I. Akik beírták nevüket Dudar történetébe
I. Akik beírták nevüket Dudar történetébe
Csoó Sándor (Dudar, 1899. január 14.–Zirc, 1973. július 19.). Szentkirályszabadjai vagyontalan kisnemesi családból származott az a Csoó János (1812–1860) vándor iparoslegény, aki a bognárszakmát kitanulva az 1850-es évek elején telepedett le Dudaron. Itt vette feleségül Szalai Zsuzsannát (1833–1874), a cseszneki születésű szolgálóleányt. Csoó János öccse, Csoó István (1832–1896), aki szintén bognármester volt, az 1860-as évek végén költözött át Dudarra, hogy bátyja árván maradt családját támogathassa. Ő szerezte a család hét katasztrális hold földjét a faluban. Csoó Sándor apja, Szalai Csoó Sándor (1866–1934), aki a Szalai nevet és a katolikus hitet anyja, Szalai Zsuzsanna révén kapta, már Dudaron született. Őt anyja korai halála után Csoó István és felesége, Márkus Erzsébet nevelte fel. Szalai Csoó Sándor a dudari Nagy Zsuzsannával (1866–1920) 1890-ben kötött házasságot. A házasságkötést követően tért át a Csoó család többi tagja, a felesége és a falubeliek többsége által követett református hitre. 1899-ben született meg Sándor fiuk.
A kis Csoó Sándor szerencsésen felcseperedve az elemi iskola 1–2. osztályát rendben elvégezte. Azonban sok falubeli gyerekhez hasonlóan a 3–6. osztályba már csak késő ősztől kora tavaszig járt, dologidőben apjának segített. Tanulmányi eredményén mindez nem látszott meg. Továbtanulásra ugyan lehetősége nem volt, de szabad idejét mindig olvasással töltötte. A hat elemi elvégzése után apja mellett dolgozott a családi gazdaságban. 1920-ban vette feleségül a dudari Pap Júliát. Hat gyermekük született, Borbála (1922–1976), Ilona (1924), Sándor (1933), Vilma (1939), Julianna (1942) és Irén (1945). A családi birtokot házasságkötése után vette át apjától.
Az 1923-ban megalakult községi református dalárdának alapító tagja, 1925-től elnöke volt. Az 1920-as években ismerkedett meg Mikszáth műveivel. 1931-ben három fiatal művész kereste fel a falut. Egyikük Bencze László festő volt, aki ettől kezdve ellátta őt a népi írók legfontosabb műveivel, és Csoó Sándor jó barátja lett. Szabó Dezső, Illyés Gyula, Veres Péter munkái mellett így találkozott Ady Endre és József Attila költészetével is. Politikai nézeteinek alakulására ezek az olvasmányok gyakorolták a legnagyobb hatást. Az 1930-as években több folyóiratot is járatott: a Kamarai Értesítőt, a Magyar Életet, a Kelet Népét, valamint az Élet és Egészséget. Olvasmányai és tapasztalatai ösztönözték arra, hogy gazdaságában új módszereket alkalmazzon. Falujának „régimódi” gazdálkodását látva érlelődött meg benne a gondolat, hogy az újításokat nemcsak neki magának, hanem más falubeli gazdáknak is meg kellene ismerniük. Ezért rendszeresen mezőgazdasági kiállítások látogatására beszélte rá gazdatársait. Részt vett a népfőiskolák, később a népi kollégiumok (például a pápai) szervezésében is. A szegedi fiatalok által 1937-ben szervezett falukutató tábor alkalmával a magyar résztvevők Veress Sándor vezetésével dudari népdalokat is gyűjtöttek, amelyeket azután az 1938. évi Szegedi Kis Kalendáriumban tettek közzé. Csoó Sándor, aki szeretett énekelni, számos népdal előadójaként szerepel a kiadványban. Közszereplését a faluban 1932. május 22-én kezdte meg, amikor beválasztották a dudari képviselő-testületbe. 1945 tavaszán kezébe került a Nemzeti Parasztpárt Felhívás Dunántúl népéhez című kiáltványa. A felhívást aláíró pártvezetők, mint Veres Péter, Erdei Ferenc, Kovács Imre és a többiek nevei (akiknek írásait jól ismerte) meggyőzték arról, hogy be kell lépnie a parasztpártba. A párt Veszprém megyei központja megbízta Dudar és környéke parasztságának beszervezésével. Hamarosan a párt megyei elnöke lett, majd 1945. június 24-től az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője. 1945. október 25-én Dudaron megalakult az új képviselő-testület, melyben a Nemzeti Parasztpárt dudari 180 fős szervezetének egyik helyi képviselője lett. Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon a parasztpárt Veszprém megyei listáján a második helyen, az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választáson a negyedik helyen szerepelt, mindkét ciklusban pótképviselő volt, de nem hívták be. Rendszeres küldötte volt a parasztpárt országos nagyválasztmányának. 1950-től folyamatosan községi és járási tanácstag, választások alkalmával a helyi választási bizottság elnöke, népfrontelnök és Dudar első termelőszövetkezetének, a Petőfi Tsz-nek elnöke is volt.
(Forrás: Könczöl Imre: A dudari hármas határ… Beszélgetés Csoó Sándor dudari tsz-járadékossal. Részletek. In.: Veszprém Megyei Művelődésügyi Szemle 1972. 5. sz. 125–136.; Az Ideiglenes Nemzetgyűlés almanachja, 1944–1945. Főszerkesztő: Vida István. Budapest, 1994. 83–84.; Veszprém megyei életrajzi lexikon. Főszerkesztő: Varga Béla). Veszprém, 1998. 119–120.)
Bencze László (Székesfehérvár, 1907. január 28.–Budapest, 1992. február 14.) Születésekor apja a Székesfehérvári Állami Erdőgazdaság vezető erdőmérnöke volt. Szülei értelmiségi családból származtak. Gyerekkorában a székesfehérvári reáliskolába, majd a felső kereskedelmi iskolába járt. 1925-ben két hónapot töltött Berlinben, ahol megismerte számos klasszikus és modern mester alkotásait. 1925–1928 között az Iparművészeti Iskolában előbb kerámia, majd grafikai szakra járt, 1928–30-ban a Képzőművészeti Főiskolán Benkhard Ágostonnál tanult. Igazi tanárának azonban Rudnay Gyulát tartotta. Rudnay Sümegen szándékozott egy állandó művésztelepet létrehozni. Ide Bencze Lászlót is meg akarta hívni. A telepet azonban nem sikerült megalapítani. Ekkor Bencze László és Filep Jenő elhatározta, hogy otthagyja a főiskolát, és megfelelő terepet keres művészete kiteljesítéséhez. 1931 pünkösdjén érkeztek meg Dudarra, miután gyalog körbejárták a Balatont, és átvágtak a Bakonyon. Feleségével három és fél esztendőt töltöttek Dudaron, később még egy évre visszaköltöztek, sőt Fülekről nyaranta rendszeresen visszajártak. „A magyar faluhoz való menekülés számára létkérdéssé vált. Dudar a magyarságában adott biztonságérzést, amely éppen a melldöngető sovinizmussal szemben tudatosodott és szilárdult meg benne életreszólóan” — írta róla Csapó György. 1933-ban az Ernst Múzeum csoportos kiállításán szerepeltek először művei Kernstok Károly, Pohárnok Zoltán, Vadász Elemér és Petri Peck Lajos alkotásai társaságában. Dudar után Szadán élt, majd 1939-ben Fülekre költözött, ahol a Füleki Iparművek tervezőjeként fajátékokat tervezett. Itt került kapcsolatba a Szocialista Képzőművészek Csoportjával. 1939-ben a Szinyei Fiatalok kiállításán vett részt, és III. díjat nyert. 1943-ban, miután megjárta a Don-kanyart, festette meg Fáradt katona című képét. A Van Gogh hatását magán hordozó kép a Donnál elpusztult II. magyar hadsereg „portréja”. Ettől kezdve foglalkozott rendszeresen alkotómunkával. A háború után a Csehszlovákiához csatolt Fülekről Budapestre költözött. 1947-ben a Dési Huber Kollégiumban, majd 1948-tól 1957-ig a Képzőművészeti Főiskolán tanított. 1949-ben alapító tagja volt a Magyar Képzőművészek Szövetségének. Expresszíverejű műveit 1948 és 1953 között több ízben gyűjteményes kiállításokon mutatta be a Fényes Adolf-teremben. Külföldi tanulmányútjai során kiállították munkáit Londonban (1948), Stockholmban (1948), Leningrádban (1950), Varsóban és Moszkvában (1951) is. 1952-ben Gondolj Koreára című, 24 rajzból álló sorozatáért Kossuth-díjat kapott. Két év múlva ugyanezért a sorozatáért a Koreai Állami Zászló Érdemrendet nyerte el. Ezekben az években főként portrékat és életképeket festett. Főbb művei: Könyöklő öregasszony, 1948; Mélázó, 1948; A tsz ünnepre készül, 1950; Vasárnapi kirándulók, 1952; Vasúti étkezőkocsiban, 1953. 