Rokonok
Rokonok
Erre a végső leszámolásra az 1929-ben kezdődő gazdasági válság érlelte Móricz Zsigmondot. Az ellenforradalom népellenessége, a tőke és a földbirtok gazsága most mutatkozott meg teljes meztelenségében. A Horthy-rendszer eddig is az "intézményesített korrupció" melegágya volt; a sikkasztások, panamák most megsokasodtak. Naponként kerülnek felszínre a csendőrtisztek, államhivatalnokok, miniszteri tanácsosok zsiványságai. A szegényekből kisajtolt 192adókból luxusvillákat építenek és nagybirtokosokat támogatnak. Az úri osztályok effajta cselekedete és a nép nehéz sorsa Móriczot fokozott cselekvésre buzdítja. 1929 decemberében írja: "Ha valaki kiáll az emberek elé és elmondja, hogy élnek ott, ahol a hetedik krajcár hiányzik, ez a döntő politikai nyilatkozat", "de törjön el a toll, amely jogtalanságot fuvoláz és igazságtalanságot muzsikál, még ha a legragyogóbb művészettel is."
Mondanivalója bőven van. A válság teljes erővel tombol. 1930-ban hétszázezer az országban a munkanélküliek száma. Csak Pesten kilencvenezer ember van lakás nélkül, a művésztelepen lakó huszonnyolc országos hírű művész közül huszonegy nemsokára lakbért sem tud fizetni. 1930 első nyolc hónapjában százhatvanezer parasztnál foglalnak és tizenkétezernél árvereznek…
Ebben az időben írja – 1930 nyarán – Móricz Zsigmond a Rokonokat. A Rokonok még nem jelenti az "új igék" megtalálását, – melynek keresését ez időben elsőrendű feladatának tartotta – inkább a meglévő világ tarthatatlanságának érzéséből született. Nem annyira új írói korszakának – a szegényparaszti szemlélet, a népforradalom keresésének – kezdete, inkább előző korszakának záróköve: az úri világ kritikájának kiszélesítése és elmélyítése, gyökeres leszámolás az uralkodó osztály minden rétegével. Ez az utolsó nagy Móricz-regény, amelyben dzsentri a főhős, és központi helyet kap a "vívódó ember". Móricz Zsigmond annyira fontosnak érezte a Rokonokban felvetett problémák tisztázását, hogy regényének első fogalmazását teljesen átdolgozta, terjedelmét többszörösre növelte, mondanivalója minél teljesebb kifejtése érdekében illesztett bele új szereplőket. A Rokonokat olyan monumentális művé akarta formálni, mint a maga korában A fáklya volt. Szándéka az 1932-es kiadásban megvalósult: a Rokonok az úri világ halálos ítéletét művészi hitelességgel, megfellebbezhetetlenül hirdeti. Az 1932-es fogalmazás – könyvalakban ez jelent meg – már több mint zárókő; a recsegve-ropogva összedűlő úri világ rajzán túl az író új tájékozódását is mutatja.
A regényben Móricz egy város élete kapcsán forradalmi bátorsággal ábrázolja az ellenforradalom uralkodó osztályainak legtipikusabb alakjait, a polgármestertől a miniszterelnökig. Jó szava nincs már róluk; valamennyien felelőtlenek, egy nagy korrupció részesei, "rokonok".
Az ellenforradalmi rendszer élvonalába tartozók mezítelen bemutatásánál is nagyobb jelentőségű a Rokonokban az úri világon belül maradó, "vívódó" értelmiség útjával való számvetés. Mi lehet a kultúrtanácsosból városi főügyésszé lett, reformokról ábrándozó Kopjáss István sorsa? Szociális vonzalmai, reformtervei hova vezethetnek az úri világon belül? Lehet-e a "kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon" bölcsességéhez igazodva tisztán maradni? Matolcsynak és Szakhmáry Zoltánnak Móricz ábrázolása szerint emberségük felőrlődése nélkül lehetett valamelyest, Kopjásst az alkuvások emberként is megrontják. Mire feleszmél, már bele is keveredett a panamákba, bírálatra nincs több erkölcsi alapja. Öngyilkossági kísérlete sem tűnteti el az arcára került foltokat. Az ő sorsa nem azt hirdeti, amit a Matolcsyé, hogy "elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott", nem azt mondja, amit az Úri muri Szakhmáry Zoltánjának az alakja, hogy "kár volt mindenért". A Rokonok azt hirdeti, hogy aki harmadik úton jár és sorozatosan megalkuszik, annak értékes vonásai elkopnak s a "nyilvános gazemberek", a "született gazok közé"kerül. Móricz még Kopjáss öngyilkosságának a kérdését is "nyitva" 193hagyja. Egy szóval sem beszél arról, hogy meghal. Azzal fejeződik be a regény, hogy a városi hatalmasok mozgósítják a kórházat a "szegény ember" megmentésére.
A jellegzetesen móriczi vívódó hősök útja ezzel a szomorú tanúsággal fejeződött be. A vívódó hős nem kap többé központi helyet regényeiben. A Betyárban (1936) Dea kisasszony még vívódó hős, de már nem főszereplő, és határozottan meg van rajzolva az ellenpólusa is, a cselekvő paraszt. S mikor Dea megmérgezi magát, Móricz könyörtelenül kimondatja Avar Janival: az a jobb neki, hogyha meghal. A Rokonok után a dzsentriről nem ír több regényt Móricz Zsigmond. Mindent elmondott.
A Rokonokat a " teljes és diadalmas kritikai realizmus" hangjaként szokták méltatni Móricz Zsigmond életművében. Az is: ábrázolásából eltűntek a naturalista "szeplők" és az anekdotikus kitérők. A rokonság Balzac óta oly sokszor megírt lélektani és biológiai problémáit társadalmivá, politikaivá hangolja; különösebb írói hozzáadás és drámai fokozás nélkül, az anyagát vizsgáló ember fölényével beszéli el a rokonság világát. A Rokonoknak a menete, Gyergyai Albert találó képével, "olyan mint egy síkvidéki árvíz; szétágazó kezdéssel, tétován terjedő fejlődéssel, s hirtelen megtorpanó véggel – és olyan az alapja is: egy itt feledett lápvilág, a maga rokoni faunájával s termékeny és ragadós iszapjával…" Mint a nagy Móriez-művekben, itt sincs külön leírás és cselekmény, külön jellemzés és lélekrajz; egyetlen áradás van: a nagy epikáé.
Valami azonban hiányzik a Rokonokból, ami a nagy Móricz-regények legtöbbjében szinte megkülönböztető érték: az életöröm. Ilyen kevés örömmel ritkán fogalmazhatott regényt. A Rokonok házai "fagyosak", "borzasztó vonalúak", még az asszonyok is "hideg szépségek", s a tájat – a máskor napfényes mezőket – őszi szürkeség önti el. Biztatót, szépet nem remél többé ebből a világból. A jövőt másutt érzi. A "kövéren és vidáman csacsogó, kacározó" urakkal szemben felvillantja a nyomorgó munkanélküliekben rejlő lehetőségeket: "harmincezer ember, földmunkás, a legremekebb munkásanyag… fel lehetne harmincezer emberrel építeni az országot… Feláshatja a pilisi karsztokat és tervszerűen beültetheti erdőkkel… Megtízszerezheti az országot anélkül, hogy kilépne a határokon. Mélységben gazdagíthatja fel a hazát és paradicsomkertet építhet a szomorúság és terméketlenség e síkjain…" Ezek a gondolatok már jelzik tapogatózását a "legremekebb munkásanyag", a szegényparasztság felé. Ez rész az 1932-es fogalmazásban szerepel először.
