Legeltetők, szántóvetők
Legeltetők, szántóvetők
A vecsei határ táji-természeti adottságai az ide húzódó ember számára kezdettől fogva elsősorban az állattartásra bizonyultak alkalmasnak. Földművelésre csak a „víz vötte” sík mezőkből alig kiemelkedő homokos dombokat, a „szigetöket” használták. Bár a magyarság itteni megtelepedésétől a hódoltságig valamelyest mindig nőtt a szántóföldi művelésbe vont terület aránya, ez csak a népesség növekedésével tartott lépést, vagyis a földművelés évszázadokon át az önellátást szolgálta Vecsén is.
A hódoltsági területeken a XVI. század közepétől a bizonytalan életkörülmények, az állandó fenyegetettség miatt a földművelés rovására ismét erősödött, terjedt az állattartás. A falvak elnéptelenedése, a pusztásodás következtében újra megnőttek a legelőterületek. Ekkoriban lett az Alföld vezető mezőgazdasági ágazata a nyugat-európai kivitelre is termelő szarvasmarhatartás. Ezt a gazdasági tevékenységet támogatta a török adórendszer is.
Vecsén az első fönnmaradt összeírás szerint a módosabb juhtartó gazdák közül Bertalan Dimitrének kétszáz, Nagy Györgynek, Sóti Istvánnak és Nagy Gergelnek százötven juha volt. Ők a környékbeli falvak lakóihoz képest is módos gazdáknak számítottak.
A XVI. század második felében egymást követő gondos összeírásokból a földművelési viszonyokról is képet kapunk: az adatokból kitűnik, hogy míg nőtt a gabona meg a széna családonkénti termésátlaga, nem változott a boré. A búza, széna, szalma, a konyhakerti növények (lencse, bab, káposzta) és a len, kender után is fizették a tizedet a gazdák. Rendszeresen előfordult a hordóadó és a menyasszonyadó, s az eddig soroltakon kívül templomadót és vágóhíd utáni adót is fizetett Vecse. Az aprójószág (sertés, bárány) szaporulatából az 1560-as években már eladásra is jutott. Ezt a csekély, de mégis érzékelhető gyarapodást törték meg a századforduló másfél évtizedes, véres háborúi.
A XVII. századot végig kísérő magyar és török adóösszeírások is tanúsítják, milyen nehezen ocsúdott a lakosság a tizenöt éves háború után, s azt is, hogy a vallásháborúk tovább akadályoztak a gazdasági erősödést. A Dunamellék, a Dömsöd és Pataj között, a folyam oltalmába húzódó maroknyi református település népe évről évre hol többet, hol kevesebbet adózott, attól függően, mikor mennyien maradtak helyben. Ezek a falvak, majd csak a török szorítás enyhültével, az 1680-as évek elejére gyarapodtak annyira, hogy újra megközelíthették a száz évvel korábbi gazdasági erejüket. Ekkor meg a felszabadító háborúk viselték meg őket, tették tönkre gazdaságukat újabb másfél-két évtizedre. Jellemző a korabeli zavaros viszonyokra, hogy a környék falvai 1693-ban kijárták az engedélyt a vármegyénél: töröktől, tatártól, ráctól, császári hadaktól elrejthették, akár a szomszédos földekre is áthajthatták a jószágaikat.
A katonai események elmúltával aztán újra eljöhetett a békés gazdálkodás ideje. Vajon milyenek voltak, hogyan változtak a vecseiek lehetőségei a XVIII. század elején? Mint a vidék jobbágyfalvainak többsége, a hódoltság idején ez a falu is kikerült a földesúri hatalom közvetlen fennhatósága alól. A török kiűzése után a volt földesúr, a Földváry família tulajdonosként visszatért ugyan, de a család tagjai itt nem telepedtek le, s nem is gazdálkodtak saját maguk a határban. Ehelyett 1696-ban úrbéri egyezséget kötöttek jobbágyaikkal, akik lényegében bérbe vették a falujuk földterületét, s önállóan gazdálkodtak. Minden telkes jobbágy a saját anyagi ereje, teherbírása arányában vállalt részt a föld megműveléséből, tartott jószágot, fizette a bérlet rá eső részét és az adót.
