Buzogány és kereszt | Száz Magyar Falu

Buzogány és kereszt

A településnek az írott források alapján követhető históriájában két vallás töltött és tölt be a XX. század végén is meghatározó szerepet: a római katolikus és a református. A XVI. század elejétől a reformáció magyarországi elterjedéséig, a század harmadik és negyedik évtizedéig a római katolikus vallás tanainak egyeduralma volt megfigyelhető.

Az Anjouk-korában már létező római katolikus templom átépítésére a hívek, a lakosság létszámának gyarapodása miatt a XV. század utolsó negyedében került sor. Egy, a XIX. század elején keletkezett feljegyzés szerint falait erős támpillérek biztosították. A feltehetően gótikus stílusban átépített templomot Szent András apostol tiszteletére szentelték fel. 1484-ben az itteni Szent András-egyház VIII. Ince pápától búcsúengedélyt kapott, ami további bizonyítéka annak, hogy a szomszédos települések között kiemelkedő szerepet töltött be egyházi és gazdasági szempontból egyaránt.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hány lakos, római katolikus hívő népesíthette be a települést, a történeti demográfia általános megállapításait követve kaphatunk feleletet. A XIV. században a leggyakoribb a hat-tíz családot összefogó falu. Ez a népesség, amely alig közelíthette meg a száz főt, a XV. század végére elérhette a húsz-huszonöt családot, azaz meg is duplázódhatott.

Ez a korszak azonban már a középkor alkonya, a középkori Magyarország hanyatlásának időszaka is. Hunyadi Mátyás halála utáni évtizedekben nemcsak a központi hatalom, hanem annak támasza, a római katolikus egyház is jelentősen meggyengült. Magyarországon is követőkre találtak Luther Márton és Kálvin János tanai. Különösen a mohácsi csatavesztést (1526) követő anarchia és kettős királyság időszaka kedvezett az új eszmeáramlatok elterjedésének. Az 1896-ban megjelentetett A lovasberényi reformált egyház története című összegzés szerint a falu római katolikus hitet követő lakosai Kálvin Jánosnak lettek követői. Eszerint „1540 … körül már az újított hitet való gyülekezetnek Oroszi Pál nevű egyén lett volna a prédikátor-tanítója”. A református vallás elterjedése nemcsak a fentebb elmondottakkal függött össze, hanem a birtokosok személyében 1526 után bekövetkező gyors változásokkal is. 1540-ben – mint arról a település történetét taglalva már szó volt – I. Ferdinánd (1526-1564) Muthnoky Mihálynak, az esztergomi provizornak adományozta a Buzlai Farkas magvaszakadtával a koronára szállt Pázmánd és Lovasberény falut. A megadományozott csupán egy-két esztendeig érvényesíthette jogait, ugyanis 1543-ban az uralkodó a Buzlai családdal női ágon rokon Baracskai Pálffy családnak juttatta Lovasberényt. A Baracskai Pálffyak pedig a XV. század közepén áttértek a református hitre, Lovasberény lakói az új földbirtokos vallásának lettek követői.

A református egyházra utaló további feljegyzések már a török hódoltság első évtizedeit idézik. 1553-ban Dévai Koncz Ferenc volt a falu prédikátora. Mind a korábban említett Oroszi Pál, mind Dévai Koncz Ferenc lelkipásztorsága alatt a reformátusok vették birtokba és használták a korábbi római katolikus templomot.

A hódoltság első évtizedét követően mind a török, mind a magyar források „hallgatnak” a településről. Az elhagyott falu temploma és lakóépületei romokban hevernek, amikor 1637-ben a Bikácsról érkező református lakosok benépesítik Lovasberényt. A megtelepedés szervezettségére utal, hogy nemcsak állataikat, gazdasági felszereléseiket, eszközeiket, hanem elhagyott templomuk harangját is magukkal hozták.

A Lovasberényben megtelepedettek a romos lakóépületeket újjáépítették. A XV. század végéig kialakult központi falumagot (napjainkban Kossuth Lajos utca) rendezték, s az erősen megrongálódott templomot is helyreállították. Erre utal a mennyezet deszkázatába vésett mondat: a „Falu megszállásakor istenben Ao 1637 építtetett”. Feltehetően a bikácsi református egyház elöljárói Lovasberényben is ellátták a világi vezetők feladatait, a presbitérium tagjai egyben a község közigazgatásával összefüggő ügyeket is intézték. Nevüket a templom újjáépítése tényének rögzítéséhez hasonlóan a gerendákba vésték: „Esküdtek: Szabó András, Orosz Miklós, Bárdos János, Paksi Péter, Juhász Bálint, Csóka Mihály, Vajtai György.”

Az újjászervezett református eklézsia első ismert lelkésze az 1652-től itt szolgáló Decsi János. Biczó Pálnak, az egyházközség első monográfusának is feltűnt, hogy 1637-ben csupán az esküdtek személyét örökítették meg, a lelkész nevét nem. Arra a következtetésre jutott: „Bikács, mint régi ref. anyaegyház ez időben is létezett, lelkészéül [az] 1630. évben Kiskomáromi György említtetik, talán eme lelkipásztorát is elhozta a Berényben letelepülő nép, hiszen harangját is elhozá…”

„Megalakulván az egyház az 1637. évben – folytatja Biczó Pál –, a gyülekezet szabad vallásgyakorlatának teljes birtokában élte napjait. A török nem háborgatta, sőt szerette, tisztelte a prédikátort, miként a múlt század (XVIII.) közepén élt lovasberényi öregek vallották, mondván: a török a prédikátort itt mindenkor isten emberének hívta.”

Közel négy évtized múltával súlyos megpróbáltatás érte az egyházközséget. 1675-ben leégett a református templom fazsindely tetőzete, és a tűz martaléka lett a fából ácsolt mennyezet is. Dokumentumok nem erősítik meg, de feltételezhetjük, hogy nemcsak a templomot pusztították a lángok, hanem néhány – a templom közelében épült – lakóházat is. A lakosság életerejét bizonyítja, hogy még a tűzvész esztendejében helyreállították a károkat. Ezt a második újjáépítést is – az elsőhöz hasonlóan – a gerendázatba vésve adják hírül az utódoknak: „Másodszor építtetett égés után anno 1675.” A feljegyzést „Setét Mátyás írta”.

Ki lehetett ez az öntudatos személy? A fennmaradt dokumentumok szerint ebben az időszakban Harsányi János volt a lelkipásztor. Így azt feltételezhetjük, hogy Setét Mátyás a református iskola első tanítója és a község első nótáriusa lehetett. (Arra, hogy a rektor és a nótárius feladatait egy időben ellátó személy azonos volt, Lovasberény történetében – és más települések históriájában is – számtalan példát találunk.)

A község 1688-ban szabadult fel, s bár a törökellenes háborúk alatt a katonai terhek jelentős gazdasági megterhelést okoztak, dinamikus fejlődés jeleit tapasztaljuk. Amíg a korábbi évtizedeket illetően kísérletet sem tehettünk a református hívek létszámának megállapítására, most, a XVII. század végén keletkezett összeírás alapján a 63 adózó családfő személyének ismeretében 300-330 főre becsülhetjük létszámukat. Az 1696. évi összeírás családneveit, valamint az 1712. évi tanúkihallgatási jegyzőkönyv megállapítását idézve, mindössze „egy katholikus” családfő – Hencz Márton – élt ekkor a községben.

Katolikusok és reformátusok ellentéte azt követően erősödött meg, hogy 1699-ben Siegbert Heister császári generális lett Lovasberény földesura. A tiszttartó „kezdte volt háborgatni a berényieket a templomnak birodalmában és az ott való prédikátorokat”. Az ellentétek nyílt összeütközéssé a Rákóczi-szabadságharc időszakában fajultak. A reformátusok a nagyságos fejedelem híveinek mutatkoztak; 1704 tavaszán fegyvert ragadtak földesuruk a Székesfehérvárt ostromló generális ellen, aki a város elfoglalását követően büntető expedíciót vezényelt Lovasberénybe. A császáriak nemcsak a falut dúlták fel, hanem elvették a templomot a reformátusoktól, s azt „három esztendeig bírták, mely idő alatt a reformátusok a prédikátor udvarán nádból épített oratóriumban jártak”. Az újabb fordulat 1707-ben következett be, a kurucok ostromzár alá vették Székesfehérvárt, és sorra szabadították fel a környező településeket, köztük Lovasberényt is. Ekkor a „helvétus kurucz tisztek… a karjánál fogva vezették be a templomba a prédikátort”, Udvardi Mátyást.

Háborítatlanul használták a templomot és gyakorolták vallásukat a Rákóczi-szabadságharc utáni esztendőkben is. Megkönyörült a generális, főleg annak felesége, a berényieken. Igaz, arra kötelezte jobbágyait, hogy közel az újjáépített udvarházhoz, annak szomszédságában katolikus istentiszteletek tartására alkalmas kápolnát építsenek. Az 1715-ben elkészült kápolnát a Szentháromság tiszteletére szentelték fel. Negyedszázadon át szolgálta a római katolikus földesurakat, majd az 1729-ben Hessen-Kassel tartománygrófság területéről betelepített harminc római katolikus családot is.

Azt követően mélyültek el ismételten az ellentétek a reformátusok és a katolikusok között, hogy két esztendő alatt Fleischmann birodalmi báró 26 lakóépületbe 150-180 németet telepített le (e helyütt csupán utalunk arra, hogy a földesúr a katolikus németek betelepítésével közel egy időben megkezdte a zömében Morvaországból érkező zsidó családok befogadását is). Az adózó családfők ismeretében ekkor a reformátusok száma 330-350, a római katolikusoké 150-180 fő lehetett. Ezek alapján a keresztények létszámát 480 és 530 fő közöttire becsüljük. Ez idő tájt a zsidók létszáma nem haladta meg a száz főt. Egy becsült adatokra épített, határozottan tájékoztató statisztikai adatsor szerint a reformátusok az össznépesség 55,5, a római katolikusok 28,5, az izraeliták 16 százalékát tették ki.

Bél Mátyás leírása vegyes népesség jelenlétére utal: a magyar és német lakosság nemcsak nyelvében, vallásában is eltért egymástól. A magyarok zömében reformátusok, s közel egy évszázada használták az egykori katolikus templomot. Az 1720 után betelepülő németek római katolikusok, s a Heister tábornok építette uradalmi kápolnában gyakorolták vallásukat. Lelki gondozásukat a fehérvári ferencesek látták el. Az adminisztrátor éves jövedelme alig közelítette meg a száz forintot; a perselypénz összege tíz forint, az uradalom támogatása harminc forint, gabonajárandóság tizenöt forint, misebor tizennégy forint, stólapénz huszonöt forint és két kocsi széna két forint. Az uradalomtól kapott kis épületben lakott az adminisztrátor a tanítóval együtt.

Az 1739. évi pestisjárványtól megmenekült lakosok fogadalmi kápolnát építettek a katolikus temetőben, amelyet 1740-ben Szent Sebestyén, Szent Rókus és Szent Rozália tiszteletére szenteltek fel. 1745-ben a katolikus házaspárok száma 122, a hívek létszáma 530. A felekezet létszámának növekedése mind sürgetőbbé tette a reformátusok által használt egykori római katolikus templom visszavételét, amelyre 1748. november 21-én került sor. Cziráky József özvegyének, Barkóczy Borbálának a rendeletét Kecskés János jószágkormányzó hirdette ki, s felügyelete mellett megkezdődött a helyreállítás is. A templom restaurálása néhány hónap alatt befejeződött, 1749. április 27-én Dravecz József kerületi esperes Sarlós Boldogasszony tiszteletére szentelte fel.

