Kehida Összefoglaló
Kehida
Összefoglaló
Összefoglaló
Az Alsó-Zala-völgyben fekvő Kehida határa kedvező adottságaival már az írott történelmet megelőző korszakokban is vonzotta a megtelepedni vágyókat. Az ezt bizonyító legjelentősebb régészeti emlékek a népvándorlás korából származnak: a magyar honfoglalást megelőző két évszázadban a Kárpát-medencét uraló avarok két temetőjét is feltárták a falu területén.
Amikor a középkori írott forrásokban a falu neve először feltűnik 1232-ben, már fontos település, ahol Zala megye nemesei összegyűlnek, és tanácskozásuk eredményeként „in ponte Ketud”, azaz Ketud hidában kelt levéllel fordulnak a királyhoz lényegében új jogokat követelve önmaguk számára. Így a kehidai oklevél fontos társadalmi változásoknak is bizonyítéka a XIII. századi magyar történelem vonatkozásában.
Az 1232 és a XVI. század közepe közti időszakban Zala megye nemesei számos más alkalommal is Kehidán tartották közgyűlésüket vagy törvénykezésüket, a helyszínválasztást a falunak a megyehatárokhoz viszonyított központi fekvése indokolhatta.
A XIII–XIV. század fordulója és a XVI. század vége között három család volt ura. A Lőrinte nemzetségbeli Koppányi Onth fia, János az Árpád-ház kihalása utáni zavaros időkben veszítette el ezt a birtokát. A Nyugat-Dunántúl egyik legjelentősebb családja, a Kanizsaiak 1322 és 1523 közt uralták a települést. Ők szedték a Zalán átvezető híd vámját, és erőszakos eszközökkel megszerezték, majd Kehida határába olvasztották a szomszédos Kiskallos falut is. Utóbbiról a XV. század elejétől fogva többé már nem hallani, neve is feledésbe merült. Kiskallos Szent Miklós tiszteletére szentelt temploma azonban túlélte a település pusztulását, és a Deák család sírboltjává átépítve, Kehida Pusztafalu elnevezésű határrészében fennmaradt.
A Kanizsai család 1523-ban jelentős szolgálatai fejében familiárisának, Háshágyi Dénesnek adományozta a birtokközpontjától távoli Kehidát. A falu Háshágyi utódainak kizárólagos birtoka maradt száz éven keresztül, egészen a család férfiágon bekövetkezett kihalásáig. Az 1540-es években, amikor a török támadások mind gyakrabban érték Zala megye területét, a Háshágyiak megerődítették nemesi udvarházukat. Várukba a közelben álló, Szent Péter apostol tiszteletére szentelt kehidai templomot is beépítették. Az erősség a kisebb portyázásoktól ugyan megóvta lakóit, de komolyabb ostromnak nem tudott ellenállni, a törökök 1588-as bosszúhadjáratában elpusztult.
A XVII. században a Háshágyiakkal nőágon rokon családok és zálogbirtokosok osztoztak a település határán. A Hertelendy család 1681-ben tűnt fel birtokosként, ekkor övék volt a vám fele. A háborús időkben a falut is számtalanszor felégették, kirabolták. Lélekszáma erősen megfogyott, de a település nem néptelenedett el teljesen. Kehida megmaradt lakossága a XVII. század végén átmenetileg az egykori Kiskallos temploma körül telepedett le.
A középkori források adatai szerint a kehidai jobbágyok a földművelésen és állattenyésztésen kívül foglalkoztak még konyhakerti növények termesztésével, valamint szőlőműveléssel is. A Zala folyóban halásztak és rákásztak.
A török- és Habsburg-ellenes háborúk elmúltával, a XVIII. század első évtizedeiben kezdetét vette a falu fokozatos visszaköltözése ősi – és mai – helyére. Kehida visszatelepítője valószínűleg a kastélyt és uradalmi épületeket építtető, valamint új, barokk plébániatemplomot alapító földesúr, Hertelendy Gábor volt.
A végleges letelepedést követően többszörösére, mintegy háromszázötven főre nőtt a falu lélekszáma, és megsokszorozódott a gazdasági ereje is. A község XVIII–XIX. századi lakossága – néhány zsidó családot és vélhetően német származású uradalmi alkalmazottat leszámítva – gyakorlatilag színmagyar, túlnyomó részben katolikus vallású volt.
Kehida nem nemes népessége egészen a XIX. század közepéig egyetlen uradalom, a Hertelendy-Deák-domínium alattvalójaként kereste kenyerét, és szinte kizárólag földművelésből, illetve állattenyésztésből élt. Lakosai szőlőhegyeiket erdőirtással alakították ki, a Zala folyó malmok által felduzzasztott vizét pedig halászok bérelték.
A „második falualapító” Hertelendy Gábor Anna leányát 1757-ben egy kisnemesi család sarja, Deák Gábor vette feleségül, megalapozva ezzel a Deák család anyagi és társadalmi felemelkedését. A XIX. század első felében Kehida egyik földesura, Deák Antal Zala vármegye alispánja és országgyűlési követe lett, öccse, Ferenc pedig – szintén országgyűlési követként – már az egész magyar liberális ellenzék egyik meghatározó személyiségévé vált.
Deák Ferenc számára elsősorban a kehidai családi uradalom jövedelme biztosította az ellenzéki politizáláshoz elengedhetetlen anyagi függetlenséget. 1848-as minisztersége idején még Kehida földesura volt, az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést azonban már az uradalom eladása után, a fővárosban készítette elő. Kehidai kúriája, melyben annak idején megfordult a XIX. század szinte valamennyi jelentős magyar történelmi személyisége, ma a község egyik legjelentősebb műemléke.
A XIX. század második felében kisparaszti gazdálkodás folyt a falu területének mintegy harmadán, míg az uradalom birtokosa előbb „a legnagyobb magyar”, Széchenyi István gróf Ödön fia, azután pedig a nemesi címet szerző bankárcsalád, a Baronyi testvérpár lett.
A XX. század elejére mind lélekszámában, mind külső megjelenésében sokat változott a község. Népessége meghaladta a nyolcszáz főt, új, egészségesebb lakóépületeket emeltek, az iparosodás azonban – a vasútépítés ellenére – elkerülte, és lakossága döntően a mezőgazdaságból élt.
A XX. század során fokozatosan Kehida vált a környező települések központjává, miután több környékbeli kisebb falu, először Barátsziget, majd Kustány veszítette el önállóságát, és lett Kehida településrésze. Igazgatási vagy ellátási szempontból még más falvak is Kehidához tartoztak. A község népességmegtartó ereje ennek megfelelően a nagy történelmi változások ellenére sem veszett el, sőt a XX. század végén beinduló turizmus – elsősorban a termálfürdőnek köszönhetően – új, talán soha nem látott távlatokat nyitott a falu fejlődése előtt.
Kehida gazdasági életében – a korábbi évszázadokhoz hasonlóan – a XX. században is a mezőgazdaság túlsúlya figyelhető meg. A zömében törpebirtokokon folyó kisparaszti gazdálkodást az alacsony hatásfok és a kitörési pontok hiánya jellemezte. Egyedül az 1920-as évek második felében felépített mezőgazdasági szakiskola gazdálkodása bizonyította be, hogy megfelelő beruházásokat és korszerűsítést jelentős terméseredményekkel hálálja meg a föld is.
Komolyabb ipari létesítményt sosem kapott a falu, ezt a gazdasági ágat – a malom mellett – leginkább csak egyéni kisiparosok képviselték. Aki ipari munkára vágyott, zömében ingázott, vagy végleg elvándorolt szülőfalujából.
A megelőző időszakok egyikében sem változott akkorát a település külső képe, mint a második évezred utolsó századában. A magán- és középületek, utak, hidak és egyéb műtárgyak soha nem alkottak olyan szervezett hálózatot, mint manapság. A XX. század civilizációs vívmányai a rendszerváltást követően, az 1990-es években végre Kehidát is behálózták, pozitív irányba billentve a történelem adósságát mutató mérleget.
