I. Jeles vecseiek
I. Jeles vecseiek
Barsi F. Kovács János. A falujuk határán túl is ismert nevű vecsei református lelkészek sorát nyitotta meg. A volt sárospataki diák, a bázeli akadémia hallgatója Makádról jött Vecsére 1631-ben, és már a következő évben az egyházkerület püspökévé választotta száz prédikátortársa a dömsödi zsinaton. Hat éven át látta el vecsei papként a terhes püspöki szolgálatot. Szolgálata idején, 1635-ben ült össze az a vecsei zsinat, amelyen a kerület református iskoláiról hoztak fontos döntéseket a lelkipásztorok.
Patai István. 1690-től negyedszázadon át szolgált Vecsén, egy ideig viselte az esperesi tisztséget is. Az ő papsága idején készültek el az eklézsia első fém kegytárgyai: aranyozott ezüst keresztelőtányérka és keresztelő-edény 1696-ból, úrasztali cin boros kanna 1697-ből.
Debreceni Kovács János. Hosszú, harminckét esztendős szolgálat kötötte a faluhoz a szorgalmas és méltán népszerű tiszteletest. Ő kezdte el Vecsén a kereszteltek anyakönyvezését, két újabb boroskannát készíttetett a gyülekezetnek, majd a legnehezebb körülmények ellenére templomépítésbe fogott. Az 1745-ben elkészült s a gyülekezetnek máig otthont adó barokk templomhajó, meg az 1744-ben Óbudán öntött, szintén máig szolgáló nagyharang a papi buzgalom gyümölcse. 1754-ben az elsők között tért örök nyugalomra az akkor megnyitott temetőben.
Göböl Gáspár (1745–1818). Mindössze két évet töltött a vecsei gyülekezet élén, de a rövid idő ellenére igen megkedvelték a hívei. Azt tartja róla a helyi emlékezet, hogy amikor Kecskemétre meghívták, így mentegetőzött az őt marasztaló itteni hívei előtt: az Úr szólította őt az új szolgálatra. Ekkor Kerek István uram, a dunavecsei gyülekezet érdemes (és bölcs) gondnoka a fáma szerint csöndesen Göböl tiszteletes úr mellének szögezte azt a kérdést, hogy vajon ha netán a jóval szegényebb apostagi vagy dabi eklézsiába hívnák, akkor is ilyen készséggel engedelmeskednék-e az Úr hívó szavának. A választ nem őrizte meg a népi emlékezet. A későbbi kecskeméti esperes különben több nyelvet beszélt, még Voltaire-drámákat is fordított franciából, egyházi munkái mellett megírta az Utazó lélek… című verses elbeszélését, amely művet a magyar tudományos-fantasztikus irodalom első darabjának tartják a szakértők.
Császári Losy Pál 1790-ben érkezett a debreceni kollégiumba mint vecsei préceptor, Csokonai iskolatársa, később a csurgói iskolában vetélytársa volt, utóbb kecskeméti, aztán fülöpszállási lelkipásztor, egyházi író vált belőle.
Méhes István, a XVIII. század utolsó vecsei prédikátora is tudós férfiú volt. A kunszentmiklósi gimnázium rektorságából jött Vecsére 1797-ben, aztán 1799-ben Szabadszállásra ment tanítani. Ott for-dította magyarra a római szerző, Cornelius Nepos földrajztudományi művét.
Mihályházi Tóth István (1764– 1825), aki huszonöt éven át, haláláig volt pap Vecsén, és lett ugyanitt a traktus (egyházmegye) esperese is, Kecskeméten, Debrecenben és Genfben tanult. A kecskeméti professzorságot 1799-ben hagyta el a vecsei eklézsiáért, és a Vecsén töltött negyedszázad alatt sokat tett a gyülekezet javára. „Okos szerénységgel és munkássággal, gondos előrelátással, haszonnal és mindeneknek megelégedésére végezte hivatali munkáját élete fogytáig” – jegyezte föl róla az utóda.
Csikay Imre (1820–1895), Dunavecse egyik leghíresebb lelkipásztora Kecskeméten született, Bécsben is tanult. A forradalmi események egyik szervezője volt szülővárosában, a szabadságharcot pedig önkéntes nemzetőrként küzdötte végig. Világos után a híres nagykőrösi gimnázium tanára, Arany János és Szász Károly tanártársa lett, onnan hívta meg magához a vecsei gyülekezet, ahol haláláig, majdnem negyven éven át szolgált. A gyülekezetet építő, gyarapító munkássága mellett írt tankönyveket és egyházi cikkeket, beszédeket.
Gergely Antal (1869–1912), a helybeli születésű, akkor még fiatal segédlelkész rövid időt, mindössze egy szűk évet szolgált 1896–97-ben Vecsén. Később mezőtúri lelkészként vált országos hírű egyházi szónokká, egyházpolitikai tárgyú beszédek és cikkek szerzőjévé.
Máthé Elek 1897-ben vette át a gyülekezet gondozását, de viszonylag fiatalon, 1911-ben elhunyt, négy árva gyermeket hagyva maga után. A leg-idősebb fiú, az ifjabb Máthé Elek(1895–1967) Vecsén töltötte gyermekkora legszebb éveit. A későbbi kitűnő lelkész, tanár, műfordító 1942-ben könyvet írt az amerikás magyarokról. A rádióban tartott fölolvasásában meleg szeretettel emlékezett meg gyermekkori élményeiről. Íme egy részlet (megjelent Lukácsy Imre Beszél a mult című könyve függelékében): „Ahol gyermekéveimet eltöltöttem, Vecse, nevében szláv emlékeket őriz, de csak a nevében. A nép maga vegyítetlenül tiszta vérű, református magyarság. Az anyakönyv lapjairól és a temető fejfáiról jellegzetes, ízes magyar nevekre emlékezem: Akócs, Ballagó, Bolyó, Buzgó, Dömök, Gyimóti, Orr, Kurdi. A falu földjei keletre nyúltak és elérhetetlen mesz-sziségbe nyúló dűlőutak végén, tizenöt-húsz kilométernyi távolságban Szabadszállás határával érintkeztek. Az már a Kiskunság volt. Maga a község a Duna partján épült. A templom tövében nőttem fel, apám a református egyház lelkésze volt. Más templom nem is volt Vecsén, ezen a nagy, akkor 4-5 ezer lelkes járásszékhelyen, csak még egy ütött-kopott zsinagóga az egyik eldugott utcában.”
Jávor János (1886–?), a vecsei születésű vallástanító Máthé Elek váratlan halála után volt a megbízott lelkész két éven át. 1914-ben hadba vonult, végigharcolta a világháborút, részt vett a verduni csatában is, több kitüntetést kapott. Háborús évei elismeréséül 1926-ban vitézzé avatták. Későbbi szolgálati helyén, a baranyai Sellyén egyházi tárgyú írásaival, cikkeivel is nevet szerzett.
Lukácsy Imre (1867–1945) személyében 1913-ban ismét vecsei születésű pap állt a gyülekezet élére. Szülőhelyén és Kiskunhalason járt iskolába, Pesten végezte a teológiát, majd Skóciában és Hollandiában is teológiai tanulmányokat végzett. A lelkészi pályát Kiskunfélegyházán kezdte, majd a baranyai Ormánságban, Diósviszlón és Laskón volt lelkipásztor. Húsz éven át szolgálta szülőfaluját. Megalapította és éveken át igazgatta a református polgári iskolát. Irodalmi munkássága is jelentős volt: korábbi egyházi tárgyú munkái, Bibliamagyarázatai és egyháztörténeti tárgyú könyvei után Dunavecsén sorra adta ki a gyülekezet évkönyveit, majd a polgári iskola értesítőit. Megírta és 1924-ben kiadta a dunavecsei református egyház történetét, e munkája településtörténelmi szempontból is forrás-értékű.
Molnár Lajos (1902–1971) 1936-tól szolgálta a vecsei híveket Lukácsy Imre után. „Ebben a tanévben egyházunk új vezetőt, új lelkipásztort kapott a fiatal költő-pap, Molnár Lajos nagytiszteletű úr személyében” – írta a polgári iskola értesítőjében Bak Antal igazgató 1936-ban. A váci születésű pap 1927-ben szerzett oklevelet, majd Zuglóban, Solton és Uszódon volt segédlelkész. 1928-tól 1935-ig Kosd község papja volt. Három verseskötetén kívül írt egyházi énekeket és beszédeket is. Vecsére érkezése után Dunamente címen helyi lapot szerkesztett 1936-tól 1944-ig. 1940-ben a kunszentmiklósi kerületben országgyűlési képviselővé választották. 1943-ban Beszél a múlt címmel, kibővítve újra kiadta elődje, Lukácsy Imre vecsei egyház- és településtörténeti munkáját. Megírta idős barátja, a Vecsén elhunyt Vikár Béla utolsó hónapjainak történéseit is. Időskorában is cselekvő részese volt Vecse közéletének. Kivette a részét a helyi múzeum és a könyvtár szervezéséből is. Haláláig állt a gyülekezet élén. Dunavecsén van eltemetve.