A vecsei határ szűkös voltát, meg a jobbágyok anyagi gyarapodását egyaránt jelzi, hogy a gazdák igyekeztek elbirtokolni a környező pusztákat. A Pest megyei komisszárius, Bajthay István már 1712-ben levélben tiltotta el a vecseieket a szomszédos Máriaháza és Szenttamás földjeinek használatától. Pedig a földekre meg a termésükre mind nagyobb szükség volt, hisz hamarosan újra csak a katonaságé lett a főszerep vidékünkön. A Délvidéken zajló török háborúba átvonuló hadak ellátása 1716–18-ban alig elviselhető terheket rótt a lakosságra.
Aztán ez a háború is véget ért, ám most a természet pusztított: 1718-ban nagy szárazság, a következő évben soha nem látott sáskajárás vitte el a termést meg a legelők füvét a jószág elől. A megyei alispán parancsba adta, hogy egy hónapig mindennap imádkozzon és böjtöljön a lakosság. Aki megszegi a parancsot, azt zárják kalodába. Akadt azért gyakorlatiasabb javaslat is: hajtsák a lábasjószágot a sáskáktól leginkább ellepett legelőkre, „hol a sáskáknak sokasága a föld színét el boritotta…” A Duna-parti falvakban itatni a Dunára kell hajtani a marhákat – szólt a parancsolat, „amelyek mind végig ott maradgyanak, elég eledelök lészen a Sáskákbúl, és meg is híznak rajta”.
A XVIII. század első felének vecsei gazdasági viszonyairól vall az 1728-as, úgynevezett regnicolaris faluösszeírás. Adatai szerint saját határuk szűkös volta miatt csak „két vetőben szoktak szántani”, emellett Fehéregyházán és Csanádpusztán béreltek szántókat a földesúrtól, hogy a két nyomásra elegendő legyen a terület. A lakosság száma azonban oly gyorsan növekedett, hogy még ezek a bérelt földek sem biztosították a saját kenyérgabona szükségletet, ezért a „harmadik vetőhöz” a Solt határában lévő Máriaháza-puszta szántóit is bérelték, amikor tudták. Az őszi vetés (búza, rozs) került az egyik nyomásba, a tavaszi (árpa, zab) a másodikba, s a harmadik rész pedig pihent, ugarszántás után legeltették a kikelt gyomot, járatták rajta a jószágot. Az elvetett mag egyébként háromszoros termést hozott.
Az őszi vetés alá háromszor kellett hat ökörrel szántani, a tavaszi alá egyszer. A jószág tartására hasznos legelőnek is szűkében volt a vecsei határ, száznegyven számosállat (szarvasmarha, ló) és kétszázötven juh tartására volt csak elég a saját legelőjük. A szükséges mennyiségű jószágállomány tartásában csak a puszták bérlete segített. A már említett Szentimrén, Fehéregyházán és Máriaházán kívül még az északról szomszédos Vadas felét is bérelték, s ezeken a legelőkön további hatszázhatvan marhát és lovat, meg kilencszáz juhot tudtak tartani. Szőlejük silány minőségű bort termett, erdejük nem volt. Megjegyzésre érdemesnek tartották az összeírók, hogy bár a falu a Duna mellett fekszik, lakói nem halásznak.
A következő, a település gazdasági életét számba vevő összeírásra bő negyven évvel később, az 1770-es úrbéri rendezéskor került sor Vecsén. Az ekkori adatok szerint is kétnyomásos forma szerint művelték a szántóikat, és továbbra is rendszeresen bérelték a földesuraiktól a szomszédos Csanád-, meg a valamivel távolabb fekvő Fehéregyháza-pusztát. (A század végére egyébként éppen a pusztabérletek további bővítésével állandósult a háromnyomásos gazdálkodás.) Uralkodó ágazat volt a félszilaj állattartás: a távoli külső legelőkről télire az akloskertekbe hajtották be a jószágot. Különösen erős volt a juh- és a szarvasmarhatartás. A vetésforgón kívüli növénytermesztés a kertekben zajlott. Ide szorultak a kapásnövények, a kender, itt folyt csekély szőlő- és gyümölcstermesztés is.
A XIX. század elején a tizenhatezer holdas határ közel negyven százaléka volt szántó, egytizede szőlő (ez ekkoriban feltűnően magas arány), nagyjából fele rét, legelő, illetve nádas, vízállásos terület. Az erdő igen csekély: mindössze kétszázötven hold, az összes terület másfél százaléka.
