Keszei István (1935–)

Teljes szövegű keresés

Keszei István (1935–)
Keszei István Székesfehérvárott született, a budapesti egyetem bölcsészeti karán kezdte tanulmányait. 1957-ben távozott Nyugatra, a belgiumi Louvain egyetemén folytatta tanulmányait, majd Párizsba költözött, kétkezi munkával keresi kenyerét. Két évtizeden keresztül csak folyóiratokban jelentek meg versei, 1979-ben a Magyar Katolikus Egyetemi Mozgalom támogatásával Rómában adták közre Angyali merénylet című kötetét. A modern magyar líra klasszikus eredményeihez igazodik, mestereit Weöres Sándorban, Jékely Zoltánban, Dsida Jenőben és Pilinszky Jánosban jelölte meg (Csak velőmmel együtt), de tanult József Attilától is. Talán az ő versein érződik legkevésbé a nyugat-európai környezet, írhatta volna őket Budapesten vagy Székesfehérváron is. Erősen zárt, személyes világába alig hatolnak be azok a civilizációs és kulturális ingerek, amelyek máskülönben oly hatékonyan alakítják a Nyugatra vetődött magyar költők világképét.
A zárt és személyes világ a lélek magányáról árulkodik, a párizsi költő a puszta létezésre irányítja figyelmét, az idővel és a mulandósággal viaskodik, erkölcsi megigazulást és isteni megváltást keres. Fegyelmezett versbeszédét alig zavarja erősebb szenvedély, az emberi lét egyetemes törvényeit, végső határait és transzcendens értelmét próbálja kitapogatni. Vigasztalannak látja sorsát, elfogadja a szegénységet, megbékél azzal, hogy szüntelen árnyékban kell élnie: "A fénylő csillagok alatt / sötét árnyékom áthalad" – hangzanak Sírversének sorai. A földi létet szomorú álarcosbálnak tekinti (Két stáció között), az emberi sorsot Pilinszky Jánoshoz hasonlóan határozza meg: "Függünk a tér-idő kétágú / keresztfájára felfeszítve" (Függőleges). Ha filozófiáját tekintjük, talán a "keresztény egzisztencializmus" szellemi áramlatával hozhatjuk rokonságba. Magányos és nem éppen szenvedés nélküli életét olyan titoknak tartja, amely egyetemesebb rejtelmektől kap értelmet és magyarázatot. Völgy című versének tanúsága szerint a mindenség és a teremtés titokzatos rendjében keresi a megbékélés zálogát: "Mondhatjátok, hogy nem vagyok, / Vagyok, csak létem láthatatlan: / méllyé vájódtam, mint a völgy, / behorpadtam, akár a katlan"

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT