Az élő hagyomány | Száz Magyar Falu

Az élő hagyomány

Már az 1970-ben íródott falukrónika második mondata Berzsenyi szellemét idézi („Ebben a faluban született Berzsenyi Dániel a magyar nép fia, a komortermészetü költő”), a nagy költő tiszteletére rendezett ünnepségek hangulata, jellege erre az időre már megváltozott. A kor hivatalos irodalomszemlélete szerint Berzsenyi „már akkor” előrevetítette a haladó változásokat. Az 1945 utáni esztendőkhöz, a szocializmus építéséhez igyekezett őt aktualizálni szülőfaluja krónikása is: „A jelen kor lelke beszél a következő oldalakon az egyházashetyei krónikában, amely az eltelt negyedszázad korát méltatja. Ebben a harcban a győző maga a kor lelkének, lelkiismeretének, legfőbb alakítója a dolgozó nép! Ez sem ment harc és küzdelem nélkül. Itt ugyan nem Napoelon bukott el, hisz az történelmileg sem lenne lehetséges, hanem az átkos emlékű mult annak minden retrográd eleme.” (Idézet a falukrónikából)

Az 1965-ben megrendezett Berzsenyi-napok meghívóján, Berzsenyinek a gazdák önkéntes szövetkezése szükségességéről szóló gondolatait felhasználva, a következő idézet szerepelt: „Az emberek egyesülve urai a földnek.”

Berzsenyi intézményesült tehát. Nézzük csak, miként is számol be a kultusz ekkori megnyilvánulásairól a falukrónika!

„Az 1945 utáni években több alkalommal is volt Berzsenyi-ünnepség a községben. Az egyik legnagyobb 1956. június 6-án volt. Ekkor nagy tömeg előtt Déry Tibor író méltatta Berzsenyi munkásságát. A szülőházban berendezett emlékmúzeum ünnepélyes avatására is ekkor került sor. Ez időtől kezdve állandó kiállítás van a költő szülőházában. (…)

A másik nagyszabású Berzsenyi ünnepségsorozatra 1965. október 11–17. között került sor. Az ünnepséget a Járási Tanács Végrehajtó Bizottsága és a Hazafias Népfront Járási Bizottsága rendezte. (…) A megye függetlenitett népmüvelési dolgozói számára továbbképzési nap volt. Sportrendezvények és a KISZ, járási uttörő-csapatok részvételével Berzsenyi-emléktura. Befejezésképpen Járási Kulturális Szemlével zárult az igen sikeres Berzsenyi hét.”

A hatvanas évek közepén feléledő Berzsenyi-kultusz a még élő résztvevők által máig nosztalgiával emlegetett állomása volt 1965. szeptember 8. Egy lelkes kis kemenesaljai csapat végigjárta azt az útvonalat, amelyen 1808-ban Berzsenyi Dániel távozott Kemenesaljáról niklai magányába. Kemenessömjéntől Nikláig összesen húsz települést érintett az út (Kemenesmihályfa, Celldömölk, Alsóság, Izsákfa, Kemenespálfa, Jánosháza, Nemeskeresztúr, Rigács, Ukk, Zalagyömörő, Sümeg, Bazsi, Keszthely, Fenékpuszta, Balatonszentgyörgy, Kéthely, Marcali, Boronka, Csörmend).

Öt esztendővel később, 1970. szeptember 27-én felavatták a faluban Antal Károly Kossuth-díjas szobrász Berzsenyi-szobrát. Az emléktúra megszervezésében és a szobor felállításában oroszlánrészt vállaló, a közelmúltban elhunyt Dala József így emlékezett vissza a szoborállításra: „Az ismeretségünk Berzsenyi-szobra révén keletkezett, hisz ő készítette el a költő szülőfalujában felállított mellszobrot. Részt vettünk a zsürizésben. A bizottság művész tagjai nem szóltak az alkotásról, elég volt a »hazaiak« véleménye. Mindenkit megragadott a szobor, mondtuk is, hogy ilyennek képzeltük el. Utána hosszú barátság szövődött az alkotóval, aki a hetvenes években kitaszított embernek számított.” A szoboravatást kétnapos tudományos konferenciával kötötték össze.

Berzsenyi születésének kétszázadik évfordulójára szülőföldje országos kisgrafika-pályázatot hirdetett. Harminchét művésztől kétszáztíz kisgrafika érkezett. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus huszonnégy alkotó százhuszonnyolc kisgrafikáját fogadta el. A Berzsenyi Dániellel kapcsolatos témát feldolgozó művészek közül Csohány Kálmán és Püspöky István kaptak díjat. A kiállítást a Kemenesaljai Művelődési Központban láthatták az érdeklődők 1976. május 7–június 8. között.

1990-ben új fejezet kezdődött az ünnepségek történetében. Talán nem túlzás azt állítani: a község lakói ekkortájt fedezték fel s ismerték meg az igazi Berzsenyit. Ezt az újrafelfedezési folyamatot nem csak a rendszerváltoztatás hívta életre, hanem az, hogy több – születésileg ugyan máshonnan származó, de lélekben a költőóriáshoz és a faluhoz kötődő értelmiségi – köztük is élenjárva Ambrus Lajos író, Sellyei Gábor belsőépítész és neje Sellyei Gáborné főiskolai tanár – vásárolt meg, s újított fel az 1980-as években egy-egy régi házat. Beköltözésükkel nemcsak a házak találtak értő, gondos gazdára, de a község is. Az új lakók beköltözésük után hamarosan észrevették: a régi házak mellett Berzsenyi kultusza is „renoválásra” szorul.

A rendszerváltás utáni első évben, 1990-ben a költőről elnevezett irodalmi és művészeti társaság képviseletében Czigány György mondott beszédet. Berzsenyi magányosságáról szólt: „Ki olvas ma verseket? – kérdezhetnénk, de a költő sohasem munkája esélyeit mérlegeli. A költő dolgozik. A reményt hordozza, hiszen a legkétségbeesettebb műalkotás is reményt rejt. A versek elkallódhatnak, hosszú évtizedeken át lapulhatnak valahol, ám a megfelelő időben színre lépnek, hogy győzelmet arassanak.” Az ünnepi műsort a szombathelyi főiskolások és celldömölki gimnazisták adták. Ekkor került sor a kastélyparkban a Sellyei Gábor által tervezett fajátékok átadására.

Az 1991-es megemlékezésen a szónok, Ambrus Lajos iróniával szólt azokról a törekvésekről, amelyek a múltban „papírmasé figurává”, kötelező tananyaggá kívánták zülleszteni a költőt, elfeledkezve arról az emberről, akinek „ostora ha pattog, ökle ha hátunkon citerázik – sebe melyet ejt, először is sajog, de aztán csodamód gyógyít –, azokat sújtja, akiket legjobban szeret: szülőföldjének, Kemenesaljának, de legfőképpen Egyházashetyének népét”.

A megújult-megújított Berzsenyi-kultusz több pilléren nyugszik. 1992-ben tizenhat tag (dr. Sterba Károly, Sterbáné Győri Andrea, Ridavics Gábor, Ridavics Gáborné, Sellyei Gábor, Sellyei Gáborné, Horváth István, Ambrus Lajos, Majthényi László, Hetyei Benjamin, Kalmár József, Kalmár Józsefné, Markos Vilmos, Kereszturi Csaba, Maráczi Zsolt, Molnár Anikó) megalapította a Pro Egyházashetye Egyesületet, melynek célja a költő szellemi örökségének méltó, korszerű ápolása, s egy olyan kulturális központ életre hívása Egyházashetyén, amely szellemiségével befolyásolni képes szűkebb és tágabb környezetét.

Az egyesület és a hozzá kapcsolódó, főként képzőművészekből, írókból, költőkből álló baráti kör elhatározta, hogy a korábbi formális, sablonos megemlékezések helyett évről évre visszatérően Berzsenyi-napot szervez, a költő születésnapját (május 7.) megelőző hét szombatján. Törekvésük és szándékuk szerint ez a Berzsenyi-nap abban különbözik régi idők megemlékezéseitől, hogy nem az üres szavak s „magas helyekről” érkezett vezetők seregszemléje kíván lenni, hanem ünnep – egy közösség ünnepe.

„Ám azt hiszem, együttesen is mondhatjuk azt, hogy a falu ünnepsége, mint bármely ünnep, a közösség kezdete, annak a tudatnak a csöndes belátása és birtoklása, hogy nem vagyunk egyedül – írta Ambrus Lajos a Hetyei Hírmondó első számában megjelent, A korszerű Berzsenyi című cikkében. – Közösség és ünnep – aktualizálás nélkül is tudjuk, mennyire hiányzik a mai életünkből, minő módon esett szét a kisközösségi élet az elmúlt negyven-ötven évben, s hogyan felejtődtek el a magyar paraszti és polgári hagyományokban gyökerező egyesületi formák. Amelyekről Berzsenyi is oly szívesen és sokszor beszélt. Ami EGYHÁZASHETYÉT és egyesületét talán érdekessé teszi, az semmiképpen nem gazdasági, szociális vagy földrajzi helyzete. (…) Ami miatt mégis azt gondolom, hogy reálisan is érdemes radikálisan újat kezdeni, az hogy e táj embere még mindig viszonylagos épségben maradt meg, és itt született a titáni Berzsenyi Dániel. (…) Minden év májusának első vasárnapja, Berzsenyi születésének évfordulója, legyen a közösségé – tartassék falunap, emlékezzünk költőelődünkre, tegyen büszkévé bennünket ez az új hagyomány.”

Abban a Hetyei Hímondóban írta ezeket Ambrus, amely joggal nevezhető a megújult kultusz újabb pillérének. Az először 1992-ben, a Berzsenyi-napra megjelent újságot a Pro Egyházashetye Egyesület gondozza-gondozta. A Berzsenyi-napokra megjelenő alkalmi lap munkájába, írásába, szerkesztésébe, kis túlzással, az egész falu bekapcsolódott: az iskola igazgatója, egykori tanára, a helyi plébános, az állatorvos, a háziorvos éppúgy megosztotta gondolatait a lap hasábjain a hetyei olvasóközönséggel, mint a sportkör elnöke vagy a település elöljárói.

A Berzsenyi-kultusz fölélesztésétől el nem választható, mert ugyanazon közösségteremtő szándék folyománya az az összművészeti tábor, amely először 1992 nyarán nyitotta meg kapuit az érdeklődők előtt. A Hetyei nemzetközi művészeti napok elnevezésű rendezvénysorozat – megálmodója, Sellyei Gáborné elképzelése szerint – az egyes művészeti ágakat szeretné közelebb hozni az érdeklődő helybeli és távolabbról érkező fiatalokhoz. A tábor több szekcióban működik: a régi, mára már legtöbbször feledésbe ment gyerekjátékokkal, népi rigmusokkal éppúgy megismerkedhetnek itt a fiatalok, mint például az üvegmozaik-készítés vagy éppen a szövés titkaival. Kiegészítő programként helyet kap az irodalom, a filmművészet is. Emellett évről évre kedves, visszatérő hagyomány az esti házi muzsikálás, ahol zeneművészeti főiskolások, zenészek, a pár éve alakult daloskör tagjai, a tábor résztvevői járják végig a falusi portákat, felelevenítve a régi, meghitt falusi esték hangulatát.

Érdekes színfoltja a Berzsenyi-kultusz ápolásának dr. Borsos Zoltán, nyugalmazott erdőmérnök példája, aki „Óriásfenyőket a költőóriásnak!” mottóval Berzsenyi-emlékparkot hozott létre Egyházashetyén. A park átadására 1997 szeptemberében került sor. Idézet a dr. Borsos Zoltán által az avatóünnepségen elmondott beszédből: „Amikor tizennégy évvel ezelőtt a Malom-rét kertté, gyümölcsössé alakított területének egy része, a tanító-, majd óvodakert műveletlenné vált, [arra gondoltam,] hogy itt, e neves helyen ligetet, Berzsenyi-emlékparkot létesítek. A gondolattal egyetértettek a község és az óvoda akkori vezetői is. Utódaik ugyanúgy támogatták a tervet, majd később annak megvalósítását is, mint ahogyan elődeik tették. Kezdettől fogva hangsúlyoztam, hogy a létesítésre nem igénylek anyagiakat, azt saját erőmből oldom meg. Elmém, szívem diktálta a parancsot: óriásfenyőket a költőóriásnak! Úgy éreztem, hogy a magamfajta erdőjáró természeti ember (…) elismerését és nagyrabecsülését legjobban olyan alkotással tudja kifejezni, mely méltó hozzá, és mint Ő, időtlen időkig élni fog.

Milyen legyen a park, milyen fafajokból álljon, milyen célokat szolgáljon, mi legyen a rendeltetése? Ezt kellett jól megfontolnom, mert kezdettől fogva élt bennem a tudat, hogy aki Berzsenyinek emléket akar állítani, az nagyon magasra állítsa a megvalósítás mércéjét. Alkotása méltó legyen a költő nagyságához.”

De térjünk vissza a Berzsenyi-napokhoz.

1992-ben Fekete György belsőépítész, helyettes államtitkár volt az ünnepség szónoka: „Eljött az ideje az őszinte ünnepnek, annak, hogy elfeledjük rossz és méltatlan ünnepeinket. Álljon hát vissza a rend, főleg ott, ahol olyan hagyományok vannak, mint Hetyén. (…) Berzsenyi hűhó nélküli, a csend volt maga és a szerénység. Lehet, hogy ebben a faluban újabb Berzsenyik születnek és nevelődnek, méltón az ő egyenességéhez és tisztességéhez. Ez az ország hat-hét évtizede fantasztikus könyörtelenséggel, gyilkos erővel építette le magát, kizárva ezzel még a betérés lehetőségét is az Európa-házba. Most az a helyzet van, hogy építésre vállalkozik a nemzet. Épít iskolát, szeretetet, erkölcsöt” – hangzott el a beszédben.

Az 1993-as falunap szónoka Alexa Károly irodalomtörténész volt, aki akkor a Heti Magyarország főszerkesztőjeként látogatott el a faluba, azóta pedig – megvásárolván és felújítván egy öreg parasztházat – hetyei lakosnak mondhatja magát. Ő Berzsenyi morális megkérdőjelezhetetlenségét, következetességét hangsúlyozta: „Fontos ezt tudnunk most, amikor szócsavaró prókátorok foglalják el a pályát, idomítják az embereket. S az, aki idomul, aki kimarad a polgárosodásból, könnyen jobbággyá görnyed, zsivánnyá züllik. (…) Ha géniuszunkat követni tudjuk, akkor igen szép jövő felé leend utunk” – figyelmeztetett.

„Ma legkivált a nemességről szeretnék szólni” – kezdte beszédét egy év múlva Mányoki Endre irodalomtörténész, egykor a legendás Mozgó Világ szerkesztője, majd így folytatta: „Arról, hogy eltűnt – hogy eltűnt az életünkből a nemes, a nemesség…. Arról a nemességről szólnék, amely nem születésjogú, nem dinasztikus, amely gondolkodás és magatartás. Mentalitásról beszélnék, mely lényege volt évszázadokon át a nemzet legkülönbözőbb rétegeiből és régióiból származott személyiségeknek. Arról a nemességről beszélek, amely az erkölcsi világrend részeként nem szolgálódik ki tegnapi divatnak és mai kényszereknek, s legkivált nem cselez holnapi előnyök felé. Arról a nemességről beszélek, s az után vágyakozom, ahol a nemes bocskorban és kamásliban, zekében és zakóban is nemes, kapával és tollal a kezében is az” – halhatták a megjelentek a szónoktól, aki e vágyott, álmodott nemesi lét kiválóságaként méltatta Berzsenyit: „Ebből a kifelé robusztus, belül izzóan magányos szakadárból, Berzsenyiből, aki kései testvéréhez, Arany Jánoshoz hasonlóan, Isten kegyelméből úgy tudott egy szellemi-irodalmi korszak lezárója lenni, hogy egyszersmind új távlatokat nyitott.”

1995-ben a szervezők szintén egy irodalomtörténészt, Kiss Gy. Csabát kérték fel az ünnepi oráció megtartására, aki azt próbálta hallgatóságával elképzeltetni, mit látna ma a költő: „A mai próféták civilizátori hevülettel hajtogatják, hogy mi értelme visszanézni manapság… Ahogy elhallgatja őket az ember, szinte azt hiheti, a legegyszerűbb útja az volna ennek a mostani modernizációnak, ha levetnénk magunkról, mint valami elkopott göncöt, a magyarságot… Miképpen beszélnénk ma Berzsenyivel a nemzetről? Mi teszi a nemzetet nemzetté? A közös emlékezet, a műveltség. Amely nemcsak szimbólumokat jelent, hanem természetesen magyar érzést, amelyben európaiságunk, a Földközi-tengeri zsidó-keresztény örökség éppúgy benne van, mint nyelvünk egyedülvalósága – környezetében. (…) Magyarországon ma általános az értékek súlyos válsága. Nagyon messze vagyunk a rend szabadságától és a szabadság rendjétől. Hiánycikk a bizalom és a tisztesség. A magyar társadalom erkölcsi alapjai rendültek meg. Hogyan szólt Berzsenyi hozzánk, Kazinczynak írt episztolájában? Lelkedhez illő tárgy a nép erkölcse… Az erkölcs pedig minden polgártestnek lélek. E talpon áll létünk, alkotmányunk.”

Ebben az évben emlékeztek meg a szervezők Antal Károly Berzsenyi-szobra felállításának negyedszázados évfordulójáról is. Az eseményre Ambrus Lajos, Dala József és e sorok írója invitálta a résztvevőket. Molnár Gábor mondott rövid emlékező beszédet, majd a koszorúzás után baráti beszélgetéssel folytatódott a program a hetyei kultúrházban.

Az 1996-os megemlékezés a költő születésének 220. évfordulóját köszöntötte. Fábián László író, akkor az Életünk című szombathelyi folyóirat főszerkesztő-helyettese az időről, az elmúlásról s a melankóliáról szólt hallgatóságához.

Egy esztendő elteltével a Berzsenyi-szülőház előtt dr. Szörényi László irodalomtörténész vallott Berzsenyiről: „Berzsenyi a jelen legszörnyűbb hiányosságát, a parlagiasságot is kiküszöbölve látja és vallja, hogy felépül a magyar Athén, lesz magyar Tempe-völgy, és a magyar kultúra – a kultúrának abban az egészen mély értelmében, melyet ő ismert és tanítani akart, és amelyet ránk hagyott – meg tud újulni.”

1998-ban – a Berzsenyi-napok történetében először – egy aktív politikust, Orbán Viktort, a Fidesz Magyar Polgári Párt elnökét és miniszterelnök-jelöltjét kérték fel a szervezők az ünnepi beszéd megtartására, aki elmondta: ha Berzsenyi szemüvegén keresztül nézzük az európaiság és a magyarság problémáját, azt vehetjük észre, hogy a költő számára fel sem vetődött, hogy az országnak Európába kellene mennie. Ez a felvetés szerinte, Berzsenyi műveinek olvasása után, „önbecsülésünk elleni merénylet lenne, hiszen Magyarországnak nem kell Európába mennie, mert ott van”. A szónok hangsúlyozta továbbá, hogy az országban korrekcióra lenne szükség: az elmúlt nyolc év – a rendszerváltásra tett kísérlet – kiigazítására: „Berzsenyi költészetének hitet és erőt kell adni a változáshoz” – fűzte hozzá, s arról beszélt, hogy két Magyarország között kell választani: a múlt és a jövő Magyarországa között. „Csak rajtunk múlik, hogy mikor ér véget a múlt, és a jövő mikor kezdődik” – fejezte be nagy tetszést aratott beszédét.

Az 1999-es rendezvény orátora Nemeskürty István millenniumi kormánybiztos volt. „Berzsenyi Dániel az utolsó nagy magyar költő, aki nemcsak néha, imitt-amott gazdálkodott, hanem ez volt a kenyérkeresete” – kezdte beszédét, majd a folytatásban arról szólt, hogy a kemenesaljai költő és nemesi származású író kortársai megtartották kapcsolatukat a földdel, ugyanakkor a legmagasabb irodalmi kultúrába is bekapcsolódtak. A magyar vidék tudatosan alakította ki egy európai látókörű magyar gondolkodás lényegét. Alig bukkant fel Széchenyi István, rögvest levelezni kezd Berzsenyivel, aki világosan látva az előrehaladás útját, ezt válaszolja egyik levelében a legnagyobb magyarnak: „Tájékozódjék az angol demokrácia mibenlétéről, igyekezzék magyar nemzeti bankot alapítani…”

Nemeskürty István ezt követően Berzsenyi mély erkölcsiségét emelte ki. Mint mondta: a költő fejtette ki először a világon, hogy a költészet és az esztétikum lényege a szeretet, mégpedig a szó evangéliumi értelmében vett szeretet. Vallja, hogy „minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs”. Ez nála nem üres frázis, hanem mély meggyőződés. Ennek a Berzsenyi költészetén átvezető, máig érvényes tanulsága az, hogy amikor elengedtük az erkölcs és Isten kezét (1919-ben és 1945 után) a pusztulás felé mentünk – vélekedett Nemeskürty István.

2000 májusában tízéves jubileumához érkezett a Berzsenyi-nap, melyen a frissen Kossuth-díjjal kitüntetett Nagy Gáspár költő szólt Berzsenyiről: „Szembesülni Berzsenyivel, és beleszédülni Berzsenyibe. Föladat és program lehetne, s nem évfordulós, májusi szép születésnapos, hanem állandó nyugalmas olvasgatás, okulás, idézés. S itt, e gyönyörű vasi szülőhelyen, s nem az általa emberi végállomásnak, számkivetése helyének nevezett somogyországi Niklán. (…) Nekem ez alkalom még külön is szép és fölemelő: szülőföld-simogatás. Hiszen átnyúlva és átsajogva a Vasi-Hegyhát déli, már-már Zalába lejtő csücskéből a Kemenesaljára, ahonnan az eligazító két olümposzi csúcsot mindig a Ság és Somló kéken füstölgő vitorlahegye jelezte. Ott születtek és éltek a Berzsenyiek, a Dukai Takácsok, a csöngei Weöresök, a kiscelli Géfinek, a dömölki Kisek, és odébb, a Somló tövében az iszkázi Nagyok” – indította Berzsenyi méltatását Nagy Gáspár, majd a későbbiekben, szinte rímelve az előző évben elhangzott szónoklatra, gróf Széchenyi Istvánnak 1828-ban Berzsenyiről írott méltatását idézte: „Mennél többet olvasom Berzsenyi költeményeit, szívemet annál nagyobb fájdalom tölti el, hogy oly kevesen olvasnak magyarul… És Berzsenyi sem ír többé! Egy ilyen tehetség! Mert megkeseredett és senki sem ismeri el érdemeit.”

Beszéde záró részében arra tért ki a szónok, hogy – bár akkoriban tán méltatlanul háttérbe szorítottnak érezte magát a költő – az utókor nem feledte el: „Egy hete volt éppen, s nem először az elmúlt évtizedben, amikor is vagy háromezer, Pannóniából összesereglett középiskolás diák Kodály tanár úr ugyancsak halhatatlan dallamára, a Balaton Múzeum lépcsőin karéjosan összepréselődve, a délutáni összpróbák után belevág A magyarokhoz végsőkig csiszolt rövidebb változatába. Ott a fáklyákkal megvilágított fiatal arcok, ahogy a leszálló estben kánonban énekelték Kodályt. Úgy, mintha Berzsenyi másik, hosszabb versváltozatát is meg akarták volna cáfolni, ők az éneklők, de mind, akik éneklik Berzsenyi nyelvén – bárhol a világon! – a Forr a világot. A pusztulást megállítva, a romlásnak indult, hajdan erős magyarok helyére lépve. Mintha hallanám, hogy most, 2000-ben mégsem „»rút sybarita váz« a magyar. És mintha azt énekelnék, hogy nem tépte le fényes nemzeti bélyegét, és nyelvét nem unta meg, s a nemzet őrlelke él: nincs eltapodva. A csillanó szemek és átszellemült, tiszta arcok valósággal lobogtak, a fáklyafénnyel is versenyre kelve: úgy süvítették ki a torkok Kodály dallamára Berzsenyit. A költő Berzsenyi, mert teljesen az övék volt, igazi millenniumi örökségként, ahogy visszatért a kórus kánoni, dörgő, egymásba fogódzó hullámzásán.”

A magyar millennium megünneplését összekötötték a hetyeiek a költő születésének 225. évfordulójával. Erre az alkalomra készült el a község legújabb köztéri nevezetessége, Blaskó János szobrászművész Berzsenyi-kútja. Sok régi ismerős találkozott ezen a napon: egy korábbi szónok, aki megígérte, hogy miniszterelnökként is tiszteletét teszi Berzsenyi szülőfalujában, beváltotta ígéretét. Nemcsak a helybeli lakosok, de a szomszédos és közeli településekről – Borgátáról, Köcskről, Káldról, Bobáról, Sárvárról, Szombathelyről – érkezve is sokan várták Orbán Viktor érkezését.

A kormányfő kitűnő beszéde, a Berzsenyi-kutat fölavató gesztusa, jelenléte az ünnepi ebéden mind-mind olyan részletek, amelyek bizonyosan bevonulnak majd Egyházashetye történetének legfényesebb napjaira – ha ma még nem ragadhatók is ki a napi politika aurájából.