III. A nép meséi | Száz Magyar Falu

III. A nép meséi

Gaál Károly néprajzkutató 1961 és 1965 között összesen 237 hosszabb-rövidebb szöveget – mesét, mondát – rögzített az őrvidéki magyarlakta településeken, idős népi elbeszélőktől. Középpulyán, Őriszigeten és Alsóőrön is gyűjtött, ahol Balla József (ragadványneve: Zsuzsi Józsi) 16, Csulak Roza (Bába Roza) 47, Gaal József (Tislér József, Mundi Jóska) 27, Farkas Terézia két, Felber György három, Györök János (Seper Jani) nyolc, Halper Ferenc hat, a felesége Halper Margit öt, Haselbacher György hét, Hejner Juli öt, Liszt Mária (Felber Mari) két, Seper Terézia egy, Smodits Anna négy, Szabó Julianna kettő történetet mondott hangszalagra a kutatónak. Az alábbiakban Gaál Károly gyűjtéséből közülünk néhány történetet.

A kántor viszi a papot

Elment két pajtás diót lopni, a másik meg birkát.

Mentek. A temetőbe lett a találka, a hullaházná. A másik meg ement birkát lopni, hogy ott majd találkoznak, és megosztozkonnak a holmin.

Asztán akkor olvasta szét. Nem tudott máskép olvasni:

„Ez az enyim, ez a tijed, ez az enyim, ez a tijed.”

Ahogyan ott olvasgatott, a kántor meg akkor ment haza a kocsmábú. Meghallotta, hogy mast a temetőbe olvassák a csontokat. Megijett. Bement a plébánoshó, hogy gyűjjön ki vele, mert a temetőben csontokat olvasnak.

Hát, a pap tiltakozott, hogy ő nem megy, mert a lábo fáj. A kántor aszmongya neki, hogy csak gyűjjön, ű elviszi, a hátán viszi.

Osztán vütte is a hátán ki. Mikor ott a nagy keresztná viszi ki, amejjik a dijót olvasta szét, ott bekiátott neki:

„No, már hozod?”

Akkor leugrott a pap a kántor hátárú. Futásnak haza! Otthon bedöntötte az ajtót félelmibe. Kántor utána.

Észrevette az a másik dióolvasó. Megijett. Összekaparta az egész dijót megin.

Az is elszalatt.

Még mast is futnak, ha meg nem állottak.

(1962, Balla József 81 éves)

Ökrök a diófán

Az öregasszonra ráfogták, hogy boszorkán volt.

És az ökröknek fájt a lába.

Mikor a gazda be akarta az ökröket fogni, az öregasszon kiment és monta neki, hogy kennye be az ökröknek a lábát. Bent van a polcon a füstöskonyhában az a kenyőcs. Nem? És persze az öreg kivütte a kenyőt és bekenyte az ökröknek a lábát. És ahogyan bekenyte az ökröknek a lábát, eccercsak az ök-röt szárnyat kapnak. Fölröpülnek a diófára. Mast a paraszt nem tudta az ökröket béfognyi. Bemegy. Mondja az anyjának, hogy mi történt az ökrökkel.

„Te, szamár – azt mondja –, te rossz kenyőt vettél. Nem azt kellett volna. Te azt a kenyőcsöt vetted, amellikkel én repülök a sütőlapáton, meg a söprűn.”

Mast erre az öregasszon kimegy. Fogja a sütőlapátját, amivel a kenyereket betulták a kemencébe. Megkenyi a lapátot és felnyul az ökrökért. A lapáttal leszedi az ökröket.

És itt van egy alsóőri ember, aki százszázalékra bizonyítja, hogy ű még látta.

(1961, Gaal József 61 éves)

Szemmelverés

Előbb ugyi a kisgyereket megszokták nézni. Osztán a gyerek hazamegy, sír borzasztóan. Hát megnészhette mindenki, csak mindenkinek a szeme nem ártott meg. Ugy monták ugye. No, osztán a gyereket megnézik otthol. „Hát – aszongya –, megigészték a gyereket.” Meg lett igézve.

„Na – aszongya –, miccsinájjanak vele?”

Megnyaták a homlokát. Ha sós a homloka, akkor igézett a gyerek. De akkor három tüzes szenyet tettek ugye a vízbe és megjelőték, hogy ugye kik nészték meg és annak a nevire vették a szemeket. Asztán amellik szén a vízbe lement: „Na – aszonygyák –, ez igészte meg.” Má akkor tutták mingyá, ki vót, aki megigészte.

Akkor a gyereket lemosták szépen abba a vízbe. Asztán valahogyan meg-gyógyút-e, vagy nem? Nem tudom. De, hát ugye a a mondás így vót.

(1961, Csulak Roza, 60 éves)

Garabonciás

Nálunk nem úgy mondták garaboncijás, hanem sárkándiák.

Ijjenekrű is meséltek. Énnekem egy unokabátyám van. Az mas Magyarországon, Szilváson, öspörös pap. Két évve idősebb, mint én ugyé. Ugyis Bécsbe tanút a Pázmáneumba, evve a mi plébánosunkka együdőbe. Mer egy üdősek. És ű, mer ojan magyar érzelmű volt ugye, mikor átállítottak minket ide Ausztriába, ű elment Szombathelre a Mikeshó, mer akkor Szombathelen Mikes, Mikes János volt a püspök, és odament. Asztán Magyarországon kapott előbb kápláni állást, és nem tudom, mit. Hát utollán Szilvásra, asziszem Vasszilvás, ott van mast öspörös, plébános.

És ez, mikor született, ennek vót egy foga. Mikor má született. No, mast az akkori néphit szerint az ollan gyerek, amelliknek szüléskor má van foga, ez nem tudom, tíz vagy tizenkét éves lesz, akkor elviszik sárkándiáknak.

Hát ezek a szegény szülők ugyi, ezek bizony búsútak. De hát a gyerekbű bizony nem sárkándiák lett, hanem elég okos ember. És mast má öspörös Magyarországon.

Aszt vallották a sárkándiákrú, hogy akármillen fölhő gyűtt, ugyi hogyha a sárkándiák levette a kalaptyát, egy-kettőt legyintett vele, akkor a vihar eloszlott. Nem kellet a jégtű féni, meg semmitűse.

Ijjenfíliket montak rúla.

(1961, Györök János, 65 éves)

A német betű

Német katonaság érkezett a faluba. Irást küttek a bíróhón.

Természetesen német nyelven, hogy gondoskoggyék azonna zabrú.

Hányták-vetették a dolgot. Egyik kézbű a másikba atták a levelet, de nem tuttak semmire menni. Végre aa bírónak eszibe jutott, hogy van a faluba egy legény, akit Tudós Pistának hínnak.

Mingyá idehoszták, az majd bisztosan megfejti.

Kezibe vette Tudós Pista a levelet. Nézegette elül-hátulrú, fordítva. Ecce csak kitaláta:

„Zabra vagyon szükség, mert hegyesek a betűk.”

(1962, Liszt Mária, 52 éves)