Lírájának kiteljesedése | A magyar irodalom története

Lírájának kiteljesedése

Az ellenforradalom Tóth Árpádot is a megbélyegzettek között tartotta számon s nemcsak a kenyerét vette el, de megfosztotta azoktól a lehetőségektől is, melyek révén Az új Isten eszmei szintjéhez emelkedett. Az Est-lapoknál, ahol végre munkához jut, valójában nem érzi magát otthon. Igaz, hogy önmaga teljes megtagadására nem kényszerül, mert a konszern liberális kereteiben az ő verseinek is jutott hely, ha azok nem sértették a rendszer alapvető érdekeit. Némi védettséget és értő, művelt barátokat is talált új munkahelyén, de az elbukott harc folytatásáról le kellett mondania. Tűrnie kellett a rá nézve szégyenletes megkülönböztetéseket, a nyersen üzleties szellemet, az álellenzékiség sanda manővereit, az ízléscsúfoló reklám-trükköket, a szenzációhajszát. Közben betegsége is súlyosbodik. Egyre jobban gyötri a hírlapírói robot. Ereje szemlátomást sorvad. És züllik, majd sorvad az ország is. Rémület, zavar, megrendülés lesz úrrá a Nyugat jobbjain is. E háromszoros romlás: a nemzeté, az irodalmi mozgalomé, és az, ami egészségét őrli, egyetlen intenzív élménnyé forr az érett Tóth Árpádban.

Korai verseiben a költő szinte beleoldódott az élvetegen kiszínezett halálhangulatba. Ha most beszél az elmúlásról, akkor a halálközelség realitása ad súlyt panaszának. Lírájának most is a lemondás az uralkodó tartalma, de ez a tartalom nagyon is összetett, fokozatai, és ahogy a költő maga mondja, titkai vannak:

De hajh, ez már nem az az ifju bánat,
Mely csupa kéj volt, s édesedve támadt,
Mint holdsütötte halk hangszeren át
Szűrt szerenád.

Ebből immár alig lesz édes ének,
Üdvözletül a költő édesének,

Nehéz hang érdesíti itt-amott
A futamot.
…
346Bár hangja dadogóbb, és fénye ritka,
De – érzed? – mélyebb, s – érzed? – több a titka,
S nemcsak magad fájsz benne, de a tág
Egész világ!

(Hegyi beszédek felé)

Valóban: a háború után magvasabb, gazdagabb és érdesebb lett Tóth Árpád lírája, s többek között épp azért, mert az "egész világ", az élet teljessége egyetlen nagy élmény benne. Ha a szerelemről ír, érzéseibe az ifjúság elmúlása s az öregedés keserve is belejátszik, – önmaga sorsába a kor mostohasága, betegségébe a nép elesettsége (vö: Lélektől lélekig, 1928).

Legvilágosabban azok a versek tanúskodnak erről, melyekben nyíltan, bizonyságtevő és fellebbező hűséggel idézi fel mindazt, amitől a tragikus történelmi fordulat megfosztotta a költőt és a nemzetet.

Ebben az értelemben van vallomásértéke annak, hogy Oscar Wilde nagy versét, A readingi fegyház balladáját épp a Tanácsköztársaság bukása után fordítja le és teszi közzé. Hogy a readingi börtön és a hazai bitók között a költő szoros összefüggést érzett, hogy a hazai elítéltek nevében is fellebezett, azt nemcsak a verset átható friss megrendültség, de a kurzussajtó dühös támadásai is igazolják. Hasonló okból fordította le 1921-ben Lenau művét, Az "Albigensek" utóhangját. A szabadságot, a forradalmak majdani győzelmének hitét, amiben a kor jobbjai is kételkedni kezdtek, Tóth Árpádnak e fordítás révén sikerült épen és fényesen felmutatnia:

A fényt az égről nem lehet lemarni,
napot sötét csuhákkal eltakarni,
vagy bíbor köntösökkel,…

Saját verseiben, így az Adyhoz írt új ódájában hasonló nyíltsággal perli vissza a megújhodás forradalmi lendületét:

Ó, Ady Endre, Messiás-magyar!
Riaszd szét lidércálmát a halottnak!
Bús Lázár-szívünk még élni akar,
Ontsd rá napos tüzét élő dalodnak!

(Nézz ránk, Ady Endre!)

Osvátról szólva bátor önérzettel fordul szembe a kurzus gyalázkodó vádjaival és hitet tesz a Nyugat korszakalkotó jelentősége mellett:

Igen, ím vallom, bár szerénytelen
Dölyfnek vegyék, de vallom, ki-ki lássa,
Mi voltunk, új költők, erénytelen
Korunknak sok hős, ifjú Messiása,
Általunk lett e zord és fénytelen
347Ország a fényeseknek büszke mása,
S Európa vak zugán a bús magyar
Nagyot s szépet csak általunk akar!

(Levél Osvát Ernőhöz)

Az ábránd, amely a világháború érlelő próbái során szárnyaló reménységgé izmosodott, most a kiábrándító tények kegyetlen nyomása alá szorul, de nem rokkan meg. A költő nehéz anyagi körülményei ellenére is a jövő felé figyel, a holnaphoz fellebez:

Vagy kába álom minden szabad út,
És nem is lehet újat kezdeni?
S csak egy parancs van a földön örök:
Dolgozni s új rabszolgát nemzeni?

Én nem hiszem. Van kicsi gyermekem
Énnekem is!…

Ó, hátha jő a tiszták s boldogok
Szűz birodalma, a szebb új világ…

(Az ősök ritmusa)

Őrzi a dolgozó emberekkel kötött szövetségét is. Az uj Isten irányát a kor nagy politikai törése után természetesen nem folytathatta. A közösséggel való kézfogás, melynek forrósága tizenkilenc tavaszán olyan mámorossá és magabiztossá tette, most fellazul. Hűvös, jeges térnek, irdatlan távolságnak érzi a magányt, mely az emberektől elszakítja (Lélektől lélekig). S mikor a Körúti hajnal felerősödő zűrzavarában észre veszi, hogy "a Nap még mint dobott | Arany csókot egy munkáslány kezére…" akkor ebben a meghatottságban a növekvő távolság fájlalása s az emlékek őrzésének tüntető gesztusa is benne van.

A konkrét, intézményes kapcsolattól tehát megfoszthatta a kor, de a lélek annál szívósabban keresi a módját, hogy a hűvös és kietlen magányt áttörje, hogy szívközelbe kerüljön. Vonzza a nép mind jobban rokonnak érzett sorsa is. A fehérterror első éveinek nyomasztó légkörében, a kétségessé vált jövő s a bizonytalan jelen az ő figyelmét is a gyökerek, a megmaradás lehetséges forrásai felé tereli: lélekben közelhúzódik a néphez. Felerősödnek benne ifjúkorának debreceni élményei: a népélet s a sajátos irodalmi hagyomány. Így létesít kapcsolatot az emlékeiből életrekelt "kócos, bús" jobbágy-ősökkel s a nagy elődök szövetségesül hívott sorában Csokonai, Arany és Berzsenyi mellé Vajda zord alakját is megidézi. És újra megidézi Adyt, de már nem csupán egy üdvözlő óda erejéig: hatása most verseinek alkatát is érinti. Az Ady-szerű szókapcsolatok, a konkrét fogalmak nagy kezdőbetűivel is hangsúlyozott jelképesítése ("Tegnap", "Ma", "Bűn", "Iszony", "Szeretet", "Aratás"), 348a kurucos hangvétel gyakorisága szembetűnő jelei ennek. E formaelemeknek kétségkívül nagy szerepük van abban, hogy a puha és finom Tóth Árpád-vers komorabb, érdesebb lett, a panasz dohogóbb és dacosabb.

Ady hatásával szemben az induló Tóth Árpád éppúgy vigyázott a maga önállóságára, mint a Nyugat minden jelentős tehetsége, s most, mikor az érett költő enged a vonzásnak, nem az ellenálló erő hiánya miatt teszi, hanem azért, mert bánata erősen hasonlít a romlást előre sejtő Ady tragikus keservéhez.

Amit Adytól most tanul, az voltaképpen csak része annak a friss orientációnak, mely – épp a közösség sorsában való osztozás belső kényszere miatt – költészete magyaros és ugyanakkor realisztikus karakterének elmélyítésére irányul. Ugyanilyen értelmű átalakulás észlelhető a versek belső alkatáról legtöbbet eláruló képekben is. Tóth Árpád képzelete az egzotikus szigetek helyett most végképp az itthoni táj a s hazai történelem mostoha, őszies vidékein keres anyagot a képalkotáshoz. Az apró életjelektől a Szíriuszig hatoló figyelem egy sűrübb közegben: a pesti körutaktól a fénylő búzaföldekig terjedő térségben időz a legszívesebben. Ennek egyszerű "proletári" elemei – a paraszti bazsalikom, az útszéli pitypang, kecskerágó, a búgó gyársziréna, a kirakatban dalra kelt nyakkendő, a dérverte venyigék, a tereken futó villamosok, az őszben csillogó ökörnyál, a hamuszín tarló, hűs pincék vén bora – kerülnek be az utolsó időszak verseibe. S az alakok is a történelem és a jelen útfeléről sereglenek elő: vén pásztorok, szegénylegények, csendbiztosok; proletárok és kurucok.

