I. Négy ivánci portré | Száz Magyar Falu

I. Négy ivánci portré

Kresznerics Ferenc (1766–1832). Az utóbbi időben néhány kiváló feldolgozás készült a híres szótáríró munkásságáról. Kresznerics Ferenc, a szombathelyi líceum tanára, akadémikus, aki elsősorban a Magyar szótár gyökérrenddel és deákozattal címmel még életében megjelent munkájával vált ismertté, Iváncon született 1766. február 25-én.

Felfogása fő művében Herder nyomán az, hogy az eredeti ősnyelv egytagú, úgynevezett gyökérszavakból állott, és ezeknek ragokkal, képzőkkel való bővítéséből keletkezett a többi szó. „Gyökerésző” módszerének a lényege az, hogy előbb „szükséges tudni az elő és vég ragokat, hogy a gyökereket ki lehessen találni”. Szótára számára megkereste nyelvünk elérhető összes gyökérszavát, ezeket betűrendbe állította. Minden gyökérszóval végigpróbálta a képzőket, melyekkel új szavakat képezhetett, így a gyökérszavak mint címszavak alá rendezte azok összes képzős változatát. A szótár haszonnal forgatható ma is, mert az egyes szavak után közölte a hozzájuk fűzhető ritka szólásokat, közmondásokat. Kresznericsnél, írja róla a nyelvész Gáldi László, „a kutatószellem nemcsak bizonyos romantikus hévvel, hanem ezen felül a matematikai pontosság igényével járt együtt”. Tetemes meny-nyiségű kéziratának feldolgozása, értékelése folyamatban van.

Szülei taródfai (ma Kemestaródfa) lakosok voltak. Maga Kresznerics is taródfainak vallotta magát az egyik egyházlátogatás jegyzőkönyvében, útinaplójában pedig 1802-ben egy helyütt leírta: „Taródfára értünk, az én hazámba, ebédre”. Ebben a faluban volt szüleinek szerény gazdaságuk. Kresznerics Ádám, Ferenc apja 1759-ben jutott osztályrészéhez a taródfai osztozkodás során.

Kresznerics Ádám tanítóként került Iváncra az 1760-as években. Az ivánci iskolaépületről szóló első adatunk 1731-ből való. Az egyház egyik pusztatelkének helyét úgy határozzák meg, hogy „keletről a patak, nyugatról az iskolaház, délről Kis Ferenccel szomszédos, északról egy felhagyott úttal”. 1745-ben egy másik vitatott telket, mint „nap keletrül az Iskola ház, nyugotrul pedigh a Csorda hajtó között való fundust” jelölnek meg. Ezek alapján bátran állítható, hogy a régi iskolaépület helye nagyjából ugyanott keresendő, ahol a mai általános iskola áll.

Az iskolaház 1758-ban, Komáromi Mihály iskolamester idejében fából ácsolt, a tetőt kivéve jó állapotú épület, amelyhez kert is tartozott. Ez az a ház, ahol Kresznerics Ferenc 1766. február 25-én meglátta a napvilágot.

Az apa, Kresznerics Ádám nem sokáig szolgált Iváncon, a következő évben, 1767-ben a Szentgotthárd melletti Kethelyre költözött.

Az Iváncra vonatkozó utalások elenyészőek Kresznerics Ferenc írásaiban, Sigray József hozzá írott levelei pedig nem maradtak fenn. Pappá szentelése után Ivánc lett egyik állomáshelye, ahol majdnem egy évet töltött mint káplán 1791-ben. Szily püspök elnöklete alatt a szentszéki bizottság megvizsgálta, hogy az új káplán rendelkezik-e a lelkipásztorsághoz szükséges ismeretekkel. Kresznerics, aki ideje jó részét saját kutatásaira fordította, gyengén felelt a bizottság előtt. Ez a kellemetlen élmény is hozzájárulhatott talán ahhoz, hogy ivánci emlékeit hiába keressük írásaiban.

Hosszú ideig senkinek nem jutott eszébe a falu neves szülötte. Az első lelkes helyi kutatója az 1960-as években Nemes Vazul ivánci plébános volt, aki, mint leveleiből kitűnik, nagyon jól ismerte Kresznerics életét.

1966-ban elérkezett az ideje annak, hogy születésének kétszázadik évfordulóján szülőfaluja is tisztelegjen Kresznerics emléke előtt. A községi tanács végrehajtó bizottságában Németh Lajosné igazgató vetette fel a méltó megemlékezés gondolatát. Emléktábla-bizottság alakult, a körmendi járási tanáccsal annak helyes megszövegezése céljából felvették a kapcsolatot. Időközben azonban a megyei tanács művelődési osztálya bizalmasan közölte az ivánci tanáccsal, hogy az emléktábla állításának kényes feladata a megye dolga, helyiek nem dönthetnek ebben. Így tehát ezen az évfordulón meghiúsult az emléktábla-avatás.

