Három határ találkozásánál
Három határ találkozásánál
Felsőszölnök – Magyarország legnyugatibb települése – Vas megyében, Szentgotthárdtól 14 kilométerre, a magyar-szlovén-osztrák határ és kultúrák találkozási pontjánál fekszik. Lakosságának kilencven százaléka szlovén nemzetiségű. Határátkelője is van Szlovénia felé. A határon átlépve érünk fel a környék legmagasabb pontjára (404 méter), az Ezüst-hegyre. Felszínén az Ős-Rába pliocén végi kavicstakarójának maradványai találhatók. A határtól Szentgotthárd felé vezető völgyet még kilenc domb öleli körül, melyeket kavicsos, agyagos, hordalékos talaj borít: a Lujza-hegy (384 méter), a Hegyes-hegy (370 méter), a Martinski brejg (Martinjei-hegy, 363 méter), a Kakasdomb (Garbénšček) és az Ónzin vrh (Onzin-hegy, 362 méter). A legmagasabb fekvésű lakott hely a 353 méter magas János-hegy (Melekno vréje, Jankenberg). Ide tartozik a Törkin brejg (Török-hegy, 343 méter), ahova a hagyomány szerint a törökök aranykoporsót ástak el. Ezekkel szemben magasodik a Söverca (Északi-hegy, 349 méter), melyet erősen ér az északi szél. Végül Alsószölnök irányában található a Szabó-hegy (323 méter), mely volt tulajdonosáról kapta nevét. A falu központjától négy kilométerre, a 384 méter magasságban lévő magyar–osztrák–szlovén hármas határon, az ott 1922-ben felállított hármashatárkő mellett esőház és padokkal körülvett asztalok várják a turistákat.
Felsőszölnököt a róla elnevezett Szölnöki-patak (Seniški potok, Ober Zemming Bach) szeli át, mely Türke-patak néven, Türke faluból ered. (Ma a szlovéniai Trdkovo, Magasfok része). A sportpálya helyén papi halastó volt, amire népi elnevezése (Póposki ríbnjek) is utal.
Felsőszölnökön és környékén a pannon és az alpesi éghajlat együttes hatása jellemzőek. Magyarország többi vidékéhez viszonyítva a csapadék évi 800 milliméteres átlagos középértéke itt a legmagasabb. A domborzati viszonyok és a növénytakaró alapján a táj magashegységi jellegű (Noricum Stiriacum). Az erdők őshonos fája a jegenye- és vörösfenyő. A luc- és erdeifenyő mellett sok a nyír, megjelenik a havasi éger és a fürtösbodza is. Az erdők aljnövényei között sok a ritkaság, gombában is gazdagok (vargánya, rókagomba, galambgomba). A fenyérgamandornak (Teucrium scorodnia) Felsőszölnök az egyetlen magyarországi előfordulási helye. Tímár Gábor fedezte fel 1997-ben a határsávban. A harminc-ötven centiméter magasra növő, kissé zsályára emlékeztető törpecserje zöldes- vagy sárgásfehér virágai júliustól szeptemberig nyílnak.
Azok a növényfajok, amelyek miatt az itteni erdők természetvédelmi jelentősége igen nagy (mohafajok, korpafűfajok, páfrányfajok és a havasi éger), a sajátos föld- és erdőhasználat következtében szaporodtak el. Az erdők helyén kialakult irtásfaluban az évszázadokon keresztül változatlan gazdálkodási rendszer a növekvő népesség megélhetését csak a szántók bővítésével tudta biztosítani. Ezért egyre több erdőt vágtak ki. A letarolt területeket vagy feltörték, vagy átmenetileg legeltették, illetve kaszálták. Irtással még a XIX. század elején is foglalkoztak, a folyamatot a helybeli plébános, Kossics József így írja le: „…egy szálig levagdalván, mezőt csinálnak a fenyvesből; melly foglalatosságok abból áll, hogy kikeletkor a’ hasznavehető vastagabb fákat kiszemelvén levagdalják, ‘s haza hordják; a’ többit pedig ledöntögetvén szépen elegyengetik az egész táblán, hogy mindenhol elfedje, ‘s ott hagyják egész őszig száradni. Ekkor neki mennek, ‘s nehány helyen meggyújtják… Ez leégvén, a’ nagyját, a’ mi még haszonra való, öszveszedik, ‘s haza viszik kormosan, a’ földet pedig, mellyet illyen égetés után Celina-nak neveznek, nagy keservesen felszántják, minden második harmadik lépésre meg-megálván a’ sok törzsök és gyökér miatt, mellyeken ekéjek nagy idő-vesztegetéssel emelik által, hogy kár ne essék benne; bajlódnak szegények ‘s izzadnak valóban, azt sem tudván, ha kétszeresen e, vagy csak egyszeresen adja vissza a’ háládatlan föld belé szórt gabonájokat… A’ törzsök körül, mivel ekével nem lehet hozzá férni kár nélkül, kapával kell felforgatni a’ földet, és igy kit szántva, kit kapálva bevetik az illy földet…”
A legelőterületek nem fedezték a jelentős állatállomány takarmányát, ezért az erdőben is legeltettek. A bükk, a kocsányos és kocsánytalan tölgy makkja Felsőszölnökön – ahogy az ország számos más falujában – főleg a sertésállomány őszi és téli felhizlalását szolgálta.
A hagyományos földhasználat legjellemzőbb formái – a bakhátas szántóművelés, a kaszálórétekre alapozott szarvasmarhatartás és a kisparaszti szálaló erdőgazdálkodás – ma is megtalálhatók. A táj jellegét a mozaikos extenzív gazdálkodás alakította ki és tartotta fenn évszázadokig.
A lakosság alkalmazkodott a természeti adottságokhoz. A vizenyős völgyek nem voltak alkalmasak a hagyományos építkezésre, ezért a házak a dombtetőkre, domboldalakba települtek. A csapadékos időjárás miatt igyekeztek minél több szabad, de fedett teret létrehozni. A csüngőereszes, csonkakontyos nagy tető vagy az oszlopos tornác felelt meg ennek a célnak.
A nagy tetőtér a széna tárolására szolgált. A faragott gerendákból összecsapolt boronafalú házakat kívülről betapasztották, később bevakolták. Idővel földből döngölt vagy földlabdákból összerakott úgynevezett fecskerakásos falú házak is épültek.
Az erősen tagolt, dombos vidéken elterülő falunak két belterülete van, ami arra utal, hogy két falu olvadt itt egybe. A János-hegy helyén lehetett az a falu, melyet a források Iwanfolua néven (1387) említenek. A mai faluközpont a fő út mellett egy szűk völgyben fekszik. A határban a dűlők nem szabályos alakúak és nem egyenlően oszlanak meg a gazdaságok között. Az eredetileg nagyobb földdarabokat keskeny, hosszú szántókká alakították. A megművelt terület elaprózódásának okát a birtokoknak az öröklés folytán való erős tagozódásában kereshetjük. Ennek oka pedig a vidék túlnépesedésében és az elhelyezkedési nehézségekben keresendő.
A dombokon épült házak kisebb csoportokban helyezkednek el. A házcsoportok lakói eredetileg rokonok voltak. Az utódok legtöbbször a szülők birtokán építkeztek, majd később közeli vagy távolabbi rokon örökölte a házat. A házcsoportok körül egy tagban van az eredeti családi birtok, csak a később örökölt vagy vásárolt birtokok esnek távol a portától. Többségük a birtok első tulajdonosának nevét viseli. Amikor ez a család kihal vagy a rokon családok száma csökken, a házcsoport annak a családnak a nevét veszi át, melynek több háza van ott. Felsőszölnökön huszonöt házcsoport van és közel százötven különböző háznév. Az egyes házak, illetve családok háznevet viselnek. A család kihalásával a házneveket a nem rokon család is örökli. A lakók egymást háznevükön ismerik, emlegetik és szólítják. Házasságkötés után a férj és a feleség továbbra is a saját háznevén ismert, illetve idővel annak a házneve válik általánossá, akinek a házában laknak. A gyerekek annak a háznak a háznevét öröklik, amelyben felnőnek. Abban az esetben is, ha az nem az apa, hanem az anya háza.
A község gazdasági helyzetére a rendszerváltás (1989) előtt nagy hatással volt periferikus fekvése, a volt jugoszláv és osztrák határ közötti beékelődése, és természetesen a domborzati viszonyok.
A felsőszölnökiek az 1960-as évekig szinte kizárólag földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, jövedelmüket idénymunkával egészítették ki. Az 1960–80-as években egyre több fiatal helyezkedett el a szentgotthárdi ipari üzemekben. A községben a kétlakiak és a munkások voltak túlnyomó többségben.
A második világháború előtt a termőföld nagy része a tizenöt hektárnál kevesebb földdel rendelkező gazdáké volt. A háború után is magántulajdonban maradt a föld kétharmada. A művelési ágak szerinti megoszlás is más képet mutat itt, mint máshol az országban. A felszín 47 százalékát borítja erdő, a szántóföld aránya pedig 26 százalék. A termőföld nagyon agyagos, kavicsos és terméketlen. Csak hat-nyolc gazdaságnak van tizenöt-húsz hektár földje, a többség két-három hektár földdel rendelkezik. Szőlőt 1935-ben még hat hektáron termesztettek, ma már csak a ház körüli lugasokon.
Az 1950-es évekig jelentős volt az alma- és szilvatermesztés. A harmincas években sok új fát ültettek az állami gyümölcstelepítési akció során.
A negyvenes években jó termés esetén nyolcvan-száz vagon almát is értékesítettek. A felsőszölnöki alma (mosánszky, jonatán, bőralma, pogácsaalma) és szilva (hosszú, piros, sárga) ismert volt egész Magyarországon. Néhány gazdaság két-háromezer pengőt is megkeresett gyümölcsértékesítéssel.
A hetvenes évek óta nem gondozzák a gyümölcsfákat, így azok egyre silányabb termést hoznak. A fák elöregedtek, újakat nem ültetnek. A gyümölcsfajták és azok minősége már nem felel meg a piaci követelményeknek. Az 1990-es években egy felsőszölnöki lakos vállalkozott, szlovéniai segítséggel, intenzív almatermesztésre. 2000-ben többen is csatlakoztak a Phare által is támogatott vállalkozáshoz, amelynek keretében almafacsemetéket ültettek, gyümölcsaszalót, gyümölcslékészítőt és pálinkafőzdét építenek.
A fenyérgamandor (Jávorka–Csapody könyvéből)
A bakhátas szántás rajzolata a téli tájban (Kozár Mária felvétele)
Rendre kaszálnak (Kozár Mária felvétele, 1972)
Tehénfogat (Kozár Mária felvétele, 1972)