Még szembeötlőbb a hangvétel magyaros, illetve népies jellege, főleg ilyen vers- vagy strófa-indításokban: "Pajtás, igyunk,…", "Bizony pajtás"…, "Lassan, lovam, lassan", | Elég volt a vágta" (Elég volt a vágta).

Ej-haj, jó kenyeres,
Szegjük fel nyakunkat,
Kurjants fel a holdra,
Ne hagyjuk magunkat!

(Ifjonti jók múlásán)

Az ilyen hangvételű verseket többnyire a kurucos szerep végigvitele s e szerepben testet öltő ép kedély vonzása szokta áthatóbbá tenni. Érthető, ha ezzel egyidőben teljesen eltűnik a Hajnali szerenádban még gyakori nibelungizált alexandrin, kevesebb a szonett, s az antik strófaszerkezetek is egyszerűbb, természetesebb formaalakzatoknak adják át a helyet. Megszilárdul a versek gondolati vonala s az összetett indázó mondatokat végképp rövidebbek váltják fel. Némelyik balladásan szaggatott és szentencia-szerűen tömör: "Vergődtem. Elég. Isten és ember sorsa, | Ne fájj! Csitt, Végtelen! Pihen a morzsa" (Hajó a dokkban). Mindezt betetőzi a történelmi és népi ízeket változatos ritmikai leleményekkel felerősítő magyaros ütemezés.

A stílusváltás erejére jellemző, hogy ott is, ahol különben az időmérték a ritmusalkotó tényező, a mondandó és a népi-nemzeti stíluselemek sugallatai folytán a vers áthangolódik a magyaros ütemezésre, mint eme teljesen jambikus töredék esetében:

349Hegedülnéd, || sóhajtanád
Kiáltanád, || ordítanád, –
Hiába.

Máskor nehezebben, bonyolultabban, de a verselési rendszerkeveredés Adyra emlékeztető rugalmasságával:

Mi volt? ez volt: || sok fénytelenség,
Fakó robot és || kénytelenség,
Száz bús határ || reménytelenség.
…
Nyomukban, mint || fekete bundás,
Begyűrt süvegű || öreg kondás
Hallgatva || ballag a || lemondás.

(Új tavaszig vagy a halálig)

Az utóbbi példában is a határozott jambikus menetbe vágnak bele a magyaros taglalás metszetei, s azért olyan erőteljesen, mert a hármas rímmel felerősített párhuzamosság maga is a felezésre ösztönöz. Ez a párhuzamosság és a vele igen gyakran társuló ragrím szintén népköltészeti eredetű sajátosság, s az idézett példákon kívül egész sor ekkori Tóth Árpád-versben uralkodó szerephez jut.

De azt is megfigyelhetjük, hogy a ragrím igen hosszan és pompásan hangzó, olykor négy szótagra is kiterjed, és nem szűkölködik ez a pálya-szakasz a ritkaság ingerével ható: idegen mondatrészeket összecsendítő megoldásokban sem, s elég gyakori a bonyolult mozaikrím is. Természetes ez: Tóth Árpád nem lett népi költő, bár újkeletű stílusorientációjában Erdélyi Józsefnek s a népiség iránti általános szomjúságnak bizonyosan része van. Ő a Nyugat esztéta-költője maradt: a finom, gazdag, meglepetésekkel teli zenei hatások kedvelője. Úgy gyarapodott, hogy hű maradt magához. Őrzi a természetével immár összeforrt sajátos nyelvi jellegzetességeket: így az infinitívusos szerkesztésmódot ("szépséget teremni sebez engem", "juházni búvat"), eredményhatározós tömörítéseit ("tündértóvá ragyog szeme", "véremmé iszom", "illattá, csenddé szűrte át"). Nem csökken a kihagyásos értelmezők számaránya sem: "Sercegve gyúlnak [mint] dérvert venyigék", "Csak még volna [mint] vén cézárnak, egy rabszolgalánya." Így forr ki, új és régi elemekből a különös zengésű Tóth Árpád-vers, mely egyszerűségében is árnyalatos, tömörsége ellenére is könnyed, érdessége ellenére is telten hangzó.

A Nyugat, Ady, egy munkáslány s a paraszti ősök mellett hitet tevő vallomásokról könnyű elismernünk, hogy valamennyi a veszendő értékek őrzésének dokumentuma. Stílusára, fejlődésére is a közösség aktuális gondjai, történelmi emlékei, szellemi klímája hatottak: gazdagodás ez is, hozzánövés a történelem szabta igényekhez. Így is marad azonban egy sor vers, jellegzetes Tóth Árpád-i alkotások, melyekben a lemondás teljesnek tetszik, a vesztés pedig megmásíthatatlannak. Mit őriz ezekben a versekben a költő, s ha már semmit mégis miért olyan szépek?

