azonban állami utasításra elhelyezték a faluból, helyére dr. Kozma Ferenc került, akinek viszont Rábakethelyről kellett távoznia (káplánja, Brenner János 1957-ben politikai gyilkosság áldozata lett).
A falu sorsát a téeszesítés állította hosszú időre kényszerpályára. Az 1960-ban megszervezett termelőszövetkezetbe – amely egyesült a már 1948-től működő „kis téesszel” – néhány kivétellel valamennyi birtokos család belépett. Döntésüket kétségtelenül politikai nyomásra hozták meg, bár durvább atrocitások Oszkón nem történtek.
A téesz sohasem vált igazán modern mezőgazdasági üzemmé, így nem válhatott a falu megtartó erejévé sem. Az újabb és újabb fejlesztési tervek ennek sok okát tárták fel, a kedvezőtlen természeti adottságoktól, a fejlesztés anyagi feltételeinek hiányától egészen a szakemberhiányig, az egyik legfontosabb azonban kétségtelenül a közös vagyon becsületének teljes hiánya volt. Ilyen körülmények között a szövetkezeti gazdálkodásnak leginkább a negatív hatásai érvényesültek, amelyek közül a leglátványosabb az elvándorlás és a falu lakosságának elöregedése volt.

Iskolai csoportkép 1922-ből

A major helyén épült házak (1985 – a bal oldali hosszú ház a majorból megmaradt egyetlen épület, a későbbi jegyzőház)

I. világháborús katonaemlék

Gépi cséplést végző csapat az 1930-as években

Szijártó Máté üzlete és műhelye (1940-es évek)

Zimits József oszkói esperes plébános temetési emléklapja

A falu vezető személyiségei Borcsányi Györgynek, a Rusznyák-birtok gazdatisztjének az esküvőjén: a hátsó sorban középen Zimits József plébános, mellette balról Molnár László jegyző és Höhn Lajos földbirtokos

Szívgárdista lányok Ódor Ilona tanítónővel

Színjátszók csoportja az 1930-as évekből

Lengyel internált katonák a falu főutcáján (1942)

Papp Lajos oszkói születésű pap és tábori lelkész tiszttársai körében, Csutora Lajos vendéglőjének tornácán, a második világháború idején

Képeslap az 1940-es évekből (az iskola, a templom, a Rusznyák-ház és Csutora Lajos vendéglőjének képével)

Életkép az 1950-es évekből: a kisbíró hirdetményt olvas fel

Iskolai osztály az 1950-es években

Czigány Béla plébános fiatalok körében (1955)

A celli búcsúra indulók csoportja a templom előtt (1954)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT