Megyeszékhelynyi ambíciók
Megyeszékhelynyi ambíciók
Az 1766-os parasztmozgalmak arra kényszerítették az uralkodót, Mária Teréziát, hogy még az úrbéri rendelet 1767. évi kiadása előtt, már 1766 őszén Győry Ferenc helytartósági tanácsos vezetésével kezdeményezze az egységes urbárium bevezetését Tolna megyében. A Mercy-uradalom falvainak panaszaival 1766. október 7.–október 25. között foglalkozott a Győry vezette bizottság. Ennek keretében felülvizsgálták az eddig kötött szerződéseket, majd azokat 1766. december 15-én jóváhagyásra az uralkodó elé terjesztették, aki a következő év február 7-én küldte vissza a revideált szövegeket. (Közben, január 23-án megjelent a királyi rendelet az úrbérrendezés általános elveiről, így a két eljárás gyakorlatilag összefolyt.) 1767. október 20-án jelentették be a megyei közgyűlésen, hogy a szolgabírák munkájukat befejezték, elvégezték az előírt vizsgálatokat, összeállították a tabellákat, majd az egységes normaszöveg alapján megköttettek az új szerződések az uradalom és az egyes jobbágyfalvak között.
A rendezés Kölesd esetében 35 12/32 egész telek jobbágyföldet állapított meg, ez a terület 133 telkes jobbágy között oszlott meg, azaz egy jobbágyra átlagosan 0,26 telek jutott. Az átlag jelentős eltéréseket takart. A 24 fő 1/8 telkes mellett a derékhadat a 88 fő 2/8 telkes alkotta, 3/8 telkes egyetlenegy volt, míg a felső réteget a hűszfőnyi 4/8 telkes képezte. Az úrbéresek számát 21 házas és 16 házatlan zsellér tette teljessé. Mivel a község szántóit az I. osztályba sorolták, ezért egy telekhez 22 hold tartozott. A kölesdi rétek besorolása nem volt ennyire kedvező, III. osztályúnak minősülvén 12 kaszás járt egy-egy telek után. Ezt egész telkenként egy hold beltelek egészítette ki. Kölesd úrbéri tabellájába összesen tehát 778 hold szántó és 425 kaszás rét került be.
Az előzmények ismeretében talán nem meglepő, hogy az új állapot nem a valós helyzetet tükrözte, hanem közel egyéves, a háttérben zajló alkudozások, aggodalmak, félelmek és ügyeskedések eredménye. Gyakorlatilag a jobbágyok az uradalommal összejátszva a vármegye ugyancsak földbirtokos tisztségviselőinek asszisztálásával a tényleges földmennyiség felét vallották be, a másik felét ezzel kivonták az állami adózásból. Az e tekintetben fennálló érdekközösség volt az alapja az egymással szembenálló uradalom és jobbágyai cinkosságának.
Ennek következtében a jobbágyok által teljesített szolgáltatások sem feleltek meg a hivatalos urbáriumban szereplőknek. Az uradalom és a jobbágyok által a hatóságok kizárásával kötött megállapodásban foglalt szántó mintegy 1050 holdat tett ki, többet a hivatalos urbáriumnál, de kevesebbet a ténylegesen birtokoltnál. Mivel a terheket arányosan az úrbéri rendeletben foglaltakhoz szabták, ez egyszersmind azt is jelentette, hogy a jobbágyok kénytelenek voltak beletörődni terheik lényeges emelkedésébe. Egy egész telek után ugyan 22 helyett 30 hold szántót kaptak, ám az érte járó igás robot sem 52, hanem 66 nap lett. Ugyanakkor az uradalomnak Kölesden nem lévén saját kezelésű birtoka (allódiuma) nem tudta volna felhasználni a hirtelen ugrásszerűen megemelkedett ingyenmunkát. Így egy egész telek után csak nyolc nap igás vagy 16 nap kézi robotot vett igénybe, a fennmaradó részt pénzen válttatta meg, telkenként hat forint harminc krajcárral. A kisházasok egy napot robotoltak, s a fennmaradó 17 napért két forint megváltást fizettek. A természetbeni szolgáltatások is igazodtak az urbáriumhoz: a terményeknek és a bornak a kilencedét adták be. A fentieket a jobbágyok és kisházasok által egységesen fizetett egy forint cenzus egészítette ki.
Bizonyos jogokat a város mint testület maga is élvezett, huszonöt forintért bérelte a halász- és rákászvizeket, tíz forintért saját célra pálinkafőzőt is fenntarthatott. A kocsmáltatás joga az eredeti egy évvel szemben az országos gyakorlatnak megfelelően fél évre korlátozódott. Mivel – mint már érintettük – Kölesd határában nem volt erdő, az uradalom máshonnan biztosított épület- és tűzifát a helyi lakosságnak. Kisebb javítások elvégzéséért cserébe ingyenes átjárást engedélyezett a kölesdiek számára a vámgáton.
A megállapodás nem sokáig maradt érvényben. Az úrbéri szerződés módosítását az új tulajdonos, gróf Apponyi kezdeményezte. Nyilván a terjeszkedő allódium munkaerőszükségletének biztosítására 1794-től a robot nagy részének pénzbeli megváltása helyett áttértek annak tényleges beszolgálására. A paraszti földek elleni átfogó támadás első lépéseként gróf Apponyi Antal György 1783-ban szerződést kötött Ferdinand Pichler földmérővel a hőgyészi uradalom feltérképezésére. Kölesd esetében erre 1798-ban került sor. Az eredmény bizonyára még az uradalmat is meglepte. Kiderült, hogy a jobbágyok mintegy kétszer annyi földet birtokolnak, mint amennyi az úrbéri tabellában áll. Így például Kanis János 5,5 hold helyett 13 2/8 holdat művelt, Zsebe Ferenc 11 hold helyett 28 5/8 holdat. Apponyinak azonban nem állt szándékában elvenni a mezővárostól 1200 hold szántót – ennek megmunkálására sem eszközei, sem emberei nem voltak. Terve ennél lényegesen egyszerűbb volt. Úrbérrendezéssel – azaz a földek kisajátításával – fenyegetve rábírta a kölesdieket, hogy járuljanak hozzá az eddigi terhek emeléséhez. Az új megállapodás szerint a rovatos összeírásba továbbra is csak a földek felét vették be, viszont a feleslegnek mondott hányad után az eddigieken kívül további ingyenmunkát kellett vállalniuk: egy hold szántó után két nap, egy kaszás rét után pedig egy nap kézi robotot. Az új megállapodást a mezőváros sikerként könyvelte el, de a jobbágyok jogilag alá nem támasztott birtoklása miatti kiszolgáltatottság nem szűnt meg, alkalmat adva az uradalomnak arra, hogy immár ne a terheket emelje viszonylag szerény mértékben, hanem a határ további részére is rátegye kezét.
Az 1798-ban kötött béke a földesúr és a mezőváros között egy évtizedig tartott. Akkorra az uradalom, kihasználandó a kibontakozó gyapjúkonjunktúrát, birkákkal árasztotta el az addig kizárólag az úrbéresek által használt közös legelőt. A juhok kiszorították onnan a jobbágyok marháit, így a parasztok kénytelenek voltak otthon, istállóban takarmányon vagy idegenben, például a Sárközben bérelt legelőkön tartani állataikat.
A külterjes gabonatermelésen és a legeltető állattartáson alapuló gazdálkodás hagyományos rendjét felborulással fenyegető uradalmi törekvések ellen küzdve kapóra jött az 1836. évi törvény, amely az érdekeltek megállapodása révén lehetővé tette a közös legelő felosztását a földesúr és az úrbéresek között. Kölesd még abban az évben kezdeményezte is az eljárás megindítását, ám a legelőfelosztásra a jobbágyfelszabadításig nem került sor. A közös legelő fokozódó igénybevétele mellett az Apponyi grófok főként az úrbéres járandóságon felüli réteket igyekeztek megszerezni. 1836-ra elvesztették a Hosszú-szigetet, a Lapos-rétet, a város rétjét, amelynek termése addig a beszállásolt katonaság tartását szolgálta.
Megvonva a XIX. század első felében lezajlott, a gazdálkodás feltételeiért folyó küzdelem mérlegét a jövő szempontjából legfontosabbnak az bizonyult, hogy az unokák nemzedékének nem sikerült jóvátennie az ősök hibáját. Nem tudta úrbéressé nyilváníttatni a kezén lévő, ám tisztázatlan jogállású birtokrészeket. Ugyanakkor a kortársak ennél fájóbbnak ítélték azokat a veszteségeket, amelyeket a terjeszkedő uradalommal szemben elszenvedtek, holott a számszerű adatok korántsem mutatják olyan drámainak a mezőváros gazdálkodóinak helyzetét. Az úrbéresek szántója például az uradalmi földfoglalások dacára 1798–1848 között tovább növekedett, 1991 holdról 2263 holdra. Igaz, nem mondható el ugyanez a rétekről. 1798-ban az urbáriumban befektetett 425 kaszáson felül további 288 kaszást, összesen tehát 713 kaszást használtak. Az 1840-es évekre az úrbéres rétek nagysága 590 kaszásra csökkent. Egy kaszás rétet egy holdnak véve a kettő egyenlege azonban még így is 149 hold gyarapodást mutat, azaz az uradalom térfoglalása alapvetően nem a jobbágyok rovására történt.
A számokból adódik a következtetés: a XIX. század első felében még mindig voltak feltörésre váró parlag földek Kölesd határában, amelyek terhére egymással versengve földesúr és mezőváros egyaránt bővíthette gazdaságát. E két forrásra – a parlagföldekre és a parasztoktól elvett rétekre – támaszkodva az uradalom művelés alatt álló majorsági birtokát nulláról indulva 1818-ra 231 holdra, 1843-ra 431 holdra növelte.
Az uradalom ezzel a mezőváros szántói és rétjei körülbelül 1/7 részének birtokába jutott, jelenléte önmagában tehát nyomasztónak nem mondható. A mezőváros lakosságát mégis nyugtalanította, mivel az addig kizárólagos területének tekintett viszonylag szűk határon – ha szerény mértékben is – osztozkodnia kellett földesurával.
A helyzet szorító voltát jelzi, hogy egyedülálló módon a telkesek, azaz a ténylegesen gazdálkodók száma 1773–1845 között gyakorlatilag nem emelkedett, s ezzel az egy paraszti háztartásra jutó szántó nagysága valamelyest növekedett is. A szerény mértékű népességgyarapodás a zsellérek számát növelte, akik a jelek szerint az örökösödési rend folytán nem részesültek a családi gazdaságból, s a megmunkált területek gyarapodását sem tudták önálló gazdaság létesítésére felhasználni.
Jobbágyok és zsellérek száma a XVIII–XIX. század fordulóján
Év
|
Telkes
|
Kisházas zsellér
|
Házatlan zsellér
|
|---|---|---|---|
1773
|
141
|
43
|
42
|
1817
|
140
|
102
|
21
|
1818
|
139
|
94
|
20
|
1828
|
139
|
111
|
15
|
1845
|
147
|
111
|
11
|
Egy tipikus gazdaság Kölesden körülbelül tizenhárom hold szántóból, négy kaszás rétből s néhány kapás szőlőből állt. Ez a méret megfelelt a jobbágytelek a szükségletek és a lehetőségek között egyensúlyozó optimumának, vagyis már képes volt szűkösen eltartani egy családot, de megművelése még nem igényelte külső munkaerő igénybevételét. Ez a körülmény egyben magyarázattal szolgál arra is, hogy miért állták kérlelhetetlenül útját a telkes háztartások a további birtokosztódásnak. E törekvésükben számíthattak az uradalom támogatására is, amely nem volt érdekelt életképtelen törpebirtokok kialakulásában.
Az 1798. évi alkunak köszönhetően évi 8460 napra nőtt a mezőváros által teljesítendő robot mennyisége. Ennyi időt nem lehetett a helyi kisméretű majorságban ésszerűen hasznosítani, így a kölesdiek Sárszentlőrincre és Pálfára jártak fuvarozni, Egresre (Rácegresre), Nagytormásra pedig szántani. Nem csupán az úrdolga helyszíne váltott ki ellenkezést Kölesden, hanem azok a kísérletek is, amelyekkel terményadójukat, robotjukat igyekezett növelni az uradalom.
Az úrbéresek a rájuk nehezedő fokozódó terhekért az uradalom tisztjeit, a prefektust, a tiszttartót, a kölesdi ispánt tették felelőssé, s naiv módon a távol élő, gyakran évekig nem látott földesuruktól vártak orvoslást sérelmeikre, holott éppen a Bécsben vagy diplomataként más európai fővárosokban élő családtagok fokozódó pénzigénye nyilvánult meg az egyre növekvő követelésekben.
A nagy múltú, a magyar arisztokrácia vezető famíliáihoz tartozó grófi család, az Apponyiaké 1773-ban vásárolta meg Mercy-Argenteau Florimundus Claudiustól a hőgyészi uradalmat. Mercy Mária Terézia diplomatájaként távol élt Magyarországtól, érzelmi szálak nem fűzték az országhoz. 1771-ben engedélyt kért Mária Teréziától, hogy hőgyészi uradalmát eladhassa, s annak árán visszavásárolhassa az Argenteau családi birtokot. A Párizsban tartózkodó Mercy meghatalmazottja, Dunckel Fülöp 1772. november 21-én kötötte meg a szerződést a vevővel, gróf Apponyi Györggyel. A megállapodás szerint a vételár hétszázezer forint volt, amely egyebek beszámításával végül hétszázharmincezer forintra emelkedett. Az első részlet kifizetésére 1773. január 1-jén került sor, s ebben az évben lépett Apponyi ténylegesen is a hatalmas, mintegy 125 ezer hold terjedelmű uradalom birtokába.
Bár György az eberhardi uradalmat is megszerezte, birtokainak súlypontja Tolna megyébe helyeződött át. A megye Eszterházy herceg mögött második leghatalmasabb birtokosaként György, majd fia Antal György a megye főispánja lett. Leszármazottaik pályája azonban – az uralkodóház elkötelezett híveiként – ennél is magasabbra ívelt. Antal György három fia közül Antal 1825-ben a Habsburgok párizsi követe lett, majd fia, Rudolf lépett a helyére. Unokatestvére, György az 1840-es években magyar kancellárként az adminisztrátori rendszer bevezetésével szerzett kétes dicsőséget az Apponyi névnek.
1817-ben birtokosztály révén az addig egységes hőgyészi uradalom három részre oszlott. Az Apponyi Antal örökségéből szerveződő uradalom központja Kölesd lett. Aligha véletlen, hogy éppen erre a településre esett a választás. Bár úrbéres lakosságát a tapasztalt folyamat inkább nyugtalansággal és elégedetlenséggel töltötte el, az uradalom már a XVIII. század közepe felé szilárdan megvetette lábát a mezővárosban. Az uradalmi hierarchia alján álló hajdúk, csőszök mellett egy gazdatiszt is tevékenykedett Kölesden, az egész uradalmat irányító prefektus és a tiszttartó alárendeltségében működő ispán. Telepítése annak felismeréséből fakadt, hogy a hatvan–hetven kilométer hosszan elnyúló birtokláncolatot nem lehet egyetlen központból irányítani és ellenőrizni.
Kölesdet nem csupán fekvése predesztinálta az alközponti, később központi szerepkörre, már az 1770-es években jelentős uradalmi beruházások növelték a mezőváros jelentőségét a többtucatnyi település sorában. Az említett nagy vendégfogadón, megyeházán, vámházon és a nagy értékű malmon kívül itt állt az uradalom háromszintes, téglából épült, alápincézett, tízezer pozsonyi mérő gabonát befogadni képes magtára. 1818-ig, az uradalom felosztásáig pedig tovább bővültek a két pontra: a település központjára, illetve a peremén kialakuló majorra összpontosuló létesítmények. Az ispánház, a hajdúház mellett a juhászlak és a juhakol, a kádárház és műhely, az allodiális szőlőben épült présház és négy hosszú pince, a fatelep, a téglavető és a hozzá tartozó lakás arról árulkodnak, hogy az uradalom elsődleges funkciója, az úrbéresektől származó pénz-, termény- és munkajáradék behajtása mellett maga is aktív, a bevételeket növelő gazdasági tevékenységbe kezdett. Mindenekelőtt a jól jövedelmező juhtenyésztés és az uradalmi regálejogok hasznosítása (téglaégető, rév, bolt, mészárszék, kocsma, vendéglő, malom, pálinkafőzde) révén. A beruházások méretét jelzi, hogy Kölesden az uradalmi épületek becsült értéke 1818-ban kétszázezer forintot tett ki. (Összevetésül: gróf Széchenyi István ötvenezer forintot ajánlott fel 1825-ben az Akadémia alapítására.)
Az uradalom Kölesdre települt vezetése az elmérgesedett földesúr-jobbágy viszony közepette nehéz helyzetbe került. A mezőváros lakossága a túlerőben lévő, földfoglaló uradalommal szemben valóságos partizánháborút folytatott. Az éj leple alatt ellopták a gabonát a szérűről, kicsépelt gabonakévéket adtak le kilenced gyanánt, 1816-ban a tilalom ellenére leszüretelték a vörösborszőlőt, s ezzel lehetetlenné tették a szőlődézsma beszedését. Ellopták az allodiális szőlőből a lugasléceket, az urasági gyümölcsösből mázsaszám a gyümölcsöt, rendszeresen legeltettek az uraságnak az úrbéresektől elvett rétjein. A hajdúk, csőszök, gazdatisztek pedig tehetetlenül álltak a jelenség előtt.
Nemkülönben ellentmondásos volt a viszony a mezőváros és a vármegye között is. E hivatal testesítette meg számukra az államot, amely ugyan különféle terheket rótt ki rájuk, mégis tőle reméltek védelmet (többnyire hiába) a földesúri hatalommal és a katonaság garázdálkodásával szemben.
A Kölesd kedvező közlekedési helyzetéből fakadó nagy katonajárásról már szóltunk. A helyzet 1767–1848 között mit sem változott. Különösen élénk volt a mozgás a háborúk idején. A francia forradalom és a Napóleon elleni küzdelem éveiben a jobbágyok panaszaik szerint hetente három-négy napot is forsponttal töltöttek, tekintet nélkül a szezonális mezőgazdasági munkákra. Sőt a háborúban megsebesült katonák ápolására ispotályt is rendeztek be városukban, melynek fenntartásáról szintén a közösségnek kellett gondoskodnia. Sok gazda azzal bújt ki a terhes kötelezettség alól, hogy nem tartott lovakat. Bár a katonák szállításáért kaptak a kincstárból térítést, az – a beszállásoláshoz hasonlóan – nem fedezte a valóságos költségeket, s így egy járulékos, ráadásul aránytalanul kivetett adónemnek tekinthető. További veszteségeket okozott, hogy a rossz utakon, túlterhelt szekerekkel végzett fuvarozás gyorsan tönkretette jobbágyok silány lovait. Könnyebbséget jelenthetett volna, hogy 1815–1848 között a béke egy hosszú időszaka köszöntött be, ám már 1816-ban megszüntették a zombai stációt, így a kölesdieknek észak felé Simontornyáig, dél felé pedig Bonyhádig, illetve Szekszárdig kellett utasaikat szállítaniuk. Hiába ostromolta kéréseivel a mezőváros a vármegyét, az a forspont tekintetében hajthatatlan maradt.
Aligha növelte a protestáns magyar kölesdiek szemében az idegennek érzett hadsereg népszerűségét a katonák jogosulatlan követelőzése, erőszakos fellépése, amely nem kímélte a város bíráját, s nem volt tekintettel a vármegye tisztségviselőire sem. Így 1816-ban négy Kölesden átutazó, Tolnán állomásozó katonatiszt egyszerűen elvette a Cseh Ignác szolgabíró számára előkészített lovakat, a tiltakozó városbírót, Szabó Györgyöt pedig alaposan helybenhagyták. Az ilyen, a hatóságok tekintélyét aláásó akciókkal szemben a vármegye is tehetetlennek bizonyult.
A város igyekezett polgárait az erőszakos katonafogástól megkímélni. Ennek érdekében attól sem riadt vissza, hogy alkalmasnak tetsző átutazó idegeneket valamilyen ürüggyel elfogjanak, s őket állítsák katonának a helybeli fiatalok helyett. 1792-ben a húszéves, református, gyönki születésű Varga Mihályt azzal az ürüggyel tartóztatták le, hogy tizenkét darab sajtot lopott gazdájától. A szerencsétlen fiatalembert Hőgyészre kísérték az uradalmi ügyészhez azzal a kéréssel, hogy tartsa addig fogva, amíg a katonafogásra sor nem kerül. Azt azonban az elöljáróság sem tudta mindig megakadályozni, hogy a toborzók a helybeliek közül is elragadjanak valakit. A verbunk hírére a fiatal férfiak gyorsan elhagyták a községet, s a szőlőhegyen vagy a környező pusztákon húzták meg magukat, míg a veszély el nem múlott. A már besorozottak közül sokan megszöktek, s a helyi lakosság támogatásával évekig bujkáltak a környéken. A napóleoni háborúk miatt felduzzadt hadsereg utánpótlásának biztosítására így is számos kölesdi kényszerült katonának állni. 1800–1814 között 55 reformátust fogtak be, összességében közel száz kölesdi vérzett Európa csataterein a XIX. század első két évtizedében. Később a hatóságok a katonaállítás úgymond méltányosabb formájára tértek át, sorshúzással jelölték ki a rekrutákat, s egyúttal lehetőséget biztosítottak a jobbmódúak számára, hogy helyettest állítsanak maguk helyett.
Az uradalom, a vármegye, a katonaság nem Kölesd egyes lakóival, hanem a város vezetőivel, mindenekelőtt a bíróval állt kapcsolatban, rajta keresztül érvényesítették követeléseiket a mezővárossal szemben. A bíró szedette be az adókat, gondoskodott róla, hogy a fogatok a forsponthoz előálljanak, kiosztotta a katonák szálláshelyét, megsüttette az átvonuló katonák kenyéradagját, közmunkára, például út- és csatornaépítésre rendelt ki embereket, gondoskodott a rend és nyugalom fenntartásáról a településen. Ahhoz, hogy feladatát elláthassa, jelentős hatalommal ruházták fel. Megbírságoltathatta, sőt megbotoztathatta az engedetleneket, a súlyosabb cselekmények elkövetőit letartóztathatta és őrizet mellett Hőgyészre, az uradalmi börtönbe szállíttathatta, adótartozás fejében végrehajtást rendelhetett el. A bíró a bevételek mellett a város ingatlanait is kezelte, amely az idők folyamán a mezővárost mint jogi személyt a földbirtokos után a legnagyobb vagyon birtokosává tette. A hatszobás községházához kert is tartozott, a katonai terhek megkönnyítésére az uradalom harminc hold szántót, harminc kaszás rétet juttatott a községnek. Két ház állt a pásztorai rendelkezésére, bevételeit a malom és kocsma is növelte. Míg korábban a község bírái a református magyar lakosság köréből kerültek ki, az 1800-as években már német nevű bíróval is találkozunk, s arányos volt a képviseletük a tanácsban is. 1812-ben kilenc esküdt közül Rituper István, Rabenstein Gáspár, Kehl Gáspár képviselte a kisebbséget.
A település igazgatásáról, a vármegye szerepéről szólván írnunk kell egy meghiúsult esélyről, amely a mezővárost kevés híján a megye székhelyévé tette. A már említett vármegyeháza megléte is jelzi ez idő tájt a vármegye folyamatos jelenlétét Kölesden, amikor még a megye északi peremén elhelyezkedő Simontornya volt a székhelye. A község gondviselésére bízott épületben volt konyha, ebédlő, istálló, hintószín. 1766–67-ben az elöljáróság berendezésére egy nagy asztalt, 24 karosszéket csináltatott, s egy zöld cserépkályhát rakatott. Egy 1818-as leírás szerint a földszintes épület négy szobából, konyhából, kamrából, pincéből állt. A keleti oldalon csatlakozott hozzá az urasági magtár s két istálló a lovak és tehenek számára. Az építmény pénzben kifejezett értéke alapján mérete körülbelül egyharmad része lehetett a nagy vendégfogadóénak. Nem állt üresen, így 1776-ban partikuláris kongregációt, azaz kisgyűlést rendezett itt a megye. Istállójában ménlovakat tartottak, amelyekkel a környező községek parasztlovait kívánták nemesíteni. Így nem meglepő, hogy 1778-ban komolyan felvetődött a megyeszékhely áthelyezése Kölesdre, ám a döntés végül Szekszárdra esett. A két mezőváros között valóban sok volt a párhuzam. Mindkettő a Sárvíz partján feküdt, a Tolnai-dombság és a Mezőföld, illetve a Sárköz találkozásánál. A német és a magyar településterület határán terültek el, de túlnyomóan magyar volt a lakosságuk. Kölesd mellett szólt, hogy a megye középpontjában épült, s jó közlekedési adottságokkal rendelkezett, ellene, hogy lakossága protestáns volt, s lélekszáma is alacsonyabb, mint Szekszárdé. A döntés nyomán a megye visszavonult Kölesdről, az épület az uradalom tulajdonába ment át, s 1818-ban már szerepelt a birtok megosztásakor készült vagyonleltárban. Az elszalasztott lehetőség nyomán Kölesd egy maradt a többtucatnyi közepes nagyságú Tolna megyei település közül, amelynek boldogulása azon múlott, képes lesz-e az 1848-ban beköszöntő új, polgári korszak kínálta esélyek megragadására.
A XIX. század első felének gazdasági fejlődése és ezzel párhuzamosan a reformkor politikai erjedése nem volt ugyan képes a feudális rend gyökeres átalakítására, ám előkészítette a talajt az 1848-as polgári forradalom számára, amely egy csapásra elhárított számos, az ország polgári fejlődésének útjában álló akadályt. Közülük is legfontosabb s Kölesd lakosságát legközvetlenebbül érintő változás a jobbágyfelszabadítás volt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a parasztok immár az általuk birtokolt úrbéres földek tulajdonosaivá váltak, mentesültek az eddig hozzájuk kapcsolódó mindenféle teher alól. A földesúr nem csupán e földeket vesztette el, hanem a polgári jogegyenlőség megteremtésével alattvalói feletti bírói hatalmát is.
Az Európa-szerte kirobbanó felkelések által ösztönzött pesti forradalom 1848. március 15-én tört ki. Hatására a Pozsonyban ülésező magyar országgyűlés gyors ütemben szavazta meg a polgári átalakulást és a nemzeti függetlenséget szavatoló törvényeket. A megrendült birodalom vezető körei meghátráltak, s úgy tűnt, semmi sem áll a győzelem útjában. Bár az események híre viszonylag gyorsan terjedt, a megyeszékhely, Szekszárd csak tíz nappal később reagált, kihirdetve a változásokat, nyugalomra intve a népet. Kölesden március 27-én örökítették meg a református hitközség jegyzőkönyvében az eseményt. A presbitérium úgy döntött, hogy a forradalom emlékére lobogót készíttet „Éljen a Haza, éljen jó királya, béke rend és egyetértés” felirattal. A zászló valóban el is készült, és a templom tornyára tűzték ki.
A politikai programnak is beillő jelszó tükrözte az ország hangulatát és a változásokhoz kapcsolódó illúziókat, amelyek a részleteket megismerve gyorsan szertefoszlottak. A márciusi törvények nem szüntették meg a nem úrbéres földek, így például a dézsmás szőlők terheit, a földesurak kezén hagyták a kisebb királyi haszonvételeket, a vásártartás, a bormérés, mészárszéktartás jogát. Az engedményeket keveslő volt jobbágyok a helyzetbe nem törődtek bele, így a lobogó „béke, rend és egyetértés” felirata csupán jámbor óhaj maradt. Az uradalom csak nagy nehézségek árán tudta beszedni a kölesdi vásárokon a helypénzt s behajtani az 1840-es rossz termésű években a lakosságnak nyújtott kölcsönöket. A kölesdiek egyéb, az uradalom megmaradt jogait sértő kihágásokat is elkövettek, amelyekkel szemben a zavaros időkben a tiszttartóság meglehetősen tehetetlennek bizonyult. Az okozott károkat még a szabadságharc bukása után egy évvel sem sikerült megtéríttetni.
E feszültségek azonban nem akadályozták meg a politikai élet és a közigazgatás újjászervezését, melynek Kölesd is részese lehetett: Tolna megye alakuló közgyűlésén 1848. május 1-jén a mezőváros is képviseltette magát. A közgyűlés 318 tagú állandó bizottmányt választott – melynek tagjai között szerepelt a kölesdi Bereczky Péter –, egyúttal megtette a szükséges előkészületeket az első népképviseleti országgyűlés megválasztására. Tolna megye hat képviselőt delegálhatott a parlamentbe, s ennek megfelelően hat választókerületet alakítottak ki. Szekszárd, Földvár, Bonyhád, Pincehely, Szakcs mellett Kölesd is kerületi központtá vált, melyhez 23 község tartozott 31091 lakossal. A választások lebonyolítására kerületenként tízfős központi választmányt jelöltek ki, ennek a településről Bencze István és Bereczky Péter volt tagja. A választmány összeírta a választásra jogosultakat – volt nemesek, minimum egynegyed telkesek, iparosok, értelmiségiek, háztulajdonosok –, számuk a mezővárosban 187 főt tett ki. A választásra 1848. június 23-án a kölesdi városházán került sor. Az érdeklődés a helybeliek részéről meglehetősen csekély volt, mindössze hatvannyolcan szavaztak. A kezdeti lelkesedést felváltó politikai közöny a református egyházközségi jegyzőkönyvben is tetten érhető. Az 1848 márciusa és szeptembere közötti, eseményekben gazdag időszakban egyetlen bejegyzés sem utal a kor nagy történéseire. A két jelölt, Perczel Miklós és Zsivora György közül Perczel kapott több voksot, így ő lett a kölesdi kerület országgyűlési képviselője.
A nyár folyamán azonban a teljesítetlen nemzetiségi követelések nyomán kirobbanó délvidéki harcok és a mögötte meghúzódó Habsburg-törekvés a forradalom vívmányainak részleges visszavételére minden egyebet háttérbe szorított. Mivel a magyar kormány a lázadó nemzetiségek elleni harcban nem számíthatott a birodalom hadseregére, sürgősen saját fegyveres erőt kellett szerveznie. A kezdetben a tulajdont és a közbiztonságot védeni hivatott s természeténél fogva inkább a jómódúakból verbuválódott nemzetőrség jelentette a bázist. A mozgó nemzetőrségnek elnevezett egységekből Tolna megyének 1848 júniusában rövid idő alatt két kétezer fős kontingenst kellett zászló alá állítani a szerbek ellen a Bácskába, a horvátok ellen a Dráva vonalára. Kölesd az első seregbe tizennyolc főt küldött. A felkészületlen, rosszul felfegyverzett, rövid időre mozgósított csapatok katonai értéke csekély volt, ezért rövidesen áttértek a hosszabb szolgálatra vállalkozó önkéntes nemzetőrség szervezésére. Az 1848. október 10-i kivetés szerint Kölesdnek huszonkét nemzetőrt kellett kiállítania. Ezek az egységek azután honvéd zászlóaljakká alakultak át. A kérdéskört kutató Kiszler Gyuláné összesítése szerint 1848. június 16. és az év vége között Kölesd 117 fővel vett részt az ország védelmében, részben önként, részben sorshúzás útján kijelölve. Így ők is részesei lehettek az 1848. szeptember 29-i pákozdi, majd röviddel azt követően az ozorai diadalnak, s osztoztak a vereségekben és visszavonulásban, amelynek következtében 1849 februárjában Tolna megyét megszállták a császári csapatok.
Az ország függetlenségét, a megye önkormányzatát eltörlő császári erők hajtóvadászatot rendeztek fegyverek és a szabadságharc kiadásainak fedezésére kibocsátott úgynevezett Kossuth-bankók után. Kölesd sem ezt, sem azt nem szolgáltatott be. A katonaállítás terhein kívül speciális helyzeténél fogva fokozott terhet rótt a közösségre az átvonuló és megszálló magyar, illetve császári csapatok ellátása, szállítása. A szabadságharc tavaszi katonai sikerei nyomán május elején a birodalmi seregek ismét kiürítették Tolna megyét, s a végső katonai erőfeszítések jegyében a mezővárosnak újabb 24 főt kellett hadrendbe állítania. Kiszler Gyuláné szerint a szabadságharc folyamán összesen 148 katonát – nemzetőrt és honvédet – bocsátott a település a honvédelem rendelkezésére, a felnőtt férfi lakosság mintegy egyharmad részét. A közülük ismert 41 nevet már több mű közölte, kiemelésre két személy kívánkozik: Buzás István, a paraszti sorból kiemelkedett református tanító, aki őrmesterként szolgált, továbbá Györki Lajos, a község későbbi orvosa, aki főhadnagyként szerelt le Komárom kapitulációja után. Tolna megye még a világosi fegyverletétel előtt, 1849. augusztus 6-án ismét a császáriak kezére került.
A forradalom és szabadságharc bukása ellenére új korszakot nyitott az ország történetében, amely alapvetően megváltoztatta a mezőváros lakóinak életét, ám a részleteket illetően számos kérdést nyitva is hagyott. Ezek megválaszolása a berendezkedő császári abszolutizmusra maradt, s a válasz jelentős befolyást gyakorolt Kölesd polgárosodásának feltételeire.
A hosszú vajúdás után megszületett 1853. évi úrbéri pátens éppen abban a két kérdésben hajtott végre alapvető változtatást 1848-hoz képest, amely a mezőváros lakosságát a legérzékenyebben érintette. Míg a maradványföldeket a Batthyány-kormány úrbéresnek és ennek megfelelően állami kárpótlással felszabadultnak tekintette, a pátens a földesúrnak fizetendő kárpótlást a volt jobbágyokra hárította át. A kölesdiek súlyos árat fizettek az 1767. évi úrbérrendezés során a földesúrral egyetértésben eltitkolt földekért, amelyek így nem úrbéresnek, hanem maradványföldnek minősültek. A törvényszék 1273 holdat ismert el állami kárpótlással felszabadulónak, 1720 holdat pedig a parasztok által megváltandónak ítélt. A fizetendő öszszeg a mezőváros lehetőségeihez képest horribilis summa, 34 417 pengő forint volt, amely 159 birtokos között oszlott meg. Az ítélet az eddig közös legelő felosztásáról is rendelkezett, a volt jobbágyok telkenként nyolc holdat kaptak, azaz a község a terület mintegy felének birtokába jutott. A végrehajtásra 1863-ban került sor. Ennek során elkülönítették, és a határ északi részén jelölték ki az uradalom birtokait, de a parasztok földjeinek tagosítására nem került sor. Az uradalom jelentős területhez jutott a mezőváros határában, Kölesd uradalmi központi szerepét mégis elvesztette. A tulajdonos Apponyi-ág az 1860-as évektől folyamatosan értékesített a birtokrendezés által neki jutott földekből, s valamikor az 1880-as évek végén a megmaradt birtokot a báró Jeszenszky családnak eladva végképp elszakadt a településtől. Apponyi Sándor, Antal unokája az oldalági öröklés révén szerzett lengyeli birtokán telepedett le.
A másik, a pátens által újraszabályozott kérdés a dézsmás szőlők sorsa volt. A magyar országgyűlés 1848 szeptemberében eltörölte a dézsmakötelezettséget, ezt azonban a császári kormányzat érvénytelenítette, s az esetleges megváltást a földesúr és a szőlőbirtokosok közötti szabad alku tárgyává tette. E módosítás Kölesd számára további 16 687 pengő forint terhet jelentett, ennyit kellett fizetniük 333 hold szőlőért nyolc év alatt, kamatokkal egyetemben.
A vállalt kötelezettségek meghaladták a közösség teherbíró képességét. A maradványföldek utáni kárpótlást 1865. január 1-jei kezdettel tíz év alatt kellett volna kifizetni. 1870-ben azonban a tartozás a kamatokkal meghaladta az induló összeget. Ekkor az eddig meglehetősen megértő gróf Apponyi Sándor türelme elfogyott, határozott fellépésére a maradványföldek megváltására 1876–1879 között 22 511 forintot fizettek ki, s így lett a tartozás 1879 végére a szőlődézsma-megváltás hátralékával 32 855 forint. 1880-ban vásárolta meg Apponyi Sándor az oldalág birtokrészét, így neki is sürgősen pénzre volt szüksége, ezért ezt az évet jelölte meg a kifizetés végső határidejeként. A tömeges földárverezés rémével szembekerülő Kölesd a szekszárdi takarékpénztártól 15 000 forint kölcsönt kapott, a még megmaradt tartozásra Apponyi újabb négy év fizetési haladékot adott. Valószínű, hogy a település ezúttal állta a szavát, mivel a kérdés lekerült a napirendről, s a súlyos anyagi terhektől megszabadult község a század utolsó két évtizedében jelentős szerzeményekkel gyarapította vagyonát, illetve az állam sürgetésére a modern polgári civilizáció vívmányait meghonosító beruházásokat hajtott végre.
