I. Nevezetes laskaiak | Száz Magyar Falu

I. Nevezetes laskaiak

Nem ismert, hogy Pécs közelsége milyen szerepet játszott a középkor végén a Laskón már létező mezővárosi-plébániai skóla létrejöttében és működésében. A mecsekalji városban a székesegyházi iskola a történeti ország egyik legelső tanodája volt, és példamutató jellege minden bizonnyal hatott a tágabb vidék szellemiségére. Kétségtelen ugyanakkor, hogy Mátyás király uralkodása idején már fényűző gótikus templom állt a laskói magaslaton, amelyhez kolostor tartozott. Ez utóbbi oskolájából indultak el a laskaiak az európai egyetemi városokba. A XV. századtól kezdődően a tanulási kedv egyre növekedett. A népességhez viszonyítva szokatlanul nagy volt a magasabb képzettséget megszerezni kívánó diákok száma. Mindehhez persze szükség volt a település parasztpolgárságának nyitottságára és annak felismerésére: azon a tájon, ahol éltek, a sűrűn pusztító történelmi forgószelek sok mindent elsodorhatnak, de a tudással felvértezett ifjaknak lesz erejük a megmaradáshoz és kitartáshoz. Mind a latin, mind a kibontakozó anyanyelvű kultúra megvédte őket a végleges pusztulástól.

A tudományos pályára lépők közül némelyeknek csak a neve maradt fenn, mások tetteit, műveit ma is számon tartják. A XVI. századtól számosan tanultak külhoni vagy hazai tanintézményben: Laskai Ambrus (Wittenberg, 1585), Laskai András (Debrecen, 1621, 1625, 1656, 1660), Laskai B. István (Debrecen, 1679), Laskai B. János (Debrecen, 1679), Laskai Cruczinger István (Wittenberg, 1556), Laskai Gáspár (Debrecen, 1624), Laskai Gergely (Debrecen, 1702), Laskai György (Debrecen, 1626, 1826; Wittenberg, 1782), Laskai Imre (Debrecen, 1609), Laskai István (Debrecen, 1590, 1618, 1630, 1677), Laskai János (Debrecen, 1622, 1648, 1723), Laskai Lőrinc (Debrecen, 1626, 1660), Laskai Matkó János (Debrecen, 1622, 1648), Laskai Mihály (Debrecen, 1622, 1629), Laskai Miklós (Debrecen, 1596, 1617, 1642), Laskai Pál (Debrecen, 1654), Laskai Péter (Wittenberg, 1577, 1584), Laskai Sámuel (Debrecen, 1777), Laskai Sándor (Debrecen, 1590), Laskói Új Lőrinc (Debrecen, 1626).

A felsorolt tudós férfiak mellett a településen még több olyan helybeli születésű vagy más vidékről ide költözött jeles férfiú működött, akiket napjainkban sem felejtett el a magyar irodalom-, művelődés- vagy egyháztörténet, s akik prédikátorként őrizték a rájuk bízott nyájat, oskolamesterként pallérozták a lelkeket.

Laskai Demeter. A művelt, iskolát járt laskaiak közül az ő keze írása maradt fenn a legkorábbról, a XV. század első feléből. Holl Béla a dalmáciai Šibenik ferences kolostorában bukkant rá 1982-ben a latin nyelvű Liber Demetrii de Laskó című kódexre. Annak 16. levelén öt magyar nyelvű sort jegyzett be a barát, ez az öt sor az Ómagyar Mária-siralom utáni második legrégebbi verses nyelvemlékünk. A szerző személyéről kevés adat maradt fenn. Azt sem tudjuk, hol lépett be a szerzetesi közösségbe. A kódex keletkezési helye Pécsvárad lehetett, ahol a középkorban bencés apátság működött.

Az ismert, hogy Laskai Demeter 1446-ban iratkozott be a krakkói egyetem nyári szemeszterére. A hallgatók névjegyzékében a rá vonatkozó bejegyzés apja nevét is közli, valamint Laskóra és a pécsi egyházmegyére is utal: „Demetrius Stephani de Laschkó Quinqueeclesiensis dioc. d. 4 gr. A. d. 1446. Nyári szemeszter.” Egy másik adat szerint a gótikus kurzív kézírással írott kódex 1453-ban Laskaival együtt még Krakkóban volt, de hogy hogyan került Dalmáciába, arra eddig még nincs magyarázat.

A kódex nagysága 145 x 215 milliméter, terjedelme 268 fólió. Anyaga papír, a kiadvány igen jó állapotú, s ma is a dalmáciai kolostorban őrzik. Kötése kiváló állapotban van, a másolás helyén készülhetett. Szövegét 1433 és 1435 között öten írták, közülük hárman megnevezték magukat. A legterjedelmesebb rész írója Laskai Demeter. Ezt onnan tudjuk, hogy több kolofónban megnevezte magát, és beírása dátumát is feltüntette.

A gazdag tartalmú kódex beszédvázlatokat, szentek legendáit, traktátusokat, jegyzeteket, mondásokat tartalmaz, sőt egy mintakalendáriumot, amely szintén bencés eredetre utal. Liturgiai, a prédikációs, retorikai tudnivalókat, a lelkipásztorkodás elemeit ismertető és közlő gyűjtemény, iskoláskönyv, amelyet a középkori scola majorban a szerzetesi és papi pályára készülők forgattak nagy haszonnal. A 16. levél rektóján vegyes tartalmú feljegyzések és idézetek között áll a kódexben előforduló egyetlen magyar nyelvű ötsoros versszöveg. Korabeli kiejtésű, feltehető olvasata ez lehetett: Óh Istennek teste (e), id[v]esség (ídesség), ez világnak ótalma e ídesség / ó, tiszteletes test, ma tégedet míltatlan imádlak, / hogy engö(ü)met méltass halálomnak idei(j)n éltetni. / Óh, életnek kenyere, aggy énnekem örek eremet (erek eremet vagy örök örömet)! / Téged(t) kérlek és uszunl(ll)ak, lelkemet testëmmel tisztoccad.

A mai nyelvállapotunkhoz közelebb álló, értelmezett olvasata: Ó, Istennek teste, üdvösség [édesség?], e világon oltalma, / ó, tiszteletre méltó test, most tégedet méltatlanul imádkozva kérlek, / én, a méltatlan, hogy engem méltóztass (kegyeskedj) halálom idején táplálni. / Ó, életnek kenyere, add nekem az örök élet örömét! / Téged kérlek és unszollak, lelkemet testemmel együtt tisztítsd meg.

Az egyenlő hosszúságú, négy 16-os és egy 17-es sorokból megszerkesztett szöveg imádság, könyörgés a kenyér színe alatt jelen levő Krisztushoz. A Laskai sorok néven ismertté vált nyelvemlék, a magyar nyelvű fohász egységes ívű költői egész, magas színvonalú művészi alkotás. Tulajdonképpen egy latin nyelvű imádság pontos, magyarul szépen szóló fordítása. Laskai Demeter inkább csak másolója, mintsem fordítója a műnek. Az iskoláskönyv régi zenei emléket is őriz: a Pray-kódex (1192– 1195) első magyarországi vonalrendszeres hangjelzésének közeli variánsa maradt fenn benne.

Laskai Osvát. Az első volt a Drávaszögben, akinek a neve országosan ismertté vált, sőt munkáinak a híre az országhatárokon túlra is eljutott. Könyveit a korabeli fejlett Európa kulturális központjainak számító városokban lapozgatták, és nagy olvasottságra tettek szert. Születésének időpontja pontosan nem ismert, 1440 és 1450 között lehet. Ez abból is következtethető, ahogyan illetőségét nevének leírásakor megjelölte: Osvaldus de Lasko. Alsóbb iskoláit szülőfalujának kolostori iskolájában végezhette, és ott ismerkedhetett meg a szerzetesi élettel. Az eszes, jó képességű fiatalembert elöljárói továbbtanulásra nagyobb klastromba küldhették, ahol a teológia és más tudományok alaposabb ismereteit szerezhette meg.

Ötvenéves kora körül, az 1400-as évek végén keltezett oklevelek már ordinis professorként emlegetik, mellyel kiváló és nagy tudását érzékeltették, illetve ismerték el. 1496-ban esztergomi őrként szerepel. Utána a budai rendházba kerülhetett, ahol Temesvári Pelbárt tanított a rendi főiskolán. Laskai az egyik leghálásabb és legtehetségesebb tanítványává vált a neves teológusnak és hitszónoknak. A mester halála után az ő megkezdett munkáját, a Rosarium aureumnak harmadik kötetét rendezi sajtó alá, a betűrendes dogmatikai enciklopédia negyedik kötetét pedig már saját maga írta.

Egy évvel később – 1497-ben – pesti gvárdián, és ugyanabban az évben, május 14-én pesti vikáriusnak választották. Rendjének életében fontos dátum 1499. május 19.: ezen a napon a szülőföldjéhez közel, a Duna partján fekvő Sarengrádban – régi nevén Atyán –, az ottani ferences kolostorban káptalani ülést hívott össze. Ekkor olyan szabályokat hirdetett ki, amelyek hosszú időn át döntően befolyásolták a rend szigorúbb ágazatához tartozó szerzeteseknek, az obszervánsoknak az életét. Laskait 1507. március 14-én ismét magyarországi püspöki helynökké választották, amely tisztséget 1509. május 27-ig töltötte be. A jeles tudós 1511. június 10-én hunyt el. Rendtársai hamvait a Szent János-egyházban helyezték örök nyugalomra.

Legnagyobb hatású művei a prédikációgyűjtemények. 1498-ban jelent meg munkája, a Biga salutis (Az üdvösség szekere), amely az egyházi ünnepkörhöz igazítva közli beszédeit. Ezekben központi helyen áll a követendő jó példa emlegetése, a példamutatás, és e célból gyakran idézte a magyar szentek életét. Laskai Osvát a Gemmai fidei (A hit bimbója) című gyűjteményét többkötetesre tervezte, de csak az első, a Quadragesimale (1507) jelent meg belőle. Hetvenegy beszédet tartalmaz, s műfaji megjelölésként legjobban a dogmatikus értekezés illik azokra. Kolofonjából kiolvasható: azért írta művét, hogy megtérjen a nép, megszűnjön a bűnök miatti büntetés. Nyomtatásban közzétett írásai mellett többször utal kiadatlan kéziratára, amelyik Kapisztrán János életrajzát és csodás tetteit tartalmazta. A beszédgyűjteményeiben gyakran szólalt meg mint a szegények és a nép védelmezője. Hasonló aggódás érezhető az „Uram, mi lesz velünk?” számtalanszor elhangzó kérdéséből, különösen akkor, ha a török fenyegetést emlegeti.

Sztárai Mihály. A jeles prédikátor lobbantotta lángra Dél-Baranyában a reformáció tüzét. Keveset tudunk életének első szakaszáról, de hasonlóan rejtélyesek, igen kevés adatot ismerünk pályájának utolsó esztendeiről. Drávasztárán született, ahol a horvát nyelvet is jól elsajátította. Sárospatakon élt, ott a zempléni főispán, Pálóczy Antal udvari papjaként tevékenykedett, akivel részt vett az 1526. évi mohácsi csatában, de ura odaveszett. Sztárai egy ideig Siklóson húzta meg magát, amely Perényi-birtok volt. Később a zempléni Patak is azzá vált, és követhette a főurat.

Azt feltételezték, hogy a sárospataki ferences kolostorban „vonta meg magát” 1530-ig, amikor a város ura, Perényi Péter szélnek eresztette a barátokat. Földváry László szerint a kolostort „mint még a pápistaságnak híve hagyta azt oda, s ment a páduai egyetemre”. Mások szerint Sztárai 1528 és 1530 között Perényi szolgálatában állt, s 1530 táján Padovában tanult. 1531-ben Patakon lett Kopácsi Istvánnal együtt annak az iskolának a tanítója, melyet Perényi a kiürített klastrom helyén hozott létre.

Életével kapcsolatban sok az ellentmondásos adat. Például sem az iménti időszakban, sem később nem szerepel a neve a padovai vagy más itáliai egyetem magyar hallgatóinak névjegyzékében. Járt ugyan Padovában, de jóval később. Perényi Péter kíséretének tagjaként tartózkodott az egyetemi városban, ezt a tényt a saját latin nyelvű kézirata támasztja alá. Lapjain Perényi Ferenc török fogságból való kiszabadulását beszéli el.

Az 1522 táján született ifjabb Perényi fogsága 1542-ben ért véget. Szabadulása után Sztárai lett a nevelője, mint azt maga írja históriájában. Ez év végén utazhatott Itáliába, mert kenyéradóját, a koronaőrt október 10-én felségárulás vádjával harmadszor is bebörtönözték. A politikai célzatú utazás azonban aligha hozta meg a várt eredményt, mert a főúr fogsága 1547 végéig tartott. Ifjabb Perényiék dolgavégezetlenül tértek haza, Sztárai azonban még a híres egyetemi városban maradhatott, amelyet a Contarininek írt ajánlás vége is alátámaszt: „Padovában, az Úr 1543. esztendejében, november 24-én.” A kiszabadult ifjú talán útközben mesélte el neki szabadsága visszenyerésének a történetét.

Sztárai már jóval Padovába érkezése előtt híve volt a hitújításnak. Az is bizonyos, hogy tudta, mitévő lesz a magyar nyelvre lefordított evangéliumokkal. Ha nem is kinyomtatva, de kéziratban 1544-ben már elvihette a „szegény magyarok földjére”, Baranyába, Laskóra. Egyik levelében maga számolt be a következőkről: „Hét éve múlt már, hogy én Isten akaratából a török uralom alatt álló Alsó-Baranyában mint első és egyedüli, Laskó városában, mely egy magyar mérföldre esik Eszéktől, az Úr igéjét hirdetni kezdtem, és már innen és túl a Dunán és Dráván az Úrnak gazdag és már elért gabonájának aratására jött többi atyafiakkal s a szentlélek segélyével 120 egyházat alapítottam, amelyek közül mindenikben egy értelem szerint hirdettetik és fogadtatik az Úr igéje, és pedig oly nagy tisztasággal, hogy sokan állítják, miszerint jobban szervezett egyházakat azoknál sem láttak, kiknél az Úr igéje ide s tova 30 év óta hirdettetik.”

Csaknem tíz esztendőt élt együtt a laskaiakkal: térített, hirdette az evangéliumi igazságot, irodalmi munkássága is itt szökkent szárba. Innen 1553-ban Tolnára költözött, ottani papságának ideje 1558-ig tartott. Laskón Szegedi Kis István lett az utóda. Távozása azzal magyarázható, hogy Tolnán a reformáció tanai nehezen terjedtek, szükség mutatkozott Sztárai harcos, vitapartnereit elsöprő fellépésére.

Amikor Szegedit a kálmáncsaiak lelkészüknek hívták, Sztárai azonnal visszatért első sikereinek színhelyére, Laskóra, és ott 1560-ban megírta Cranmerus Tamás históriáját. Esze Tamás körültekintő kutatómunkájának köszönhetjük, hogy ismerjük az igazságot: miért hagyta el Sztárai véglegesen győzelmeinek színterét: „…nem akarta »odahagyni« Baranyát, oda kellett hagynia, akár azért, mert valami olyan bántalom érte, amelyet ő nem tudott elfogadni; akár azért, mert valami olyan bántalom érte, amelyet nem volt képes elviselni.” Újabb állomáshelye Gyula. Távozásának oka egyetlen mondatban összefoglalható: „Sztárai azért idegenedett el Baranyától, mert Baranya elidegenedett az ő tanításától: nem vállalta többé a reformáció lutheri értelmezését. Támaszának helyzete új állomáshelyén is megingott, s a még lutheránus Sárospatakra távozott 1564-ben, ahol 1565-ben már prédikátornak mondják. 1568-ban minden ok nélkül távozott. Pápára ment lelkipásztornak, ahol esperesi tisztséget viselt. 1574 áprilisában még élt, de azt már senki sem tudja, hogy meddig és hol érte a halál.”

Amikor Sztárai Laskóra érkezett, nemcsak térítése vette kezdetét, kivirágzott irodalmi munkássága is. Az utóbbit szintén annak szolgálatába állította, hogy minél több hallgatóját, illetve olvasóját megnyerje az új vallás követőjének. Laskón laktában kezdett hozzá a zsoltárok fordításához. Az új, protestáns istentiszteleti rendben ugyanis ezek éneklése sokkal nagyobb szerepet kapott, mint a korábbi liturgiában. Elbeszélő énekből hatot szerzett: négy bibliai, két egyháztörténeti, valamint egy történeti tárgyút. Többségük Laskón készült, az első Eleázár históriája (1546). A hitéhez elszakítatlanul ragaszkodó embert állította példaképül, akit hét fiával együtt, kínzásokkal sem tudott kényszeríteni a király, hogy megszegjék vallási tilalmukat, és disznóhúst egyenek.

A Sz. Illyésnek és Ákháb királynak idejében lött dolgokról (1549) című énekében a Biblia egyik könyvét ismertette meg hallgatóval és olvasóival. Központi témája az igaz és a hamis hit szembeállítása. A büntetendő hamisságot Ákháb zsidó király és pogány hitvese képviseli, s velük szemben igazságot Isten embere, Illés próféta védelmezi. Hasonló históriaként dolgozta fel Ezsdrás 3. könyvét (1549). Szintén az igazság erejét beszéli el az 1959-ben megtalált kézirat, melynek versfőszövege a szerző nevét, a STARINV(S)-t rejtette el. Az Holofernes és Judit asszony históriáját (1552) a Vulgata szövegének magyarításakor és művében a fenyegető török veszélyre hívta fel kortársainak figyelmét. Két egyháztörténeti jellegű alkotása közül az egyik Szent Athanasius alexandriai püspöknek Arius eretneksége (1557) elleni küzdelmét beszéli el. Tolnai híveinek írta, s az életpályáját ábrázolta: „mondván, az ő sorsa ugyanaz most, mint volt a maga idejében Athanasiusé”.

Sztárai munkássága azt is igazolja, hogy figyelő tekintettel kísérte korának egyháztörténeti eseményeit. A korabeli Európában nagy visszhangot váltott ki, hogy 1556-ban Londonban máglyára küldték Thomas Cranmer protestáns canterburyi érseket. Sztárai erről Foxe 1559-ben megjelent latin nyelvű egyháztörténetében olvasott. Olyan hatással volt rá, hogy a következő évben, második laskói visszatérésekor megverselte Historia Ceanmerus Thamás érseknek az igaz hitben való állhatatosságáról, ki mikor az pápa tudományát hamisolja, Angliában Mária királné asszony által szörnyű halált szenvedett címmel a mártír tragédiáját. Műve végén utalt annak keletkezési helyére: Tanulságul az Laskón ezt beírták versekben, / Ezer ötszáz hatvanban az nyomorult esztendőben, / Hogy minden hű keresztyén tekintsen az tűkerben, / Bízzék csak az Istenben. / Az Úristen megtartsa az még szinte akarja / Világ dühességében. / Finis.

Egyetlen világi tárgyú alkotása a História Perényi Ferenc kiszabadulásáról (1544) című éneke. Sztárai hitvitázó drámájából kettő maradt ránk. A papok házassága csak töredékesen került elő. Ezt a vaskaszentmártoni zsinat és disputáció szerint írta, és 1550-ben Kolozsvárt jelent meg hamis impresszummal. Az igaz papság tíköre című alkotásának mondanivalója: akik nem felelnek meg az igaz papság, azaz a református lelkészség követelményeinek, tudatlanok, egy-egy mesterséget választanak. Az igaz vallást helyettük csak jámbor és tudós papok hirdethetik.

A két dráma szereplői szinte teljesen azonosak. Nem tudni, hogy Sztárai kikről mintázta őket, ma már csaknem lehetetlen ezt kideríteni. A nevek nyilván nem a fikció szülöttei, mert az 1544-es baranyavári kaza török defterei tartalmaznak hasonlókat: Laskó négy bírája közül például az egyik Antal nevű. Az elpusztult Csatár településen élt egy Borbás nevezetű diák, Baranyaváron ugyancsak felírtak egy Borbás Antal nevezetű férfiút. Laskón Borbás Petre szerepel az összeírásban. Ezek a tények azt erősítik, hogy ez a műve laskói működésekor íródhatott, bár nyomtatásban csak 1559-ben jelent meg Magyaróváron. Sztárai drámái kéziratban is terjedhettek. Huszár Gál nyomdász kezébe csak később juthattak, és mivel időszerűnek tarthatta megjelentetését, kinyomtatta.

Az irodalomtörténészek sokat vitatkoztak arról, hogy igazi drámának lehet-e tekinteni Sztárai művét. Tény, hogy cselekményben gazdagnak nem mondható. Azzal azonban, hogy öt „actusra”, s ezek közül az egyiket „scenákra” osztotta, a színműre törekvését jelzi. Semmit sem von le értékéből, hogy nem valódi dráma, mert szerzője végül is elérte a célját: párbeszédes formában, a drámai szerkezet varázslatának alkalmazásával elsősorban teológiai kérdésekre irányította nézőinek figyelmét.

Szegedi Kis István. A Drávaszögben ő volt az első, akit tudománya, feddhetetlen magatartása emelt a püspöki székbe. Szegeden született 1505-ben, kun nemzetségben. Serdülőkorát szülővárosában töltötte, iskolába itt, Lippán, majd Gyulán járt. Felsőbb egyetemi tanulmányait Bécsben, Krakkóban végezte. A latin szerzők munkáinak megismerése mellett jól elsajátította a görög és héber nyelvet, zenét tanult. Hazatérve útja a szószékre és a tanítói katedrára vezeti. Tudása gyarapítására 1543-tól a wittenbergi univerzitásra járt, ahol teológiai doktori címet szerzett. Tökéletesítette görög és héber nyelvismeretét, valamint Luther vallási előadásait hallgatta és Melanchtontól a Közhelyeket. Három év múlva tért vissza, első állomáshelye Csanád volt, küldetése szerencsétlenül végződött. Megfosztották kétszáz kötetes könyvtárától, és elűzték. Gyulán lelkész, Cegléden szintén, ahol 1548-ban feleségül vett egy Orsolya nevű hajadont. Makó, Temesvár, Mezőtúr, Békés voltak életének következő működési színterei. 1552-ban a tolnaiak hívták meg a tudós hírében álló Szegedit iskolájuk igazgatására. Abban az időben, amikor a nevezetes Duna-parti városban Sztárai Mihály volt a lelkész, itt csatlakozott a helvét reformációhoz. A prédikátor későbbi tanítványa, Skaricza Máté megírta mesterének életrajzát Vita Stephani Szegedini címmel, melyet a reformátor Theologiae sincerae loci communes de Deo et homine című könyvéhez csatolt.

Az akkor lelkész nélkül lévő laskóiak könyörögve kérték Sztárait, hogy Szegedit küldje át hozzájuk, és szentelje lelkésszé. Ezt szívesen megtette a laskóiaknak. Életének 49. évében doktornak és egész Baranya szuperintendensének, azaz püspöknek, az egyházkerület élén álló lelkésznek választották.

Életrajzírója, Skaricza szerint fontos dolgokat adott elő nemcsak az iskolában, hanem otthon is, magánúton a hozzá mindenfelől sereglő, kevésbé tanult egyházi embereknek. Hirdette hallgatóinak, hogy munkára születtünk, és az ember nyugalma és élete tudomány nélkül csak eleven koporsó. Négy esztendőt töltött Laskón. Sztárai volt az, aki elhódította a vidék népét a római katolikus egyháztól, Szegedi pedig megerősítette az evangéliumi vallás alapjait, és megőrizte benne híveit. 1558-ban vált meg a laskóiaktól, akik „nagy nehezen elbocsátották”. Kálmáncsehibe költözött. Életének utolsó szakaszát Ráckevén töltötte.

Legnagyobb hatású műve a Loci communes, 1585-ben jelent meg Bázelban. Olyan kézikönyv lett, melyet Európa protestáns hívei szívesen forgattak. Címe magyarul a Közös tételek (vagy: helyek) lehetne. Enciklopédikus mű, mely elsősorban a svájci reformáció irányzatának alap-

tételeit tartalmazza. Nemcsak vallástörténetet hanem kortörténet is írt, hiszen zavarba ejtő gazdagsággal sorakoztatta fel mindazt, ami korának emberét foglalkoztatta és gondolkodását befolyásolhatta. Fejezetet szentelt az úri imádság kettős magyarázatának, foglalkozott a tanulással, a tanítókkal, a tanácskozással, a nyelv féken tartásával, a csendességgel, a békével, a törvényekkel és így tovább. Magyarul máig nem jelent meg a szerző életében mérföldkőnek számító munka.

Laskói Lőrinc. Laskói származású, az 1550-es évek második felében a tolnai iskola diákja lehetett. Arról nincsen semmiféle adat, hogy külhonban gyarapította volna tudását. Amikor Veresmarti Illés 1589-ben meghalt, utóda lett a hercegszöllősi prédikátorságban. 1576-ban ő is aláírta a Hercegszöllősi kánonokat, de a neve mellett nem szerepel, hogy ekkor hol volt lelkész. Az alsó-baranyai egyházmegye esperese és a baranyai egyházkerület püspöke 1608 és 1613 között.

Szerémi Illyés. Amikor Sztárai Mihály Laskóról Tolnára költözött, ő lett az utóda 1551–1552-ben. Az énekszerző, prédikátor életéről keveset tudunk. Valahol a Dráván túl született. Laskón meddig maradt, nem tudjuk. Kolozsvárott lelkész 1561-ben. Mindössze három gyülekezeti éneke maradt fenn. A legrégebbi Az mely embernek jó hite vagyon, az előbbi évből való.

Laskai Crucinger István. Laskón született, Tolnán tanult, és a drávaszögi fiatalok első nagy hullámával indult Wittenbergbe, ahol 1556. március 11-én beiratkozott az egyetemre. Pallérozott tudással érkezett haza, és szülőfalujában Sztárai Mihályt követte a lelkészi tisztségben. Sorsának további alakulása ismeretlen.

Tolnai Fabricius Bálint. Munkáit és életére vonatkozó dokumentumait elmosta a gyötrelmes, szomorú XVI. század. Tolnai származású. Kolozsvárott tanult 1565-ben, majd a wittenbergi egyetemre iratkozott. Amikor hazatért, rektor lett szülővárosában, Tolnán. 1575-ben a mohácsi egyházmegye esperese. Egy időben Laskó prédikátora. A Szent János látásának 12 részből való éneke című műve 1579-ben jelent meg. A biblikus történetet tizennyolc levélben közölte. Nevét egy alkalmi oktató-mulattató ének őrizte meg. A kor divatja szerint különböző családi jeles események alkalmából tréfás hangú, ugyanakkor oktató szándékú mulattató éneket szereztek a költők, s ezt a gyakorlatot követte ő is. Kálmáncsai Péter „házasságának tisztösségére” is írt éneket Historia de moribus in convivo (A társaságbeli helyes viselkedésről) címmel. Ez a magyar nyelven írt szöveg nem más, mint alkalmi vers, afféle viselkedési kódex.

Laskai János. Laskó szülötte, 1574 táján neve a Wittenbergben tanuló magyar ifjak névsorában tűnik fel. Debrecenben tanár 1577-től 1596-ig. A rektorkodás mellett, hosszú pedagógusi pályáján irodalmi munkásságot is kifejtett. Több művet fordított magyarra, ezen kívül több eredeti mű szerzője. Az 1577-ben Debrecenben megjelent, Frisius után fordított aritmetikai tankönyvét hosszú ideig használták. Jeles költőként, humanista gondolkodóként és teológusként maradt fenn a neve. Érdeme, hogy a magyar olvasó kezébe az elsők között adta jó magyarsággal átültetve Ezópus bölcs és tanulságos fabuláit. Debrecenben, 1592-ben jelent meg fordítása „Aesopus életeröl, erköltseröl, minden fö dolgairol és halalarol valo historia, kit Laskay Ianos az debreceni mester görögböl és deakbol magyar nielure fordittot”.

Laskai Csókás Péter. Szintén a falu szülötte. Nem tudjuk, hol végezte alsóbb iskoláit, feltételezhetően Alsó-Baranyában. A wittenbergi egyetem hallgatója, de svájci, olasz és francia egyetemeken is tanult. Hazatérve 1580-tól Marosvásárhelyen rektor. Az utókor úgy emlékezik róla, hogy az itteni iskolának egyik nagyszerű tanára volt. Itteni működése idején született a Speculum, Exilii című vaskos teológiai műve, amely 1581-ben jelent meg. Iskolai előadásait tartalmazza. Polémikus-dogmatikus munka, mely főleg a katolikusok és unitáriusok ellen irányul. Az orvostudománnyal is foglalkozott, filozófiai traktásust szerkesztett az emberi test méltóságáról.

A humanista szellemiségű könyv 1585-ben Wittenbergben került ki a sajtó alól. Művének nagy részében az emberi lélek összetettségét boncolgatta, ugyanakkor korának kiemelkedő tudósaként nagy részletességgel és hozzáértéssel írta le az emberi testet. A műhöz egy olyan előszót szerkesztett, amely máig megkerülhetetlen forrása – egy deáknévsor – a magyar fiatalok wittenbergi egyetemi jelenlétének kutatásában. Ezek a fiatalok a XVI. századi nemzet lelkipásztorai, tudósai, rektorai lettek.

Laskai Csókás anyanyelvű munkásságának mérföldköve a Lyonban 1585-ben megjelent tíznyelvű Calepinus-szótár. Ő írta a magyar részét. Szóértelmezéseivel mutatta be kora magyar nyelvkincsének gazdagságát, és bebizonyította: a magyar is alkalmas az idegen szavak körülírására, értelmezésére, és azoknak minden esetben van nyelvünkben találó, megfelelő párja.

Gazdag pályája távol szülőföldjétől, Gyulafehérváron zárult 1587 szeptemberében bekövetkezett halálával. Nevét ő maga és a szakirodalom is különféle alakban használta: Csokás, Lascovius de Barovia, Laskói, Monedulatus, Tsokás, illetve ezek változataként. Mégis felismerik a különféle tudományok képviselői, mert a XVI. század mércéjével maradandót alkotott a teológiában, a filózófiában, a pszichológiában, a nyelvészetben, az orvos-, illetve irodalomtudományban, valamint a nyelvészet körében.

Laskai Matkó János. Laskón született 1605-ben, tanulmányait Leydenben fejezte be. Gróf Bethlen István nagyecsedi udvarába került, ahol többször teljesített követi szolgálatot, és megfordult Konstantinápolyban. Nem választott egyházi pályát, mégis köze van a hitélethez: 1644-ben lefordította Vedelius Miklós genfi prédikátor Panacea apostasiae bono constantium et lapsorium proposita… 1629 című művét, amely Hittül szakadásnak tellyes megorvoslása címmel jelent meg. Központi gondolata, hogy a református az igazhitű egyház, és aki elhagyja, az az utóbbitól hajol el.

Laskai István. Mások tolla nyomán értesülünk életének egy-egy epizódjáról. Bizonyos, hogy szülőföldje a Drávaszög volt, illetőségére a neve utal. Nevét latinul némelyek Stephanus Batónak írták. Először Szenci Molnár Albert, a zsoltárfordító vette pártfogásába a németországi tanulmányokra induló fiatalembert, de pályáját Ludovicus Lucius is egyengette. Pártfogóinak véleménye azonban hamarjában megváltozott róla: gazembernek kezdték nevezni, mert a reformátusról áttért a lutheránus hitre.

Patai P. Sámuel. A Duna melléki református egyházkerület legelső történetírójának nevezik. 1652-ben foglalta el a megüresedett püspöki széket. Valószínűleg a folyam melletti Patajon született. A debreceni kollégium diákja volt, ahol 1617-ben szubskribált, fejezte be tanulmányait. Még ugyanebben az évben elfogadta a laskóiak meghívását, elszegődött hozzájuk rektornak. Két esztendeig tanított iskolájukban, hogy hová távozott, arról nem maradt fenn adat. Később életének legfontosabb állomáshelye Tolna, ahol tizenkilenc esztendeig szolgált, és a tolnai traktus szeniori címét viselte. E hivatalában kereste Szilágyi B. István, a sárospataki kollégium fiatal tudós tanára, aki a magyarországi evangélikus egyház történetének megírására készült. Egyik levelében arra kérte Patait, hogy segítse és támogassa adatok gyűjtésével a felső- és alsó-baranyai, valamint szomszédos egyházak múltjának feltárását. Patai nem zárkózott el a felkéréstől, mert személyes jelenléte révén sok benyomást és emléket őrzött, ezért hosszú levélben tett eleget a felkérésnek. Írása mindmáig a leghitelesebb korabeli beszámoló a dél-baranyai reformáció terjedéséről, ugyanis még alkalma volt azokkal a tisztes öregemberekkel találkozni, akik szemtanúi voltak Sztárai Mihály prédikátori tevékenységének.

Laskai Sándor. A XVI–XVII. században a Drávaszög egyházi tekintetben a nehezebben fegyelmezhető helyek közé tartozott a gyakran ellenőrizhetetlen hódoltsági viszonyok miatt. Emiatt az eklézsiák szolgálatában állók közül akadtak némelyek, akik a zavaros helyzet kihasználásával, s nem a gyülekezetek építésével voltak elfoglalva. Közöttük Laskai Sándor neve is fel-felbukkan, aki korának szokása szerint nevét szülőhelye után vette fel. Nem tudjuk, hogy mikor született, és azt sem, hogy megfordult-e külhoni egyetemen. Az viszont ismert, hogy 1624. május 16-án a körmendi zsinaton somogyjádi lelkésszé szentelték.

Fennmaradt leveleiből lehet következtetni életéről: a zsinatok szigorú tiltása ellenére prédikátori szolgálata mellett kereskedelmi ügyletekbe bonyolódott. Hetekig elhagyta gyülekezetét, és többnyire a szülőföldjén, Laskón és környékén fordult meg. Jól ismerte a helyi viszonyokat, eligazodott a hódoltsági terület zűrzavarában, ahol a falvak mind a magyar királynak, mind a török szultánnak adóztak. Beszélte a latin nyelvet, valamint a törököt, ez lehetővé tette az oszmánokkal való érintkezést. Üzleti tevékenysége kalmárkodásból állt, árukat szerzett be megrendelőinek, valamint megbízásokat teljesített. Emellett még hírvivéssel foglalkozott, magyarán szólva kémkedett. Igyekezett megfigyelni a török hadi készülődéseit, és arról rendszeresen híreket továbbított pártfogóinak. Még török és magyar rabok kiváltásával is foglalatoskodott.

Halasi Bálint. A valamikori debreceni diák 1626. július 12-én subskribált. Életéről keveset tudunk. Lampe szerint 1642-ben a mohácsi egyházmegye esperese, 1645-től a laskói gyülekezet lelkésze és püspök. 1647. augusztus 16-án latin nyelvű levelet írt Patai P. Sámuel tolnai espereshez, amelyben fontos adatokat közölt a baranyai egyházak történetéről. Kiváló egyházkormányzóként, buzgó igehirdetőként és jó tollú íróként jellemzik. Laskónak ő volt a negyedik és egyben utolsó püspök-papja.

Újlaskói (Laskói Új) Lőrinc. Laskói Lőrinc püspök fia volt, Debrecenben tanult, ahol 1660-ban szubskribált. Egy ideig contrascriba, majd szenior, azaz a tanulóifjúság képviselője, az önkormányzati ügyek intézője a debreceni Református Kollégiumban. Az volt a feladata, hogy kapcsolatot tartson a rektorok, professzorok és a diákok között. 1669 júliusában debreceni tanári állást töltött be, ezt onnan tudjuk, hogy több Leydenben tanuló volt cívis városi diák neki ajánlotta disputációját. 1677-ben szentesi, 1686-ban hódmezővásárhelyi lelkésznek választották. Jeles orientalistaként is számon tartották.

Asztalos Botos János. A nevezetes laskaiak között nevét nem prédikációk vagy tudós könyvek őrizték meg, hanem két keze munkája. Nemes faragások, színpompás festett fakazetták dicsérik szakmai jártasságát. A laskói egyházi iratokban a neve 1803-ban bukkant fel először. Itt talált átmenetileg otthonra, és a gyülekezet számára tíz esztendeig javítgatta, készítette a padokat, templomi berendezési tárgyakat. Munkájával elégedettek voltak, ám lassúságára többször is megjegyzést tettek. A díszesen faragott bejárati ajtó, a kar remekül kifestett lapjai mellett idejéből már nem tellett, hogy a kar alatti fakazettákat teleálmodja szebbnél szebb képekkel.

A híres asztalosmester legszebb munkái a szlavóniai Harasztiban és Rétfaluban (ma: Retfala) maradtak fenn a református templomban. Az előbbi településen az Isten házában a kar famennyezetét huszonhat kazettából állította össze, és 1788-ban a népi díszítőművészet minden ékességét ráfestette a deszkalapokra.

Legszívesebben alkalmazott motívumai közé tartoztak a reneszánsz ízlésvilágot visszatükröző kacskaringós levelek és a geometrikus formák közé zárt stilizált virágok. Bonyolult kúszó ágak, indák sűrűn hálózzák be a lapokat. A legbelső kazetták egyikén csodálatosan szép, jelképes galambábrázolás látható.

A környéken kevés tárgy őrzi a XVIII. század egyszerű falusi művészeinek tudását, azokét, akik a jobbágyparasztként többet szerettek volna adni közösségüknek. Rájuk bízták a templomok berendezésének elkészítését, a kazetták kifestését. Ők voltak azok, akik a gazdag díszítések virágait szerényebb formában a falusi lányok ládáira, szekrényeire, ágyaira is ráfestették. Egyik legkiválóbb drávaszögi képviselőjük Asztalos Botos János.

Ách László. Kecskeméten született 1789-ben. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végezte, majd a debreceni teológiai főiskolára iratkozott, „hol a bölcsészeti osztályba tartozó és papi hivatal folytatására szükséges tanokat szép előmenetellel sajátjává tevén, midőn iskolai folyamát tökéletesen bevégezte volna, az 1811-dik évben a Bács-megyében kebelezett ó-moroviczai gyülekezetben létező ref. iskola igazgatására kibocsáttatott” – írta róla az egyházi sematizmus. Három éven keresztül rektorként munkálkodott, majd Bécsben tanult tovább. A halasi „fényes gyülekezet” 1814-ben hívta meg lelkipásztorául. Egy évet töltött ott segédlelkészként, majd a következő évben Bellye népe kérte fel prédikátorának. Hat év múlva, 1821. május 1-jén költözött Laskóra, ahol rendes lelkésszé választották. Egyházi jegyző 1834-ben. Esperes 1839-ben. Aránylag fiatalon, 57 évesen hunyt el Laskón, 1846. január 13-án. Gyermekei közül, Gedeon és Zsigmond követte a papi pályán.

A legkiválóbb drávaszögi lelkészegyéniségek egyike. Nemcsak egyházi szolgálata volt eredményes, hanem közösségformáló ereje is hatásos. Amikor Laskóra érkezett, elrendelte – ez korábban nem volt szokásos –, hogy a török feletti 1456. évi nándorfehérvári győzelem emlékére minden délben harangozzanak. A település múltja iránt sem volt közömbös. Nyolc fólióra, az 1821-ben általa beszerzett protocollum első lapjaira jegyezte le Laskó történetét.

Ács Gedeon. Igazi európai ember. Laskón, Debrecenben, amikor a sors Törökországba, Amerikába vetette vagy utolsó éveiben, Csúzán, mindig megmaradt európai műveltségűnek és gondolkodásúnak.

1819. augusztus 31-én született Bellyén. Két év múlva Laskóra költözött szüleivel, ahol édesapja, Ách László lelkészként működött. Kecskeméten és Debrecenben hallgatott teológiát. 1839-től lelkész apja mellett tanító Laskón, 1845-től a megüresedett papi állást töltötte be. Az 1848–1849. évi szabadságharc idején ellenállásra, a Habsburgokkal szembeni harcra biztatta a környék lakosságát.

A forradalom leverése után az osztrákok elfogták és bebörtönözték. Csak híveinek jótállása mellett bocsátották szabadon, de nem érezte magát biztonságban. Csatlakozott a menekültek csoportjához, és a külföldre emigráló Kossuth mellé szegődött. Tábori lelkésze lett, elkísérte kis-ázsiai útján, majd Törökországból az Egyesült Államokba költözött. Tíz évnél hoszszabb amerikai hányódás után, 1861 februárjában indult haza. Pesten rideg fogadtatásban részesült. „Ha valahol, Pesten ruha teszi az embert” – írta feljegyzéseiben. Lekezelően bántak vele, sőt bűnéül rótták fel, hogy elhagyta Magyarországot.

Rövidesen Laskóra utazott, ahol egykori hívei nagy örömmel fogadták, azonban sok protestálás ellenére, mégsem foglalhatta el régi állását a bujdosó. Csúzára költözött, ahol haláláig – 1887. november 12-ig – magányosan, de békében és nyugalomban élt.

Az emigráció irodalomtörténetírása mostohán bánik szellemi tevékenységével. Naplói – melyek jelentőssé teszik számunkra – 1925-ben kerültek elő. Kilenc kötetet az Országos Széchényi Könyvtár – akkor még a Magyar Nemzeti Múzeum Kézirattára – vásárolt meg, 1957-ben a gyűjtemény egy újabb darabbal gyarapodott. Az előbbieken kívül a szegedi Móra Ferenc Múzeum is őriz három kötet naplót. Kutatásaimmal újabb négy kötetet sikerült felderíteni, amellyel tizenhétre gyarapodott az Ács-naplók száma. Terjedelmük együttesen csaknem ötezer lap.

Első ismert feljegyzéseit 1844 és 1845 között kezdte írni Laskón. „A legkülönneműbb jegyzetek, anekdoták, versek stb. lesznek tartalma ezen füzetnek” – olvasható bevezetőjében. Ezt a munkát többször abbahagyta, az irkák nagy része elkallódott. 1856-tól készített újra feljegyzéseket. Az emigrációban a szülőföld utáni vágy ösztönözte, hogy tollat ragadjon, és megörökítse a látottakat, papírra vesse gondolatait.

A tengerentúlról épségben hazakerült naplói máig forrásértékűek. Hatalmas ismeretanyagot, számtalan megfigyelést jegyzett le művelt, tudós szerzőjük. Írás közben mindig megőrizte érdeklődését, tárgyilagosságát és alaposságát. Amerikai élményeit – az elnökválasztástól a déli nagybirtok rabszolgamunkára alapozott termelésének ismertetéséig – élethűen rögzítette. Élményeit, megfigyeléseit a divatról, a szokásokról, a politikai életről, a legváltozatosabb témákról olvasmányosan jegyezte le. Sok újonnan megjelent könyvet is elolvasott. Véleményét és a magyar művekkel kimutatható párhuzamokat is megörökítette. Naplólapjairól a XIX. századi Amerika sokszínű, tarka képe kerekedik ki. A Dráva vidék falvairól és embereiről, népi életéről is meglepő hitelességgel és teljességgel szól.

Ács Gedeon följegyzéseinek létrehozóját a házat építeni szándékozó emberhez hasonlította, aki lassan gyűjtögeti az anyagot. Egyik évben vályogot, a másikban fát vesz, majd az időközben szétmállott vályog helyett újat ver, de az építést mindig halogatja. Valahogy ő is így volt az írással. Lelkiismeretesen jegyezgetett talán azzal a szándékkal, hogy egyszer a sokféle följegyzésből egységes munkát ír. „Parvula (nam exemplo est) magni formica laboris ore trahit, quodcunque potest, atque addit acervo quem struit”, azaz a kis hangya, amely például szolgál, sokat dolgozik, szájával hordozza, amit csak tud, és a rakáshoz teszi, amelyet épít – idézte Horatiust egyik naplójának címlapján. Ács szorgalma is ezzel mérhető. Ma is áll és hozzáférhető a horatiusi „rakás”, amelyből Ács Gideon – miként a nevét írta – házat szándékozott építeni. Aki rátekint, sok ékességet talál benne.

Ács Zsigmond. Laskón született 1824. április 24-én. A szülői házban édesapja, Ách László révén korán megismerkedett az irodalommal, hiszen otthonukba rendszeresen eljutottak a kor nevezetes folyóiratai és művei, Petőfi, Erdélyi János, Czuczor Gergely és mások munkái. A szigorú nevelési elveiről ismert apa gyermekét teológiai pályára szánta, és fiát Kecskemétre irányította jogi és teológiai tanulmányokra. „Legalsóbb iskoláimat kezdtem szülőhelységemben, Laskón, folytattam Kis Kun Halason (6 évig), s bevégeztem a Kecskeméti reform. Collegiumban, hol szinte 6 évig tanultam” – írta önéletrajzában.

Már szeniorkorában tanított. 1848-tól, a forradalom kitörésétől kezdve kecskeméti főiskolai tanár. Amikor az iskolában megszűnt a tanítás, Laskóra költözött, ahol 1850-ig élt. Tanári pályáját Nagykőrösön folytatta, amikor ott tartózkodott a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak csaknem fele. Pályatársa volt például Arany János. Az 1851-ben újjászervezett nagykőrösi gimnáziumban a görög nyelv és irodalom tanáraként fejtett ki értékes tevékenységet. Pedagógiai munkásságában jelentős, hogy az Organisations Entwurf alapján Mentovich Ferenccel, Kiss Lajossal és Szász Károllyal kidolgozta a tanrendszert és az iskolai törvényeket.

A nagykőrösi főgimnázium történetében a következőket jegyezték le róla: „Pontos és lelkiismeretes tanár volt. Emellett tudományos míveltsége, különösen nyelvismerete, a mennyiben 14 élő és holt nyelvet értett és beszélt, nem szorítkozott csupán csak az iskolai előadásokra. Ő is egyike volt azon férfiaknak, akik a nagykőrösi Athenaet alkották.” Nagykőrös után Foktőn, majd 1874-től szülőfalujában volt lelkész haláláig. A halálozási anyakönyv tanúsága szerint 1898. február 14-én hunyt el, a lexikonok tévesen tüntetik fel február 15-ét.

Különösen ritka, nagy nyelvismerete lehetővé tette, hogy irodalmi fordításokat készítsen. Shakespeare két művét magyarra ültette. A Velencei kalmár tolmácsolásának bírálatát Arany János vállalta. A klasszikus szerző drámáját a Nemzeti Színház 1877 és 1901 között 39-szer mutatta be. A Sok zaj semmiért fordítása 1886-ban jelent meg. Egyes adatok szerint elkészítette a Hamlet magyarítását is, ennek kézirata azonban mindmáig nem került elő. Prózafordításai közül jelentősebb Dumas Paul Jones (1804) című műve. A Franklin Társulat kiadásában jelent meg 1883-ban az ír nemzetiségű író, Oliver Goldsmith The Vicar of Wakefield című Európa-szerte ismertté vált idilli-szentimentális történetének magyar változata A wakefieldi pap címmel. A francia Bernardin de Saint-Pierre Paul et Virginie munkájának magyar fordítását Pál és Virginia címmel 1855-ben jelentette meg. A mű két gyermek érzelmes idilljét rajzolja meg, akik egy távoli egzotikus szigeten, paradicsomi körülmények között élnek egymásért. Versek tolmácsolásával is jelentkezett a korabeli újságokban: a Hölgyfutárban, Jókai Mór Délibábjában, a Koszorúban és a Fővárosi Lapokban.

Ács Zsigmond élete és munkássága a korabeli vidéki értelmiségi sorsának példája. Élete delén a a fővárostól távol fekvő helyet választotta azzal a kockázattal, hogy vállalta a későn értesültséget, a kirekesztettséget a napi irodalmi élet áramából. Ebben rejlett az oka annak, hogy tehetségétől és szándékaitól a teljesítménye messze elmaradt. Laskón, miként Lukácsy Imre írta krónikájában: „egyszer tűzi fáért, máskor kályháért s egyéb ilyen kicsinyes dolgokért kell perlekednie az elöljárásággal”. Mindezek ellenére hite és munkakedve töretlen volt, és közvetítette azt, amit Európában jónak és termékenyítőnek tartott.

Baranyai Júlia. Eredeti vezetékneve Schneider, a baranyai Monyoróson született 1906. március 30-án. A középiskolát Pécsett végzi, egyetemi tanulmányait Belgrádban folytatta latin, illetve magyar szakon. Tanári oklevelének megszerzése után Szerbiában, Čačakon kezdett tanítani 1931-ben. A második világháború befejezését követően tért vissza a Drávaszögbe, Vörösmartra. Évtizedekig tanította a magyar kisiskolásokat az anyanyelv szépségére, szeretetére és megbecsülésére. Olyan tanár volt, aki még az óráján elkobzott levélkéket is gondosan kijavítva adta vissza diákjainak. Szabad idejében a táj múltját kutatta. Először lapokban közölte folytatásokban helytörténeti és művelődéstörténeti írásait. Laskói tárgyú közlései Gyertyafény címmel Ausztriában füzet formájában is megjelentek. E könyvecskéje őt is lélekben laskaivá avatta, ez volt az alapvetése a Vízbe vesző nyomokon című, nehezen meghatározható műfajú kötetének.

Olyan utakon indult el, amelyek már nem sokáig maradnak fenn, feledésbe merülnek ugyanúgy, mint a könyvének címválasztását ösztönző és a fedőlapra került fénykép vízbe vesző keréknyomai. Művében a filológus, a helytörténész tárgyilagossága, a vidék szerelmesének lírai futamai, Krúdyt idéző hangulatai keverednek. Nemcsak az addigi ismerteket gyűjtötte össze, hanem az

irodalomtudományt is gazdagította a Shakespeare-fordító Ács Zsigmond, a naplóíró Ács Gedeon, a Laskaiak és mások munkásságának felvázolásával, életük ismeretlen mozzanatainak felderítésével. Könyve két kiadásban jelent meg (1976., 1977.). Schneider Júlia – írói névként a Baranyait vette fel a táj iránti hódolata és ragaszkodása jeléül – életvitele a latin egyszerűségen alapult. 1982. február 12-én hunyt el. Munkássága „nem veszik vízbe”, erről a vörösmarti helytörténeti gyűjtemény is gondoskodik.

Tálasi István. A néprajzkutató, a neves tudós 1910. július 2-án született Laskón. Szüleivel rövid ideig maradt a faluban, családjával együtt elköltözött innen. Egyetemi tanulmányait az Eötvös Kollégiumban kezdte, Györffy István növendékeként került kapcsolatba a néprajzzal. Hódmezővásárhelyi tanárkodásától foglalkozott az alföldi népélettel, a Kiskunsággal. 1949-tól Budapesten tanár, két év múlva az ELTE tárgyi néprajzi tanszékvezető professzora. 1976-ban az MTA levelező tagjává választotta.

Mindig nagy szeretettel gondolt vissza szülőföldjére, 1978-ban nyilatkozta: „Elhomályosodó emlékeim vannak a gyermekkoromról. Laskón születtem, de neveltetésem az Alföldön, a Kiskunságban történt. Ezt az utat, összefüggéseit szoktam érvényesíteni tudományos munkásságomban is. A baranyaiak a XVII. század fordulóján nagy számban menekültek el a török elől, s a menekülők sokaságát fogadta be a Kiskunság is. A Kiskunságba nagyszámú baranyai család költözött… Elsősorban anyai ágról kötnek mély gyökerek a Drávaszöghöz. Szülőfalum sok kulturális értéke mai napig nagy hatással van rám”. Tálasi István 1984. április 17-én hunyt el Budapesten.

(Ách László: Laskó krónikája. (kézirat, másolata a szerző gyűjteményében.) 1821. Ács Tivadar: Kossuth papja, Ács Gedeon. Budapest, 1921. Ádám Gerzson: Nagykőrösi Athenas. Nagykőrös, 1904., Bakóczi János: A debreceni ev. reform. főiskola növendékeinek betűrendbe szedett névmutatója 1588-tól 1791-ig. Készít. Bakóczi János a hajdu-böszörményi ev. ref. egyház egyik lelkipásztora, 1887. Balázs László: Laskai Sándor református prédikátor levelei 1640– 1657. In: Egyháztörténet, 1958. 1. 303–340.p., Baranyai Júlia: Gyertyafény. Laskó, egy régi magyar falu krónikájából. Sziget (Ausztria), 1961., Uő.: Vízbe vesző nyomokon. Fejezetek a Drávaszög történetéből. 2. bővített kiadás. Forum, Újvidék, 1977. Bécsy Tamás: A Baranyai-háromszög a XVI. század magyar irodalmában. – In: Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyv 3., Eszék, 1981, 233_252. p., Bayer József: Shakespeare drámái hazánkban. Budapest, 1909., Bernardin de Saint-Pierre: Pál és Virginia. Ford. Ács Zsigmond, est, é. n., Bogáti Péter: Mihelyt gyertyámat eloltom… Bostoni jegyzetek 1856–1863. Gondolat, Budapest, 1989. Dézsi Lajos: A Lugossy-codex és kiadatlan versei. In: Magyar Irodalomtörténeti Értekezések 11. Budapest, 1915., Esze Tamás: Sztárai Gyulán. In: Könyv és Könyvtár, IX. évf., Debrecen, 1973, 89–194. Feleki József: Foktő község és a ref. egyház múltja. 1881. Földváry László: Szegedi Kis István élete s a Tisza–Duna mellékeinek reformációja. Budapest, 1894. Uő.: Adalékok a Dunamelléki ev. ref. egyházkerület történetéhez I–II. Budapest, 1898. Goldsmith Olivér: A wakefieldi pap. (Ford. Ács Zsigmond.) Budapest, é. n. Holl Béla: Egy ismeretlen középkori iskoláskönyv és magyar verses nyelvemlék 1433-ból. In: Magyar Könyvszemle, 100. évf., 1984., 1–2., 3–23., Horváth Richárd: Laskai Ozsvát. H. n. 1932. Kathona Géza: Fejezetek a török hódoltsági reformáció történetéből. Akadémiai, Budapest, 1974. Lábadi Károly: Látogatóban Tálasi Istvánnál. In: Magyar Képes Újság, XXVII. évf. (1978), 12. Uő.: Laskaiak. 2., bővített kiadás. Eszék–Laskó, 1984. Uő.: Meg vagyok én búval rakva. Ács Gedeon élete és néprajzi feljegyzései. Forum–Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1992. Lampe, Friedrich Adolf: Historia Ecclesiae Reformatae in Hungaria et Transsylvania. Utrecht, 1728., Mátai Mária: Első magyar nyelvű verses imádságunk. A Laskai Sorok (1433). Universitas, Budapest, 1987. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái I–XIV. Hornyánszky Viktor Könyvkereskedése, Budapest, 1905. Sztárai Mihály: História Perényi Ferenc kiszabadulásáról. (Vál., gond., bevez. Téglásy Imre.) Szépirodalmi, Budapest, 1985. Thury Etele: Iskolatörténeti adattár. Pápa, 1908. A Dunántúli Református Egyházkerület története I–II. Kalligram, Pozsony. Zombori István: A múlt századi Amerika – magyar szemmel. Ismeretlen kézirat a Kossuth-emigrációból. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged, 1976–77/1., 325– 364. p. Zsinka Ferenc: A wittenbergi egyetem magyarországi hallgatóinak névsora 1601–1812. In: Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár XI. évf. (Szerk.: Zsinka Ferenc.) Budapest.