I. Jeles deákiak
I. Jeles deákiak
Serédi Jusztinián hercegprímás (1927–1945). Serédi Jusztinián hercegprímás – eredeti családi nevén Szapucsek György – 1884. április 23-án született Deákiban. Édesapja Mihály, édesanyja Oroszlán Júlia. A későbbi esztergomi érsek az Alszegen, a Kis utcában meghúzódó kis házban a Szapucsek család utolsó előtti, tizedik gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja a Túróc vármegyei Kossuthfalváról költözött a faluba, famíliáját szlovák ősöktől, Árvából eredeztette. Az ifjú György két bátyja – Mihály és Sándor – felsőbb tanulmányokat végeztek, egyik nővére, Magdolna belépett egy apácarendbe. A többiek megházasodtak, és szerényen éltek a faluban.
A családfő nyáron cserepesként, tetőfedőként dolgozott, télen takácsként vásznakat szőtt. A szorgalmas, törekvő ember tehetséges gyermekeit taníttatta. Elsőnek Mihályt íratta be gimnáziumba, aki később szerzetes lett, a rendben a Marcell nevet kapta. Személye jelentősen hatott öccse, György pályájának az alakulására. Utóbbinak a tehetségét a deáki iskolamester, Markó Pál is felismerte, és a megszokottnál egy évvel korábban, ötévesen az elemi padjaiba fogadta. A kisgyermek Gulyás Elek, majd Wargha Samu – aki a klasszikus latin nyelv mestere is volt – plébánostól kapott életre szóló indíttatást. Gyakran ministrált a templomban, itt ismerhette meg a hitből fakadó élet örömét és annak a kiváltságnak jelentőségét, amelyben szülőfaluja a Szent Benedek-rend révén évszázadok óta részesült. Mindezek későbbi pályaválasztását is befolyásolták. Szülei az 1895–1896-os tanévre Pozsonyba, a királyi katolikus főgimnáziumban íratták be. Tanulmányai költségeit kezdetben szülei fedezték, de negyedik osztályos korától már a Palugyay családnál házitanítóskodik, így gondoskodik a saját ellátásáról.
Hatodik osztályos korában – Marcell bátyját követve – családnevét ő is Serédire magyarosítja. Majd, a hatodik osztály befejezése után, az 1900– 1901-es tanév végén felvételét kéri a pannonhalmi bencés novíciusok közé.
A Szent Bendek-rend fekete színű ruháját 1901. augusztus 6-án öltötte magára, ekkor kapta a Jusztinián szerzetesi nevet. A győri bencés gimnáziumban érettségizett 1904-ben. A latin, német és francia nyelv ismerete is szerepet játszott abban, hogy főapáti ajánlásra az érettségit megelőző évben Rómába költözött, tanulmányozandó a hittudományt. Az Örök Városban rendtársa volt Kelemen Krizosztom, a későbbi főapát, aki így emlékezett Serédire: „magával vitte áldott termékenységű, szép szülőföldjének forró szeretetét, vitte Deáki, Pozsony, Pannonhalma történelmi levegőjében elmélyült hazafias érzését, vitte kiművelt, hűséges lelkét”.
Serédi Jusztinián a XIII. Leó pápa által egyetemi rangra emelt nemzetközi szerzetesrendi kollégiumban bölcseletet és hittudományt tanult, itt szerette meg a liturgikus éneket és zenét. Közben több idegen nyelvet elsajátított, tökéletesen beszélt olaszul, jól németül, franciául, spanyolul és angolul.
A Szent Anzelm Egyetemen 1908-ban doktorált egyházjogból. Disszertációja olyan kitűnően sikerült, hogy tanára, Pietro Bastien levélben kérte a pannonhalmi főapátot: a vakáció leteltével küldje vissza Serédit, hogy segítse őt az új egyházi törvénykönyv megszerkesztésében. A főapát megadta az engedélyt.
Serédi Jusztiniánt 1908. július 14-én szentelték pappá a pannonhalmi főapátsági székesegyházban. Első szentmiséjét szülőfalujában, Deákiban celebrálta, az esemény nemcsak rokonságának, de a plébániának és a környező települések népének is emlékezetes ünnepnapjává vált. Ezután néhány hétig a szülőfalujában maradt szerettei körében, miközben eleget tett a szomszédos plébániák meghívásainak. A nyár végén visszatért Pannonhalmára, majd ősszel Rómába utazott, ahol részt vett az új egyházjogi törvénykönyv elkészítésében. Itt találkozott az olasz fővárosban élő magyar írónővel, Erdős Renée-vel, aki a tudós pap hatására katolizált. Ave Roma című regényében Jusztinián atyát is megörökítette: „Egyszerű volt, mint egy darab kenyér, alázatos és szerény, aki hallatlanul tudott dolgozni.”
Serédi 1909 nyarán hazatért az Örök Városból, a főmonostor templomi hitszónokává és a teológia jogtanárává iktatták be. A pápa jóváhagyásával ismét Rómába hívták, ahol az új egyházi törvénykönyv, a Codex Iuris Canonici előkészítésének konzultánsává választották. Rendkívül alapos, pontosságot – s egyben különös erőt, munkabírást – igénylő könyv- és levéltári kutatásokat végzett csaknem tíz esztendeig, eközben feltárta az egyház 1900 éves jogalkotásának történetét.
Az időközben kitört első világháború szakította meg Serédi kutatásait, akit az Osztrák–Magyar Monarchiának küldött olasz hadüzenet napjaiban a Vatikánba szállásoltak, megelőzve, hogy mint hadban álló ország állampolgárát az itáliai hatóságok letartóztassák és internálják. Jusztinián atya 1915. májusától két és fél évig Gasparri bíboros-államtitkár vendégszeretét élvezte. A Vatikán területét nem hagyhatta el, megtiltották a Magyarországgal való érintkezését, s évente mindössze három levelet küldhetett haza. Eközben négy egymást követő jövendő pápával került szoros munkakapcsolatba.
Szabad idejében magyar nyelvre tanította azokat az olasz katona-lelkészeket, akik hivatalból a különböző itáliai táborokba zárt magyar hadifoglyok lelki gondozását végezték. Magyar nyelvű imakönyvet szerkesztett, amelyet a vatikáni nyomdában harmincötezer példányban kinyomatott, és ingyen kiosztatta fogságba esett katonáink között. Arra is talált lehetőséget, hogy a magyar püspöki kar útján nevelő és szórakoztató könyveket juttasson el a magyar bakák hadifogolytáboraiba.
A Codex Iuris Canonici 1916 végére készült el, Serédi a következő év december 6-án hagyta el Rómát, Svájcon keresztül tért haza. Néhány hónapi pihenés után a bencés rend engedélyével tábori lelkészi szolgálatra jelentkezett. 1918 április végén az esztergom-kenyérmezői kaszárnyába osztották be. Papi teendői mellett azzal is megbízták, hogy az Esztergom, Komárom és Bars vármegye területén munkára kiadott olasz hadifoglyokat is pásztorolja. Elsősorban a betegek és sebesültek között tevékenykedett. Az olasz hadifoglyokat időnként összegyűjtette, és anyanyelvükön misézett nekik, meggyóntatta őket.
Serédi Jusztinián az első világháború utolsó évében már érzékelte annak tragikus kimenetelét. A következő évben a Tanácsköztársaság kikiáltása Pannonhalmán érte. A kommunista diktatúrát a bukása akadályozta meg abban, hogy végrehajtsa tervét: a szerzetesrendek feloszlatását. Az 1920. június 4-ei trianoni békediktátumot keserű érzésekkel fogadta, tágabb otthonával, a Felvidékkel együtt a szülőfaluját is elvesztette. Ismét Rómába utazott, ahol megkezdte az általa feltárt források kiadását. Ugyanebben az évben vatikáni feladataira hivatkozva elhárította a pannonhalmi főapáti széket. A római magyar nagykövetség kánonjogi tanácsosává nevezték ki, kormányfőtanácsosi rangban. Csernoch János hercegprímás azonban hamarosan, 1920 végén felkérte: vállalja el a magyar püspöki kar ügyvivői tisztségét.
Rómában Serédi volt a magyar zarándokok vezetője, aki tolmácsolta számukra a pápa szavait. Az egyik meghallgatás után XI. Pius mosolyogva megjegyezte: „Érdekes, hogy múltkor csehszlovák zarándokok jártak itt, és maga magyarul tolmácsolta szavaimat. Nemrég jugoszlávok előtt tette ugyanazt. Most pedig Romániából érkezőkhöz szóltam, és újból magyarul adta vissza szavaimat. Hát arrafelé mindenki magyarul beszél?”
Jusztinián atya szülei 1922-ben elhunytak Deákiban. A falu Jusztinián szerzetesi névre keresztelt szülötte, aki kánonjogi tudósként szerzett nemzetközi hírnevet, ha csak tehette, meglátogatta Csehszlovákiába került szülői házát és szüleinek sírját. Nemcsak a testvéreivel és rokonaival, hanem a falu egyszerű népével is közvetlen, szívélyes kapcsolatot tartott.
Serédi 1923-tól a pápai levéltárosokat képző intézetben, valamint az Anselmianumban a jog, illetve jogtörténet előadója. Két év múlva, 1925-ben konzultánsnak választották a zsinati kongregációba. Csernoch János herceg-prímás halála után, 1927-ben a Vatikánban már befejezett tényként kezelték: a főpásztor magyarországi utóda Serédi Jusztinián lesz. A pápa, XI. Pius – a magyar kormány fenntartásai ellenére –1927. november 30-án ki is nevezte a magyar katolikus egyház fejévé, december 19-én pedig bíborossá. A budapesti kabinet jelöltje Szmrecsányi Lajos egri vagy Glattfelder Gyula kalocsai érsek volt. Róma azonban olyan, a Vatikánhoz hűséges főpásztort akart a magyar katolikus egyház élére állítani, aki nem volt a protestáns Horthy Miklós kormányzó lekötelezettje.
Serédi Jusztiniánt 1928. január 8-án szentelték püspökké. Két hét múlva, január 25-én Pannonhalmáról Budapestre utazott, hogy Horthy Miklós kormányzó előtt letegye a hivatali esküt. Ezen jelen volt Bethlen István miniszterelnök, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter és Wlassics Gyula, a felsőház elnöke. Serédi lett Magyarország hetvenötödik esztergomi érseke.
Január 28-án Esztergomba utazott, és másnap ünnepélyesen elfoglalta érseki székét. Ekkor mondott beszédéből idézünk: „Őrizzétek meg és ápoljátok szívetekben a szeretetet Isten és egymás iránt, mert ha azt akarjuk, hogy ebben az országban a katolikus egyház felvirágozzék, akkor a szeretet törvényére kell helyezkednünk. Félre kell tenni minden önös érzést s csak a közjót szabad szem előtt tartanunk: egyházunk és hazánk javát… Minthogy bennem teljesen összeforrt katolikus és magyar mivoltom, úgyhogy az egyik a másikat soha el nem nyomta, hanem mindig inkább előmozdította, ezért római katolikus anyaszentegyházamat és magyar hazánkat mindig egyszerre, egyformán, igazán és önzetlenül akartam szolgálni.”
Az új esztergomi érsek nagy lendülettel látott munkához, amelyben következetesen ragaszkodott az igazságosság és a méltányosság eszméjéhez. Ezt türözik végrendeletének sorai is: „nemcsak egyházi vonatkozásban, hanem társadalmi és gazdasági, valamint bel- és külpolitikai életben is, még a legsúlyosabb körülmények közt sem törődtem emberi tekintetekkel vagy a népszerűtlenséggel, hanem mindig és következetesen hirdettem és követtem a változatlan igazságot, úgyhogy súlyos megnyilatkozásaimat soha nem kellett sem visszavonnom, sem módosítanom, vagy magyarázgatnom, sem pedig cselekvési módomat megváltoztatnom, vagy letagadnom”.
Közjogi és egyházszervező tevékenysége maradandó. Csaknem tizennyolc esztendeig volt hazánk hercegprímása, eközben tizennégy új püspököt szentelt fel, tíz új plébániát és három lelkészséget alapított. Újpesten esperesi kerületet hozott létre. 1931-ben, Szent Imre herceg halálának kilencszázadik évfordulójára – szeptember 2-ára – hatalmas tömegeket vonzó ünnepséget szervezett Budapesten. Hasonló körülmények között még nagyobb nemzetközi visszhangot keltett az 1938. május 25-én a fővárosunkban megnyitott XXXIV. eucharisztikus kongresszus, amelyet a Szent István év kapcsán összekapcsoltak a Szent Jobb országjárásával. Serédi 1939-ben XII. Pius pápával tárgyalt, aki az előző évi budapesti összejövetelen még mint Eugenio Pacelli bíboros XI. Pius pápát képviselte. A hercegprímást tudományos munkássága elismeréséül több külföldi – többek között az oxfordi – egyetem is díszdoktorává avatta. Esztergomban létrehozta a nyári katolikus egyetemet. Közben a hágai Nemzetközi Bíróságon kemény pert folytatott a Csehszlovákia által a Felvidéken lefoglalt esztergomi érseki javak visszaszerzéséért.
A hercegprímás 1941-ben újra felszentelte Deáki ősi templomát annak nagyszabású felújítását követően. A költségeket a saját forrásaiból fedezte, ezzel is jelezve a szülőföldje iránt érzett szeretetét. Leróva Isten előtti háláját abban a templomban, ahol megkeresztelték, ahol ministrált, bérmálkozott, bemutatta első miséjét, ahová hercegprímásként is gyakran visszatért.
Ugyancsak 1941-ben – november 11–12-én – egyházmegyei zsinatot tartott, ez felölelte a lelkipásztori munka valamennyi ágát. Így többek között a szentségek kiszolgáltatását, az istentisztelet rendjét, az igehirdetést, az ifjúság vallásoktatását, valamint a plébániák különféle ügyeit. Az Actio Catholica társadalmi egyesületet az egész országra kiterjedő hálózattá fejlesztette, amelyből olyan szervezetek alakultak mint például a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete), a Kalász (Katolikus Leánykörök Országos Szövetsége), a KIOE (Katolikus Ifjúsági Országos Egyesület), majd a Szívgárda, a Mária-kongregáció, az Emericana Katolikus Diákszövetség, valamint a cserkészet. Az ő idejében erősödött meg a Katolikus Szabadegyetemi Mozgalom. Közéleti tevékenységében a családvédelmet állította központba. Minden tettével az evangéliumot terjesztette.
A hercegprímást is örömmel töltötte el, amikor 1938. november elején a felvidéki magyarság nagy része, 1939. március közepén pedig Kárpátalja újra egyesült az anyaországgal. Látta a növekvő veszélyeket is, hazánk sodródását a háborúba. Politikai nézeteit sohasem titkolta. Már a Szent István-emlékévben hangoztatta: független, keresztény magyar királyságot szeretne, amely ellenáll a hitleri terjeszkedésnek. Sorsfordító helyzetekben több alkalommal intette az ország vezetését, de tanácsaira nem hallgatott senki.
Hazánk háborúba lépése után még inkább visszavonult, tartózkodóbbá vált, nem akarta, hogy ellenvéleménye miatt a nemzet egységének a megbontásával vádolják. Érzékelve az ország romló helyzetét egyre inkább erőt vett rajta a búskomorság. Serédi a hazai zsidóság üldöztetésével a keresztény szeretetet, az igazságosságot és méltányosságot állította szembe, és a lehetőségei szerint mindent megtett az üldözöttek sorsának enyhítésére. Élesen bírálta a faji alapú zsidóellenes törvényeket. Írásban is protestált a zsidók sárgacsillag-viselésének elrendelése ellen, amelyet felháborító disz-kriminációnak, jogfosztásnak tartott. Sztójay Döme miniszterelnök az erélyes fellépésre azzal válaszolt, hogy az állítólagos „új európai rend” kívánja a zsidókérdés megoldását. A deportálások megkezdésekor Serédi – a püspöki karral egyetértve – úgy döntött, hogy körlevélben hívja fel az ország közvéleményét a zsidóság elhurcolásának szégyenletes tényére. Az ügyet – mint írta – azért volt kénytelen a nyilvánosság elé tárni, hogy az emberek felismerjék: a zsidótörvények a nemzet létéért folytatott küzdelemben nemcsak jogbizonytalanságot okoznak, hanem megbontják a magyarság egységét, és ellenünk fordítják a keresztény világ közvéleményét, de legfőképpen Istent. Már megkezdték a hercegprímási körlevél postázását, amikor a kormányzat tudomást szerzett a katolikus egyház szándékáról, az egyes plébániákhoz címzett példányokat lefoglalták. Ennek ellenére sok pásztorlevél hiánytalanul megérkezett a püspöki hivatalokba, s ezeket sikerült eljuttatni az egyházközségekhez, kihirdetni a templomi szószéken. Serédi fellépésének is köszönhető, hogy a kétszázezer fős budapesti zsidóság megmenekült az elhurcoltatástól.
A hercegprímás a háború utolsó szakaszában kétségbeesetten látta, hogy hazánk a tragédia felé rohan. Felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesek magyarországi képviselőivel, de az eseményeket már nem volt ereje befolyásolni. Egyre jobban háttérbe szorítva mind kevesebbet tudott tenni. A súlyos helyzet enyhítésével kapcsolatos tárgyalásait, az utolsó hetek eseményeit írásban örökítette meg. Leszögezte: úgy érzi, hogy mindent megtett, amit hazája és nemzete érdeke tőle megkívánt. Feljegyzéseit megrázó szavakkal zárta: „Mindezek után arra kérem Szent István királyt, Szűz Szent Margitot és a többi magyar szenteket, elsősorban pedig a Magyarok Nagyasszonyát, hogy oltalmazzák szegény hazánkat és mentsék meg a végpusztulástól.”
A különösen nehéz idők, a sok izgalom megviselték a hatvanéves herceg-prímás egészségét. 1945 első hónapjaiban – egyben a háború utolsó időszakában – főpapi székhelye, Esztergom körül ádáz harcok dúltak. A város – amely körül három hónapig állt a front – háromszor cserélt gazdát. Házait, értékeit a német és a szovjet csapatok egymást felváltva pusztították. Serédit a királyi város hadurai naponta zaklatták teljesíthetetlen kívánságokkal. Székhelyét – bár erre sokan kérlelték – nem hagyta el. Őrlődött hazája és nemzete sorsán, élete utolsó heteiben ideg-összeroppanást kapott, kezelőorvosa a misézéstől is eltiltotta. 1945. március 29-én, nagycsütörtökön – miután elvégezte a szent gyónást – minden erejét összeszedve misét celebrált. Visszavonulva földszinti szobájának íróasztalánál hirtelen halt meg. Jellemző az akkori állapotokra, hogy a prímási palota dísztermében felravatalozott bíborossal mit sem törődve,a szovjet katonák fosztogattak az épületben.
A deáki tetőfedő mester fiából lett esztergomi bíboros 1944. október 8-án készült végrendeletében így foglalta össze pályáját és szolgálatát: „Minthogy bennem teljesen összeforrt magyar és katolikus voltom, úgyhogy egyik a másikat soha el nem nyomta, hanem inkább mindig előmozdította, azért római katolikus anyaszentegyházamat és magyar hazámat mindig egyszerre, egyformán, igazán és önzetlenül akartam szolgálni abban a biztos tudatban, hogy így összefonódva tökéletes a szolgálat.” Serédi Jusztinián temetési szertartását 1945. április 2-án Angello Rotta pápai nuncius végezte, akit néhány nap múlva kiutasítottak az országból. A hercegprímás utóda, Mindszenty József körlevelében ezekkel a szavakkal méltatta Serédi Jusztiniánt: „Semmiféle kényszer nem tudta őt rávenni arra, hogy elhagyja főpásztori őrhelyét, s aki határozott állásfoglalásával elejét vette Esztergom kiürítésének, s ezzel együtt az ottani lakosság anyagi pusztulásának. A sok izgalom, amit e nehéz viszonyok közt szenvedett, hosszas betegségtől aláásott szervezetét úgy legyengítette, hogy nemes szíve nagycsütörtökön megszűnt dobogni. Halála nagy veszteség a katolikus egyháznak, de a hazának is, mert világraszóló tekintélyét, nemzetközi összeköttetéseit, nagy tudását s bölcsességét épp a legválságosabb időben kell nélkülöznünk. Soha el nem halványuló példája marad ő a nemes hűségnek és bátor szókimondásnak: amikor az igazság védelméről volt szó, semmiféle emberi tekintet nem tudta őt visszatartani.”
Vájlok Sándor. A (cseh)szlovákiai magyar művelődéstörténet kritikusként, művelődéstörténészként tartja számon Vájlok Sándort, aki 1913. november 7-én született Deákiban. A helyi elemi iskola után a révkomáromi bencés gimnáziumba járt, érettségi után szlavisztikai tanulmányokat folytatott a pozsonyi egyetemen. Közben a prágai Politikai és Szabad Tudományok Főiskoláján is diplomát szerzett. Egyetemistaként kapcsolódott be a felvidéki/szlovenszkói magyar ifjúsági mozgalomba. Egy ideig a katolikus Prohászka-kör országos kulturális ügyeinek előadója. Az első bécsi döntés után, az 1939–1940. tanévben a kassai szlovák gimnáziumban a magyar, illetve a szlovák nyelv és irodalom tanára. 1940–1941-ben Budapesten a Miniszterelnökség kulturális osztályán, 1942 és 1948 között a Külügyminisztérium nemzetiségi osztályán működött, miniszteri tanácsosi rangban. Közben 1946-ban a csehszlovákiai magyarság ügyeinek a szakértőjeként a párizsi magyar békedelegáció tagjának jelölték. Az 1948. évi kommunista hatalomátvétel után elbocsátották a Külügyminisztériumból. 1949-től az Országos Érc- és Ásványbányák tisztviselője, eközben a Tatabányai Bányászati Főiskolán bányamérnöki diplomát szerzett. Nyugdíjazásáig vállalati mérnökként dolgozott.
Vájlok Sándor már gimnazista éveiben cikkeket írt a katolikus szellemiségű cserkész- és diákfolyóiratba, a Pozsonyban megjelenő Tábortűzbe. Egyetemistaként a szintén Pozsonyban indult szépirodalmi és kritikai havilap,
a Magyar Minerva munkatársa, amelynek szerkesztőségébe két diáktársával, Major Józseffel és Vathay Dénessel együtt egy egyetemista tanácskozás együttműködési határozata alapján került. Eközben a Kassán kiadott katolikus társadalmi, világnézeti és kritikai folyóirat, az Új Élet szerzője is. Szűk fél évtized után a szlovákiai magyar irodalomkritika élvonalában tartják számon. A Kassán, majd Tornalján kiadott Magyar Írás és a pozsonyi Tátra című folyóiratban is publikált. Az irodalomtörténetírás Vájlokot az 1930-as évek második felétől a legtermékenyebb kritikusok közé sorolja. A jeles irodalomtudós, Turczel Lajos megállapítása szerint Vájlok kitűnő íróportrékat alkotott. Kíméletlenül őszinte elemzéseket adott közre a (cseh)szlovákiai magyar irodalmi- és kulturális közélet kérdéseiről.
Kritikusi érdeklődése a kisebbségi tudományos életre is kiterjedt. Egyike volt azon alkotóknak, akik – elemezve a felvidéki magyar tudományosság hiányosságait – a bajok gyökereit kereste. A magyar kultúra perifériáján című tanulmányában a nehézségek fő okaként a magyar tudományos intézmények impériumváltozás utáni teljes felszámolását jelölte meg, de arra is rámutatott: hiányoznak a tudományos módszerek, elmulasztották egy csehszlovákiai központi magyar könyvtár – melyet az államosított magyar főiskolák és gimnáziumok feleslegessé vált könyveiből kellett volna összegyűjteni – létrehozását, és elherdálták az úgynevezett Masaryk Akadémia adta lehetőségeket. (A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaságot 1931-ben, nyolcvanadik születésnapján Masaryk köztársasági elnök egymillió koronás adományából alapították.) Vájlok a cseh-szlovákiai magyar ellenzéki pártok politikájával értett egyet, bár időnként keményen bírálta azokat, amikor a prágai kormánnyal szemben – szerinte – túlzott igényekkel léptek fel, és elutasító magatartást tanúsítottak.
Kritikáiból, tanulmányaiból nem jelent meg önálló kötet, írásai az említett és más csehszlovákiai magyar lapokban lelhetők fel. Vájlok Sándor annak a fiatal (cseh)szlovákiai magyar értelmiségi nemzedéknek a tagja volt, amelynek ígéretes alkotó pályáját a felvidéki magyarság 1945 utáni teljes jogfosztottságával összekötött magyar–csehszlovák lakosságcsere és kitelepítés törte ketté. A háborút követően nem térhetett haza szülőföldjére. Magyarországra települése után nem folytatta irodalmi, publicisztikai tevékenységét. 1991. december 31-én halt meg Budapesten.
Tóth János Aldemár. Deáki jeles szülötte, Tóth János Aldemár 1921-ben látta meg a napvilágot szegény sorsú szülők, Tóth Ferenc és Varga Orsolya gyermekeként. Már az elemi iskolában kitűnt rendkívüli fogékonysága a deákmonostori szerzetesi hagyományok iránt a falu akkori plébánosai, Vargha Sámuel és Epölyi Mainrád hatására. Példaképe Serédi Jusztinián hercegprímás nyomán a révkomáromi bencés gimnáziumban tanult, és választotta a szerzetesi hivatást. 1940-ben öltötte magára rend ruháját Pannonhalmán. Tanárnak készült, a budapesti egyetemen a kiváló történész, Szekfű Gyula egyik tanítványa, 1946-ban hozzá írta szakdolgozatát. A háborús viszonyok miatt teológiai tanulmányait Komáromban fejezte be, Pozsonyban szentelték pappá. Bár tanári diplomát szerzett Budapesten, az újra Csehszlovákiához csatolt Felvidéken már nem taníthatott, mert a prágai hatóságok 1945. június 28-án azonnali hatállyal bezáratták a révkomáromi bencés gimnáziumot, ahol tanított. Rendtársaival a környező magyarlakta településeken végzett lelki gondozói szolgálatot, hasonló céllal keresték fel a Csehországba deportált magyar családokat.
Tóth János Aldemár a rend betiltása után sem távozott el szülőföldjéről, hanem vállalva a magyar kisebbség sorsát részese lett az üldöztetésnek. Kórházi lelkészként továbbra is tagja volt annak a bencés tanári közösségnek, amely az iskoláiktól megfosztott felvidéki/szlovákiai magyar gimnazistákat titokban felkészítette az érettségi vizsgára. A diákokkal együtt illegálisan ő is átkelt a Dunán csónakon, és a magyarországi Komáromban leérettségiztették a fiatalokat. Az 1948. évi csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel után is Révkomáromban maradt, bár rendtársai közül többen Magyarországra, sőt a tengerentúlra távoztak. A városi plébánia káplánját 1949. május 27-én a pozsonyi állami főhatóság rendelkezése alapján szerzetestársaival együtt Znióváraljára (Klástor pod Znievom) internálták. 1950-ig szlováklakta vidékeken kisegítő lelkész.
A szerzetes 1950 júliusában érettségi találkozóra utazott Révkomáromba, közben a szülőfalujába látogatott. Deákiban tartóztatták le, előbb a nyitrai börtönben tartották fogva, majd kényszermunkatáborba hurcolták. 1951. szeptember 29-ig a Mocsonok (Sládečkovce) melletti lágerben tartották fogva, ahonnan Csehországba vitték. 1952. május 26-ig a hejnicei, 1953. április 26-ig az Osek u Duchcova-i, 1955. január 25-ig a králikyi szerzetesi kényszermunkatábor foglyaként őrizték. A nehéz fizikai munka, a testi-lelki szenvedések felőrölték egészségét. A lágerben súlyos szembetegséget kapott. Szenvedéseit nagy türelemmel viselte. Szabadulása után engedélyt kapott arra, hogy fél évig szanatóriumban gyógyulhasson. Ezt követően csak segédlelkészként működhetett, jóval később – 1982 és 1986 között – szülőfaluja, Deáki plébánosa, majd papja lett. Itt fordult egészségi állapota válságosra. Pannonhalmára vitték, onnan a győri kórházba került, ahol 1986. május 19-én, hatvanöt éves korában elhunyt. A pannonhalmi apátságban temették el.
Tudósi és szerzetesi élete példamutatóan szerény, szakmai munkássága jelentős volt. Szekfű Gyula ösztönzésére gazdaságtörténeti kutatásokat végzett, elsősorban a pannonhalmi Szent Benedek-rend XVIII. századi históriáját dolgozta fel, számos értékes adatot publikálva a rend birtokaival, településeivel kapcsolatban. Főműve – A pannonhalmi gazdálkodás története a 18. század derekán című monográfia – 1998-ban jelent meg Pannonhalmán.
(Elsődleges forrás a Pannonhalmi Bencés Főapátsági Levéltár életrajzi adatai. Serédi Jusztiniánról Meszlényi Antal: A magyar hercegprímások arcképsorozata 1707–1945. Bánk József: Serédi bíboros fiatal évei Rómában, 1908– 1927. Budapest, é. n. Serédi Jusztinián hercegprímás feljegyzései 1941-1944. Budapest, 1990. Lipp László: Dr. Serédi Jusztinián bíboros küzdelme az emberi szabadságjogokért 1938-tól haláláig. Budapest, 1980. Kézirat. Walter Gyula: Serédi Jusztinián. Esztergom, 1928. Angyal Pál: Emlékbeszéd Serédi Jusztinián fölött. Budapest, 1947. Serédi Jusztinián öt beszéde. Budapest, Jelenkor kiadás. é. n. A bíboros hercegprímás. In. A Nemzeti Újság külön melléklete. Budapest, 1928. Serédi Jusztiniánról utóda az esztergomi érseki székben, Mindszenthy József: Emlékirataim. Budapest, 1989. Történelmi arcképcsarnok. A Duna tv dokumentumfilmje Serédi Jusztiniánról. Budapest, 2001. Vájlok Sándorról in: A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995. Főszerk. Fónod Zoltán. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 1997. 351–353. p.)
