I. Akiket Alcsút nevelt a politikának
I. Akiket Alcsút nevelt a politikának
Kovács Imre. A szociológus, publicista és politikus 1913. március 10-én született az Alcsúthoz tartozó Göböljáráspusztán. Szülei – Kovács Imre és Kék Karolina – a főhercegi uradalom alkalmazottai. Az apa a békéscsabai földművesiskolát végezte el. József Ágost főherceg a budapesti 1. honvéd huszárezredben ismerte meg a tehetséges és törekvő parasztfiút, leszerelése után az uradalom egyik kulcsárának szerződtette. A Kék családnak pedig már a harmadik generációja szolgálta a főhercegeket: Kék Józsefet, a megbízható bognármestert még József nádor fogadta fel.
A gyermekkor színhelye – Alsó- és Felsőgöböljárás – nemcsak a természet akaratából vált ketté, hanem társadalmi különbségeket is kifejezett. A magasabb területen (Felsőgöböljáráson) az uradalom tisztviselői éltek, míg a mélyebben fekvő vidéket (Alsógöböljárást) a cselédek népesítették be. De Kovács Imre és testvérei is a majorsági gyermekek életét élték, a játszótársak is közülük kerültek ki. Számukra a tiszttartói ház és a cselédlakások közötti távolság csak méterekben volt mérhető.
Apja halála (1922) után megváltoztak a család életkörülményei. A gyermek Imre a református árvaházba került Budapestre, polgári iskolában folytatta tanulmányait, majd a Toldy Ferenc Gimnáziumban érettségizett. 1932 őszétől közgazdaság-tudományi egyetemi tanulmányokat folytatott.
A parasztsághoz romantikus nézetekkel kötődő egyetemista tudatos forradalmár lett. Nézetei radikalizálódására a falukutató mozgalom volt hatással. Társaival együtt tette közzé az Elsüllyedt falu a Dunántúlon, Kemse község élete című szociográfiai kötetet. A könyvhöz professzoruk, gróf Teleki Pál írt előszót. Felfigyelt a tehetséges fiatalra Szekfű Gyula, a két világháború közötti történetírás egyik meghatározó személyisége is.
A falukutató mozgalomból rendszeres országjárások következtek, gyalogszerrel járta be a Dunántúlt és az Alföldet Zalaegerszegtől Békéscsabáig. Ennek az országjáró útnak a termése volt az 1937-ben megjelent A néma forradalom. A munka egy kiforrott, a parasztság sorsa iránt elkötelezett politikai gondolkodó munkája. Jelentős vihart kavart; az ügyészség lefoglalta a kötetet, majd „nemzetgyalázás és izgatás” címén vádat emelt a szerző ellen. A bíróság felfüggesztett fogházbüntetést szabott ki rá, az egyetem pedig megtagadta diplomájának kiadását.
A néma forradalom című könyvének megjelenése, az ügyészségi vizsgálat és a bíróság ítélete nyomán országosan ismert politikussá vált. Szoros kapcsolatba került a népi írókkal, a közszereplés színterére lépett: 1937. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén ismertette a Márciusi Front tizenkét pontba foglalt követelését. Meghatározó szerepet töltött be a Nemzeti Parasztpárt megalakulásában (1939. június 29.).
1941-ben a párt lapját, a Szabad Szót szerkesztette, és Szekfű Gyula után ő lett a Magyar Történelmi Emlékbizottság elnöke. Ismételten letartóztatták, de bizonyítékok hiányában a hazaárulás vádja alól felmentették. 1943-ban a népi írók balatonszárszói találkozóján megfogalmazta: a németekkel szövetségben harcoló magyar államhatalom bukásra van ítélve.
Az ország német megszállása után illegalitásba vonult, de nem fordított hátat a politikának, tagja lett a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának. 1944 decemberében az Ideiglenes Nemzeti Kormány székhelyére, Debrecenbe sietett, az oroszok fogságába került, 1945 februárjában szökött meg a gödöllői hadifogolytáborból.
1945 tavaszán az újjászerveződő Nemzeti Parasztpárt titkára. Mind több konfliktusa támadt a politikai hatalom megragadására törekvő kommunista párt vezetőivel, elutasította saját pártja baloldali vezetőinek magatartását is. Legfőbb törekvése a többpárti demokrácia továbbfejlesztése és a nemzeti függetlenség visszaszerzése volt.
Ellentéte nemcsak a kommunistákkal, hanem saját pártja baloldali vezetőivel is elmélyült. 1947-ben kilépett a Nemzeti Parasztpártból, 1947. augusztus 31-én a Független Magyar Radikális Párt országgyűlési képviselője lett. Valósággal megfagyott körülötte a levegő, 1947 novemberében elhagyta az országot, Svájcba menekült.
Zürichben jelentette meg az Im Schatten des Sowjets (A szovjet árnyékában) című, a magyar belpolitikai viszonyokat feltáró munkáját. 1949-ben az Amerikai Egyesült Államokban települt le. Washingtonban a Szabad Európa Bizottság kutatóintézetében dolgozott, majd a Szabad Európa Rádió sajtóosztályának munkatársa lett. Főmunkatársa volt a Nyugat-Németországban kiadott Látóhatárnak és az Új Látóhatárnak. 1956 előtt és után következetesen képviselte a magyar ügyet.
Élete végéig fenntartotta álláspontját, hogy a szovjet megszállás és a szovjet típusú szocializmus nélkül Magyarország független, virágzó állam lesz. Szembeszállt a fasizmussal, szembeszállt a kommunizmussal, és a magyar sajátosságoknak is megfelelő, az egész nemzetet magába foglaló demokrácia útját kereste. 1980. október 27-én New Yorkban hunyt el.
A szülőfalu, a mai Alcsútdoboz őrzi emlékét, mellszobrát 1999-ben leplezték le a Millenniumi parkban.
Orbán Viktor. 1963. május 31-én született Székesfehérváron. Gyermekkorát Felcsúton töltötte, apai nagyszülei Alcsúton éltek. 1977-ben a család Székesfehérvárra költözött, ahol 1981-ben a Teleki Blanka Gimnázium angol tagozatán érettségizett. 1981–1982-ben katonai szolgálatot teljesített Zalaegerszegen.
1982-ben kezdte meg tanulmányait az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. 1983-ban alapító tagja volt a Jogász Társadalomtudományi (1988-tól Bibó István) Szakkollégiumnak. A Ménesi úti kollégiumban töltött négy év meghatározó befolyást gyakorolt gondolkodására. 1984-től részt vett a szakkollégiumi társaival alapított Századvég című politikai folyóirat szerkesztésében. 1987-ben szerezte meg jogi diplomáját.
Feleségével, Lévai Anikóval 1986-ban kötött házasságot, négy gyermekük született: Ráhel 1990, Gáspár 1992, Sára 1994, Róza 2000. 1987–1988-ban a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium Vezetőképző Intézetében dolgozott szociológus-gyakornokként. 1988 áprilisától a Soros Alapítvány támogatásával működő Közép-Európa Kutatócsoport munkatársa.
Alapító tagja az 1988. március 30-án megalakult Fiatal Demokraták Szövetségének (Fidesz). 1988 márciusától 1989 októberéig egyik szóvivője, 1988 októberében, a szervezet I. kongresszusán az országos választmány tagjává választották, e tisztét 1989 októberéig látta el.
1989. június 16-án a Hősök terén, Nagy Imre és mártírtársai ravatalánál elmondott beszédével – amelyben a szabad választásokat és a szovjet csapatok kivonulását követelte – vált országosan ismert politikussá. 1989 nyarán tagja volt a Kerekasztal ellenzéki tárgyalócsoportjának.
A Soros Alapítvány ösztöndíjával 1989–1990-ben az oxfordi Pembroke College-ban az angol liberális politikai filozófia történetét tanulmányozta. 1990 májusától országgyűlési képviselő: 1990-ben a párt Fejér megyei, 1994-ben Pest megyei, 1998-ban és 2002-ben országos listájáról nyert mandátumot. 1990–1993-ig a Fidesz frakcióvezetője, majd 1993-tól 2000-ig pártelnöke volt.
1998 júliusától 2002 májusáig a Fidesz Magyar Polgári Párt első embereként a Magyar Köztársaság miniszterelnökének tisztét töltötte be. Vezetése alatt vált a Fidesz nagyrészt generációs mozgalomból Fidesz Magyar Polgári Párt néven a hazai politika egyik meghatározó tényezőjévé.
Orbán Viktor a nemzetközi közéletnek is aktív résztvevője. 1992–2000-ig a Liberális Internacionálé alelnöke volt. 2002 októberében az Európai Néppárt alelnökévé választották.
(Markó László: Új magyar életrajzi lexikon. III. kötet. Budapest, 2002. Borbándi Gyula: Szemben a sorssal. Új Látóhatár, 1980. Pomogáts Béla: A Néma forradalom írója. Új Forrás, 1984. Valuch Tibor: Kovács Imre pályája 1945 után. Életünk, 1989. Szabó A. Ferenc: Felsőgöböljárás-pusztától A néma forradalomig. Árgus, 1994. FML Kézirattár. Dani Lukács: Az alcsúti kulcsár fia. Kovács Imre indulása 1935–1939. Debreczeni József: Orbán Viktor. Budapest, 2002. Markó László: A magyar állam főméltóságai Szent Istvántól napjainkig. Budapest, 2000. A Fejér Megyei Hírlap 1994. és 1998–2002. évfolyamai.)
