Az élet mint esztétikum
Az élet mint esztétikum
Adatszerű életrajzából keveset tudunk. Nagy regényének, A feleségem történetének párizsi kiadása elé írt jegyzetében kijelenti a költő, hogy nem volt életrajza, csak munkarajza. Budapesten született 1888. július 17-én. Édesapja, a lexikonok bejegyzése szerint hivatalnok volt. Alakja, átstilizálva, költői ábrázolatban többszőr felbukkan munkáiban. A feleségem története vagy az Őszi vadászat egy-egy passzusa zord apát rajzol: hatalmas félistent, a hatalom jelképét. Az elvesztett ifjúságról szóló versek pedig egy meggyötört, sebzett gyerekkort idéznek: – édesanyja "imágójával" is egy életen át viaskodott, s a művekből egy szeretet-szomjas viszony képe bontakozik ki: gyűlölet és imádat szélsőségei között hányódó anya–fiú kapcsolaté.
Füst Milán legendát formált minden kitapintható életrajzi adatából, pályájának valamennyi eseményéből. A konkrétumokat maga oldotta történetté, alakította plasztikus, művészi képpé: a megszerkesztett s vállalt magatartás, melyet jelentkezésétől máig felöltött, nem is engedett apró reáliákat érvényesülni a biográfiában sem.
Életrajzának néhány forrását mégis fel kell említenünk. Véleménye pályakezdéséről (Kaffka Margitról emlékezvén) ez: "Ifjúságomat újra élni én semmiképp se kívánnám… inkább engesztelhetetlen keménységgel ítélem olykor újra meg újra halálra s még emlékeimben is azt, ami úgyis halott már…" Az Emlékezések és tanulmányok ennek a "halálos ítéletnek" különös formáját tükrözik: – az ifjúságból csupán a költőileg érvényest, művészileg felidézhetőt, a frappánsat és képszerűen megragadhatót őrzik meg.
Az első legendacsoport Osvát Ernő alakja köré épül.
Ismeretsége Osváttal a vallomások szerint úgy kezdődött, hogy Füst Milán filozófiai értekezéseket, gondolati munkákat ajánlott neki, mire Osvát felelete és biztatása az volt: nem próbálkozna-e versekkel? S a Nyugatban megjelent versei állítólag ennek a biztatásnak a nyomán születtek.
A versek írására Osvát biztatta volna? A legenda sokat magyaráz. Elsőnek azt, hogy Osvát feltehetően észrevette a korai Füst-versek gondolati ihletését, a "tanulmányírót" a "poéta" mögött. Azt, hogy a líra akkori fogalmai szerint egy sajátosan "költőietlen", a szabványtól eltérő, intellektuálisan telített s elszántan újat kísérletező művész jelentkezett Füst Milánban.
Az első vád, ami Füst lassan gyarapodó költészetét illette, éppen a prózaiság volt. A Kritika című folyóirat például egyik szerkesztője, Kárpáti Aurél tollából az 1910. évfolyamának 30. számában így pécézi ki az újítókat: "S bár a Nyugat az "efféle" verseket (Füst Milán, Peterdi István és öccsei tollából) ötvenével közölje is, mégsem lesznek azok kevésbé prózák, lapos és rossz prózák."
A támadás sokáig kísérte Füst Milánt. S talán ez az ifjúkori emlék késztette arra, hogy önmagát, emlékezéseiben, ne "született költőnek" mintázza, hanem: gondolkodónak, aki a poézist mintegy nagy barátja atyai tanácsára vállalta. Ellentmond ennek a vallomásnak az a másik, mely Azokról, akik 401elhallgatnak című 1927-es cikkében a Nyugatban látott napvilágot. Itt s később az Emlékezések és tanulmányokban a líra mint isteni sugallat, az ifjúság ajándéka szerepel. Létrehívója a kiszámíthatatlan ihlet, mely ritkán szólal meg, s a vers egy angyali nyelv lefordításának eredményeként marad a papíron. "Régi meggyőződésem – írta Önvallomás a pálya végén című munkájában – hogy a lírikusoknak egyetlen indító indulatuk van, s ha ez kiapad, akkor jól teszik, ha várakoznak, s azt lesik nem szűnő türelemmel, nem mutatkozik-e szívükben újabb? Mert az is lehet ám, hogy nem ered meg bennük ilyen indulat soha többé… S bennem íme huszonötéves korom táján hirtelen megdermedt e vulkáni hullám, amelyre azelőtt annyira rábízhattam magam… A líra tehát elhalt – állapítottam meg… S nem írtam többé verset, majdnem húsz éven át, egészen a második vulkáni hullámig."
A két költői korszakról szóló vallomást a kritika eddig elfogadta. Volt tehát egy költő a tízes években – Összegyűjtött versei ezt a költeménybokrot "Régiek" címszó alatt közli; s született egy poéta a harmincas években, mondjuk pontosabban: 1934-ben, a Szellemek utcája című költemény megjelenése körül; ekkor publikálta a Levél a rémületrőlt, a Részeg éjszakát, a Hajnal előttöt, a Nyugat egyetlen évfolyamában tíz nagy verset.
Ám teljes elnémulásról, a vulkán kihűléséről nem beszélhetünk. Az első világháború három esztendejét leszámítva, 1911-től 1934-ig minden esztendő meghozta a maga vers-publikációját.
Ez az adat azt mutatja, hogy a líra az ifjúkor ragyogása után nem hallgatott el teljes húsz esztendeig; a versek egy része (átírva bár) szerepel az igencsak megrostált Szellemek utcájában és az Összes versekben is. Meglehet, hogy a két "költői korszakon" kívül írt költeményeket Füst Milán később nem sorolta lényeges produkciójához; itt azonban egyelőre tényeket vizsgálunk, az önarcképet mérjük hozzá a valósághoz.
Életrajzát kutatva biztos adatunk legfeljebb annyi: kereskedelmi iskolai tanár volt, majd a háború után még a szűcsmesterséget is kitanulta. A kortársak képe – Kosztolányié a harmincas évekből – már teljességgel legenda: egy mindenki ügyét intéző ezermester mágust fest, nagy villában ül Pest s Buda felett, apró-cseprő ügyekkel foglalkozva s géniuszával társalogva. Regényét, A feleségem történetét (1942) hét esztendeig írta, s feles, eldobott, balul sikerült vagy kirostált kéziratpapírjaival hat hétig fűtötte a fürdőszobakályháját…
Aki beleolvasott Füst Milán esztétikájába, az ismeri "életrehívó", a plaszticitást, a szélsőségest a naivval keverő módszerét. Füst Milán életét jobbára ezzel a módszerrel megírt emlékezésekből ismerjük, vagy abból a szerepből, amelyet magára öltött. S ez a szerep: roppant "esztétikai", nagyon is művészi ihletű. Ahogy az Összegyűjtött művek előszavában írja: egy tenyérjós észrevette nála, hogy "az élet és a munka vonala… ugyanegy". Vagyis az élet átjátszott a műbe és fordítva: a mű egy hozzászerkesztett életet teremtett, melynek minden "ténye", minden mozzanata az esztétikai hitvallást sugározza.
Füst Milán "szerepe", költői alakja mintegy az oeuvre szerves részévé változott: az élet a megírt művek meghosszabbítása s a művész első hőse: önmaga. Kísérleti alanya s bizonyítéka a poézisnak és a fantáziának.
Mármost: az élet mint esztétikum – új fejleménye az európai lírának és közgondolkodásnak. Élet és mű új, a forradalmár romantikusoktól eltérő 402összeforrasztásának kísérlete született meg a tizenkilencedik század derekától, abban az egész Európára kiterjedő mozgalomban, melyet hol prerafaelitizmusnak, hol szimbolizmusnak vagy dekadenciának kereszteltek el.
Van is valami pittoreszk, középkorian sejtelmes és elátkozottan szenvedő az új költőéletrajzokban.
Rosetti elhalt felesége sírjába temette költeményeit, s művei csak egy későbbi exhumálás után gyűjtettek kötetbe.
Egy másik prerafaelita, William Morris olyannyira rajongott a középkorért, hogy csaknem papnak állt, majd a gótikába szerelmesedve esztendőkig francia katedrálisokat tanulmányozott.
A költő kámzsát ölt, középkori barát lesz, – Füst verseiből ismerjük a képet – de a kép, sőt a képzet eredete az európai költészet századvégének beidegzése. Nem állítjuk, hogy a korai Füst Milán versekben ezeknek a poétáknak konkrét hatása érezhető. Kedvenceit ő mindig excentrikusan választotta: a szecessziós Peter Altenbergért lelkesedett 1910-ben, Maeterlincket szerette, Crommelyncket is, a skandinávok közül később Andreas Hauklandot – s verseinek távoli rokonát egyedül az amerikai Lee Mastersben fedezhetjük fel: az írt Füst Milánéhoz hasonló, expresszív sodrású, kötött ritmusú szabadverseket.
De itt nem a konkrét példákról szólunk egyelőre. A költőideál változásáról inkább, mely a lírát a "belső szemlélet", vagyis a befelé forduló, a lélek rezdüléseit követő művészetnek képzeli, s ezt egy új költőideálban megtestesíti. Füst Milán 1909-ben ezt a költőideált – Maeterlinck és Hofmannsthal nyomán – a Lesütöttszemű emberben találja fel, aki nem néz a valóságra, vagy ha néz, "e nagyvilág lenyűgöző és érthetetlen látványán elcsodálkozik". Kívül gyönyörű, de értelmetlen világ – belül pedig, mint Dosztojevszkijnél, lidércnyomások a valóságról. Ennek a léleknek "fogalma sincs a való világról: annak valamiféle furcsábbnál furcsább vetületét teszi elénk".
