Amerika, Brazília, Kanada
Amerika, Brazília, Kanada
Magyarországon 1890 körül tetőzött az agrárválság. A Monarchia területéről százezerek vándoroltak Európa más országaiba és Amerikába. Az 1909. évi II. törvénycikk 1. paragrafusa szerint „kivándorlónak az tekinthető, aki tartós kereset céljából külföldre távozik”. Vas vármegyéből 1899 és 1913 között huszonötezren hagyták el szülőhazájukat, legtöbben éppen a szentgotthárdi járásból (hatezren). A járás területén 1901-ben volt a legerősebb a kivándorlási láz, elsőnek Alsószölnökről indultak mintegy százan Amerikába. Az első világháború leállította a tengerentúli migrációt, majd 1920 után újabb fellendülés következett. Az amerikai kongresszus 1921-ben vetett véget a szabad bevándorlásnak. Az egyes országok számára egy keretszámot (kvótát) határoztak meg. Magyarország részére 1921-ben például 5638 főben állapították meg a bevándorlási kvótát. Az 1920-as évektől módosultak az útirányok. Addig főként az Amerikai Egyesült Államokba, utána Kanadába, Dél-Amerikába (Argentína, Uruguay, Brazília) indultak szerencsét próbálni a Vas megyeiek.
A Szentgotthárd környéki kilenc szlovén községben 1869-ben több mint négyezer ember élt. Az 1900. évi lélekszámhoz viszonyítva 1910-re a lakosság száma nyolc százalékkal csökkent. 1910-ben öt és fél ezer „magyar királyságban született” szlovén anyanyelvű lakost tartottak nyilván az Amerikai Egyesült Államokban. A magyarországi szlovének többsége Pennsylvania államban, Chicagóban és Bethlehemben telepedett le. E két városban jelent meg saját újságjuk is – a Szlobodne Rejcsi/Szabad Szavak (1916–1920) és az Amerikanszki Szlovenczov Glász/Az amerikai szlovének hangja (1921–1954). Az évek, évtizedek után hazatérők itthon földet vásároltak, felújították házukat, s amerikai újságukat is tovább járatták.
Felsőszölnökről 1904-ben csak heten kértek útlevelet. Grebenár Jánosné Császár Mária két gyermekével, Annával és Istvánnal Hamburgból utazott Amerikába. Antwerpenben szálltak hajóra: Doncsecz Istvánné (Pozvék Terézia), Psihoda Ferencné (Lázár Anna), Braunstein Ágnes, Harrer (?) Teréz. Brémából indult Császár János és Kozár Ferenc. 1905-ben már tömegesen vándoroltak ki a tengerentúlra: 83 fő kért útlevelet. Hajóik Antwerpenből és Brémából indultak, illetve egy esetben Fiuméből. 1906-ban már csak negyvenketten folyamodtak útlevélért, a következő évben húszan, 1908 után pedig tíz alatt volt a kérelmezők száma.
A kivándorlás irányait az is meghatározta, hogy a kormány mely hajóstársasággal kötött szerződést, melyeknek engedélyezte a működését. Az 1909. évi II. törvénycikk 2–3. fejezetében sorolták fel ezeket: Hamburg, Rotterdam, Antwerpen, Bréma, Cherbourg, Le Havre, Trieszt, Amszterdam, Koppenhága, Genova, Fiume, Bologna stb. A német kikötőkből olcsóbban és gyorsabban lehetett utazni.
A „Red Star Line” (Vörös Csillag Vonal) királyi belga posta-gőzhajózási társaság volt, mely Antwerpen és New York, illetve Antwerpen és Kanada között közlekedtette hajóit. Bécsi kirendeltségének 1907. évi nyomtatványa szerint Bécstől New Yorkig a hajójegy ára középfedélzeten, vagyis harmadosztályon 231 koronába került, teljes ellátással a vasúton és a gőzhajón.
A vonat Bécsből négy-öt nappal a hajó indulása előtt szállította az utasokat a kikötőig. Szentgotthárd környékéről a Fehring, Feldbach, Graz útirányt javasolták Bécs felé. Bécsben a pályaudvarra való megérkezéskor egy zöld cédulát kellett láthatóan viselnie az utasnak. A bécsi iroda a vasútállomással átellenben, a Wiedener Gürtel 20. alatt volt. A társaság figyelmeztette az utast, hogy „útközben ne álljanak semmi ismeretlen személyekkel szóba, nehogy rossz kezekbe kerüljenek”. A konkurencia ugyanis szintén az állomás közelében nyitott irodát. Például a francia „Compag-nie Générale Transatlantique” dupla csavarú gyorsgőzhajó társaság, mely Le Havrétól New Yorkig hat-hét nap alatt vállalta az utasok szállítását. Magyar nyelvű prospektusuk 1907. évi árajánlata Bécstől New Yorkig harmad osztályon: tizenkét éven felüli felnőtt 215 korona, tíz-tizenkét év közötti gyermek 130 korona, négy-tíz év közötti gyermek 107.50 korona, egy-négy év közötti gyermek 85 korona és tizenkét hónapnál fiatalabb csecsemő 24 korona. Indulás Bécsből nagyobb társasággal minden hétfőn és kedden. Húsz korona előleget kellett fizetni, a vasúti és a hajójegyet Bécsbe érkezéskor kapták meg. A társaság figyelmeztette az utasokat, hogy „célszerű legalább 321 koronát magával vinni, hogy 50 korona maradjon, mert nem lehet tudni, kap-e mindjárt munkát vagy esetleg egy pár napig várnia kell rá”. A társaság „címjegyét” Bécsben az utasnak a kalapjára vagy a mellére kellett tűznie. Az állomásról egy egyfogatú vagy kétfogatú kocsi ingyen az ügynökségre vitte az embereket. 1921-ben az American Line Hamburg és New York között I. osztályon 220 dollárért, III. osztályon 125 dollárért szállította az utasokat. A vasúti jegy Bécstől Hamburgig II. osztályon 1980 korona, III. osztályon 1194,50 korona volt. Egy jegy áráért több hónapig kellett dolgozni. Sokan útlevél nélkül, illegálisan vándoroltak ki vagy valótlan úti célt megjelölve jutottak útlevélhez.
A családfőkhöz egy-két év múlva csatlakoztak a feleségek, hogy ketten együtt hamarabb megkeressék az otthoni beruházásokhoz tervezett pénzt. „Franciska kilenc napig utazott. Vonattal két, hajóval hét napig. Fárasztó volt. Az út vége felé már többször gondolta: ‘Hol az ördögben van az az Amerika, hogy olyan rettenetesen soká érünk oda?’ Alig várta, hogy találkozzon Stévánnal, akit már két éve nem látott… Amikor kikötöttek… férje főbérlői várták, akik szintén felsőszölnökiek voltak. ‘Ő még dolgozik, Franciska, azért nem jött’ – mondta a férfi… Franciska körülnézett a szobában. Itt lakott Stéván… egyszer csak meglátta, hogy a falon lóg férje zsebórája, amit mindig magánál hordott… A falon, ahol a zsebóra lógott, egy kép is volt. Franciskának úgy tűnt, hogy egy nyitott koporsó van rajta, a koporsóban pedig egy halott ember. A koporsó fedelét a falhoz támasztották. ‘Krisztus Mária!’ – kiáltott fel Franciska… A koporsóban Stéván feküdt, csak bajsza nem volt. Franciska elájult… Stévan temetése napján indult el Franciska hajója az európai kikötőből… Az özvegynek nem maradt más hátra, egy ideig Amerikában kellett maradnia. Nem volt annyi pénze, hogy hazautazzon… Nehéz szívvel indult Amerikába, hiszen két kisgyereket kellett otthon hagynia… Egyedül maradt Pittsburghban. Egy teljesen idegen országban. Teljesen idegen emberek között. A nyelvüket sem értette… Ismerősei munkát szereztek. Két évig szolgált egy zsidó családnál… Később egy beteg asszony házvezetőnője lett. Hét év után elindult haza, hogy gyermekeit is kivigye Amerikába. Hét napig utazott hajóval az óceánon Amerikába, és hét évig tartott, amíg megkereste a pénzt a hazaútra. 1914-ben viszont kitört az első világháború, és az özvegy gyermekeivel nem térhetett vissza Amerikába” – olvashatjuk Mukics Ferenc novellájában.
Az első világháború után „új rendet” vezettek be, mely szerint „amerikai beutazási engedély előzetes megszerzése nem szükséges, hanem az amerikai missió a hazai útlevél bemutatása s a megbízhatóságot igazoló községi bizonyítvány felmutatása s három darab fénykép leadása után önállóan intézkedik, s a beutazási engedélyt vagy megadja, vagy annak kiadását megtagadja”.
A hazai útlevelet a belügyminiszter 1920. évi 82 600. számú rendelete alapján a megyei alispánok is kiadhatták, ha a folyamodó az affidavitot (eskü alatti eltartási nyilatkozat) eredeti példányban is bemutatta, és igazolta, hogy otthonhagyandó nejéről és esetleges családtagjairól minként gondoskodott. A nyilatkozatot Amerikából küldte rokon vagy ismerős. Kötelezte magát, hogy nevezetteket állandóan felügyelete alatt tartja, társadalmi helyzetének megfelelő módon eltartja és minden szükségessel ellátja akkor is, ha korukhoz és nemükhöz mérten megfelelő kereseti foglalkozáshoz huzamosabb időn keresztül sem juthatnának. „Azon esetben pedig, ha a bevándorlási hatóság az Amerikába való partraszállásukat bármely okból megtagadná és nevezetteket a visszautazásra kényszerítené, avagy ha hazaszállításuk későbben válna szükségessé, úgy a hazaszállításért járó költségeket is” megtéríti, s tőlük nem követeli. Az adott állam közjegyzője bizonyítványt adott ki, miszerint a kötelezettséget vállaló „amerikai polgár itteni lakos erkölcsi tekintetben kifogás alá nem esik, felügyelete alatt a bevándorlók erkölcsét veszély nem fenyegeti, vagyoni és kereseti viszonyai pedig kellő biztosítékot nyújtanak eltartásukra”. 1923 előtt sokan távoztak családegyesítés céljából.
Az 1928-ban Kanadába igyekvőknek már kérdőív formájában kitöltött nyilatkozatot kellett beszerezniük. A jótállónak fel kellett sorolnia ingó és ingatlan vagyonát és nyilatkoznia, hogy milyen minőségben fogadja a bevándorlót (például „farmalkalmazás egész évre a szokásos munkabérrel”). A községi bíró igazolta, hogy a jótálló a körülírt birtokon gazdálkodik, becsületes, megbízható, jó erkölcsű és hogy mezőgazdasági munkások és munkásnők alkalmaztatására alkalmas. A francia „French Line Compagnie Générale Transatlantique” hajótársaságnak ekkor már Budapesten is volt kirendeltsége. A jótállónak „foglalkoztatási bizonyítványt” is kellett szereznie Montrealban a bevándorló részére.
A kiskorúakat csak felügyelettel engedték kiutazni az első kikötőig vagy a tengeren túlra. A szülőnek és a kísérőnek nyilatkozatot kellett aláírnia. A szülő „megengedte”, hogy kiskorú leánya vagy fia a megnevezett nagykorú és megbízható személy kíséretében és felügyelete alatt Amerikába („a hol elhelyezéséről gondoskodva van”) kivándorolhasson. A kísérő pedig kijelentette, hogy a kiskorút Amerikába való kivándorlása alatt felügyeli és oltalma alá veszi. Az aláírások és a tartalom valóságát a községi bíró és a közjegyző igazolta, a főszolgabíró hitelesítette.
A nős férfiak 1926 után csak úgy kaptak útlevelet, ha igazolták, hogy otthon maradt feleségükről kellően gondoskodtak. Egyesek ugyanis azért vándoroltak ki, hogy „feleségeiktől szabaduljanak”, így azok „a legnagyobb nyomorba jutottak”.
1927–28-ban több útlevélkérelmet elutasítottak azzal az indokkal, hogy „az útlevelet tiltott kivándorlásra” akarják felhasználni. A szentgotthárd-muraszombati járás főszolgabírája Vas megye alispánjához írt levelében megállapítja, hogy „a szomszédos ausztriai községekbe útlevelet kérő egyének az útlevél elnyerése után nyomban Brazíliába vándorolnak ki, s az osztrák községi elöljáróságok az ottani elhelyezkedést igazoló bizonyítványt bárki részére kiállítják, anélkül, hogy az elhelyezkedés tényéről meggyőződést szereznének, így azok hiteleseknek el nem fogadhatók. Az is megállapítást nyert, hogy a Brazíliába kivándorolni óhajtók tényleg elszegődnek Ausztriába, azonban részben el sem foglalják helyüket, részben pedig hosszabb-rövidebb ideig tartó szolgálat után mennek ki Brazíliába”.
A szentgotthárdi főszolgabíróhoz érkezett jelentés szerint 1927-ben az alsószölnöki, felsőszölnöki és apátistvánfalvi körjegyzőségekből feltűnően sok személy kért és kapott Ausztriába útlevelet. Ezeket „Brazíliába való kivándorlásra használták fel”. Egyesek az útlevél kiállításáért húsz-ötven pengőt ajánlottak fel. A felsőszölnöki csendőrőrs 1927 novemberében jelentette, hogy két nő és három férfi vándorolt ki Burgenlandba, s onnan valószínűleg Brazíliába. Mindnyájan harminc év alattiak voltak. Az ausztriai Gyanafalva (Jennersdorf) és Farkasdifalva (Neumarkt) községekben, az ottani elöljáróságtól szereztek maguknak igazolványt, amely szerint ott munkát kaphatnak. Az igazolványt a körjegyzőnek bemutatták és kérték az útlevél kiadását Burgenlandba. A megbeszélt napon átmentek Rábaszentmártonba (Sankt Martin an der Raab) és ott jelentkeztek a kivándorlási ügynökként tevékenykedő gyanafalvi volt postamesternél. Ő vitte őket Bécsig, ahonnan vonattal Olaszországba, majd hajóval Brazíliába utaztak. Ott állítólag egy mocsár lecsapolásánál kaptak munkát napi tíz dollárért. Az útiköltség fejenként hétmillió pengőt tett ki. Akinek nem volt pénze, és kötelezte magát, hogy Brazíliában hat hónapig ingyen dolgozik, annak fejében kiszállították.
A tiltott kivándorlás megakadályozása érdekében a szentgotthárdi főszolgabíró kérte Vas megye alispánját, hogy az osztrák községekben a munkaadók által kiállított és az elöljáró által láttamozott igazolványokra határátkelési igazolványt és útlevelet ne adjanak ki ezután.
Ebben az évben Margitai József kormányfőtanácsos meglátogatta a Vas megyei szlovének és horvátok által lakott községeket. Az alispánnak írt jelentésében többek között megállapította, hogy a vidék lakosságának nagy része megjárta Amerikát, a megkeresett pénzt földvásárlásra, házépítésre, igavonó állatok beszerzésére fordította. Nem maradtak sokáig kint, visz-szajöttek, hogy életkörülményeiken itthon javítsanak. Sok új ház épült ezekben az években.
1927-ben Felsőszölnökről nyolcan távoztak Ausztrián át Brazíliába, 1928-ban hatan Kanadába kértek útlevelet. Legálisan Brazíliába Bremen kikötőn át Santosig lehetett utazni a „Norddeutscher Lloyd” hajótársasággal. A vízum megszerzéséhez orvosi bizonyítványra, erkölcsi bizonyítványra, 21 éves kor alatt szülői beleegyezésre és két fényképre volt szükség. 1930-tól 21 éven aluli gyermekek és a feleségek csak akkor kaphattak vízumot, ha szüleikhez, illetve férjükhöz mentek.
1928-ban olyan sokan kértek vízumot az Amerikai Egyesült Államokba, hogy a belügyminisztérium figyelmeztette a kivándorolni szándékozókat, hogy amíg vízumukat meg nem kapják, „sem ingóságaikat, sem ingatlanaikat vagy lakásukat stb. ne értékesítsék”.
Az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolni szándékozó „magyar kvótát terhelő egyéneknek” kérdőívet kellett kitölteniük. Ebben a személyi és családi viszonyok mellett az alábbiakról érdeklődnek: miért szánta rá magát a kivándorlásra, milyen rokoni kötelék fűzi ahhoz, akihez kivándorol, kap-e ott munkát, különös méltánylást érdemlő indokok?
Nem vándorolhattak ki azok a szülők, akik 16 éven aluli gyermekeiket otthon hagyni szándékoztak anélkül, hogy állandó gondozásukat kellően biztosították volna, keresőképtelen hozzátartozójukról nem gondoskodtak, vagy nem rendelkeztek az utazáshoz szükséges pénzösszeggel.
A francia gyorsgőzhajó-társaság 1907. évi „címjegye”, amit kalapjára vagy mellére kellett tűznie a kivándorlónak, amikor Bécsbe érkezett (Vas Megyei Levéltár)
)
Felsőszölnöki asszonyok (szakácsnők és cselédek) Amerikában (Pittsburgh, 1907–1914)
)
„Amerikás” ruhába öltözött rokonok (1911)
