Nagyiván Összefoglaló

Teljes szövegű keresés

Nagyiván
Összefoglaló
A falu Jász-Nagykun-Szolnok megye keleti peremvidékén, két alföldi középtáj – a Hortobágy-vidék és a Közép-Tiszavidék – egymástól sok vonatkozásban eltérő területének határán fekszik. Periferikus helyzetét az is jelzi, hogy a legközelebbi kisvárosok (Tiszafüred, Karcag) egyaránt 25–30 kilométernyi távolságban találhatók, a megyeszékhely (Szolnok) és a szomszédos megyeszékhely (Debrecen) pedig mintegy 75–80 kilométernyire van a településtől. Vasútvonal nem érinti: Nagyiván zsáktelepülés. Csak a Tiszafüredre induló autóbuszjáratok révén kapcsolódik be az ország közlekedési rendszerébe.
A Hortobágy szélén fekvő település és határa hazánk egyik legszárazabb területe, a csapadék évi mennyisége 520 milliméter körüli, az évi középhőmérséklet a tíz Celsius-fokhoz közelít. Az alföldi összehasonlításban nem nagy területi kiterjedésű határ két, egymástól jól elkülöníthető területre osztható. Ez a kettősség morfológiai szempontból is megmutatkozik: a Tiszaörssel határos területek lösszel fedett buckavonalatai jól kivehető tereplépcsővel simulnak a Tisza árvizei által bebarangolt Hortobágy felszínéhez.
A falu határának több pontján is előforduló kunhalmok jelzik az ember természetformáló tevékenységét. Ezen kiemelkedő, legtöbbször buckavonulatra, egykori folyóhátra támaszkodó helyek legmagasabbika a Bürök-halom, mely a Hortobágy-vidék legmagasabb pontja. A falu határának egy része ma védett terület: a Hortobágyi Nemzeti Park részeként rikta növény-és állatvilág számára nyújt életlehetőséget.
A mezőgazdasági termelés esélyeit jól jelzi, hogy a határban a szántó alacsony, 28 százalék körüli aránya mellett a legelő területe a legjelentősebb (közel 44 százalék). Ez tipikusan a Hortobágy-vidéki területhasznosításra jellemző érték, mellyel együtt jár még a nádasok, illetve a használaton kívüli részek (mocsarak, védett övezetek) jelentékenyebb foglalása is.
A régészeti adatok arra utalnak, hogy már a középső-neolitikumtól lakott volt a falu környéke, bár tervszerű régészeti feltárás még nem történt a településen. Különösen a faluhatár nyugati része gazdag lelőhelyekben, már a honfoglalás előtt is több, huzamosabb emberi tartózkodásra alkalmas telephely alakult ki a község területén.
A személynévhez kötődő településnévadás azt a feltételezést valószínűsíti, hogy a falu már az Árpád-korban, talán a XII–XIII. század fordulójától lakott lehetett. Neve oklevelekben csak a tatárjárást követően fordul elő, de a Nagy szó, a megkülönböztető előtag már korán, az 1480-as években megjelenik.
Az évszázadokon át Szabolcs vármegyéhez tartozó település az 1400-as évek elejére pusztásodik, s csak az újabb telepítéseket követően kerül Heves vármegye közigazgatási kötelékébe. A XV. században többször is változott a falu birtokosainak személye. Rövid ideig a Magyarországnak nagy királyt adó Hunyadiak is urai voltak, ám a század végén az egri káptalan lesz Nagyiván fele részének birtokosa. A mohácsi csata után az egész határ az egri káptalan birtoka lesz, a káptalani jelenlét egészen a XX. század közepéig meghatározó jelentőségűvé válik.
Amikor 1552-ben a törökök Szolnok várát efoglalják, Nagyiván lakói is rövidesen török fennhatóság alá kerülnek, bár hosszú évtizedekeig kétfelé is adóznak. 1596-ban az Eger vára ellen felvonuló török és tatár hadak a falut feldúlják: ettől az időponttól kezdve a település több mint száz éven át lakatlan puszta lesz. Az elvadult határú területet a felszabadító háborúk, majd a Rákóczi-féle szabadságharc után 1712-ben, illetve 1721-ben az egri káptalan megkísérli újranépesíteni, ám erőfeszítései nem járnak sikerrel.
Nagyiván történelmében fordulópontot jelent az 1754-es esztendő, mert végre siker koronázza a földesúr erőfeszítéseit. Ekkor az egri káptalan 14 jobbágycsaládnak (kilenc boconádi, három hevesi, egy-egy csász-pusztai és dormándi telepesnek) ad letelepedési engedélyt és kedvezményt. A szervezett betelepítés után harminc évvel, 1786-ban a faluban már 1143 ember élt. A többség telkes jobbágy, illetve házas és házatlan zsellér, de nemesi címmel rendelkező családot is ismerünk. 1828-ban Nagyivánon 264 ház van, a lakosság száma pedig tovább növekedett, 1849 főre emelkedett. Hét izraelita vallású lakos kivételével mindenki római katolikus. A kézműiparra jellemző, hogy ekkor már sok szakmát képviselő mester is működik a faluban (kovács, csizmadia, szűcs, molnár, takács), s céh is alakul. Nagyiván lakosságának száma 1851-ben 1990 fő volt.
A gyenge talajadottságok mellett a vásározó helyek nagy távolsága, a kedvezőtlen közlekedési kapcsolat is gátolta a falu további fejlődését, s így az 1800-as évek második felében a stagnálás jeleit figyelhetjük meg.
1930-ban 2359 a lélekszám Nagyivánon, a Hortobágy széli községben ekkor élt a legtöbb ember, a település a népességmaximumot a két világháború között érte el. 1945 után 360 igénylő között 1626 katasztrális hold földet osztottak ki, de a földosztást követően rövidesen itt is termelőszövetkezetek alakultak. A hagyományos társadalmi-gazdasági szerkezet felbomlását jelzi, hogy az 1950-es évektől a lakosság száma stagnált, majd jelentős elvándorlás bontakozott ki. A lakosság száma 1949-ben 2353 fő, de az 1960-as 2341 főnyi népesség 1980-ra már 1455 főre csökkent. Az 1970-es években a közös tanácsi és mezőgazdasági nagyüzemi irányítás központja is a szomszédos Tiszaörsre került.
Nagyivánon két műemlék jellegű épület és egy műemléki védelemre érdemes építmény, valamint számos építészeti, kultúrtörténeti emlék utal a település sajátos arculatára. A római katolikus templomot 1789-ben, a római katolikus plébániát 1792-ben kőből építették. A faluban több olyan régi parasztház található, amelyek beosztása a XIX. század végének szokásrendjét idézi. A házak külső díszítményei közül ki kell emelni a kovácsolt vas házoromdíszeket, melyek a tulajdonos vallására utalnak.
Az egri káptalan birtokára telepített falu lakossága sokban különbözött a környező települések népességétől. Ennek oka, hogy Nagyiván lakói több észak-magyarországi településről verbúválódtak. A lakosságkeveredés miatt eredeti kultúrájukból keveset őriztek meg. Ám még az 1970-es években is tudatában voltak a feltűnőbb különbözőségeknek, mely idegen eredetükkel, táji elzártságukkal magyarázható. Itt más neve van a méhnek, más a hagyományos karácsonyi étel, sajátos vonásaival tűnik ki a hagyomány.
Hiedelemalakjai közül a boszorkánnyal azonosított szecsko csak az utóbbi harminc évben vált ismertté a kutatók előtt. Palóc örökségre utalnak. Északi hagyományokat őriz a lovak karácsonyi piros almáról történő itatása is, továbbá a házi ájtatosságban a Mária-szobrok és az öltöztetős Madonnák tisztelete. A környék népi építészetétől a lopott tornác gyakorisága különbözteti meg.
Betelepítésük történetének már alig van nyoma a nép emlékezetében, de annak tudatában vannak, hogy falujukban híres pásztordinasztiák élnek, hogy nyelvjárásuk és kultúrájuk néhány vonásában eltér a környező református vallású településekétől.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT