Szolgáló iskolák, rövid életű egyesületek
Szolgáló iskolák, rövid életű egyesületek
Napjainkban az iskolára egyebek között mint az esélyegyenlőség megteremtésének egyik eszközére tekintenek. Régmúlt időkben közel sem volt ilyen döntő szerepe az oktatásnak. Az intézmény egyfelől a „vallás szolgáinak”, az egyház alkalmazottainak pótlását célozta, és az állam is megelégedett azzal, hogy itt vallásos alattvalók sokaságát neveljék fel. A falusi, a gyakorlati élet viteléhez szükséges tudást elsősorban a szülőktől, a társaktól szerezhette meg a kor gyermeke.
A geszti iskola a protestáns iskolahálózat részeként működött, s a XVIII. században a debreceni református kollégium partikulája volt. Arra nézve, hogy a korábbi évszázadokban az oktatásnak milyen előzményei voltak, semmiféle támpontunk sincs. Tudva azt, hogy 1660-ig nem Debrecen, hanem – török általi elfoglalásáig – Nagyvárad volt a protestáns iskolaügy egyik nagy központja, s figyelembe véve, hogy Geszt mennyire közel feküdt a központhoz, nem zárható ki az, hogy a szervezett iskolai oktatás itt már ebben az évszázadban elkezdődött. Nem bizonyíték e tekintetben, de az oktatás megalapozottságát, hagyományát tanúsítja: az első ismert adat az intézmény létezésére 1727-ből való, amikor is Kovács Csa[e]nálosi Istvánt rektornak nevezték ki afaluba. Ettől kezdve folyamatosan működött valamilyen szintű oktatás a településen. Az is logikus, hogy ha az említett 1727. évben már kialakult szervezettel, épülettel rendelkezett, az intézmény működésének kezdete akár évtizedekkel korábbra tehető.
A geszti viszonyok az iskoláztatás országos színvonalánál akkor magasabb szintet képviseltek. A nem túlságosan nagy létszámú közösségnek ez mindenképpen dicséretére válik. Az 1771-ből származó, a hegyvidéki régió aprófalvas és románok lakta településire is kiterjedő Bihar megyei adatok szerint az ötszáz léleknél kevesebbet számláló községek mindössze hét százalékában, a valamivel nagyobb népességű települések 28 százalékában működött iskola.
Nem meglepő, bár ugyancsak elismerésre méltó, hogy az igen korai időkből homályos bizonyíték van arra nézve is, hogy a leánygyermekek tanításával is foglalkoztak. Az első tanítónő egy bizonyos Nagy István felesége volt a korabeli hagyomány szerint, amit Nagy Sámuel krónikájában le is jegyzett. Nagy István nevét az 1730-as dicális összeírásban megtaláltuk, de nem szerepelt 1717-ben és 1741-ben sem. Eszerint valamikor az 1720-as és 1730-as években működhetett a leányiskola. Pontosan tudjuk, hogy 1753-ban Erdei Mihályné oktatta ott a gyermekeket. Őt Kulcsár Mihályné követte.
A fiúk és lányok iskolája az akkori Kétsor utcában, a templom közelében épült. A fiúké az utca déli oldalában, a lányoké pedig – 1759-ben biztosan – a templom melletti temetőkertben (cinterem), az utca vonalában állott. A fiúiskolát a gyermekek számának növekedése miatt 1800-ban bővíteni kellett. Az erről szóló híradás több fontos dolgot is elárul: „A fiúiskola (Sólyom János és K. Szegedi János közt) mind gyermekeknek, mind a feleséges és cselédes Rektor, Csengeri János úrnak [nemesi származású] szűk lévén, úgy bővíttetett meg, hogy a tornácz felől lévő fala, mind a Classisnak, mind a Rektor szobájának fala kiverettetett, elébb Sütő István mester egy hordóra állított srófhúzóból az sróffal a tapaszgerendát felnyilalva és az egész tornáczot fallal a szobához kapcsolva, úgy, hogy csak a pitvar meny-nyisége szerint maradt meg a régi tornácz, amint most [1827-ben] is látható. Ugyan [az a] Sütő István a fa kémény helyett, akkor kőkéményt rakott.”
A lányok iskolaépületének elbontása után hamarosan ebbe az épületbe költöztek, a fiúknak pedig új ház készült. Ezek az infrastrukturális viszonyok jellemezték az egész XIX. századot. A két világháború közötti időben is két iskolaépületet tartott fenn a falu, s a tanárok száma is kettő maradt. A szocialista korban jelentősen változott a helyzet, mert az egyik iskolaépületet elhagyva az oktatás beköltözött a viszontagságos sorsú, lepusztított kastélyba (amelyet később renováltak), s ott működik napjainkban is. A másik, az öreg iskola megmaradt az eredeti helyén.
A faluban előbb a fiúknak, majd a lányoknak is külön-külön nevelőt fogadtak. A nemek szerinti elkülönülés évszázadokig megmaradt. A kezdetekkor a kislányokat csak nők, asszonyok tanították. Ők a betűvetéshez és elsősorban az olvasáshoz értő emberek voltak, s nem tartoztak a tiszteletes vagy a fiúk tanítójának családjához. Az egyház és a falu igyekezett férjes asszonyokat felkérni erre a tisztségre. Egyetlenegyről, az 1771-es országos összeírásban szereplő Lázár Erzsébetről tudjuk, hogy hajadon volt. Kiemelkedett közülük öreg Sólyom Ferencné, aki hosszú évtizedekig „igen szorgalmatosan” dolgozott; igaz, az emlékezők hozzátették azt is: „amint egy asszonytól telhetett”. 1795-től aztán ezt a feladatot is férfiakra bízták, tudomásunk szerint egészen a két világháború közötti időszakig.
Az egy-egy fiú és leányosztály indítása a XIX. század nagyobbik felében megmaradt, bár az osztályba járó gyerekek száma, a zsúfoltság növekedett. Az Eötvös József nevéhez fűződő 1868-as törvény létrehozta a hatosztályos elemi, másként a népiskolát. A két tanítóval (csak részben) osztott csoportokat hozhattak létre. A Horthy-korszakban nem nemek szerint, hanem az első–harmadik és negyedik–hatodik osztályba járók szerint különültek el a kis- és a nagyiskolában a gyerekek, akiknek összlétszáma másfélszáz körül mozgott. A besorolásban továbbra is szereplő leánytanító elnevezés mint fogalom már nem a tanított gyermekek neméhez kapcsolódott, hanem fizetési kategóriát jelentett: a státus betöltője a legfiatalabbak okításával foglalkozott.
A férfi tanárok, a rektorok a kor szintjén magasan képzett szakemberek voltak, hiszen – ahogy utaltunk már rá – a kezdetek óta szinte kivétel nélkül a debreceni kollégiumban végeztek. Kvalifikációjukra jellemző, hogy az elemi vagy kisiskola elvégzése után a hatosztályos gimnáziumba kerültek. Gyakran eleve a gimnáziumba íratták be őket, ez esetben előbb mint parvista vagy abecedárius tanulók az olvasást, írást tanulták meg.
A gimnáziumban lényegében a latin nyelv rejtelmeibe vezették be őket. Az első három év grammatikai osztályaiban a főnévragozással (declinisták), az igeragozással (conjugisták), a mondattan elemeivel (syntaxisták) foglalkoztak, majd az irodalomtanítás két éve (poezis és retorica) következett.
A XVIII. században még gyakran előfordult, hogy a geszti tanárok a felsőoktatásban egyetlen évet töltöttek, s ezután elkezdték a tanítást, azaz nem végezték el a két-három filozófiai évet. Gyakran megesett az is, hogy
az itteni tanítóskodás után, anyagilag kicsit megerősödve, ismét elmentek „deáknak” Debrecenbe, és befejezték felsőfokú iskoláikat. Ebből a szempontból is érdekes példa Munkácsi Mihályé, aki, ha hinni lehet Nagy Sámuel feljegyzéseinek, a szalontai gimnázium elvégzése után „subscribált” (beiratkozott) Debrecenben, 1779-ben volt rektor a faluban, 1781-ben ismét „deákká lett”, és azután újra tanári állást töltött be Szentmártonban, Fülöpszálláson, azt követően prédikátornak hívták meg Pelbárhidára.
A XVIII. század második felétől kezdve már az vált jellemzővé, hogy a tanítók hároméves felsőfokú képzés sikeres elvégzése után vállalták csak el hivatalukat. Érdekes, hogy egyetlen olyan tanárt találunk az 1727-et követő másfélszáz évben, aki Geszten született, elvégezte a középiskolát, és visszatért tanítani szülőfalujába. Tárnok Jánosnak hívták, és az 1760-as évek második felében oktatott. Ő az egyetlen, aki nem jutott el Debrecenbe; Nagyszalontán végezte el a gimnáziumot, és azután vállalt tanárságot.
Látható, hogy a XVIII. században a továbblépés útja csak akkor adatott meg egy-egy tanárnak, ha legalább filozófiai fakultást is végzett. Ez esetben a feljebb lépés útja lehetett állásvállalás vagy a nótáriusi hivatal megszerzése a nagyobb, gazdagabb településeken. Lehetőség nyílott arra is, hogy a tanító a helyi közösség gazdagabb családja leányai közül találjon feleséget magának, s e házassággal erősítse meg pozícióját a falusi társadalom élvonalában. Jellemző volt az is, hogy a rektor a helybeli tiszteletes özvegyét, lányát vette el feleségül. Egyeseknek megadatott, hogy a földesúr alkalmazta őket uradalmi tisztként, udvarbíróként.
Miként az a fentiekből is kiderült, a tanító, a rektor a kezdetektől fogva a közösség által épített lakásban lakott, amelyet általában egybeépítettek az iskolával. Ezek az ingatlanok egészen a szocialista korig a református gyülekezet tulajdonában voltak, hiszen maga az oktatás is az államosításig, 1948-ig a egyház irányítása alatt maradt. A Ratio Educationis, az oktatási rendelet bevezetésétől (1777) a tanrend, a tankönyvek feletti ellenőrzés joga ugyan a felállított tankerületekhez került – Geszt a nagyváradihoz –, de egyebekben megmaradt a protestáns egyház oltalmazó és irányító szerepe. A református közösségek sikeresen „védték meg” intézményeiket az állami befolyástól.
Arra nézve, hogy felemelkedést jelentett-e a tanári állás, részben választ adhat a fizetésük. A már említett, 1771-ből származó felmérés szerint a kezdő tanulók után személyenként hat krajcárt, az olvasókért tizenkét krajcárt, declinistákért 25,5 krajcárt, a conjugistákért 34 krajcárt fizettek a szülők. A tanító egyben a gyülekezet kántora is volt, amiért tizenhét rajnai forintot kapott. A természetbeni szolgáltatásaik között szerepelt négy pozsonyi mérő búza, tíz pozsonyi mérő tavaszi búza (esetleg kétszeres), szántó. Járt még évente két szekér széna, hat szekér tűzifa, egy kéve nád és negyed mérő kukorica. A Tisza család még külön három köböl búzával járult hozzá a megélhetéshez.
Az egyházközösség a század vége felé ágyszám szerint szedte be a prédikátor és a rektor fizetését. A kurátor azokról pontos feljegyzést készített a XIX. század elején, s elszámolt a presbitérium előtt.
A lányok tanítója 1771-ben kevesebb bérért dolgozott. A kezdő tanulók után ő is évi hat krajcárt, az olvasóktól tizenkét krajcárt s azok után, akik már a memoritert tanulták 25,5 krajcárt kapott. Nem tudjuk, hogyan változott meg a bérezése akkortól, amikortól férfiak látták el ezt a feladatot is.
Összességében megállapítható, hogy ekkoriban a tanári állás szerény anyagi biztonságot jelentett, a jobbágyéhoz képest viszont könnyebb életet kínált, s mivel adómentességet, katonai szolgálat alóli felmentést (honoráciorként insurrectióra – nemesi felkelésre – kötelezték) élvezett, és a falusi társadalom elitjébe tartozott, komoly erkölcsi megbecsülésnek is örvendett a mindenkori rektor.
Igazán tragikussá a jobbágyfelszabadítás, 1849 után vált a helyzetük, mert a jobbágyi kötöttségektől és kötelezettségektől mentesült parasztság egyre kevésbé volt hajlandó fizetni, s így a „nemzet napszámosai” szinte az éhezés szélére sodródtak. Ez a helyzet országosan is jellemző volt, s különösen élesen vetődött fel Geszten. 1850-ben Kovács Lajos, a lányok tanítója lemondott hivataláról, „minthogy a geszti gyarló tanítói fizetésből családját fenntartani nem képes”.
A helyi értékrend zavarai is szerepet játszottak az általános nehézségekben, amit a presbitérium maga is megállapított, mondván, „azért nem kaptunk több közbejött akadályok s okok miatt tanítót, mert nemes Gesztiek, még az eddigi csekély, és azt is rosszul, hanyagul fizetett Conventiók[at] is lejjebb szállítani óhajtották volna”. Ezek az állapotok a Bach-rendszer egészében jellemzőek maradtak. Nagy volt, különösen a leánytanítók esetében a fluktuáció. A helyzetet súlyosbította, hogy az állam igyekezett az községi önkormányzattól függetleníteni az egyházat, s ezzel ellehetetlenítette a támogatás, pénzfizetés korábban olajozottan működő rendszerét.
Már Klebelsberg Kunó, de főleg Hóman Bálint kultuszminisztersége idején, újra lett becsülete a falusi tanítónak. Ökrös István kántortanító amellett, hogy lakáshoz jutott, s időnként kisebb konyhára való ajándékok is megillették, aratás után az egyházközösségtől tizenhat mázsa búzát, nyolc és fél mázsa zabot kapott, amit pénzben váltottak meg, mégpedig 436 pengő 25 fillér értékben. A fizetés alapja a földjárandóság volt, ennek nagyságát tizenegy katasztrális hold 115 négyszögölben, pénzbeli jövedelmét például 1932-ben háromszázhetven pengőben állapították meg. Negyedévenként a tanító fajárandóságát pénzben váltották meg, éves összege 706 pengő 25 fillért tett ki.
A leánytanító kilenc katasztrális hold 1209 négyszögöl szántóföldet és a kántortanítóéhoz hasonló nagyságú fajárandóságot kapott. Ezen felül államsegély illette meg őket. Lakóházuk a dualista és a Horthy-korszakban ugyanaz volt, a fiúk tanítójáé a 318-as, a leánytanítóé a 130-as házszámot viselte. Az épületek értékében is kifejeződött a kettejük közötti különbség, hiszen az előbbiét 1913-ban tizenhatezer, az utóbbiét kettőezer-négyszáz koronára becsülték. Egyébként mindkettő lakóházból, istállóból, sütőházból, fásszínből, sertésólból és árnyékszékből állt. Kutat ástak az udvaron, és a telket körbekerítették. A leánytanító házához pincét is készítettek.
Ami az iskolába járási hajlandóságot illeti, erre nézve vegyük most újra elő a már hivatkozott 1770. évi felmérést. Akkor 35 fiúgyermek és 25 leánytanuló koptatta a lócákat. Ha figyelembe vesszük, hogy a település lélekszáma négyszázötven körüli lehetett, s a tanulók mindössze egy–három évig járták az iskolát, belátható, hogy legalábbis a református gyerekeket nagy többségükben beiratták. Az azonban elgondolkodtató, hogy ez idő tájt még a bírói hivatalt viselők is nemegyszer kereszttel szignálták az okiratokat, ami arra mutat, hogy nem mindenki tanulta meg a betűvetést.
A szülők gyakran partnerei voltak gyermekeik „iskolakerülésének”. Állandó volt emiatt az elöljáróság panasza. Büntették az iskolakerülők szüleit, beláttatták velük, hogy a tandíjat meg kell fizetniük, a szegényekét pedig átvállalta egyház. Később a gyermeküket iskolától eltiltó szülőknek egyházi büntetést helyeztek kilátásba: „ha halált érnek, minden tisztesség nélkül temettessenek el, harangoztatás, éneklés és praedikáció nélkül, mint egyéb oktalan állatok, úgy is az illyetének nem méltók a tisztesség tételre, mert úgy születünk a tudatlanságban, mint a… szamarainak fiai és ha az ilyetén taníttatás által abból ki nem vétethetők örökre abban maradván, nem is érdemlenek egyebet”. A két-háromszáz évvel ezelőtti közfelfogást hitelesen tükrözi Geréb András prédikátor 1777-ben tett vallomása: „veszélyes Istenre, Szent Ekklésiára, Királyra… nézve a tudatlanság”.
Nagy kérdés ezek után, hogy mennyi ideig és milyen tárgyakat oktattak. Az 1777-es oktatási rendelettől, majd főként az 1868-as eötvösi reformtól kezdve egységes a magyar népiskolai oktatás tantárgyszerkezete. Az ezt megelőző időszak sokkal változatosabb volt.
A presbitérium helyi, de a debreceni partikulákban általánosnak tekinthető rendszabálya szerint a fiúkat hat-, a leányokat ötéves koruktól kezdték tanítani. Az iskolai munka a téli félévre esett, s a fiúcskákat négy évig, a lánykákat két évig taníttatták. A tanulási idő a hely nagyságához mérten magasnak tűnik, a mezővárosok gyakorlatához hasonlítható.
Egy-egy nap két órát töltöttek tanulással. 1868-tól a fiúk télen öt-, a lányok kétórányit. Az oktatás célja vallásos és erkölcsös gyermekek nevelése volt. A leányok megismerkedtek a betűkkel, valamilyen szinten megtanultak olvasni, és kívülről bemagoltak a katekizmusból minél több részletet.
A fiúk tananyaga és a kisgimnáziumok (grammatisták) alsóbb osztályainak a tananyaga összemosódott. Kezdők tanítása alatt elsősorban a betűk megismerését érthetjük, aztán következett az olvasás, amit a latin nyelv tanítása követett, pontosabban a főnév, a melléknév és az igeragozás.
Természetesen nagy hangsúlyt kapott a tananyagban a „szokásos erkölcs”, a katekizmus és zsoltáréneklés. A matematika, avagy a természettudományos ismeretek halvány jelét sem találjuk a tanrendben 1777-ig. Az oktatás célja és gyakorlata ekkor nem követelt ilyen jellegű tudást.
A betűvetésben és olvasásban bizonyosan előrehaladtak, ha nagyon lassan is, a gyerekek. 1900-ban a geszti összlakosság 35,5 százaléka volt analfabéta, és arányuk mindössze 0,4 százalékkal csökkent tíz év múltán. A klebelsbergi reform és feltehetően az elvándorlás következtében később az írástudatlanok száma ugrásszerűen csökkent: a kor szintjén már viszonylag jónak tekinthető az 1930. évi 18,7 százalékos arányuk.
Geszten a Tisza családnak köszönhetően, a még nem bizonyított hagyomány szerint, már 1854-ben óvodát avattak.
Előbb Tisza Lajosné, később Tisza Kálmán felesége vált az ügy önzetlen támogatójává. Évtizedekig a család tartotta fenn az intézményt.
A Fő utcai (ma Kossuth úti) épületben nem főztek, a gyerekek kis kosárkáikban magukkal hozták az ennivalót, és nagyon sokat játszottak a tágas udvaron. A kétfős személyzetet akkor Demeter Irma óvónő és segítője, Nagy Róza alkotta. A nevelés elsődleges célja ez esetben is a vallásos hit és erkölcs elmélyítése volt.
Kétéves kortól ingyen járhattak az apróságok (egészen iskolás korukig) az intézménybe. Az 1891-ben hozott XV. törvénycikk a kisdedóvókról részben állami feladatvállalást írt elő a fenntartásban, s a felekezeti jellegű vallástanítás megszüntetését, ez utóbbit kevés sikerrel.
A szocialista korszakig az óvoda helye továbbra is Fő utcán maradt, 1961-ben költözött át a mai, József Attila utcai épületbe, ahol korábban sokáig a gróf belső inasainak szobái, és a vendéglakosztályok voltak. A két világháború közötti időszakban sem főztek a gyerekeknek, annak feltételeit csak 1952-ben sikerült megteremteni.
Az óvónői létszám megmaradt egynek, de a vezető óvónő munkáját akkor már ketten segítették. A két világháború közötti időkben és a szocialista korszak elején az eredetileg a Tisza gyermekekhez nevelőnek szegődött Gombosné Vad Erzsébet látta el a feladatot, akit több évtizedes fáradozása, önzetlensége okán nagy-nagy szeretet vett körül a faluban.
A polgári korszak megnövelte, de meg is követelte a közösségek tagjaitól saját sorsuk magasabb szintű irányítását. A polgárosodás folyamatának előrehaladását az egyesületek, egyletek számának változásán, tagságuk nagyságának alakulásán is lemérhetjük. Geszten nagyon-nagyon nehezen alakultak meg ezek az öntevékeny szervezetek. A dualizmus időszakában az országos tendenciával ellentétesen egyesület nem, csak temetkezési egylet jött létre. A szerveződések másik nagy periódusában, a Horthy-korszakban már megmozdult a falu, de mindvégig szerényebb mértékben, jelentősen elmaradva a szomszédos településektől, például Szabó Pál szeretett falujától, Biharugrától. A község elöljárói 1928-ban tömör jelentésükben így válaszoltak a főszolgabírói kérdésre: a községben csak a Leventeegyesület működik.
Egy főszolgabírói vizsgálat 1924-ben megfeddte a képviselő-testületet azért, hogy teljesen szabálytalan módon még mindig nem alakult meg a faluban a tűzoltóság. 1925-ben ismét körrendeletben hívta fel az elmaradás pótlására a községek figyelmét. Ennek eredményeként 1926. március 4-én végre megtartották az alakuló ülést a község bírójának elnöklete alatt, ezen 46 férfi vett részt. A főbíró a Geszti Önkéntes Tűzoltó-egyesület felállítását javasolta, mert „a mezőgazdasági munkák sokoldalú elfoglaltsággal járnak, és emiatt megtörténhetik, hogy tűz esetén elegendő tűzoltó nem lehet jelen”. Javaslata a huszadik életévüket betöltött, erős testalkatú, feddhetetlen életű férfiak tagságát szorgalmazta. Ez rendjén való, de megütközhet az ember azon, hogy előfeltételként szerepelt a „nemzeti szempontból is teljesen megbízható” magatartás.
Az egyesület elnöke a mindenkori bíró volt, akit akkor Nagy Lajosnak hívtak. A választmány tagjai: Bíró Mihály, Bíró Lajos, Tárnok Péter, Lunkán János, Makai István, Kéri János, Borsós Sándor, Bagdi Ferenc; póttagok: Farkas János, Bíró László, Deák Gergely. Az egyesület, mint minden más hasonló, a fordulat évében végleg befejezte munkáját, megszűnt. Az oltáshoz szükséges eszközök máig is megvannak, a községháza udvarán tartják azokat.
A Leventeegyesületben a résztvevők visszaemlékezése szerint „istenfélelemre, hazaszeretetre, munkára, becsületes életmódra neveltek”. Az országosan egységes alapszabály mintájára onnan „minden felekezeti és politikai kérdés ki van zárva”, cél a „nemzet erejének gyarapítása, testben és jellemben erős, tiszta erkölcsű leventék nevelése által”.
Trianon után nyilvánvalóan a revíziós nemzettudat ápolását is vállaló szervezet tragikus véget ért a második világháború végén, hiszen a nyilasok a katonai-félkatonai szervezetet – és még fiatalkorú tagjait – minden lelkiismeret-furdalás nélkül használták fel, becsapva és elárulva az ifjak ezreit.
Mindaddig, amíg a politika direkt módon és erősen nem nyomta rá bélyegét a szerveződésre, lényegében 1938-ig, az első zsidótörvény megjelenésének idejéig, a konzervatív ideológia keretein belül maradt és hasznos szerepet is vállalt a fiatalok szellemi és testi fejlesztésében. Természetesen mindig ki volt téve a helyi elöljárók gondolkodásmódjának, befolyásának. „Téli hónapokban heti két este ismertterjesztő előadást tartottak, amelyen az orvos, a tanító vagy a pap beszélt azokról a dolgokról, amikről a fiatalok hallani szerettek volna” – emlékeznek vissza a még élő öregek.
Az 1921. LIII. törvénycikk, a testnevelési törvénynek nevezett leventetörvény szerint mindenhol kötelező volt felállítani az iskolát elhagyó tizenkét éves korúak testedzése céljából, akik 21. életévükig „szolgáltak” a szervezetben. Geszten az alakuló ülést csak később, 1925. január 11-én tartották.
A kötelező „nemzeti ima” elmondása után Tóth Mihály főjegyző ismertette az alapszabályt, és a Leventeegyesület megalakulását egyhangú határozattal kimondták. Az ülés számos részvevővel zajlott, a jegyzőkönyv 23 név felsorolása után megállapította: „és még sok más meg nem nevezett tagok”. Elnök: Balogh József; alelnök: Bíró János; jegyző: Takács László; Pénztárnok: ifj. Tárnok János; könyvtárnok: G. Tárnok László; ellenőr: Bíró Antal; számvizsgáló bizottsági tagok: Kovács László, Kéri János, Tárnok János; választmányi tagok: Bíró Géza, Bagdi Ferenc, Bagdi Mihály, Borsós Antal, Farkas István, Nagy Lajos, Bíró Benjámin, Erdei Imre, Tárnok István, Sujtó István, Tárnok János, Nagy Antal.
1925 az egyesületek alakulásnak nagy éve volt a faluban. Február 15-én jött létre a Geszti Gazdakör. A történészek sokáig nem láttak többet a gazdakörökben, mint keresztény-nemzeti ideológiát képviselő szerveződést. Alakulásuk spontán módon, helyi kezdeményezések eredményeképpen történt, s többnyire csalatkoztak az akkor az agrárius nagybirtok érdekét képviselő, és a millennium évében létrejött Magyar Országos Gazdaszövetséghez. Sokáig valóban kevés hangsúlyt kapott az a törekvésük, amely a mezőgazdaság technikai fejlesztését, a gazdák képzését, a szövetkezeti jellegű, közös társulások erősítését szolgálta a falvakban. Az első világháború előtt már közel kétezer kör működött szerte az országban.
A tehetősebb gazdák szervezete volt Geszten is, tagjai fejenként száz aranykorona tagdíjat fizettek be az egyesületi pénztárba. Fő céljuknak a hazaszeretet kötelező hangsúlyozása mellett a falu felemelését, az itteni életforma tiszteletének megteremtését, a vidék szellemi és erkölcsi életének művelését, fejlesztését, a összes gazdasági, munkás és iparos érdek védelmét, a háziipar fejlesztését, s a rászorultak esetleges önsegélyezését tekintették.
Geszten az előzőleg tagnak jelentkezettek mindegyike, összesen 41 fő egyhangúlag elfogadta az alapszabályt, és megválasztotta a tisztikart. Elnök: dr. Makay Attila, alelnök: ifj. Takács László, jegyző: Hegedűs Sándor, pénztárnok: Bíró Mihály, ellenőr: Tárnok János, könyvtáros: Makai István.
A választmányt Bíró Lajos, Mónus Ferenc, ifj. Fábián Mihály, Kéri János, ifj. Kulcsár László, Bagdi János alkották. Póttagnak Tárnok Jánost, Serfőző Lajost jelölték. A számvizsgáló bizottságba Balogh József, Bíró János, valamint Nagy János került.
Az 1920-ban alakult Falu Országos Földmíves-szövetség, egyszerűbben Faluszövetség helyi szervezetét, fiókját 1933 szeptemberében hozták létre. Az eredetileg főleg a kisgazdák, a mezőgazdasági munkások felemelésére, érdekeik védelmére, törekvéseik – beleértve a szövetkezetek alakítását is – támogatására létrejött szervezetbe nagy számban léptek be a Tisza-uradalom legkülönbözőbb alkalmazottjai, cselédei; tagságot vállalt a református lelkész, Szabó István és Boross Ferenc tanító is. A szervezetnek ekkor 55 tagja volt.
A Tiszákkal is rokoni kapcsolatban lévő, miniszteri feladatokat ellátó Rakovszky Istvánt választották díszelnöknek, de a tényleges vezetést Kovács István (földműves) elnök gyakorolta. Alelnökök: Szabó István (lelkész), Hegedűs Sándor (jegyző) és Kovács Lajos (földműves). A választmányt Bíró Mihály, ifj. Nagy János, Bagdi Lajos, Makai István, Kéri Lajos (mindany-nyian földművesek) és Mónus Ferenc (szövetkezeti boltkezelő) alkották. Titkár Boross Ferenc (tanító), pénztárnok Tárnok László (földműves) lett.
A honvédelmi miniszter 1935. évi 115 000. számú elnöki rendeletével ösztönözte a településeket, hogy önálló lövészegyleteket alakítsanak. Ehhez nagy kedvvel láttak hozzá Geszten is. Az 1935. szeptember 3-án az alakuló közgyűlésen 54-en hozták létre, elnöknek Fekete Sándort, ügyvezetőnek Bárczy Pált választották. Alelnökök: dr. Hanzéros Géza (orvos), Kállay Imre, Szőke Mátyás voltak. Főtitkár Boross Ferenc (tanító), elnöki titkár Szerb József (másodjegyző), pénztáros Száraz János, jegyző: Mónus Ferenc, ellenőr vitéz Borsós Mihály, Kerényi Alajos, háznagy: Mónus Ferenc.
A három kincstári tulajdonban lévő puskával megtörtént a fiatalság gyakorlatoztatása, gyakran versenyekre is küldték őket.
A világháború kirobbanása után a központilag kezdeményezett szervezeteket feloszlatták mondván, hogy „a haderőn kívüli lövészkiképzést… a létesítendő lövészalakulatok fogják átvenni”. Miként az alakulást, ugyanúgy a feloszlatást is „egyhangúlag” elfogadták. Hamarosan igazolódott, hogy a lelkes fiatalok tényleg a tűzzel játszottak.
Az előzőekből kiderül, hogy a társadalmi, részben-egészben civil szerveződések önálló kezdeményezések eredményeként is, de mint valamely országos szervezet helyi tagszervezetei alakultak meg. Mások egyenesen a kurzus elvárásainak megfelelően, hatalmi pozícióból irányítva jöttek létre. Nem találunk Geszten önképzőköröket, olvasóegyesületeket, amelyek pedig erősen meghatározták a szellemi közéletet a közeli Biharugrán vagy a távolabbi Okányban és másutt is. Azt is észrevehettük, hogy a falusi értelmiség önszántából, hittel (vagy csak ellenkezni nem akarván) szerepet vállalt létrejöttükben, segítette munkájukat. Volt azonban a faluban egy, a dualizmus korában is jól működő s tevékenységét az ellenforradalmi korszakra is átmentő szerveződés, ez valóban közösségi késztetés eredményeként jött létre.
A Geszti Temetkezési Segélyegylet alakuló ülését 1893 márciusában tartotta, és a következő évben a belügyminiszter jóváhagyta működését. Célja az elhaltak családjainak anyagi megsegítése volt. A szerveződésnek minden, tizenötödik életévét betöltött lakos tagja lehetett, ha nem múlt el ötvenöt éves – mindenféle vallásfelekezeti megkötés nélkül. Állandó taglétszáma háromszáz volt, s ezt nem lehetett átlépni, belépéskor az elhaltak hozzátartozói elsőbbséget élveztek. Az elnök Balog József, az egyleti jegyző Bakács Elek volt. A tíz választmányi tag, az alelnök és a pénztárnok neveit nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy csak férfiak lehettek, a nőket a tisztségviselés lehetőségéből kizárták.
A Keresztyén Ifjúsági Egyletről, noha a legszínesebb szervezeti életet folytatta, semmiféle forrás nem maradt fenn. Az emlékezet számon tartja, hogy színi előadásokat, klubestéket rendezett.
A közösségi életnek persze a két világháború között is megvoltak a hagyományos, ősi keretei, s a fiatalok ezeket tartották a legfontosabbnak. Öregkori visszaemlékezéseikben az ott töltött órák emlékét életük legszebb pillanataiként idézik: „…őszi estéken dörzsölőbe, kukoricafosztóba, napraforgóverőbe, téli estéken pohánkába, cuhérba jártunk. A lányokkal együtt daloltunk, utána citeraszóra táncoltunk.”
Faragó Róza tanítónő első elemis osztályával a két világháború között
Ökrös István az 1930-as évek végétől évtizedeken keresztül tanított a geszti iskolában. A kép 1955-ben készült
Kiss Ilona 1942-ben, harmadik elemi osztályos tanítványaival
Góz István bizonyítványa az 1927–28-as tanévről
Óvodai csoportkép 1930-ból. A Tisza család jóvoltából már a XIX. század derekán működött a faluban kisdedóvó
A hároméves Váczi Borka 1929-ben
Óvodások csoportja az 1960-as években
Falugyűlés az 1940-es évek elején. A kép előterében a közvélekedés szerint valamelyik Tisza grófnő, az orvos (Hanzéros Géza) és a tanító (Ökrös István) feleségei ülnek
Leventék (Szokai Lajos és társa) az 1930-as években
Leventék az 1940-es évek legelején. Háttérben a Gesztre jellemző méhészkedés eszközei, nád- és deszkakaptárak. Balról jobbra: Kosztin Jenő, Kosztinné Hodosán Mária, Kosztin (Bónácz) János, Kosztin Ernő
Geszti leventék csoportja egy sarkadi seregszemlén
A geszti lövészek győztes csapata egy Nagyszalontán rendezett verseny után
Baráti kör 1923-ból. Ülnek: Tárnok Erzsébet, Tárnok Róza; állnak: Borsós Ida, Bíró Mária, Barát Etelka
