A Kis lak… faluja

Teljes szövegű keresés

A Kis lak… faluja
Dunavecse – az itt élők meg a környékbeliek ajkán többnyire csak Vecse – a Duna nagy-alföldi, bal partján hosszan végighúzódó, keskeny Solti-síkság közepén fekszik. Ezt a tájat északról a Pesti-, délről a Kalocsai-síkság övezi, keletről a Duna–Tisza közi homokhátság határolja.
Vecsét megközelíteni vagy elhagyni a Pestet Bajával összekötő 51-es számú főközlekedési úton lehet leggyorsabban. Itt rendszeresítették a települést az országos közlekedési vérkeringésbe kapcsoló autóbuszokat: a pesti, kalocsai, bajai, solti, kecskeméti, dunaföldvári járatokat. A régebben oly fontos személyhajó-forgalom az 1970-es évek óta szünetel. 1902 óta van vasútja Vecsének, de a Kunszentmiklós és Dunapataj közötti szárnyvonalon körülményesebb, lassúbb az utazás, mint autóbusszal.
A lapos, folyami hordalékkal feltöltött vidék hajdan az ős-Duna szigete volt, tengerszint feletti átlagos magassága 95–100 méter között van, csak a kistáj nevét adó Solt határában magasodik két 130 méter körüli löszhordalékos tanúhalom: a Meleg-hegy és a Tétel-halom. A vecsei határ legmagasabb pontja a belterületre esik: ez a 105 méteres Rózsadomb, a falu korábbi temetője. A falut övező, 93 méteres tengerszint feletti magasságban húzódó laposok még ma, évtizedekkel a határ csatornázása után is hamar teleszaladnak vízzel őszi esők után vagy hóolvadáskor.
A vidék természetes tagolódása észak–déli irányú. A folyammal nagyjából párhuzamosan kanyargó egykori mellékágak medreit hosszan húzódó löszös-homokos hátak övezik, közöttük kisebb-nagyobb mélyedések, hajdani vízállások, mocsarak, ma inkább rétek, kaszálók lapulnak. A fátlan síkon a keletre korlátlanul táguló látóhatár széléig szemmel alig érzékelhető ritmusban hullámzik a medrek, laposok, partok, szigetek, szelíd ívelésű halmok tagolta táj. Nyugat felé viszont még a „túlsó féli”, meredeken emelkedő löszpartot is el-eltakarják a vízpartot szalagszerűen övező galériaerdők.
A XVIII. századi pozsonyi tudós, honismereti író, Bél Mátyás 1730-ban így jellemezte a települést: „Vannak neki szőlőskertjei, jó gyümölcsei, hasonló legelői és tágas rétjei, de ezek sem esnek az árvizek veszélyén kívül.” Csakugyan, az itteni lakosok életét, sorsát a régmúlt időkben rendre a nagy folyó határozta meg. Ezer szállal kötődtek az áldást és átkot egyaránt hozó vízhez, enni-innivalójukat adta, terményeiket, áruikat hozta-vitte, malmaikat hajtotta, határukon szabadon csatangolva földjeiket öntözte, de amit adott, azt olykor többszörösen vette vissza pusztító áradatával.
A múlt század végi folyamszabályozásig körgát védte a falut, bár megvédeni nem mindig tudta. A nagy védgát megépülte után még évtizedek múlva, 1941-ben is behatolt a településre a jeges ár, és súlyos károkat okozott. Az első nagy árvíz, aminek a fenyegetését sikerült kivédeni, az 1956-os volt.
A gátakkal medrébe szorított, felgyorsult sodrású folyó a partot is kikezdte. Az 1860-as években még attól tartottak a vecseiek, hogy a Duna előbb-utóbb alámossa az akkor még ötven ölre lévő református templomot. Miután a part menti szilváskerteket néhány évtized alatt elhordta a sebesen folyó víz, a partot nagy kövekkel próbálták megerősíteni. Ám ez a védekezés is kevésnek bizonyult, ezért aztán az 1920-as években T alakú kőhányást építettek a mederbe. Az 1950-es évek második felében újabb keresztkőgátakkal igyekeztek a partot rongáló víz útját állni. De ez a védekezési kísérlet is balul ütött ki: hamarosan kezdett eliszaposodni a meder széle, tönkrement Vecse híres strandja, elhalt a nyaranta élénk vízi élet, elmaradtak az üdülni ide járó vendégek.
A határ természetes növénytakarója a Duna megzabolázása és a belvize-ket elvezető csatornák megépítése után sokat szegényedett. Ez a környék ugyanis napfényben igen gazdag, csapadékban viszont a legszegényebb tájak közé tartozik az országban. Ezért a víz eltűntével hamar elfogytak a bokros-bozótos, ligetes foltok, összezsugorodtak a nagy növésű vízinövények foltjai, a nád, sás, káka borította szittyósok. Tovább szegényítette a természetes növényzetet a nagyüzemi mezőgazdasági művelés. Ma már leginkább a szárazságtűrő, homoki és sziki talajon honos gyepfélék borítják a réteket. Néhány kisebb foltnyi szórvány akácos szorul még a szántók, legelők közé. Vízigényesebb facsoportok csak a Duna partját szegélyezik.
A természetes növényzetnek ez a szegényedése a vadállományt is megritkította. Az itteni mezőkön az öreg vadászok emlékezete szerint a második világháború előtt több volt a nyúl, kevesebb a fácán. Több vadkacsát és ma már védett vízimadarat is lehetett látni, s felbukkant néha a réti sas is. Egy-egy vaddisznó, szarvastehén is idetévedt olykor a környező kisebb erdőkből. Sok rókát, őzet lehetett lőni. Ezek a vadak ma is fellelhetők a határban, de mostanság jóval nagyobb kitartás és több szerencse kell az elejtésükhöz vagy akár csak a megpillantásukhoz. A határ legkeletibb rétjein föl-fölbukkan néha egy rendkívül óvatos, emberkerülő túzokcsapat is.
A régebbi időkben a Duna is gazdagabb volt halban, néhány itteni családnak állandó megélhetést nyújtott a halászat. A Duna soron egykor szorosan egymáshoz húzódtak a halászok viskói. Ezek jóval kisebbek voltak, mint a gazdák házai. A parányi udvarokon kifeszített száradó hálók jelezték, hogy itt más az élet, mások a szokások, mint beljebb, a nagyobb portákon. Ma jobbára a horgászat dívik, és az is inkább a határ csatornáiban, mert a Dunában nem könnyű halat fogni, de ha a horogra akad is egy-egy példány, megenni – a víz szennyezettsége miatt – nem tanácsos. Főleg a Fűz-völgy számít napjainkban horgászparadicsomnak, a partjain sűrűsödő tanyák, hétvégi házak tulajdonosai főleg a fővárosból és Dunaújvárosból jönnek hódolni szenvedélyüknek.
A termesztett növények közül a legnagyobb területről a kenyérgabonát, kukoricát, napraforgót takarítják be az itteniek. Hagyományosan változatos a zöldségtermesztés: manapság leginkább a burgonyát, paprikát, hagymát, céklát termesztik, de elég gyorsak a cserélődések, változások, mert ez a kultúra érzékenyen követi a piaci igényeket. A határ Dunához közeli sávjában találhatók Vecse híres gyümölcsösei. A csonthéjasok (kajszi, őszibarack, meggy, szilva) mellett almát is termesztenek. Az állattartásban a juhászat a legerősebb.
A falu hatezer-hétszáz hektáros határa észak–dél irányban keskeny, nyugatról keletre viszont hosszú sávban húzódik. A Dunától a Kígyósig tíz-tizenkét kilométerre nyúlik el, de a vizekre támaszkodó két végén mindössze négy és fél kilométer széles. A szabálytalan alakú belterület alig háromszáz hektáron fekszik. A nagy folyam medréhez simuló falura a túloldali magas löszpartról Dunaújváros gyárkéményei tekintenek alá. Vecse szomszédai északon Szalkszentmárton, keleten Kunszentmiklós és Szabadszállás, délen Újsolt, Solt és Apostag.
Az Árpád-korban megült színmagyar falu a Duna–Tisza köze folyamatosan lakott kevés településeinek egyike. Ezek a falvak, mezővárosok a természet minden viszontagságát és a történelem minden csapását túlélték. Akik lakták, a tatár, török, labanc martalócok elől gyakran menekülni kényszerültek ugyan, de soha nem mentek messzire otthonuktól. Megbújtak a közeli mocsarakban, nádasokban, s amint lehetett, hazatértek megint. Két, hajdan elpusztult falu neve is fennmaradt a község határában: Csanád és Fehéregyháza nevét ma a népi emlékezet mellett már csak több évszázados, megsárgult pergamenek őrzik.
Egy 1864-es országos összeírás kérdéseire válaszolva a vecsei jegyző azt feltételezte, hogy három akkori puszta, korábbi falu, Csanád, Fehéregyháza és Szentimre lakóit a török 1692-ben elűzte otthonukból, majd a Duna mellé húzódó menekülők megalapították a mocsaraktól, vizektől védett Vecsét – már a mai helyén. Úgy magyarázta a név eredetét, hogy az ide költözők az adottságok miatt inkább legeltették, mintsem szántották volna a csekély díj ellenében bírt elhagyott pusztáikat, ezért hívták a falujukat Vet-se néven, vagyis hogy nem vet, mégis megél az itteni ember. Valójában alighanem törzsi előkelőségről kapta a nevét a falu. A tudósok abban megegyeznek, hogy Árpád-kori magyar személynévről van szó, vita csak arról folyik, vajon szláv vagy török eredetű-e.
A XVI. század közepén református hitre tért Dunavecse népe, s hitét megtartotta a következő évszázadok vallási türelmetlensége idején is.
Az Árpád-korban még Fejér megyéhez, a solti székhez tartozott, később Pest megye része lett, 1950 óta Bács-Kiskun megyei település Vecse. 1761-ben mezővárosi rangot kapott a település Mária Teréziától, 1872 óta pedig nagyközség. Az 1850-es évek elejétől 1970-ig töltött be járási székhely szerepet.