Időközben a mezőváros sorsát is befolyásoló fordulat következett be az ország közjogi helyzetében. A nemzetközi küzdőtéren súlyos kudarcokat elszenvedő Habsburg Birodalom 1867-ben arra kényszerült, hogy kiegyezzen Magyarországgal. A megállapodás a birodalmi keretek érintetlenül hagyásával garantálta az ország belső önállóságát, s ezzel lehetővé tette a visszatérést a népképviselet 1848-ban deklarált elveihez, illetve a megkezdett polgári átalakulás továbbvitelét.
A hagyományoknak megfelelően Kölesd újra az egyik Tolna megyei választókerület központja lett. A helybeli kálvinista magyar lakosság politikailag a kiegyezést ellenző 48-as párthoz vonzódott. Megtapasztalhatta ezt Apponyi Sándor is, amikor az itteni viszonyokat jól ismerő tiszttartója figyelmeztetése ellenére elindult a kerületben a képviselőválasztáson. A kormánypárti programmal induló gróf ráadásul nem is tudott rendesen magyarul. A sok pénzbe kerülő korteshadjárat nem tudta a hangulatot megfordítani, bukása egyszersmind véget vetett Apponyi politikai szereplésének is. A község politikai szimpátiáit az is jelzi, hogy itt avatták fel 1897. november 14-én Tolna megye első Kossuth-szobrát, Pichler Győző országgyűlési képviselő ajándékát. Utcát neveztek el ezenkívül Bezerédjről, Rákócziról. Megengesztelődtek végül gróf Apponyi Sándor iránt is: még életében határoztak arcképének megfestetéséről és elhelyezéséről a község tanácstermében. A millennium megünneplésére a Zengő-hegy északnyugati ormán egy tölgyből, hársból, fenyőből, tujából álló facsoportot telepítettek.
Az országgyűléssel párhuzamosan a község lakossága a megyei önkormányzatban, az 1871-ben megalakult törvényhatósági bizottságban is képviseltette magát. A felerészben választott testületbe Kölesdről 1871-ben Györki Lajos, a helyi orvos és Kálmán Dániel, a református lelkész került be. A lakosság anyagi helyzetét figyelembe véve nem meglepő, hogy virilistaként, vagyis a fizetett adó alapján senki sem jutott be a megyei önkormányzatba.
A közigazgatási apparátus kiépülése során szükségessé vált járási székhelyek szervezése is. Kölesd alulmaradva a megyeszékhelyért vívott harcban járási központként sem kapott szerepet. A Bach-korszakban Hőgyészre, a kiegyezés után pedig Gyönkre esett a választás. A település fokozatos lecsúszása a közigazgatási reform nyomán státusának megváltozásában is tükröződött. Az inkább jelképes mezővárosi cím eltörlése után nagyközséggé alakult, azaz továbbra is külön jegyzőt tartott. A húsztagú képviselő-testület fele-fele arányban virilistákból és választott tagokból állt. A szűkebb vezető testületnek, az elöljáróságnak a bíró és helyettese, a jegyző, a pénztárnok, négy esküdt és a két közgyám volt tagja. Községi alkalmazott volt továbbá a levélhordó, az éjjeliőr, a faiskolai kertész és két szülésznő. Nem számított ide az érintett gazdák által felfogadott összesen nyolc csősz és pásztor. 1888-ban miniszteri rendelet törölte el a felelős rendőr intézményét, ám a nagyközség úgy határozott, hogy a közbiztonság védelmében továbbra is szükség van rá, ezért megmaradt a két községi egyenruhás rendőr, akiknek az éjjel-nappali őrködés mellett a kisbírói és községszolgai teendőket is el kellett látniuk. Az ismert közállapotok mellett két őr nem garantálhatta a „vagyonbátorságot”, ezért felügyeletük alatt utcánként kirendelt éjjeli strázsák is járták a falut.
A hivatali teendők gyarapodásával Lagler Gusztáv, a jegyző (nevét később Lakira magyarosíttatta) egy másodjegyző beállítását szorgalmazta. Erre a vármegye nyomására 1890-ben került sor. Amikor pedig 1910-ben a szomszédos Bikád- és Felsőhídvégpusztát is a településhez csatolták, egy írnoki állást is létesített a község. Laki Gusztáv – a helyi evangélikus lelkészdinasztia rokona – negyvenkét éven át, haláláig, 1903-ig volt a helység jegyzője. Utóda Hesz Lajos lett, aki szintén évtizedeken át szolgálta a községet.
Talán a protestáns felekezet önkormányzati hagyományainak is köszönhetően az immár nagyközségi státusú település választott vezetése körültekintően, takarékosan kormányzott, jól élt a liberális szellemű törvényhozás által számára biztosított, a két világháború közöttinél szélesebb jogkörrel. Bár a képviselő-testület csupán évente néhány alkalommal ült össze, az alapvető kérdésekben (a költségvetés, a községi tulajdon bérbeadása, kölcsönök felvétele, új állások létesítése) a bíró vagy valamelyik esküdt előterjesztése alapján e grémium döntött. A szavazás nem volt formális, a község szélesebb közvéleményének hangulatát tükrözve időnként leszavazták a falu vezetőségét. A dualizmus korának legaktívabb, a település fejlődésére legnagyobb hatást gyakorló képviselője a helyi gyógyszerész, Koritsánszky Dénes volt. Bár a település választott tisztségviselőit szerény díjazás illette meg, az egyre szaporodó teendők miatt – melyek a bírót elvonták saját gazdaságától – a funkció megtisztelő volt ugyan, de jelentős áldozatokat kívánt. A szerényebb anyagi helyzetű elöljárók nem is tudták e tisztséget ellátni, így 1895-ben Szécsényi György, 1903-ban Kocsis János bíró mondott le gazdasági nehézségei miatt.