A Napóleon elleni hadviselés eleinte még némi gazdasági haszonnal is járt: vagyoni gyarapodást hozott, hisz a háborúhoz eleségre, takarmányra volt szükség, etetni kellett a katonát meg a lovát is. Jó ára lett a jószágnak, gabonának, szénának, megérte gazdálkodni, többet termelni. A bővebb bevételből jutott adóra, jutott építkezésre is.
Ám ennek a gazdagodási lehetőségnek elég hamar befellegzett. Az elhúzódó háború egyre apasztotta az osztrák államkincstárat, mind gyorsabban nőtt az államadósság. A pénzügyi válság nyomán 1811-ben az állam a korábbinak egyötödére csökkentette a pénz értékét. A devalváció válságot okozott a mezőgazdaságban is, újra visszaesett a gyarapodás üteme.
Ennek a háború okozta válságnak is köszönhető, hogy a XIX. század első felében megindult a mezőgazdasági termelésnek a század egészén át tartó jelentős átalakulása. A szűkülő legelőbérleti lehetőségek és a szántóterületek növelése miatt lassanként terjedni kezdett a belterjes állattartás. A jó minőségű ártéri földeket fölszántották, egyre nagyobb területeken termesztettek gabonát és kapásnövényeket. Nőtt a munkaigényesebb zöldségfélék, a szőlő és gyümölcs vetésterülete.
A mezőgazdaságnak ez az átalakulási folyamata és a birtokviszonyok gyökeres átformálódása az 1860-as évek elején a Földváryakkal szembeni pervesztés nyomán felgyorsult. A tízezer holdas szentimrei bérelt legelőn eddig ezerötszáz darab barmot és lovat meg kétezer birkát tartottak a vecseiek, de a pervesztés megfosztotta őket legelőik nagy részétől. A gazdák kénytelenek voltak alkalmazkodni az új helyzethez. Ezért aztán – egy 1864-es feljegyzés szerint – „kénytelenek a lakosok jószágaikat eladni, annálfogva a mezőgazdászat, illetve a jószágtenyésztés csökkenni kezd”. A határ szűkülése és a szántóterület csekélysége miatt a nép a szőlők egy részét is kivágta, hogy gabonát termeszthessenek a helyén. Az árvizekkel szembeni hatásosabb védekezés eredményeként is lehetett valamelyest növelni a szántóterületeket.
A nagy per lezárása, és a határ felosztása után a Földváry-örökösök távolabb élő tagjai a föld nagyobb részét eladták. Ezekből azonban kevés vecsei gazda tudott vásárolni, hiszen nem volt pénzük hozzá. Ezekben az évtizedekben lettek tulajdonosok, vagy éppen bérlők a határ távolabbi részein egyes zsidó családok: a kunszentmiklósi Bauerek, az apostagi Hetényiek. A földek egy részét később a Milkó és a Kincse család vásárolta meg. Mindössze ezerháromsztáz holdat tartott meg Földváry Elemérné, azt is a nagybérlő Kienitz famíliának adta ki tartós bérletbe. A négyezernél is több vecsei lakosra jutott ötezer-ötszáz hold, ezt 304 gazda-család közt osztották föl, telkenként tizenegy holdjával. Öt hold szántó, hat hold legelő jutott egy-egy családnak, az 575 zsellér-családé viszont csak két-két kishold lett.
De a mintegy kétezerhatszáz hold szántó nagyon kevés volt a megélhetéshez, elkezdődött a nincstelenek elvándorlása. A település lélekszáma a dualizmus idején stagnált, sőt fogyásnak indult: a pervesztés földtelenséget és földéhséget hozott, ez pedig a református törzslakosság körében erősítette az „egykésedést”. Ahol mégis több gyerek született, ott sem lehetett tovább tagolni az egyébként is csekély földterületet, s a „fölösleg” fiatalság szintén az elvándorlást választotta leginkább.
Egy 1911-es statisztikai fölmérés adatai tanúskodnak arról, hogyan alakultak a vecsei családok birtokviszonyai a kiegyezés és az első világháború között.