Kovács István (1910–1956) az 1934-es polgári iskolai értesítőben Anya és gyermeke címmel írt bevezető tanulmányt. A pesti születésű ifjú segédlelkész 1934-től 1939-ig működött Vecsén, innen házasodott, felesége a helybeli, tősgyökeres Orr famíliából származott. Több írásában foglakozott a vecsei egykével, felismerte, hogy átrétegződik a lakosság, fogy a törzsökös református gazdatársadalom, a falumegtartó törzslakosság kiveszésétől tartott. 1939-től haláláig Szentmártonkáta lelkésze volt. Több egyházi tárgyú könyvet írt. Dunavecsén van eltemetve.
Szamosközi István, a Petőfi vecsei hónapjait megidéző színdarabok szerzője 1943-tól volt Dunavecse segédlelkésze. Szamosközi 1949-ben hagyta el Vecsét, a hatvanas évektől tizennyolc éven át volt az egyházkerület püspöke.
Az érdemes protestáns egyházférfiak között akadtak olyanok is, akik Dunavecsén születtek, ám később más helyeken, más gyülekezetekben öregbítették szülőhelyük hírnevét.
Fábián Dénes Vecsei születésű pap volt (1864–1938), aki a kispesti református gyülekezetnek volt elismert és szeretett lelkipásztora évtizedeken át, miközben rendszeresen jelentkezett az egyházi sajtóban írásaival, és vallási tárgyú könyveket is írt.
Nyáry Pál (1879–1955) Baranyában töltött el évtizedeket a papi katedrán. Pécsi esperességig vitte, s közben több vallásos könyvet, cikket írt.
Budai Gergely (1887–1974), aki szolnoki református papként indult pályáján Nem Dunavecsén működött, de itt született és járt elemi iskolába. Később a pesti teológiai akadémia nagy hírű egyháztörténész tanára lett. Számos egyházi tárgyú munkája, cikke mellett lefordította és 1967-ben kiadta a teljes Újszövetséget, kéziratban maradtak az Újszövetséghez írt kommentárjai.
Szondi László (1787–1861) volt az első ismertebb nevű vecsei rektor, 1811-től három éven át tanított a fiúiskolában. Később Losoncon, Komáromban, végül Nagykállón volt lelkész. Egyházi beszédei nyomtatásban is megjelentek.
Szilágyi Antal (1820–?) volt az első rektor, akit nem Debrecenből, hanem az újonnan szerveződött kecskeméti teológiai akadémiáról hívtak Vecsére rektornak. Halason született, három évig szolgált településünkön 1841-től. Utóbb Halason, Ságváron majd Jászkiséren lelkészkedett. Egyházi beszédei, dolgozatai Kecskeméten jelentek meg az 1850-es években.
Kovács (Czirak) Lajos (1830–1905) a kecskeméti főiskoláról jött. 1852-től három évig rektorkodott Vecsén, majd haláláig szülővárosa lelkésze volt. Egyházi beszédei 1906-ban jelentek meg ott Nagykőrösön.
Bak Antal (1892–1945), az iskola tanára, majd igazgatója, szerkesztőbizottsági tagként rendszeresen cikkeket írt a helyi sajtóba (Dunamelléki Hírlap, Dunamente.) Az 1918-ban működését megkezdő református polgárinak több tanára volt, akik irodalmi munkásságukról is ismertek lettek. Bak az iskola értesítőjében tanulmányokkal jelentkezett, írt cikket a Pesti Hírlapba is.
Csiky Anna (Debrecen, 1889–198?) is rendszeresen írt az értesítőben és a helyi, illetve a környékbeli lapokban.