Csúzi Erőss Mihály lelkipásztor a reformátusságot tragikusan érintő eseményt az alábbiak szerint örökítette meg: „Anno 1748 die 21 novemberis. Mitőlünk, szegény lovasberényi reformátusoktól így vétetődött el a szent egyház. A méltóságos uraság tisztjei lejövén a szentegyházhoz, kérték a templom kulcsát mitőlünk, nem akartuk odaadni, de a tisztek nem desistáltak, hanem azt felelték, ha ma ide nem adjátok a kulcsot 100 aranyat fizettek, ha holnap is nem adjátok, akkor is annyit, ha harmad napon sem, akkor is annyit fizettek. De mink a legelső napra engedelmeskedvén, a kulcsot általadtuk, és így elvéttetődött a szentegyház, bepecsételtetvén az ajtaja.”

Elvették a templommal együtt a harangot, a bútorzatot is. Nem maradt az eklézsia birtokában más, mint a lelkész lakása és az iskola épülete. Csak abban bízhattak, hogy az özvegy grófné mielőbb valóra váltja ígéretét; telket biztosít a felépítendő református templomnak. A károkat 531 forintra és 75 dénárra becsülte a presbitérium. Nem maradt egyéb – olvashatjuk egy korabeli feljegyzésben –, mint jaj és siralom.

1748 őszén tehát templom nélkül maradt a református egyházközség. A hitélet folyamatosságának fenntartása érdekében sietve cselekedtek, a téli hónapokban a lelkész szérűskertjében tartották meg az istentiszteletet, amelyre „keleplőkkel és ökörkolompokkal hivatott meg a gyülekezet”.

Feszült helyzet alakult ki a katolikusok és a reformátusok között, amelyet nemcsak a templom elvétele, hanem Padányi Bíró Márton, veszprémi püspök rendelete is elmélyített. 1748-ban Horváth Ferenc lelkész, hivatkozva a veszprémi püspök utasítására, levelet intézett a reformátusokhoz, az uradalom tiszttartója pedig elrendelte, hogy azt az istentisztelet után hirdessék ki. Az utasítás tartalma szerint, ha a haldoklóhoz az oltáriszentséget viszik, a reformátusok is kötelesek előtte térdet hajtani. Az esetet Csúzi Erőss Mihály prédikátor panaszos levelében jelentette Helmeczi István református püspöknek, akitől ezt a választ kapta: „A pápisták csekély dolgokért való fenyegetésitől csak a gyávák ijednek meg!” A püspök válaszáról értesülő presbiterek kijelentették, „készebbek inkább a pusztába vándorolni, hogy sem mint az ostya előtt letérdepelni”. A feszült helyzetet – a hagyomány szerint – egy kisleány oldotta fel, aki inkább leült a földre, semhogy térdet hajtson.

A felekezetek közötti szembenállást mérsékelte, hogy 1749-ben a Czanka Mózes adományozta telken a reformátusok oratórium építésére kaptak engedélyt. A fából, nádból épített oratórium nem bizonyult tartósnak, már 1766-ban felújítására kértek engedélyt. A helyszíni vizsgálatot teljesítő Fiáth János szolgabíró megállapította: a lovasberényi református templom részben zsindelyből, részben nádból álló tetőzete rossz állapotban van, a falak vakolata ugyancsak felújításra szorul. Fejér megye nemesi közgyűlése 1766. június 4-én engedélyezte, hogy a korábbival megegyező anyagokból állítsák helyre.

1768-ban az oratórium bővítésére is engedélyt kaptak, kórust építhettek, hogy több hívőt fogadhasson be a templom. A lovasberényi református gyülekezet nemcsak az oratóriumáért, hanem a lelkészi tisztség betöltésért is küzdött. Ugyanis 1765. február 12-én, 97 éves korában elhunyt Csúzi Erőss Mihály prédikátor. Fennállt annak veszélye, hogy a gyülekezet lelkész nélkül marad. Úgy tűnt, a földesúr nem engedi az állást betölteni, s nem fogadja el az egyházkerület által oda szánt Pál Györgyöt prédikátornak. Az ellentétek a lelkész személyét illetően mégis megoldódtak, a földesúr nem az egyházkerület jelöltjét, hanem az elhunyt Csúzi fiát, Csúzi Erőss Sámuelt fogadta el. Az ifjabb Csúzi 27 éven át szolgálta a lovasberényi gyülekezetet.

A XVIII. század második felében enyhült a szembenállás. Arra kérték a reformátusok a vármegyét, hogy az oratórium elé egy kisebb „portikust”, avagy „szegények házát” és egy kis „khórust” építhessenek. 1771-ben harangot vásároltak, amelyet az oratórium végéhez épített haranglábon helyeztek el (a harangláb méretéről jegyezte meg az uradalom tiszttartója; az egy hüvelykkel – egy hüvelyk 2,6 centiméter – sem lehet magasabb az oratórium tetőszerkezeténél). Az erőteljes rekatolizáció ellenére ebben az időszakban a gyülekezet tovább növekedett. Az 1776-ban megtartott egyházvizsgálat szerint a reformátusok létszáma megközelítette a kilencszázat. Az egyház vagyonát a perselypénz és az adományok gyarapították. A lelkész és a tanító járandóságát Szent Mihály napján gabonával egyenlítették ki, ősszel pedig mustot is „szedtek”. A kurátor által vezetett számadások szerint a jövedelmeket az oratóriumra, a haranglábra, a parókia és az iskola épületére fordították.

II. József császár (1780–1790) türelmi rendelete pozitív hatást gyakorolt Lovasberény hitéletére is. Az 1751-ben épült sövényfalú, düledező, roskadozó imaház a gyülekezet befogadására alkalmatlanná vált. 1786-ban kőből és téglából, fazsindely tetővel templomot építettek a „szélylyel hányt rozoga oratórium helyén még egyszer oly terjedelemben…, bebutoroztatott s felszenteltetett a gyülekezet örvendezése és hálaadása között”. A templom építésére Csúzi Erőss Sámuel lelkészsége alatt került sor, ezért még napjainkban is „a templomépítő prédikátor” -ként emlegetik. Utóda, Ináncsi Pap Mihály ösztönzésére 1804–1805-ben sudártetős kőtornyot építettek hozzá hatezer forint költséggel. A reformkor évtizedei az eklézsia „virágzásának” időszakát jelentették. Ináncsi Pap Mihály egybetartotta a gyülekezetet, szigorú fegyelmet követelt, az egyházi és etikai normák betartását. Lelkészségének ideje alatt a „bűnösök megpálcáztattak”, sőt „szégyenkőre is ültettettek” a templomban, a vétkesek nyilvánosan még az eklézsiát is megkövették.