Birtoknagyságok Vecsén 1911-ben
100 holdon felül
|
5 birtokos
|
2 bérlő
|
|---|---|---|
10–100 holdas
|
101 birtokos
|
–
|
10 hold alatti
|
354 birtokos
|
–
|
mezőgazdasági cseléd
|
181 birtokos
|
–
|
mezőgazdasági munkás
|
3–400
|
A száz holdat meghaladó földdel rendelkező birtokosok és bérlők idegenek voltak, nem vecseiek. A református törzslakosság módosabb elemei, a település vezető, meghatározó családjai a tíz és száz hold közötti birtokos gazdák közé sorolhatók. Többségükben az egykori zsellérek leszármazottai a „tíz hold alattiak” meg a mezőgazdasági munkások. Jórészt idegenből jöttek s telepedtek le Vecsén a katolikus mezőgazdasági cselédek.
Ugyanakkor még mindig döntően a mezőgazdaságból élt, tehát „őstermelőnek” számított a vecseieknek legalább háromnegyede, vagyis az ő életviszonyaik, lehetőségeik, esélyeik erősen hatottak az egész település helyzetére, lehetőségeire és esélyeire.
A pesti Vecse háza árán megvett Szentimrepusztán – mint említettük már – több mint ezer hold közös legelőhöz jutottak a gazdák. Itt folyhatott tovább a szarvasmarha és a ménes félszilaj tartása, a Szent György-napi kihajtás és a mindszenti behajtás között. A kiegyezést követő évtizedekben a község a lótartásban volt igen erős. Az úgynevezett „lóavatás”, amikor a hadi szolgálatra válogatták a legjobb minőségű, legértékesebb lovakat, a solti járásban mindig a vecsei lovak sikereit hozta. Itt volt egyébként a lóavatás székhelye is. Jó színvonalú volt a szarvasmarhatartás is, bár az ismétlődő marhavészek a hetvenes években többször megtizedelték az állományt.
A szentimrei félrideg jószágtartásnak megvolt a maga sajátos szokásrendje. Május 6-án, a májusi vásár után verték ki a jószágot a szentimrei legelőre. Itthon csak a heverő jószág maradt, a fejőstehén, meg a szopós borjú, esztendős koráig. A gulyát öt, a ménest három ember gondozta, vigyázta, de akkoriban ezer fölötti a gulya.
A gulyásoknak sok munkájuk volt abban, hogy az istállóban telelt ezernyi marha újra összeszokjon. A kóborló „rosszéletűek”, a betyárok kései utódai is sok gondot, veszteséget okoztak. A számadó minden két hétben hazajött, és beszámolt a szaporulatról, de a veszteségről is. A hiányt a számadónak kellett megfizetnie a végelszámoláskor. A ménes bejött gabonahordáskor, csak a csikók maradtak kint.
Mindenszentek után, de legkésőbb András napján (november 30-án) hajtották be a gulyát, attól függően, mikor állt be a tél. A gazda ilyenkor már meg sem ismerte a maga jószágát, az akkorát nőtt. Sokszor a számadó mondta meg: „Ez a magáé, gazd’ uram!” A szemre megtartott mustra után a hosszában kettévágott rovásboton vizsgálhatta meg a gazda, mennyi jószága került dögrovásra, mennyi a szaporulat. A „végző” után a gazda áldomást fizetett, majd következett a dömötöri vacsora meg a bál, ahol ösz-szejöttek a „hazajáró”, meg a rideg pásztorok, gulyások, együtt ettek-ittak, mulattak, gyakran pedig fokossal, gamósbottal intéztek el régi sérelmeket. Ilyenkor akár emberhalál is esett.
Az 1900-as évek elején uralta a pusztát az utolsó híres számadó gulyás, Laszák János, aki subában, rojtos bő gatyában, bő szájú ingben, „magos tetejű” kalapban járt mindig. Sokáig emlegették a vecseiek az 1909-es esztendőt, amikor november 9-én nagy hóviharral hirtelen beköszöntött a tél. A Laszák meg az emberei együtt tudták tartani a gulyát, majd a förgeteg enyhültével lassan terelték a jószágot befelé. Kidobolták a faluban, hogy jön a gulya, a Városkertben izgatottan várakoztak a gazdák. Szerencsésen megérkeztek, Laszák pedig hiánytalanul megtette a végelszámolást.
Mintha csak a régi vecsei gazdavilág végelszámolást tette volna meg az öreg számadó…
A vecsei határ a Földváry-birtok fölosztása előtt, az 1850-es években (OSZK térképtára)
A vecsei határper anyagának 1859-es kiadása (OSZK kézirattára)
Aratótál a helytörténeti gyűjteményből (Székely Péter felvétele)