Torma Gábor (1898–?) csak néhány évet tanított a vecsei polgáriban. Torma Nagykőrösre ment tovább, ott lett igazgató, a város vezető tanára, több cikket írt különböző tárgyakról a helyi és fővárosi lapokba is.
Saáry Antal (1819–1881) orvosdoktor, sebész és szülészmester 1842-ben nyert orvosdoktori oklevelet; megyei járási és községi orvos volt Dunavecsén, itt is hunyt el. Vese-, agy- és idegbetegségekkel foglalkozó szakcikkei az Orvosi Hetilapban jelentek meg.
Dömsödi Magyar László (1858–?) jogász, Vecsén született, édesanyja Bolyó Zsuzsanna. Nagykőrösi és pesti tanulmányok után Münchenben és Grazban mélyítette el jogi ismereteit. Bankjogász, ügyvéd, majd a magyar lovaregylet főtitkára lett. Szakkönyveket írt és szerkesztett a lóversenyzés, lótenyésztés témakörében.
Vikár Béla (1859–1945) többször megfordult látogatóban vecsei rokonainál, majd a hosszú életút végső másfél évét itt töltötte. A főváros ostroma elől menekülő, lakásából kibombázott Kalevala-fordító aggastyánt itteni rokonai fogadták be 1944 tavaszán. A szegénység, a nélkülözések megtörték az időskorában is friss szellemű, vidám természetű tudós életerejét, s 1945 szeptemberében Dunavecsén elhunyt. 1984-ben emlékművel tisztelgett Vecse népe Vikár Béla emléke előtt. Eskulits Tamás szobrászművész alkotását a Vikár Béláról elnevezett művelődési ház oldalán helyezték el.
Fodor Árpád (1871–1954) Dunavecsén született tanár, író, költő. Hosszú ideig tanított Szentgotthárdon. Az Országos Állatvédő Egyesület főtitkára, majd alelnöke volt, és szintén alelnök az Országos Magyar Alkohol-ellenes egyesületben. Megjelent egy verseskötete, valamint állatvédelmi tárgyú könyveket írt.
Csikay Pál (1898–198?) jogász, közgazda ugyancsak dunavecsei születésű volt. Nagyapja a jeles lelkész, Csikay Imre, édesapja a vecsei főszolgabíró, ifjabb Csikay Imre. Párizsi tanulmányokat is folytatott, 1931-ben a francia fővárosban, francia nyelven jelent meg Közép-Európa gazdasága és társadalma című munkája. A harmincas években az Országos Magyar Idegenforgalmi Iroda igazgatójaként tevékenykedett.
Móra Mihály (1908–1967) jogász, egyetemi tanár is Dunavecsén született. Előbb Szegeden tevékenykedett, majd az ELTE tanszékvezetője lett. Korábban egyházjogi, utóbb a római joggal foglalkozó szakkönyveket írt.
Sárközy Zoltán (1910–?) rajztanár, festőművész is a település szülötte. Rudnay Gyula tanítványa volt a Képzőművészeti Főiskolán, majd jogi diplomát is szerzett. A természet vonzásában születtek olaj- és vízfestményei, eleven színekkel idézte fel gyermekkori vecsei élményeit, a tanyai életet, a dunai halászatot. A harmincas évek végén rövid ideig a vecsei polgáriban is tanított.
Lévai Béla (1914-?) újságíró Vecsén született, zsidó származású. Kalandos életutat járt be. Volt szovjet katonatiszt, sportújságíró, a magyar rádió munkatársa, végül a rádió és televízió műsorújságának főszerkesztője.
Csorba Győző (1916–1998), a Baumgarten-, József Attila- és Kossuth-díjas költő, szerkesztő nem Vecsén született ugyan, és nem is élt itt, mégis ide kívánkozik a neve, ugyanis édesapja és édesanyja is helybeli születésű volt. Önéletrajzi írásaiban többször megemlékezett a nagyszülőknél töltött vecsei napjairól, itteni élményeiről.
Száraz György (1930–1987) író, publicista hasonló életrajzi adatok miatt került a Vecséhez kötődő hírességek közé. Ő is melegen emlékezett vissza a nagyszülőknél megélt vecsei nyaralásokra, a Pestre vivő éjszakai szőlős szekerezésekre.