A hagyományos alföldi halmazfalu belső lakóövezete viszonylag sűrűn beépült. A rendezetlen, szűk porták közt zegzugos közök, itteni szóhasználattal likak kanyarogtak. A lakóházakat övező aklos- vagy istállóskertek az állatok téli tartására meg a gabona, takarmány tárolására szolgáltak egykor. Kijjebb a szántóföldek övezete következett, majd még távolabb az időszakos vízállásos legelők.
A mocsaras-vizes rétek lecsapolása és a közlegelők felosztása után a XIX. század vége felé megindult a tanyásodás. Mind többen költöztek ki a tanyákra: a külterületi népesség aránya a második világháború előtt már megközelítette a húsz százalékot. Az 1950-es évek elejétől lassan visszafordult a folyamat, és mintegy két évtized alatt újra elnéptelenedett, lakatlanná vált a határ.
Az utóbbi másfél évszázadban négy-öt ezer fő között ingadozott a lakosság lélekszáma. A kiegyezést követő kedvezőtlen gazdasági változások gátolták erőteljes növekedését. A mezőgazdaság fellendülését megakadályozta a nyomasztó földhiány, ami magával hozta az egykésedést és az elvándorlást. Az 1990-es népszámlálás szerint a nagyközség lakossága 4235 fő volt, az új évezred elején 4200-an élnek Vecsén.
A kiegyezéstől a XX. század közepéig átmeneti jegyeket mutató, félpolgári társadalmi viszonyok jellemezték a falut. A lassú polgárosodás mellett, a parasztpolgári réteg, valamint az iparosok, kereskedők, értelmiségiek számbeli növekedése és befolyásuk erősödése ellenére ugyanis szívósan tovább éltek a korábbi paraszti gazdaközösségi formák is.
A kiegyezés és a második világháború között élték virágkorukat a különféle értékek és érdekek alapján szerveződő kisközösségek. Politikai, kulturális, felekezeti, foglalkozási, üzleti vagy egyszerűen csak érdeklődési szempontok szerinti körök, egyletek, társulatok szerveződtek, virágoztak, szűntek meg vagy alakultak át, miközben a helyi társadalom és kultúra számos időtálló értékét teremtették meg és képviselték. A népi emlékezet folyamatosan őrizte Petőfi vecsei kötődését, de a hivatalos, máig ható Petőfi-kultusz csak a XIX. század végén, az 1898-as évfordulóval vette kezdetét. A halhatatlan költő a Távolból című, 1843-ban Pozsonyban kelt versében így idézte föl és örökítette meg egyúttal az 1841 és 1844 között Vecsén élő szülei otthonát: „Kis lak áll a nagy Duna mentében. / Ó mi drága e lakocska nékem.”
A költemény megzenésített változatát a vecseiek a saját falujuk himnuszának tekintik, ünnepi eseményeiken újabban felállva éneklik el.
Az 1950-es évek elejétől a hatalom felszámolta a település közéletformáló kisközösségeit. Ebben az időben az erőltetett téeszesítés elől húzódozó vecseieket valósággal fölszippantották a túlparton épülő szocialista mintatelepülés, Sztálinváros munkahelyei. A kishajó naponta hozta-vitte a Dunán át, a három műszak időrendje szerint, az ingázó helybeliek sokaságát. Az 1960-as években itt is települt már ipar, miközben a mezőgazdaság ismét húzóágazata lett a nagyközségnek, egyre többen találtak újra munkát idehaza.
Az 1970-es, 1980-as években a község népének szorgalma számos új egészségügyi, oktatási, kulturális és sportlétesítménnyel gazdagította a falut.
A rendszerváltást követően Dunavecsén is megindult a demokratikus át-alakulás, újraszerveződtek és újonnan is szerveződtek kisközösségek, újra működik a református iskola. A XX. század utolsó évtizedének legfőbb gondjai a nagyközségben a kevés munkalehetőség és a többféle környezeti kár: a Duna szennyezettsége és iszaposodása, valamint a Dunaújvárosból áramló levegőszennyezés.
Az itteniek és a környékbeliek sokat várnak a Vecse és Dunaújváros közötti Duna-híd közeli megépítésétől. Reményük szerint javulnak majd a közlekedési lehetőségeik, közelebb kerülhetnek a nyugat-magyarországi régióhoz és a szomszédos Dunaújvároshoz is, ha a híd valóban megépül a közeljövőben. S így egyszer talán majd újra város lesz Dunavecse…

Vecse és a Duna madártávlatból (Molnár Miklós felvétele, 1980-ban készült)

Gátszakadás Vecse alatt az 1941-es jeges áradáskor

Galériaerdő a Duna árterében, az eliszaposodott partszegélyen (Somogyi György felvétele)

A nagyközség címere (Székely Péter felvétele)

A település zászlaja a címerrel (Székely Péter felvétele)

Vecse „északi kapuja” az 51-es úton (Somogyi György felvétele)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem