IV. Borzasztó Tisza-gát szakadás,
IV. Borzasztó Tisza-gát szakadás,
mely 1895. április 9-ik napján éjjel fél 1 órakor Czibakháza alatt
a Vaskapu helyén történt, mely nemcsak a czibaki alant fekvő tanyákat
s majorokat, hanem a szomszédos Tisza-Földvár nagyközség határát,
pusztáit és majorjait is tönkre tette. Mező-Túron, 1895.
a Vaskapu helyén történt, mely nemcsak a czibaki alant fekvő tanyákat
s majorokat, hanem a szomszédos Tisza-Földvár nagyközség határát,
pusztáit és majorjait is tönkre tette. Mező-Túron, 1895.
Hej a szilaj Tisza sok okot adott már, / Arra, hogy megírják, mily dühös a vizár. / Sok ezer családot hagyott fedél nélkül, / Hány ezerekkel ismét többet kenyér nélkül.
Akarunk daczolni a víz elemekkel, / Gátakat emelünk iszonyú erőkkel, / Visszatartani azt sok küzdéseinkkel, / Használnánk talaját igyekezetünkkel.
Hányszor csapott hullám kies vidékünkre, / Sok ezer családot juttatott inségre, / Hiába ezeknek keserves kérelme, / Nincs, aki tekintsen ezek könnyűire.
Sokszor megénekelt Nagykunság rónája, / Neked is remekelt a sok vad vizek árja,
Sok ezer hold földed a víz alatt álla, / Ott is sok szegénynek felkopott az álla.
Tisza, karcsú Tisza, hazánk szép folyója, / Hej sok régi emlék van már rólad írva, / De az a fájdalom, hogy mind szomorúra, / A mi szemeinkből a könnyűt facsarja.
Tisza-Földvár, Czibak, ezen nagyközségek, / A Tisza bősz árját most kiérezitek, / Pedig nagy költséggel gátat emeltetek, / Hogy mire viradtok, azt nem reméltétek.
Rendbe vagyon minden, azt hittétek mindég, / Mert a gátjaitok sok vizet megbír még. / Van is jó pásztora, Ottó Sándor neve, / Ügyes, szorgalmatos, tudománnyal tele.
Az a baj, hogy tele a feje veleje, / És másra nem hallgat, csak önnön fejére. / Most tanul már késő, mire látja végre, / Hogy mennyi kárt okoz önnön hitsége.
Megszólal Czibakon a vész hangja, / Azt tudták, hogy tűz van, álomból riadva, / Tisza-Földváron is még azon órába, / A felriasztott nép szaladt az utcára.
Hol a tűz kérdezték, talán nem a víz jön, / Csak nem jön talán ránk ismét a vízözön, / Erősek a gátak, magas koronájok, / Körülte őrködnek, nem volt még panaszszok.
Aludt a főmérnök, aludtak az őrök, / Bizalom volt velök és az volt reményök, / Hogy még egy éjszakát kibír a Tisza-gát, / A mi védelmezi Czibakot és Földvárt.
De nem aludt ám Ajzler, a csendőrőrmester, / És az őrjáratát kiküldte rendesen, / A kik midőn kint a zsilip helyhez értek, / Az már borzasztó volt, a mit itt szemléltek.
Az óriási gát a Tisza völgyében, / Már akkor nem csurgott, hanem folyt sebtében. / Visszafordultak hát, a gátőrt keresték, / Az őrházban aludt és ott meg is lelték.
És a mint felébredt, rögtön jelt is adott, / És számításában nem is csalatkozott, / Mert a főmérnök is éppen otthon aludt, / A megtörtént bajról ő is hát hírt kapott.
A csendőrök rögtön Földvárra siettek, / Főszolgabíróhoz rossz hírrel érkeztek, / A ki is azonnal kiugrott az ágyból, / És figyelmeztette Földvárt is a bajról.
Megadták a vészjelt, talpra kelt mindenki, / Mentek tömegestől a vizet megfogni, / De már az akkorra olyan erőt véve, / Nem volt erő, a mi megbírt volna vele.
Ott termett mindenki, aki csak mehetett, / Úr, gazdag és a pór, a ki felkelhetett, / De nem talált semmit, s nem védekezhetett, / Mert kire bízva volt, az nem intézkedetett.
Így tétlenül nézték, hogy a víz zuhogott, / Húsz méter magasból alá a mint habzott. / És minden érző szív keservre fakadott, / És a szolgabíró riadót fúvatott.
Rögtön menjünk vissza, mentsük meg házunkat, / Nem védhetjük már meg, úgysem határunkat, / Mert az a bőszült víz tör, ront, zúz a mit ér, / Jajj annak, kit az útjában utólér.
Elseperte most már termőföldeiket, / És az azon épült szép épületeket, / Ezekbe be rakott temérdek kincseket, / Nincs ki leírhassa értékét ezeknek.
A sok gazdasági szerszámok ott vannak, / A mik el nem úsztak árjával a habnak, / Ezekre gazdáik reá nem akadnak, / S mert a rossz emberek, még több kárt okoztak.
Bas Géza úrnak is gyönyörű tanyáján, / Több száz mázsa búza hevert a padlásán, / Hajdúcska, gazdatiszt éltét felajánlván, / Fogott munkájához és sikert aratván.
Közvetlen veszélyben Bácskay tanyája, / Kinek a veszélyben temérdek a kárja, / De mindent felülmúl, a Sváb Gyula rétje, / Mindene rommá lett, nincs sehol menhelye.
A hűséges tisztek mindent elkövettek, / A mit csak lehetett, mindent megmentettek, / De az csak csekélység, a mit elvihettek, / Mert a vízveszélytől magok is félhettek.
A Kövér nagyságok szinte ott szenvednek, / A veszedelemben ők is sok részt vettek, / Hogy elháríthassák, azon igyekeztek, / De fájdalom, nem ért semmit nemes tettek.
Összes erejöket oda fordították, / Hogy a veszedelmet megakadályozzák. / De már minden késő, mert mint ők is tudják, / Hogy a mit más elront, helyre nem hozhatják.
A gazdatisztek itt is mindent elkövettek, / Hogy a mit csak lehet, mindent megmentsenek, / De volt is láttatja jó intézményeknek, / Mert sok megmenthetőt ők is megmentettek.
Megyénk Főispánja szintén megjelene, / A segedelemmel nem is soká kése, / Mert a megzavart nép eszét is vesztette, / És magán segítni is képtelen leve.
Rögtön három század katonát rendele, / A kik erélyesen szálltak védelemre, / Erélyes tisztjeik vezették előre, / Hogy a két nagyközség meg lehessen mentve.
Megnevezem őket, kik ezt megérdemlék, / Illő, hogy a nevök maradjon, mint emlék, / A kik itt vezették a vezér szerepét, / Kikre rá emlékszik ez a két nagy község.
Ducs kapitány, Skoffó főhadnagy Czibakon, / Kapitány Úr Szlimák, Patricska főhadnagy T.-Földváron, / Müller úr a hadnagy, Zsubozinszky kadéttal, / Szinte fáradoztak a többi kadéttal.
(Az 1895-ös árvízről szóló költeményt egy ebben az évben kiadott kis vásári füzet tartalmazza.)