Belejátszhatott ebbe, hogy Nemes Vazul buzgalmával a szervezők nem tudtak mit kezdeni. Az ivánciak, jóval a tanács és az iskola kezdeményezése előtt, a vasárnapi nagymiséken Vazul atya emlékezetes prédikációiban már hallottak Kresznericsrol. Ő saját Kresznerics-életrajzot is írt, melyben a tudóst és a pap tanárt együtt értékelte. Az évfordulós ünnepségen aligha lehetett volna figyelmen kívül hagyni, hogy az ünnepelt egy ideig a falu papja volt. A hatvanas években az akkori hatalom számára komoly dilemmát okozott az, hogy miképpen oldható meg egy néhai pap tanár emlékének megörökítése papok nélkül.

Az ünnepélyt végül is iskolai keretek között megtartották, Horváth Ferenc levéltárigazgató megtartotta beszédét. 1992-től végre gránittábla örökítimeg Kresznerics emlékét szülőhelyén, az ivánci általános iskola pedig felvette a nevét.

Gróf Sigray József (1768–1830) és Horváth József Elek (1786–1835). A XIX. század első két évtizedében az ivánci Sigray-kastély és angolkertje „literátorok mulatóhelye”. E rövid időszak irodalmi terméke Horváth József Elek 1817-ben kiadott verseskötete, a Titus Amália ligetében, továbbá Berzsenyi Dániel és Dukai Takách Judit egy-egy alkalmi verse. Azontúl számtalan korabeli levélrészlet, tanulmányban szereplő utalás érinti Iváncot, a kastélyt és környékét. A korszak – a magyar felvilágosodás és a korai romantika kora – itteni eseményeinek két főszereplője a főúri mecénás gróf Sigray József és a hűséges pártfogolt, Horváth József Elek.

Sigray József 1768. április 16-án született Kőszegen, feltehetően a ma is Sigray-ház néven műemlékként számon tartott kőszegi házban. A városban lakott feleségének, Szvetics Zsófiának, Szvetics Jakab personalis leányának családja is. József keresztelőjén nem kisebb személyek, mint Mária Terézia királynő és fia, a későbbi II. József császár voltak a keresztszülők. A család mindvégig őrizte a „felséges komák” által adományozott díszes keresztelőruhákat és aranyedényeket.

A fiú nevelésére az apa különös gonddal ügyelt. Az ifjú Sigray, kinek apja az ő iskolai évei alatt, 1780-ban, grófi címet szerzett, a kőszegi gimnáziumban kezdte tanulmányait. A mágnáscsemete mellé házitanítónak Fuxhofer Nándort fogadták fel, a magyar nyelv szeretetét és klasszikus latin műveltségét tőle szerezte.

Pályája meredeken emelkedett. A 19 éves fiatalember már a vármegye másodalispánja; egészen 1790-ig töltötte be a posztot. Később önálló megbízásként a szentgáli (Veszprém megye) szabadosok ügyének rendezését kapta feladatul a királytól.

József mindenben ellentéte volt bátyjának, Jakabnak. Az elsőszülött fiú, Jakab, a Sigray-birtok leendő örököse, apjának és családjának csalódást okozott. Kicsapongó, gátlástalan ifjú volt. Rangon aluli házassága miatt apja kitagadta. Szabadkőműves körökben 1792 körül tűnt fel, de soha nem volt meghatározó személyiség. A jakobinus összeesküvés vezetője, Martinovics Ignác, jobb híján választotta őt a negyedik vezető személynek, mint egyedüli grófi rangút, de utóbb azt tartotta, hogy e döntésében tévedett.

1794 nyarán Sigray Jakab megneszelte letartóztatását, és hírek szerint Szombathely környékén bujkált női ruhákban. Félve leleplezésétől, apjához ment Iváncra (legalábbis ez következtethető ki menekülési útvonalából), aki Pestre küldte, hogy jelentkezzék a nádornál. Veszprémben fel-ismerték, s bár a vármegye halasztani próbálta kiadatását, egy megtévesztő akcióval Bécsbe hurcolták.

Öccse, József megpróbált közbenjárni a fogoly érdekében, de nem járt sikerrel. A korabeli szemtanú beszámol erről: „Sigray felöl mondják, hogy strázsák jelenlétében az ő bátyja (helyesen: öccse, József – B. Gy.) esedezett volna a palatinus előtt vele beszélni, melyet annál kevésbé nyert, mivel arra sem adatott neki kegyelmes engedelem, hogy nyílt levelét átadhatta volna neki.”

A magyar jakobinusok kivégzése 1795. május 20-án a budai Generális réten (ma: Vérmező) az ország megfélemlítést célozta.

Sigray Jakab halála József öccsére különös lelki tehertételt jelentett. Az uralkodó másfél hónappal az esemény után Sigray Józsefet kancelláriai titkárrá nevezte ki, ezzel a gesztussal biztosítva őt továbbra is a bizalmáról. Sigray József magabiztossága azonban megtört, időnként búskomorság hatalmasodott el rajta, bátyjának emlékével kapcsolatos elfojtott bűntudat gyötörte. Jakab nevét ugyan tabuvá nyilvánították a családban, emlékét még a életrajzokból, genealógiai munkákból is töröltették, kihagyatták, ezzel szemben azt látjuk, hogy a jakobinus perben Jakab „bűntársa”, az általa beszervezett Rosty Pál, öregkorában a császárhű Sigray József ivánci kastélyában lakott, és itt is halt meg 63 évesen, 1810. október 26-án.

Sigray József lelkesedése a nemzeti nyelv ügye, a magyar kultúra helyzete iránt, kissé szokatlannak ható kitartó törekvése, hogy a korszak irodalmárai barátjuknak tekintsék, talán visszavezethető arra a bizalmatlanságra, amit a jakobinusokkal rokonszenvező értelmiségi réteg érzett Jakab „áruló” öccse iránt.

A Sigray Józsefet ért csapást hamarosan újabbak követték. Néhány év múlva feleségül vette Almásy Jankát, de mindössze két évig élhettek házasságban, mert az asszony belehalt második leányuk szülésébe. Majdnem ezzel egy időben, 1800-ban Iváncon 84 éves korában elhunyt a nagy tekintélyű apa, gróf Sigray Károly.

Sigray József a súlyos megrázkódtatások hatására lelkileg megtört, lemondott hivatalairól, és visszavonult ivánci birtokára. 1800-tól kezdődően több mint egy évtizedet töltött vidéki kastélyában. Erről az időszakról így ír életrajzírója: „Noha természeti alkatja hajlandó vala a melancholiára, mindazáltal nyájas és víg kedvű vala... A vendégeket felette szereté, mellynek okáért, kivált hivatal nélkül töltött idejében, kellemetes ivánczi kastélya nem egyéb vala, mint a jó kedvnek, és az igaz barátságnak valódi temploma. Vegyülve sereglettek oda mind a nagyok, mind a közép rendűek, kedves mulatóhelyet leltek itt a literátorok.”

Aki mindezt feljegyezte: Horváth József Elek, akit a lexikonok mint a kaposvári gimnázium igazgatóját és akadémiai levelező tagot tartanak nyilván. Ki volt valójában? Életrajza megíratlan, az eddig összegyűlt anyag azonban arra elegendő, hogy imitt-amott kérdőjelekkel ugyan, de felvázoljuk irodalmi emlékeket idéző ivánci éveit.

Születése körülményei elég titokzatosak, csak annyi biztos, hogy Látrányban (Somogy megye) 1786-ban egy fiú született, akinek még az anyja sem volt ismeretes a kortársak körében. Az alkalmi keresztszülők, nemes Kováts Mihály és Hemeczperger Katalin a pappal együtt a József Elek nevet adták az újszülöttnek. Iváncra kerülésének körülményeit homály fedi, talán a Sigrayak somogyi kapcsolataival (Sigray Károly ekkortájt a megye főispánja) magyarázható. Ugyanakkor Iváncon 1784-től egy Horváth József nevű iskolamester élt, ezért feltehető, hogy az árvát ő fogadta örökbe. 1800-ban, amikor Sigray József visszavonult birtokára, a tehetségesnek mutatkozó tizennégy éves József Eleket pártfogásába vette, és kitaníttatta. Évtizedek múlva, a gróf halála után magát meg nem nevezve így ír erről a hálás Horváth: „egy ifjut, kit árvaságra jutván ingyen kegyelméből pártfogásba vett, gyanitván benne a szép elmének derekasan feslett bimbóit, nehogy a hazát ma holnap egy hasznos polgártól megfossza, tudományos pályájának folytatására segíté, s Posonyba küldé a törvényes tudományok tanulása végett; mind ekkor, mind utóbb egész prókátorrá lett béavattatása idejéig semmi költségét tőle nem kiméllvén emberré tette”.

Horváth József Elek a szombathelyi papi szemináriumban tanult, az ottani évkönyvek tanúsága szerint születési helyében sem volt biztos, hiszen először Iváncot adta meg. A szeminaristák között kitűnt verselgetési hajlamával. A papi pályához nem igazán érezve kedvet, elment jogot tanulni Pozsonyba. Visszatérve sem hagyott föl a versírással, és mind gyakrabban megfordult jótevője, a visszavonultan élő Sigray József ivánci kastélyában.

Ebben az időben a gróf búskomorsága lassanként oldódott. Nem lévén fiúutóda első házasságából (s ez a főúri családokban a családi birtok széthullását jelenthette), 1811-ben végül ismét elszánta magát, és házasságra lépett Jeszenszky Amáliával, ki szintén özvegy volt. A frigy boldognak és nemkülönben termékenynek bizonyult. Sigray magára talált, amint első gyermekei megszülettek. 1813-ban, amidőn a napóleoni háborúk a végjáték felé közeledtek, hivatalt vállalt: kinevezték a olaszországi hadsereg ellátásáért felelős királyi biztosnak. Ezt a posztot 1815-ig töltötte be, távozásakor kamarási kulcsot kapott, és a császár ezüst érdemkereszttel tüntette ki.

Az ifjú prókátor Horváth József Elek gyakori Iváncon időzésének nyomósabb oka is volt, mint hogy tisztelgő látogatásokat tegyen a gróf házában. A valódi magyarázatot Berzsenyihez írott bemutatkozó levelében adta meg 1814 nyarán: „...kedves Maecénásom Gróf Sigray József, s annak gyönyörű lakóhelye Iváncz, melly a természet ezer kellemeinek játékiban Petrarca Vauclesenek nem enged... ott vala a legközelebbi szomszédságban Tölcsányi Csáni Zsófi, egy az alkotó remekje, s minden virtusokkal felékesített szűz, kinek első látása felgyújtá bennem azt a hatalmas gerjedelmet, melly szerelemnek mondatik. Az ő lakó helye hasonlóképpen a természetnek legkellemetesebb míve. Nyolcz esztendőkig szerettük egymást azzal az állandósággal, melly csak egy nemessen érző szívnek lehet tulajdona. Egybekelésünket fiatalságunk is, de részszerént öt esztendőkig viselt papi ruhám, mellyet természeti hajlandóságom ellen fiatal meggondolatlanságom öltetett velem fel, rész szerént az utolsó felkelt seregben töltött katonáskodásom, s onnan megtérvén a törvények tanúlása végett Pozsonyba menetelem késleltette. Most végre elértem az üdvöt. Ügyész, s a bogáti uradalomnak fiscalissává lévén, kinek tántoríthatatlan szívét már nyolczad esztendeig bírtam, megkértem annak kezét is. Óh, mint örültünk már előre szép boldogságunknak!”

A poéta szerelme, Csányi Zsófia, a Hegyhát szolgabíró-dinasztiájának tekintett Csányi család leánya, tíz évvel fiatalabb volt a költőnél. Lakhelyéhez, a szomszédos tótfalusi kastélyhoz (mára nyomtalanul eltűnt, helyét egy kőkereszt jelöli Felsőmarác határában) az ivánci angolkertből csupán egy rövid gyalogút vezetett.

Horváth József Elek, hiába volt a főúri pártfogója, a bogáti szeszfőzde fiskálisaként is teljesen vagyontalan maradt, s így jókora társadalmi szakadék választotta el a nemesi családfán törökverő kapitányokat felmutató, középbirtokosnak mondható tótfalusi Csányi család leányától. Ezzel magyarázható, hogy az események tragédiába torkolltak. „Azonban egy vadhoz inkább mint emberhez hasonló testvér báttya s két nénnye pártot ütöttek ellenünk, árkokat ástak, gyenge lelkű édes annyát ellenünk gerjesztették, mindenképpen megvettettek a gátok, s elérték czéljokat, csak hamar igen érzékeny szívére vette a dolgot, tizenkét nap múlva az álhatatos Zsófi dühösségeknek az áldozatja lett, hív ölemben sóhajtott utóllyán, s hívségét halálával pecsételte” – írja Berzsenyinek Horváth József Elek.

A valóság nehezen kideríthető, de tény, hogy Csányi Zsófia 1814. február 10-én húszévesen meghalt Tótfaluban. Horváth József Elek későbbi költeményeiben Zsófi gyakran anyaként jelenik meg, talán arra is gyanakodhatunk, hogy gyermeket várt udvarlójától.

Horváth gyászában osztoztak költőtársai. Berzsenyi megverselte a meghalt jegyest, Dukai Takách Judit, a költőnő szintén versben emlékezett. (Horváth József Eleket egyébként éppen Dukai Takách felfedezőjeként tartja számon az utókor. A fiatal joggyakornok látta el könyvekkel a verselgető Juditot, ő vitte el hírét Berzsenyinek és íróbarátainak, akik egy csapásra híressé tették.)

Horváth József 1814–15-ben folyton Iváncra invitálta költőbarátait, Berzsenyit, és természetesen Dukai Takách Juditot. Berzsenyi nem jutott el Iváncra, számos jelből a gróffal szembeni bizalmatlanságára lehet következtetni. Dukai Takách Judit – „Malvina” – viszont valóban felkereste Horváth József Eleket 1815. szeptember 23-án. Két költeményében örökítette meg látogatását. 1815. decemberében Berzsenyi Dukán járt, a költőnő ekkor felolvasta neki a Sigrayhoz címzett költeményeket. Berzsenyi tapintatosan úgy ítélte meg, „hogy az egyikben több a morál, a másikban több poézis van”.

Sigrayt kastélykertbéli magányában ilyennek látta a költőnő: „Itt, hol a természet csendes, lágy párnáján / Minden gyengén nyugszik s a világ lármáján / semmi nem serken fel. // A lelket emelő magánynak bájai / S kellemekkel játszó völgyek virágai / illatjokat öntik; // Hol kisded madárkák tarkáznak galyokat / S víg hanggal zengenek tiszta hymnusokat / S a hajnalt köszöntik. // A midőn lelkedet néked is meghatja / A pompás természet ékes folyamatja / Bájoló erővel, // Érzésed felváltva szent lángokra hevül / S az életnek habja gyengén lecsendesül / A zajgó idővel. // A midőn így lelked vágyaival teljes / S mosolyogva áll szemed előtt a kellemes / Amália liget // Hol a szférák lakják a hímes ernyőket, / Rózsás bilincsekkel oda zárja őket / Ez isteni sziget. // S ha ott a világnak gondjaiba merülsz, / Mondván, hogy mint mások, te is innen eltünsz / A mulandósággal: // Halandóságodat akkor vigasztalja, / Hogy érdemid hazád koszorúzni fogja / Halhatatlansággal.”

Miközben az ivánci angolkert literátorok idillikus találkahelye lett, a nagyvilágban háború tombolt. 1813 októberében a lipcsei mezőn, a „népek csatájában” félmillió ember harcolt egymás ellen. Napóleon döntő vereséget szenvedett, 1814-ben Elba szigetére száműzték. 1815-ben visz-szatért, és újból háború dúlt, de a waterlooi ütközet után a november 20-i párizsi békével pontot tettek a nevével jelzett háborús korszak végére.

Magyar katonák harcoltak szerte Európában, Olaszországtól Poroszországig. Dukai Takách Judit egyik első költeménye a franciaországi Dijonban állomásozó magyar katonákhoz is eljutott, akik fellelkesülten köszöntötték a költőnőt. A korábban magányába zárkózott Sigray József is hadba vonult 1813-ban. Hadtápbiztosi feladatának ellátása közben csak pihenni jöhetett vidéki kastélyába.

Milyen is volt hát az ivánci kastély és annak kertje?

A szűkszavú, csak a gazdasági értéket szem előtt tartó leltár, melyet Sigray József halálának évében, 1831-ben vettek fel, ezt mondja róla:

„...a residentionalis kastélya a Rába viz folyó mellett fekvő dombon magánossan, minden más jobbágy avagy urodalmi házakon kívül fekszik. Ezen kastély téglából vagyon építve és fazsindellel olasz módra födve. Annak föld alatt való része tart magában 1 konyhát, 2 életes kamarát, 2 cselédszobát és mintegy 400 akóra való pinczét. A föld szinén találtatnak abban 1 nagyobb ebédlő, 8 külömbféle nagyságú szoba, 1 garderobe, 1 inasszoba és egy életes kamara. A felső traktusban, melly általánossan fából készült, 6 vendégszoba, 2 inasszoba, 1 biliárdszoba és 1 kápolna vagyon, ezen padlászobák stukatorokra vagynak, a padlás pedig deszkázva. – A kastély állapotja középszerű.”

Erről az épületről nem maradt fenn képi ábrázolás, mindössze Sigray Fülöp egyik portréján a háttérben találhatunk rá (az olajfestményt az ivánci plébánián őrzik). A képen megfigyelhető, hogy ez a főúri lak szerényebb, egyszerűbb kialakítású, mint a nevet és rangot szerző nagyapa, báró Sigray József surányi pompás barokk kastélya.

Ugyanez az inventárium a kertről ennyit tartott feljegyzésre érdemesnek: „e mellett a domb mellett a domboldalban egy utakkal kimetszett és mindenféle fákkal béültetett Anglus kert, mellynek kiterjedése tészen 10 és 6/8 holdat”.

Horváth József Elek, utalva a gróf önként vállalt remeteségének kezdetére, 1800-ra, remek képet rajzol ura alkalmi otthonáról és környékéről:

„Otthagyván tehát dicsőbb pállyáját, ivánczi uradalmába vette lakását. Ezen helység Vasvármegyének a természet leggyönyörűbb játékival bővelkedő részén, a hegyháti kerületben fekszik. Itt a Rába mellett felemelkedett hegyen van méltóságossan emelve gróf Sigray nemzetségnek nem pompás ugyan, de igen kellemetes és tágos franczia izléssel épült kastélyja, mellyet minden oldalról szép izléssel készült kertek, s bőtermésű gyümölcsösök vesznek körül; a hegy éjszaki oldalát egymást váltó mesterségesen vésett utakkal a kellemetes angol kert foglalja, mellynek gyökerét a Rába folytában szélesen kiterült termékeny s igen szép rétek kellemesítik. Az angol kertnek keleti részén lévő dombon homályosodik setét árnyékával Amália gyönyörü ligete, melly óriás magasságú Ilona fenyőkkel (Pinus larix) vagyon beültetve. Ugyan ezen hegynek keleti gyökeréhez nem meszsze van a halastó, melly a hegy oldalából kifakadó kristály forrásból ered.”

A világ gondjától-bajától elvonuló romantikus menedéke az angolkert, mely ekkor, a XIX. század legelején jött divatba Magyarország vidéki nemesi rezidenciáin. Sigray gróf esetében a kivonulás még csak nem is póz, hanem életének legválságosabb korszakában megtett kényszerű lépés volt. A vidéki elrejtőzés élénk szellemi aktivitással, alkotókedvvel járt együtt. Roppant értékes lenne ma az a népdalkincs, amelyet Sigray ekkor gyűjtött, és a kiadás szándékával kötetbe is fűzött. Horváth József Elek meg-próbálta később az özvegytől megszerezni, nem tudni, eredménnyel járt-e. (De ha a szépen rendezett családi levéltár megőrizte is, akkor 1956-ban égett el az Országos Levéltárban.)

Sigray minden megjelenő magyar nyelvű könyvet megrendelt könyvtára számára, zömét, ha hihetünk életrajzírójának, átolvasta, ezekről ítéletét is megfogalmazta. A kor legjelentősebb folyóiratának tartott Tudományos Gyűjtemény első előfizetői között ott találjuk mind Sigrayt, mind Horváthot. „... a literaturát, ugy a literatorokat a legmelegebb érzéssel szerette, s mint lehetett, segitette is. Eltökéllett szándéka vala ivánczi ángol kertjének egy gyönyörű részében, mellyet mostani hitesének emlékezetére Amália ligetének nevezett, szobrot emelni a magyar literátorok s tudósok tiszteletére” – emlékezik meg a tervről Horváth. A Haza Géniusának szobra borostyánkoszorút tartott volna „A nemzeti csinosodás lelkes ügyelőinek” szövegű felirattal.

Az angolkert messze nem volt olyan zsúfolt, szobrokkal, műromokkal teli, mint előkelő társai.

Területe változatos. Fő tájképi elemei a meredek hegyháti magaslatok („bérczek”-nek nevezi őket Horváth József Elek), a termékeny, vadvirágos öntésrétek, a Rába és holtágai (ahonnan a nádsípot szerzik Idyllia pásztorai). Egy helyütt akár vadregényesnek is méltán nevezhető: a keleti részén a kertnek a Rába alámosott a partnak, és egy tízöles, közel függőleges agyagfal, szakadék keletkezett, omlásokkal, ami elég ritka látványosság lehetett. Az északi lejtő erdejének természetes állapotában meghagyott ősbükköse jól illett a gróf melankóliájához.

Mesterséges beavatkozásra szinte nem is volt szükség. Mindössze a meredek domboldal sétálóútjait gondozták. Az egyetlen művi létesítmény a Horváthtól annyiszor emlegetett és megcsodált Amália-liget volt (tudni kell, hogy első gyermekét ő is Amáliára keresztelteti). Pedig éppen ez volt a legkevésbé tájba illő része az angolkertnek.

A fafaj kiválasztása Sigray József különös, számunkra ismeretlen hátterű személyes vonzalmát fejezte ki a lombhullató vörösfenyő iránt. Mai szemmel nem látjuk „költőibbnek” a ligetet, ha tudjuk, hogy a haszonfának tartott, „terpentinfenyőnek” is nevezett fát, amelynek magjait Stájerországból hozatta be, a hatalmas erdővagyon fenyőállományának javítására használta a gróf. Nem található meg a korabeli kertek divatfái között sem a vörösfenyő. Szeder Fábián, aki kitűnő tanulmányt írt akkortájt „Az Ángoly Kertekről” a Tudományos Gyűjteményben, nem is említi. (Szeder Szombathelyen is tanított a Líceumban, sőt minden bizonnyal Horváthtal kapcsolatban is állott.)

A széptani szempontokat megelőző gazdasági nézőponttal máshol is találkozhatunk a vidéki magyar arisztokrácia angolkertjeiben. Ilyenre példa a kastély déli oldala előtti több holdnyi gyümölcsös, de a gazdasági érv döntött a molákai halastó esetében is. Íme, a Moláka Horváth leírásában, 1817-ben:

„...s megáll egy tiszta tónak partján, mellyet szomorú füzek, jegenyék, s terebélyes bükkök keríttének. Csendesség borítta itt mindent, csak a ficzkándozó halaknak locsogási hallattak a tóban. Ennek tulsó partjánál egy hegy emelkedik fel, mellynek szakadozott bércze, mint valamelly meredek kőszikla, úgy látszatott. Magasan nyúlt fenyők, megaggott göröncsös tölgyek, s a hegy omladozott partjából kiálló vastag gyökerek látszattak.”

A molákai tó Horváth ottlétekor még nem az uradalomé, tulajdonképpen a falu közlegelőjéhez tartozott. A húszas években vették el a jobbágyoktól, majd körbeárkoltatták. A 1831-es leltár már a hasznosítását jegyezte fel: „...az országút mellett vagyon az urodalomnak sövényes kerttel békeritett és körös-körül gyümöltsfákkal beültetett egy halastója, amellyen a hegyből állandóssan kifolyó ér vize szokta elegendőképpen éltetni a halakat. Ezen halastóban többféle halak találtatnak, kiterjedése teszen 1 holdat.”

Horváth Berzsenyinek 1814-ben azt újságolta el, hogy Hegyháti pásztorok című művén dolgozik, de ennek megszületéséről nincs tudomásunk.

Sigray 1815–1820 között jórészt birtokán élt. Három leánygyermek után felesége 1817-ben fiúnak adott életet, akit Titus névre kereszteltek. Az apa aggodalmai enyhülhettek a birtoka jövőjét illetően. A család örömének irodalmi megörökítése a hűséges Horváth József Elekre várt. 1817-ben Horváth Szombathelyen Perger nyomdájában kiadta Titus Amália ligetében című kötetét, mely régi verseinek átdolgozását is tartalmazta (ezt a feltevést az valószínűsíti, hogy 1814-ben már kész volt egy munkája, melynek az Elek Amália ligetében címet adta).

A gróf, szinte másolva apja pályáját, 1820-ban a királyi ítélőtábla bírája, 1823-ban Somogy megye főispánja, majd belső titkos tanácsos lett. 1830. október 26-án halt meg Iváncon.

A háborúk után Horváth József Elek Szombathelyre költözött. Termékeny szerző volt. Legtöbb művét, melyet folyóiratokban jelentetett meg, szeretett városában írta. Kifejtette véleményét a nyelvújításról, a poétika szabályairól, de tudósított „munkahelyéről”, a bogáti szeszfőzdéről is. Az ezernyolcszázhúszas évek második felében elsősorban a nevelés kérdése foglalkoztatta, erről szólt nagyobb lélegzetű munkája a Tudományos Gyűjtemény 1829. évi 1. és 2. számában, Az iskolai nevelésről Magyarországon címmel.

Éppen Szombathely történetének megírására készült, amikor 1827-ben a kaposvári gimnázium élére került. Bár törvényesen megválasztott igazgató volt, hivatalát különféle gáncsoskodások miatt 1832-ig nem foglalhatta el, pedig somogyi támogatói között ott volt Berzsenyi is. 1833-ban a magyar poézis tudományáról tartotta székfoglalóját a Magyar Tudományos Akadémián. Még ekkor sem tartozott a vagyonosok közé, sőt adósságba verte magát. Kaposváron halt meg 1835. június 9-én, feleségét és öt gyermekét nagy szegénységben hagyva hátra. Emléke ma sincs meg-örökítve életpályájának utolsó állomásán.

Gróf Sigray Antal (1879–1947). Iváncon született 1879. május 12-én. Az ifjú gróf külföldi tanulmányainak befejezése után amerikai feleséget választott magának: a jómódú, anglikán vallású Daly Harriot Montana állam leggazdagabb családjából származott.

A fiatal, tehetséges vidéki arisztokrata már 1904-ben a főrendiház tagja lett, de egészen a forradalmak idejéig, 1918–1919-ig nem tett szert ismertségre. A Tanácsköztársaság leverése után a Friedrich-kormány Sigrayt a Dunántúl kormánybiztosává nevezte ki. Feladatának a kommün utáni rendteremtést szánták.

1921. húsvét napján jelentős szerepet játszott IV. Károly visszatérési kísérletében. Az események kezdetén ivánci kastélyában időzött a miniszterelnök, Teleki Pál. A uralkodó Szombathelyről Sigray és két tiszt kíséretében, autón indult Budapestre. A Várba érkezve Horthy Miklós, mint az jól ismert, megtagadta a hatalom átadását IV. Károlytól.

A második sikertelen királypuccs idején Sigrayt, mentelmi jogát semmibe véve, tíz hétig vizsgálati fogságban tartották.

A későbbiekben ellenzéki politikusként előbb nemzetgyűlési, majd országgyűlési képviselő 1939-ig. Ezután felsőházi tagként folytatta politikai tevékenységét. Az egyik konzervatív irányzatnak, a legitimizmusnak volt a vezető képviselője a két világháború között, mely az alkotmányos királyság eszméjét tűzte zászlajára. Habsburg Ottó a fiatalabb generációhoz tartozó, széles látókörű Sigrayban látta a legitimizmus ügyének győzelemre vivőjét. A magyar nagybirtokos amerikai felesége révén jól ismerte az angolszász demokráciát, kitekintése volt a világpolitikára. Politikai szövetségeseit is a bolsevizmus és a nácizmus elleni közös front létrehozásának szempontjából választotta meg. Így került kapcsolatba Bajcsy-Zsilinszky Endrével és Rassay Károllyal, a liberális pártvezérrel, akikkel együtt élesen szembehelyezkedett Gömbös miniszterelnök német orientációjával.

A nevezetes körmendi tanácskozáson, 1937. október 10-én a legitimistákon kívül a liberálisok és a szociáldemokraták, illetve a kisgazdák vezető személyiségei is megjelentek. Sigray itt elmondott beszédében figyelmeztetett az angolszász hatalmak gazdasági erőfölényére, és tudjuk, hogy értékelésében nem tévedett. A világot forrongásban tartó szociális problémák megoldására a radikális megoldásokat hirdető diktatatúrák, a bolsevizmus és a fasizmus elfogadhatatlanok számára. A megoldás keresését, vallja Sigray, XI. Pius szociális enciklikájának (Quadragesimo Anno) alapján kell elkezdeni.

Sigray élesen támadta a magyarországi nyílt választási rendszert, a választások alatt megmutatkozó, esetenként véres hatósági terrort. Akik a társadalmi rend felbomlásától tartottak a titkos szavazás esetén, azokat azzal nyugtatta meg, hogy „a királyi hatalom és a királyi tekintély olyan tényező, amely a legalkalmasabb arra, hogy ellensúlya legyen a felforgató elemeknek és a propagandának”. A körmendi gyűlés legnagyobb hatást kiváltó szónoka, Eckhardt Tibor, a Független Kisgazdapárt vezére, valamint Sigray és a többi pártvezető együttes fellépése hatalmas ellenzéki fegyvertényt jelentett.

Sigray Antal a háború elején hazánkba érkezett lengyel és francia menekültek közül sokat a saját gazdaságában helyezett el.

Teleki öngyilkossága után a felsőházban állhatatosan bírálta a háborúba sodródó Bárdossy-kormányt. A német követség többször tiltakozott Sigray és Bajcsy-Zsilinszky parlamentbeli németellenes megnyilatkozásai ellen. 1944. március 19-én őt is elhurcolták a németek, és a mauthauseni koncentrációs táborba szállították. 1945. május elején felszabadították a lágert. Sigray már súlyosan legyengült állapotban került előbb Svájcba, majd az Egyesült Államokba. 1947. december 26-án New Yorkban elhunyt.

(Kresznerics Ferenc tevékenységének értékelése: Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában. Bp., 1957. 284., 387. Újabb, részletes feldolgozások: Dobri Mária: Kresznerics Ferenc 1766–1832. In: VSz, 1993. 4. sz. 511–538; Tóth Péter: A szótáríró Kresznerics. In: VSz, 1993. 4.sz. 540–548. Az emléktábla-állítás kudarca: Kresznerics-ünnepség Iváncon. In: VN, 1966. 03. 04. 5.; VaML Ivánci Tanács VB Jkv. 1966. Gróf Sigray József életéről: SAS; NI; KEMPELEN 9. A jakobinus szervezkedésben részt vett és kivégzett Jakab peréről: A magyar jakobinusok elleni felségsértési és hűtlenségi per iratai 1794–1795. 2. köt. Szerk. Benda Kálmán. Bp., 1952. 123–124.; A lefogott Jakabról és József segélykérelméről Márki Sándor: Kresznerics Ferenc leveleskönyve. Bp., 1914. 17. Horváth József Eleknek az eddigi életrajzokban nem tisztázott születési ideje, helye pontosan megtalálható: MOL Mikrofilmtár. Látrány – Somogy megye – anyakönyvei. Életéről maga ejt néhány szót Sigray-életrajzában: SAS. Tevékenységének eddig ismeretlen oldaláról a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában őrzött levelei árulkodnak. Horváth József Elek kutatója, Tóth Péter nyelvész a rendelkezésemre bocsátotta kéziratos anyagát, másolatait; segítsége messze meghaladta a szokásos mértéket, ezért külön hálával köszönöm. A fejezet enélkül talán nem is készülhetett volna el. Dukai Takách Judit Sigrayhoz írt verse Vadász Norbert: Dukai Takách Judit élete és munkái. Szerk. Vadász Norbert. Bp., 1909. 111–112. Berzsenyi véleménye: Berzsenyi Emlékkönyv. Szerk. Merényi Oszkár. Bp., 1976. 370. Az angolkertről, a kastélyról: TITUS számtalan helyén; Javak 6/21.; TGy, 1820. 10. köt. 121.; TGy, 1823. 6. köt. 122. Dukai Takách ivánci látogatásáról: Vadász i. m. 179. Horváth József Elek munkássága: SZINNYEI 4.; a kaposvári gimnázium élén Andrássy Antal: Horváth József Elek 1784–1835. In: Pedagógus arcképcsarnok Somogyban. Szerk. Szili Ferenc. 1. köt. Kaposvár, 1984. 6–11. Sigray Antal feleségéről: VaML Körmend jr. fszb. ir. 5604/1921.; Életéről értékelően Vigh Károly: Sigray Antal embersége. In: Magyar Nemzet, 1989. május 29. 3.; Uő.: Gróf Sigray Antal emléke. In: VN, 1996. június 26. 6. A „körmendi beszéd”-ről Tímár István: Az 1937. évi körmendi legitimista gyűlés sajtóvisszhangja. Kézirat. A mártír politikusról a kárpótlási törvények idején sajtóban: Fodor Sándor: Ma is a Sigray örökösöké az ivánci kastély? In: VN, 1992. november 28. 7.)