Szerb Antal
Szerb Antal
Első szépprózai írásai a Nyugatban jelentek meg, de kritikái révén a konzervatívabb irodalmi fórumokkal is kapcsolatot tartott. A korszak egyik legszélesebb tájékozottsága irodalmi kritikusa és esztétája. A nyilas puccs után a fasiszták Halász Gáborral és Sárközi Györggyel együtt munkaszolgálatosként elhurcolják; 1945 januárjában a sopronkörnyéki Balf közelében az éhség és a betegség végez vele.
"Sohsem sikerült kinövekednem abból a kamaszkori állapotból, amikor az ember szinte kísérletezve ölti magára a különböző személyiségeket. Magam is megdöbbenek olykor, ha végignézem lelki gardrobom gazdagságát" – mondatja egyik regénytöredékének, a Cynthiának (1932) főhősével. E jellemzés akár önvallomásnak is fölfogható: Szerb Antal szépírói pályájára és életművére az alakváltozó hajlam, a különféle ábrázolásmódok, még inkább szellemi magatartások iránti fölfokozott érzékenység, beleélő készség, az egyéniség ellenállásának eleinte önkéntelen, később programszerűen tudatos kikapcsolása, az irodalmi szerepjátszás színváltón könnyed rögtönzése, de egyszersmind következetlensége, bizonytalan súlypontja jellemző. Ebből ered, hogy szépprózai hagyatéka, bár sajátos helyet foglal el a korszak polgári irodalmában, kritikusi és esszéista tevékenységéhez képest csak másodlagos jelentőségű. Novelláit és regényeit maga is inkább kikapcsolódásnak, műfaji, stilisztikai kísérletnek szánta; egy részüket nem is publikálta vagy befejezetlenül hagyta. Néhány novellája előtanulmánynak tekinthető nagyobb lélegzetű vállalkozásaihoz. Így a Szerelem a palackban (1963) című kötet, kisebb szépprózai írásainak posztumusz gyűjteménye, első részében a középkor és reneszánsz légkörébe belefeledkezett ifjúkori kísérleteit tartalmazza (Pico herceg és Monna Lianora története, a Választott lovag, a Fehér mágus), míg a második rész legtöbb darabja a Pendragon legenda című regény előzetes vázlatainak tekinthető. A pályakezdő novellák között egyetlen jelentősebb akad, a Zsarnok című (1923). Ennek tárgya is történelmi, de ebben már nem a dekoratív kulisszák, ódon hangulatok dominálnak; a két főalak a zsarnok és később föllázad rajongója nagyon is korszerű problémák karakterisztikus megjelenítői.
A harmincas évekre a szépíró Szerb Antal figyelmét a történelem és a kor "hétköznapjai" helyett mindinkább a "csodák", a misztikus borzongások, az élet helyett az irodalmi irracionalizmus kulcsművei kötik le. Az átmenetet a 725 Szörnyeteg közeledése (1927) című expresszionista kísérlet jelzi, amely a kor értelmiségének katasztrófa-előérzetét és a menekülés vágyát egyszerre fejezi ki. A viktoriánus Angliában játszódó, hallatlanul szellemes Századvég (1934) még tartalmaz néhány csípős, allegorikus célzást a honi irodalmi viszonyokra, a hazai problémákat a viktoriánus Anglia közegébe ágyazva át, de a novella csattanója már az okkultizmussal is kacérkodó modern irracionalizmus tömény beáradására vall. A "csoda" iránti nosztalgia, mely mindinkább eluralkodik Szerb Antal művészetén, voltaképpen tiltakozásból ered a polgári konformizmus megalkuvása, hétköznapi szürkesége ellen. Ám e tiltakozás meglehetősen paradox hitelesítést nyer. Az esszéista Szerb Antal ezidőtt fedezi föl és búvárolja át a modern polgári irodalom általa "neofrivolnak" nevezett újromantikus áramlatát, Giraudoux-tól és Cocteau-tól az amerikai Thornton Wilderig. A legnagyobb hatást azonban Virginia Woolf és Aldous Huxley regényei gyakorolják Szerb Antalra. És a "csoda", a kor problémáinak ihletett átélése, a jövő villanásszerű megsejtése helyett irodalmi pótlékélmény, másodlagos hatás lesz. Szerb Antal hiába vár a valóságos csodára, és nincs is ereje ezt az egyszerre fölmentő és elkötelező igazságot megkeresni, így beéri az entellektüel-játékosság nyújtotta valószerűtlen és önkényes sugallatokkal; "nonkonformizmusa" így válik regresszív nosztalgiává a múlt iránt, mikor az ember még közvetlen kapcsolatban állt a földöntúli hatalmakkal. Világos példa erre első regénye, a Pendragon legenda (1934). Ez a lebilincselően szórakoztató, szellemes olvasmány a bűnügyi regény és a kísértethistória sajátságos keveréke. A regénybeszőtt kísértethistóriát, mely a "hiszek a testnek feltámadásában" okkultista tételét eleveníti meg, sokan merő tréfának, a műfaj és a szemlélet paródiájának tekintik. Az író valóban sok mindent nevetség tárgyává tesz, legfőképp regénybeli alteregójának, Bátky Jánosnak filozopter ügyetlenségét, sznob rajongását az arisztokrácia életformája iránt. A Pendragonok misztikus kapcsolatait ecsetelve azonban egyszerre elhagyja a "neofrivol" ihlet. Az irónia a polgár parvenüség rovására érvényesül; a nagyúri életvitelből születésüknél fogva kizártak ellen; az eredmény hatványozott sznobizmus. Hogy a Pendragon legenda ennek ellenére mégis roppant eleven, s a magyar irodalomban bizonyos tekintetben egyedülálló mű, ezt a játék önkéntelensége teszi. Az író remekül szórakozik tárgyán, így mi is remekül szórakozunk.
Második s egyben utolsó regénye, az Utas és holdvilág (1937) már komolyabb kísérlet a sorssal való szembenézésre. Az olaszországi nászútján felesége mellől megszökő Mihály a korabeli polgár fő dilemmáját éli meg: "konformizálódni", mint mondja – vagy a halállal szembenézni, mert a kor nem engedi meg, hogy az ember önmaga legyen. Mihály csavargásai során igazabb énjéért harcol, hiszen házassága betetőzése volt az önmagától való eltávolodásnak. A regény, sajnos, ott siklik ki, ahol az írónak hőse "saját hajlandóságait" kellene megelevenítenie. Az Utas és holdvilágban csak egy-egy részlet emlékeztet akár a Hevesi-regényben, akár a Molnár Ákos novelláiban megismert polgári életérzés mélyebb rétegeire. Ilyen a regény zárófejezete is, amelyben Mihály – s vele az író – egyszerre rádöbben, hogy vége a játékos önkéntelenségnek, kalandozásoknak, öncélú cselekedeteknek; a kor, a társadalom megköveteli a maga adóját. Az utolsó sorok szinte mementóként hangzanak: "Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, még mindig történhetik valami."
726S történt is. A fasizmus minden emberi számítást fölülmúló borzalmaival szembenézve, Szerb Antal nem a felszabadító csodával, hanem az újbarbársággal találkozott. Az ifjúkorában megkívánt irracionalizmus valóságos, szörnyeteg-arcával toppant eléje. Ez a fölismerés az ihletője utolsó, egyben legérettebb szépprózai művének, a Királynő nyakláncának (1943). A tárgy látszólag távoli: a francia forradalmat közvetlenül megelőző nagy botrány, melynek során az ancien régime minden ellentmondása, egész történelmi tarthatatlansága felszínre került. Szerb Antalt e korhoz, a hanyatló feudalizmus őszi pompájához szoros érzelmi szálak fűzték. E kor, általa preromantikának nevezett művészetében vélte fölfedezni a racionalizmusnak, a gondolat felszabadulásának és egyszersmind az érzelmeknek, a ráción túli sejtéseknek azt az egységét, amit mint kritikus, művész maga is meg akart valósítani: a rousseau-i és voltaire-i magatartást egyszerre. Az ancien régime szellemi légköre számára ennek a keresett egységnek az előképe volt. A nyaklánc-per történelmi dokumentumait tanulmányozva rá kell döbbennie, hogy ez a bizonyos szellemi légkör meghatározott történelmi viszonyok függvénye, s hogy az ancien régime "édessége" visszahozhatatlan – és hogy pusztulnia kellett. Sorraveszi a szellemi közélet szabadságának bizonyítékait, s arra a következtetésre jut, hogy e szabadság nem a felsőbbség kegye, hanem impotenciája. S mindez, anélkül, hogy egy szó célzás lenne rá, a polgári ancien régime-re is vonatkoztatható. A polgári forradalom előképét megrajzolva, a hanyatló polgársággal is leszámol Szerb Antal. És e leszámolás erejét növeli, hogy a szívének legkedvesebbel kell szakítania. Az esszéstílus szellemes fordulatai mögött lehetetlen nem érezni a személyes fájdalom pátoszát. Az érvek és ellenérvek nem egyszerűen a racionális okfejtés dialektikáját adják, hanem a vonzódás és szakítás érzelmi drámájának kivetítései. Ebben az "igaz történetben" – nem véletlenül a szépíró Szerb Antal leginkább testreszabott műfajában – az ő szellemi tájékozódásának "igaz történetét", összefoglalását is kapjuk.
A Királyné nyaklánca új tájékozódás kezdetét jelenti Szerb Antal pályáján. Mégis az életmű záróakkordja lett; a fasizmus előbb a tollat ütötte ki a kezéből, majd az életétől is megfosztotta a kor egyik legműveltebb íróját.