A községi vezetés gondjait a hagyományos feladatok mellett a modern gazdaság, a polgári állam által rárótt egyre újabb kihívások, feladatok gyarapították. Továbbra is napirenden maradt a katonaság szállítása, ellátása, az 1850-es évektől csendőrök is állomásoztak Kölesden. Számuk az idők folyamán alig változott, 1858-ban egy káplárból és öt csendőrből, 1901-ben egy őrvezetőből és négy csendőrből állt az őrs. 1895-ben hosszas politikai küzdelem után bevezették az állami anyakönyvezést. Az anyakönyvi hivatal vezetője Laki Gusztáv jegyző lett. Az esketések ünnepélyes aktusára a városházán, az úgynevezett törvényszobában került sor.
Fontos feladatok vártak a községre az infrastruktúra fejlesztésében. Valamikor 1862–1871 között létesült a településen postaállomás, de távirdája még 1881-ben sem volt. 1911-ben viszont már a távbeszélő-hálózathoz való csatlakozás került napirendre. Ugyanebben az évben tárgyalta a képviselő-testület a járdaépítés és a közvilágítás ügyét. A tervek szerint tíz–tizenkét petróleumlámpa kihelyezésével számoltak, de a megvalósítást későbbre halasztották. Akarata ellenére hozzájárulásra kötelezték a községet az 1883-ban megépült, de lakosai számára túlságosan távoli Rétszilas–Szekszárd vasútvonalhoz. A szárnyvonal tíz éven át évi 175 forinttal terhelte a pénztárat. Bár a végsőkig ellenállt, nem kerülhette el a település a felsőbb hatóságok által szorgalmazott óvodalétesítést, valamint a vasárnapi iskola újraindítását sem.
Kedvezőbb fogadtatásra találtak a hatóságok a közegészségügy fejlesztése területén. A dualizmus időszakában nem csupán körorvos működött Györki Lajos, majd Zavaros Gyula személyében Kölesden, de itt praktizált Pitz Henrik, az öt megyei állatorvos egyike is. 1907-ben már Kajdaccsal közös körállatorvosi állás létesítése került napirendre. Maga a községi bíró kezdeményezte 1878-ban gyógyszertár létesítését, s ahhoz is hozzájárultak, hogy az addigi bába helyébe képzett szülésznő lépjen. Miniszteri rendelet írta elő 1889-ben vágóhíd létesítését.
A Kölesdet is sújtó filoxéra és következményeinek leküzdésére a képviselő-testület nemesítési tanfolyamot szervezett, és amerikaiszőlőalany-telepet létesített. Az 1860–70-es években a gyenge termés miatt még időnként előálló ínség enyhítésére a község gabonát vásárolt s osztott szét hitelben a rászorulók között. 1874-ben ugyanerre a célra egy részvénytársaságot szervezett kölcsönmagtár működtetésére. A század vége felé éleződő szociális feszültségek helyi kezelésére 1900-ban munkásközvetítőnek jelölték ki a jegyzőt, öt évvel később az agrárszocialista mozgalmak meggátlására pedig községi békéltetőbizottságot hoztak létre Koczka János bíró vezetésével. Széles körű társadalombiztosítás hiányában a községre maradt szegény, beteg lakóinak ellátása, illetve gyógykezeltetése is.
A gazdasági és szociális bajok orvoslása, az infrastruktúra, az oktatás, az egészségügy fejlesztése területén az állam, illetve a fejlődés kényszere számtalan feladatot rótt a községre, s az országos és helyi adók révén közvetve magára a lakosságra. Kérdéses volt, hogy a helyi gazdaság alapjául szolgáló földművelés fejlődése lépést tud-e tartani az elvárások és nyomában a terhek növekedésével, avagy a községi képviselő-testület a helyi adók emelésével kényszerül a kétségtelen haladást finanszírozni?
Kölesd mezőváros már 1848 előtt jelentős vagyonnal rendelkezett, amelyből számottevő jövedelme származott. E bevételeket ekkor is a községi kiadások fedezésére fordították. Ez a rendszer még 1862–63-ban is olyan eredményesen működött, hogy a város költségvetése házi adó kivetése nélkül is többletet mutatott. A község a XIX. század vége felé tovább növelte vagyonát. 1889-ben 8500 forintért megvásárolták gróf Apponyi Sándortól a nagyvendéglőt, s megszerezték a vásártartás jogát is. Ezek bérbeadása növelte a bevételeket, ám a község tulajdonában lévő nyolc ház, hét híd, öt vízáteresz, nyolc közkút karbantartása önmagában is tetemes összeget emésztett fel, s ehhez járult az alkalmazottak, a fenntartott intézmények számának, az infrastrukturális kiadásoknak fent már vázolt növekedése. Így bár a képviselő-testület kerülni igyekezett a népszerűtlen, az állami adó meghatározott százalékát kitevő községi pótadó emelését, az többször is elkerülhetetlenné vált, éppen akkor, amikor a megváltás kifizetésével végre enyhülhettek volna a nyomasztó lakossági terhek. 1887-ben a pótadó még csak tíz százalékot tett ki, 1911-re pedig már a földadó harminckilenc százalékára, az egyéb adók negyvenhat százalékára rúgott. 1912-ben a település egy új, emeletes községházát és jegyzőlakást épített a régi helyén 58 040 korona költséggel. A hitelből készült beruházás további tizenöt százalékkal növelte a pótadó mértékét.
A település „Kölesd Wárossa,” feliratú pecsétjének lenyomata 1801-ből
Gróf Apponyi Antal képmása
Gróf Apponyi Rudolf időskori portréja
„Kölesd m város Petsettye” feliratú pecsétlenyomat egy 1836. évi iratról (Hegedűs-gyűjtemény)
Az Apponyi grófok kölesdi uradalmának pecsétlenyomata 1836-ból (Hegedűs-gyűjtemény)
Korabeli rajz a nép táborba indulásáról 1848–49-ben
Gróf Apponyi Sándor fiatalkori képmása
Gróf Apponyi Sándor hiányos magyar nyelvtudását kifigurázó gúnyirat a gróf képviselőjelöltségének idejéből
Kossuth-mellszobor, mely pontos mása az 1894-ben Siómaroson (Balatonszabadi) felállított szobornak (Gaál Attila felvétele)
Koritsánszky Dénes gyógyszerész és családja az 1890-es években
A Koritsánszky-féle gyógyszertár egy 1905-ben készült felvételen (Hegedűs-gyűjtemény)
A községháza épülete egy, az 1930-as években kiadott képeslapon
