Ivánc Összefoglaló
Ivánc
Összefoglaló
Összefoglaló
Ivánc a Vasi-hegyhát nyugati szélén, a Rába és a Zala folyó közötti, fennsík jellegű területre települt község. Múltjának szerves részét képezi a falu határában már csak dűlőnévben élő ősi Lugos falunak a története, de az évszázadok során elválaszthatatlanul összefonódott a két szomszédos, közigazgatásilag Ivánchoz tartozó faluval, Hegyhátszentmártonnal és Viszákkal is.
Alapítása a megyerendszer Szent István kori megszervezésének idejére esik. A Lugos patak környéke az akkori magyar szállásterület nyugati szélén létrehozott őrvidékhez tartozott, szervezetileg annak a Zala és a Rába közötti láncszemét alkotta.
III. Béla király uralkodása idején megkezdődött az őrök földjén túli lakatlan ütközőövezet, a „gyepűelve” benépesítése. A Lugos völgye a határőrizet rendszerében betöltött korábbi funkcióját ekkor elvesztette. A király a földeket a kíséretéhez tartozó előkelőknek, a Gatal és a Miskolc nemzetségbelieknek adományozta. Az eredetileg Lak nevű magyar falut a talán első birtokosa, Domokos szlavón bán (Bors ispán apja) idejében beköltöztetett szláv (tót) telepesek Iváncnak (János falvának) nevezték el.
A Kőszegiek tartományuraságának felszámolása, a szalafői csata (1319) után hosszú, két évszázados békeidőszak, felvirágzás következett. Az új földesúr katonáskodó középbirtokos nemesek, az Ajakosok családja. Birtokaik központját idővel Iváncra helyezték, nemesi előnevüket szintén Ivánc adja.
A mohácsi csata (1526) utáni évtizedek bizonytalansága után a falu 1582-ben a Magyarország jelentős részét megszálló török adófizetőjévé vált. Az Ivánczyak veszni hagyták kastélyaikat, a királyi területen lévő városokba, illetve Surányba költöztek. A falu puszta fennmaradása vált ettől kezdve kétségessé; az ivánciaknak a török katonaság elől legalább háromszor kellett elrejtőzniük, a falut teljesen magára hagyva: 1600-ban, 1664-ben és 1685-ben. A falu népe derekasan kivette részét a hódítók elleni küzdelemből. Néhányan hajdúnak álltak a csákányi seregbe, a kanizsai töröknek robotoló gazdák pedig kémkedéssel segítették a magyar végváriakat.
A reformáció a hódoltsági területeken gyorsan terjedt. Ivánc a legjelentősebb kálvinista eklézsia volt az őrségi református tömb szomszédságában.
Az utolsó három generációjában kiváló férfiakat (Ivánczy Péter alispán, Ivánczy Lukács kapitány, Ivánczy János győri nagyprépost) adó, Iváncot évszázadokon át uraló család 1650-ben férfiágon kihalt. Birtokaikat nádori adomány révén a Pozsony vármegyei Stomfa várának kapitánya, Sigray János nyerte el. Ettől kezdve Ivánc és a Sigray név szinte egybeforrt, egészen a XX. század közepéig.
A kanizsai török kiuzése után (1690) a jobbágyság adó- és katonatartási terhei az elviselhetetlenségig fokozódtak. Érthető, hogy a Rákóczi-szabadságharcban a kurucok oldalán harcoltak az ivánciak, közülük néhányukat név szerint ismerjük. Mindeközben a falu földesura, Sigray József alispán a Habsburgok oldalára állt, megalapozva ezzel a család későbbi rangemelkedését. Sigray József 1724-ben bárói, fia, Károly pedig 1780-ban grófi címet nyert.
A kuruc kortól az 1848-as forradalomig tartó korszak a konszolidáció, de a megrekedés korszaka is a falu életében. 1714-ben Sigray József elűzte a református prédikátort, és visszaállította a katolikus plébániát. Fia, Károly új barokk kastélyt építtetett Iváncon 1745-ben, majd családjával Surányból ide költözött. Ezzel egyidejűleg a majorság kiépítését is megkezdte, a jobbágyföldek rovására terjeszkedve.
Mária Terézia úrbéri rendelete (1767) ugyan megakadályozta a jobbágygazdaságok végromlását, ezzel együtt azonban a létrejött merev úrbéres viszonyok eltorlaszolták a változások útját. A napóleoni háborúk idején a jobbágyok a számukra hátrányos földesúri „regulációt” nem fogadták el. 1813-tól az ivánciak peres úton kerestek megoldást: az ivánci Korán György a falu kérelemlevelével Bécsben a királyhoz is bebocsátást nyert. A paraszti szolidaritás sem korábban, sem késobb nem mutatkozott meg ilyen nyilvánvalóan. Pénzt gyűjtöttek, ügynököt fizettek, kérvényeket fogalmaztak, s ha kellett, a börtönsorsot is vállalták ügyükért. Igazi támogatókra leltek az örökké rebellis őrségiekben.
A magyar függetlenségért vívott 1848–49. évi szabadságharcban nemzetőrként, honvédként harcoltak a csatatereken az ivánciak. A megtorlás idején a községbírót letartóztatták, és vizsgálati fogságban tartották. A Lugosmajorban 1848-ban eltűnt császári katonák után még évekig nyomoztattak a forradalom osztrák eltiprói.
A jobbágyfelszabadítást a gyakorlatba átültető birtokrendezés során Ivánc területén a Sigray-uradalom és a falu parasztsága osztozott, „felezett”. Az uradalom gazdasági túlsúlya következtében a lakosság számára a földszerzés lehetősége teljesen beszűkült.
A századfordulóra a ivánci Sigray-birtok gazdasága fellendülőben volt, elsősorban a hatalmas erdővagyon értékesítése és a tác-pötöllei uradalom kedvező bérbeadása következtében. Az 1898-as kastélybővítéssel kezdődő építkezések sorozata a harmincas évekig tartott. Ezek az épületek a mai napig meghatározó elemei a faluképnek. A korszerűnek tekinthető Sigray-gazdaság azonban az önálló paraszti gazdálkodásból kiszoruló, elszegényedő falusiaknak csak egy részét tudta foglalkoztatni.
A paraszti földbirtok a nagy népszaporulat közepette végletesen elaprózodott, a gazdaságokat a gépesítés forradalma meg sem érintette, továbbra is évszázados, korszerűtlen technikákat alkalmaztak.
Az 1945-tel kezdődő orosz megszállás április 8-án a polgári lakosság férfi tagjainak, 118 főnek az elhajtásával kezdődött. A jánosházi táborból ugyan csak kisebb részük került a szovjet lágerekbe, az esemény mégis mély nyomot hagyott majdnem minden ivánci család emlékezetében.
A kommunista fordulat után a Sigray-vagyon, bár egy része Sigray Antal politikai érdemeire való tekintettel mentességet élvezett az államosítások idején, különböző módokon hasznosult, tűnt el vagy vált semmivé. A kastély hamarosan új funkciót nyert mint szociális otthon, és ez a falu későbbi életére meghatározó befolyással bírt. Ma minden második ivánci a megye kezelésében álló intézményben keresi a kenyerét.
Az 1956-os forradalom helyi eseményeinek krónikája azért érdemel külön figyelmet, mert a rövid idő alatt is hihetetlen energiák szabadultak fel a forradalom híveiben, a falu a spontán önszerveződés, a tisztesség és a közösségi összetartás ragyogó példáit mutatta. A bukás utáni megtorlás elől ezért nem kevesen, főként fiatalok, Nyugaton kerestek menedéket. Velük távozott Szigeti József plébános is.
A hatvanas években beindított szocialista típusú modernizáció gyökeresen felforgatta az évszázados hagyományok szerint szerveződött paraszti világot. A látványos technikai fejlődés – és az ennek megfelelően győzelmi mámorban élő ideológia – korszakában a falu azonban szinte észrevétlenül elveszítette korábban birtokolt helyi körzetközpont jellegét. Összevonások sora után egy szerepét és hitét vesztett Ivánc érkezett el a rendszerváltozás küszöbére.
1990-től a helyreállított önkormányzatiság és a gyors infrastrukturális fejlődés évtizede után a falu visszanyerte egészséges önbecsülését, és a millennium évében erre alapozva bizakodva tekint a jövőbe.