A XIX. század első évtizedeiben nemcsak a református gyülekezetben következtek be változások, de a római katolikus egyházközségben is. Cziráky Antal Mózes gróf, a mezőváros földesura és a római katolikus plébánia kegyura a hívek befogadására alkalmatlan templom helyén új, monumentális plébániatemplom építése mellett döntött. A terveket a kor kiváló építésze Hild József készítette el, s pest-budai, illetve bécsi mesterek végezték el a kivitelezéssel összefüggő feladatokat. A XV. századi és a reformátusok, majd 1748-tól a katolikusok által többször átépített templom bontását 1832. február 20-a utáni napokban kezdték meg. Az alapkő letételére ünnepélyes keretek között 1832. augusztus 17-én került sor, ezúttal a Nepomuki Szent János oltár mögötti falba az alábbi tartalmú emlékiratot helyezték el: „1832-ben kezdém építtetni ezen Szentegyházat a mindenható Istennek dicsőségére. És mivel az ő szent neve, a ki egyedül az Úr, Szenteiben is dicsüéttetik: A Boldogságos Szűznek, A Magyarok Nagy Asszonyának Tiszteletére. Cziráki és Dienesfalvai Gróf Cziráky Antal Mózes, Ország Bírája, Nemes Fehér Vár megyének Fő Ispánnya, Lovas-Berény Mező Városának Örökös Földes Ura. Áldassék, Dicsértessék, Imádtassék Örökkön Örökké az Egek Ura, Ezen Neki szentelt falaiban. És az ő szent áldása szálljon reám szegény bűnösre, Kedves Hitvesemre Született Battyányi Gróf Battyányi Máriára, János fiamra. Egész Nemzetségemre, Házi népemre, Lovasberényi szeretett Jobbágyaimra.

Kis-Asszony Havának 17-ik napján, Fő-Tisztelendő Schiller Mihály Fejérvári Tiszteletbeli Kanonok Úr. Kinevezett Plébános: Tisztelendő Simovits Leopold. Udvari Inspector: Nemes Kutrovich János. Helység Bírája: Krentz György. Törvény Bírája: Csóka Péter. Építő Mester: Hild József. 1832.”

Két esztendő alatt készült el az egyhajós klasszicista templom. Négyzet alaprajzú középterét nyugat felé a bejárati előcsarnok, kelet felé az ugyancsak négyzet alaprajzú szentély bővíti. A bejáratot dór oszlopok és timpanon díszítik, a szentély északi és déli oldalát egy-egy torony zárja. Az ősi templom déli oldalfalának kőanyaga az újonnan épített szentély alapjául szolgált. „Tornyának oldalfalazata a mostani nyugoti (déli) torony egyik felét képezi. Egész terjedelmét pedig a jelenlegi sekrestye, szentély és grófi oratórium foglalja el. Régi szerelményeiből megvan emlékül a fő- és egyik mellékoltár képe, aranyozott vörösréz szentségtartó és tölgyfából készült oldalfaragványú padok. Hogy e templom környéke ős szokás szerint temetőül szolgált, bizonyítják azon csontvázak, melyek az új szentegyház alapjának ásatásakor előkerültek” – olvashatjuk az Emlény a lovasberényi plébánia-templom felszentelésének félszázados évfordulatára című, Székesfehérvárott 1884-ben megjelent kiadványban. A plébániatemplomot 1834. szeptember 14-én Horváth János székesfehérvári püspök szentelte fel, a szentbeszédet Mayer József székesfehérvári kanonok tartotta.

A templom főoltárképe Mária látogatása Erzsébetnél, mellékoltárai Assisi Szent Ferencet és Nepomuki Szent Jánost ábrázolják. Napjainkban öt harang szólítja tornyából a híveket, oszlatja a viharfelhőket és siratja el a halottakat. Azokat 1759-ben, 1767-ben, 1815-ben, 1927-ben és 1947-ben öntötték. A templomtól északkeleti irányban, annak közelében áll a római katolikus plébánia 1786-ban épített késő barokk épülete.

A római katolikus hitélet aktivitásának jelei a falu első köztéri szobrai és a kőkeresztek is. A XIX. század második felében keletkezett leírás szerint a római katolikus új temetőben álló kőkeresztet Stettler Péter és neje állíttatta 1873-ban. A szőlőhegyre vezető út sarkán levőt a hitközség emeltette még a XIX. század elején. Utal a leírás egy Nepomuki Szent Jánost, valamint Szent Flóriánt ábrázoló szoborra is. Ez utóbbit az 1760-as években állíthatták, napjainkban a Kossuth utca elején egy terebélyes lombkorona rejti el a lakosság és az érdeklődők elől.

Az erdőben, annak északkeleti részén állt a Szűz Mária tiszteletére épült kápolna. Ennek történetét Cziráky Antal Mózestól ismerjük, aki 1839-ben a következőket írta XVI. Gergely pápának: „Van Lovasberényben szűz Mária tiszteletére épült ősrégi kápolna, mely a mindenható Istentől a legszentebb Szűz esedezése által nyert kegyelmekről elhíresült. A többek között boldogult nagyanyám ezelőtt mintegy száz évvel azon kápolna táján nagy veszélyből menekült meg a szent Szűz segítségül hívása közt, és azóta áldozó csütörtökön, mely napon az említett esemény történt, évenként számos ájtatoskodó megjelenik ott. De ezenkívül is csaknem egész éven át a hívek eljárnak oda ájtatoskodni.” Az 1831. évi kolerajárvány idején is számosan keresték fel; oltalmat, védelmet kérve Szűz Máriától. „És a kegyes Isten meghallgatá buzgó imájukat, mert a négyezernyi számú lakosok közül ama vészes nyavalya csak tizenhármat ragadott el.” Cziráky Antal Mózes kérelmére a pápa feloldozást adott mindazoknak, akik a kápolnát „áldozócsütörtökön és a boldogságos szűz Mária főbb ünnepein ájtatoskodva meglátogatják”.

Az 1884-ben készült összegzés szerint, amely 165 esztendőre az anyakönyvek adatai alapján tekintett vissza, született összesen 8516, házasságot kötött 2183 pár, meghalt 6403 katolikus. A születési többlet 2113, lényegében megegyezik a hívek létszámával, egyben azt is bizonyítja, hogy az elvándorlás nem jellemezte ebben a korszakban a falu népességét.

A reformátusok és a katolikusok számának alakulása 1778 és 1884 között

Év	Reformátusok száma	Katolikusok száma
1778	894	892
1818	1375	1090
1834	1534	1418
1884	1564	2091

A XX. században a korábbi évtizedekben kialakult keretek között éltek a hívek. A század eső felében a római katolikusok száma 1950, a reformátusoké 1200 körüli volt. Ekkor két jelentős személyiség határozta meg a hitélet kereteit: vitéz Komáromy János református lelkész és Thaller György római katolikus plébános. A református templomot 1927-ben renoválták, a felújítás összege meghaladta a harmincezer pengőt Az újjáépített templomot Ravasz László református püspök szentelte fel. 1936-ban megemlékeztek a templom százötven éves jubileumáról, s ebben az esztendőben a vértesaljai református egyházmegye is Lovasberényben tartotta közgyűlését. A római katolikusok 1934. november 4-én hálaadó istentiszteletet tartottak a templom centenáriumán, ünnepi szentmisét Shvoy Lajos megyés püspök mondott.

A következő évtizedek már nem a békés építő munkával telnek. A második világháború alatt súlyosan megrongálódott mindkét templom. Rendbetételük 1947-ben fejeződött be. 1948 júniusában államosították a felekezetek iskoláit, mind szűkebb térre korlátozódott a vallásos nevelés és a hit gyakorlása. Megrongálták az erdei Szűz Mária-kápolnát, és a kastéllyal együtt pusztult a Szentháromság-kápolna is. Ez utóbbi felújítása várhatóan 2000 őszén befejeződik, és ötven esztendő múltával ismételten a római katolikus híveket szolgálhatja. A rendszerváltást követően mind a reformátusok, mind a római katolikusok egyre nagyobb számban gyakorolják vallásukat. Napjainkban a római katolikus hívek száma 1700, a reformátusoké pedig 700 főre tehető (a református lelkészek, a római katolikus adminisztrátorok és plébánosok jegyzékét lásd a Függelék IX.-ben és X.-ben).