1957-ben elbocsátották a Képzőművészeti Főiskoláról. Ezután a művészeti életből is kiszorult. A család megélhetésének biztosítására diafilmeket készített, és elkezdett dolgozni a Képcsarnok Vállalatnak is. 1960-ban az Ernst Múzeumban rendezett kiállításán bemutatta monumentális munkáinak terveit, 1964-ben a Dürer-teremben grafikáit állították ki. 1967-ben Csopakon megvásárolt és rendbe hozatott egy kis présházat. 1968-ban a székesfehérvári István király Múzeumban egyéni kiállítást rendezett. Művészetének új témáit jelzik a következő alkotások: Vonósnégyes Bartók Béla emlékére, Megszerkesztett magány, Templom holdfényben, A festő és felesége, Anyám és én, Háztetők. 1977-ben a Helikon Galériában rajzait, 1979-ben a Műcsarnokban a legutóbbi tizenkét év termését mutatta be. Erre a kiállításra mintegy negyvenen utaztak fel autóbusszal Dudarról Budapestre. Bencze László erről az esetről így vallott: „Mikor a negyven dudari arc – javarészt idősebb emberek és asszonyok – körülvett s gyűrűként övezett, volt ennek a percnek olyan szívszorongató szépsége és öröme, ami megfizetett a negyedszázados magányért… A szó, a nehezen induló, a kezek és karok, biztató szorítások között végre ismét otthon érezhettem magam hazámban… Elmondtam, hogy az én akadémiám és az én avantgarde-om Dudar volt, és ezen az úton akarok tovább menni, amíg tudok.” Ezután készítette el a dudariak számára a házasságkötő teremben elhelyezett triptichont: Szerelmesek (200 x 100 cm), Lakodalmi gyertyás tánc (200 x 200 cm), Család (200 x 100 cm), amelyet 1981. augusztus 30-án avattak fel. Az 1960-ban készített 250 x 220 cm-es üvegmozaikot, az Olvasó parasztokat is „szellemi szülőfalujának” ajándékozta, ezt 1983-ban helyezték el a dudari művelődési házban. Ezenkívül tizenkét grafikát is ajándékozott a községnek. (Ezek közül a Csoó Sándor kaszál című rajz könyvünkben is látható.) Murális munkái közül említést érdemelnek: Budafoki-barlang, al secco (1956), sgrafitto (Újpest, 1958) és sgrafitto (Karcag). A Nemzeti Galéria több festményét és rajzát őrzi. Sokoldalú művészetkritikai tevékenységet is folytatott, folyóiratokban publikált. Könyve is jelent meg: Frans Hals (Budapest, 1963). Készített könyvillusztrációkat is: Víg Rudolf–Benedek Árpád–F. Nagy László: Népek dalai (Budapest, 1949), Méray Tibor: Korea szíve. Elbeszélések (Budapest, 1953), Gárdonyi Géza: Szunyoghy miatyánkja (Budapest, 1968).
(Forrás: Csapó György: Bencze László. Bp., 1984.; Művészeti Lexikon. Főszerkesztők: Zádor Anna és Genthon István. I. kötet. Budapest, 1965. 205.; Révai Új lexikona. Főszerkesztő: Kollega Tarsoly István. II. kötet. Szekszárd, 1998. 748–749.; Könczöl Imre: A dudari hármas határ… Beszélgetés Csoó Sándor dudari tsz-járadékossal. Részletek. In: Veszprém Megyei Művelődésügyi Szemle 1972. 5. sz. 125–136.)