Jean Toth–Tóth János (1931–1997) festőművész Dunavecsén született, de messzire elszakadt szülőhelyétől. Az ötvenes években nem képezhette magát, hogy festőálmai megvalósulhassanak, mert a szüleit kuláknak nyilvánították. 1956-ban Budapestről Párizsba került, ott dolgozott harminc éven át textilfestő-tervezőként. Nyugdíjaséveire az Atlanti-óceán partján, a bretagne-i Douarnenez-ben telepedett le, és végre szabadon festhette a naiv stílust idéző, színekben tobzódó, derűs képeit. A halála utáni esztendőben a francia kisvárosban utcát nevezetek el nagyra becsült művészükről, szülőfalujában pedig az életművét bemutató kiállítással tisztelegtek emlékének.
Korsós József, Dunavecse 1956-os mártírja ugyan Solton született 1935-ben, de a vecsei illetőségű család hamarosan visszaköltözött Soltról Vecsére, és Korsós József az általános iskolát már itt végezte. Géplakatos szakmát tanult, majd a Ganz Vagongyárban dolgozott, amikor 1955-ben megkezdte sorkatonai szolgálatát a rákospalotai légvédelmi tüzéreknél. 1956 őszén Dunakeszire vezényelték az ütegét a vagongyár védelmére. Október 31-én felsőbb parancsra megállítottak egy Pest felé haladó kisebb orosz gépkocsikonvojt, majd tűzharc támadt, amelyben Korsósék kerekedtek fölül. A csetepaténak szovjet részről halottai is voltak, ezért 1957 tavaszán társaival együtt letartóztatták. Első fokon két évet kapott, de a legfelsőbb bíróság 1958 júniusában Korsós Józsefet másodfokon halálra ítélte, és augusztusban kivégezték.
Vasberényi Géza (1894–1981), a könyvtáros, múzeumalapító-helytörténész, Petőfi-kutató, aki, hogy megmentse, megvette a NagyPál-féle házat, Petőfi egykori lakhelyét, az utóbbi néhány évtized kiemelkedő, közösségi értékteremtő vecsei polgára volt.
Kolozs Gergely (1898–1982), az Auschwitzot túlélt járási tisztiorvos ugyancsak meghatározó közéleti alakja volt Vecsének. A szakmájában valósággal mindenese volt a falunak: gyógyított, fogat húzott, szülést vezetett le, ha kellett. Mindenes szerepet vállalt a közéletben is: szervezte többek között a Vöröskeresztet, és fáradhatatlanul mozgatta Vecse sportéletét.
Naszály Sándor (1911–1990) pedagógus, iskolaigazgató szorgalmas gyűjtőmunkával éveken át gyarapította a szűkebb pátriája múltjáról tudható adatokat, ismereteket, majd megírta Dunavecse történetét, amit a nagyközségi tanács 1983-ban adott ki.
Dunavecse képviselő-testülete 1996-ban új kitüntetést alapított azok számára, akik a településért sokat tettek. A Dunavecse Nagyközségért emlékplakettet első ízben, 1996-ban ketten vehették át. Veszeli László (1914– 1999) pedagógus, zeneoktató és szakfelügyelő a több évtizedes kitűnő szakmai teljesítményén túl elévülhetetlen érdemeket szerzett a dalárda vezetésében, a helytörténeti kutatásokban, s a Petőfi-emlékek ápolásában. Mayer Imre (1920–1998) a dunavecsei járás vezető tisztviselőjeként, majd a település tanácselnökeként negyedszázadon át fáradozott Dunavecse fejlődéséért, épüléséért, szépüléséért. Számos vecsei létesítmény megvalósulása köszönhető az ő tevékenységének.
Dunavecsének nincs életrajzi lexikona, összeállításunk e hiány pótlására is készült. Az itt szereplőkről az életrajzi- és szaklexikonokban találhatók adatok. A polgári iskolai tanárokról Deák Gyula: Polgári iskolai író-tanárok élete és munkái (Budapest, 1942).
Az 1948-ban felavatott Petőfi-szobor, Szandai Sándor alkotása (Székely Péter felvétele)
Molnár Lajos, a lelkipásztor, költő vecsei otthonában 1965-ben (Pásztor Zoltán felvétele, Molnár Miklós gyűjteményéből)
A Vikár-dombormű, Eskulits Tamás alkotása a művelődési ház falán (Székely Péter felvétele)