350A kérdésnek az a kulcsa, hogy Tóth Árpád számára akkor lett bizonyossá a halál közeli és kérlelhetetlen bekövetkezése, amikorra mint ember és költő beért.

Most tudnók a szót, a
Legfájóbb sóhajtót,
Most esnék jól legvadabbul
Berúgni az ajtót

– írja Széthullt légiókkal című versében. A halál szomszédsága szítja olyan izzóvá a kései versek életlázát (Áldott, nyári délután, Úton). Soha ilyen mohón nem vágyott élni, mint ekkor:

Ezt sírja: élni, élni még!
Mert élni, jaj, sohsem elég!
Az élet örök táruló:
Aki nem éli, áruló!

(Május éjén a régi bor)

De bármily égető is ez a szomjúság, sosem fajul ziháló lihegéssé. Meg tudja tartani, ki tudja tölteni a szerencsés alkalmakat. A létezés, a szerelem csorduló örömét úgy átérezni: a szédület határáig fokozódó meghatottsággal, ahogy most, az Esti sugárkoszorúban tudja, eddig sohasem volt képes. Azt is tudja azonban, hogy az ilyen nagy alkalmak esélye egyre kevesebb:

Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni, nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.

(Harangvirág)

A lemondó, búcsúzó versek szépsége elsősorban abból adódik, hogy valamiképpen mindegyikből érezhető: a költőnek nagy emberi lehetőségeket kell itt hagynia. Néha az adott rend ellen szegezett vádló indulat vall a vesztett kincsek értékéről:

Feketén és kiégve
A lelkem vad rongyaival,
Megállok az örök kapuk előtt,
De csöndem is rivall:

Így mérik mostanában
A szép emberi életet? –
És lesütik csillag-szemeiket
A hűvös istenek.

(Takarodó)

Békésebb a lemondás olyan emlékezetes verseiben, mint a Hívogató, Ifjonti jók múlásán, Hová röpülsz? Elég volt a vágta, Karthágó kövein, Gyopár. Békésebb, 351de egyikben sem belenyugvó. A tűnő ifjuság igézete valamennyiben eleven. Az első kettőben épp az öregséggel való dacolás révén nyilvánvaló az életigenlő tartalom. Azokban a versekben, melyeket a Hová röpülsz és az Elég volt a vágta példázhat, a megújúló kérdések, a magát csitító, nyugtatgató gesztusok is jelzik az elégedetlenséget.

A Karthágó kövein, a Gyopár és a kiemelkedően szép Jó éjszakát! azonban már bevégzett vereségről beszél. Arról, hogy a költő "unja a tusát" s beletörődik abba, hogy ez a rend. Csakhogy ez a beletörődés, ha a költő fogalmazásában halljuk, egyszerre kétségessé válik:

Legyőztek, csönd vagyok s alázat,
Régi, vad szívem sohse lázad,
Már únja a tusát;
Ez a rend: Máriusz kivénül,
És búsan Karthágó kövén ül –
Ó, dőlt Karthágóm, édes ifjuság!

(Karlhágó kövein)

Az utolsó sor fájdalmas nosztalgiája már önmagában is elég, hogy a "rend"-del való megbékélést kétségbevonjuk. A Karthágó romjain tengődő kisemmizett római sorsában is igazságtalanság sötétlik. A vers összefüggéseiből aztán az is kitetszik, hogy ez a "rend" korántsem természetes, a költő legyőzetése a győzőkre üt vissza, mert csak a jelen zord fegyelme vétkes a vereségben, – "a garázdán káromkodó és nyers dalú jelen" (Jó éjszakát!). Az élet és a fiatalság jó íze nagyon is a száján van még. S ha előbb azzal fellebbezett, hogy vádolt, most a végtelen szelídséggel, a már-már együgyű jósággal hat. Azzal, hogy ő, aki magát imént még "hajszolt, árva dúvad"-nak érezte, most semmit sem kér számon, s ha van vétek elromlott sorsa körül, eleve magára vállalja:

Nem kérdem, sok vágyam mivé lett:
Hisz ez a bolond földi élet
Csak ritkán sikerül;
A lélek, drága, furcsa, kényes
Tallérja ritkán marad fényes,
Ahogy az Úr kezéből kikerül.
Tán önhibám e félszeg élet;
Legyen irgalmas az itélet,
Ahol eldöntik ezt;
És boldogabb harc fiatalja
Szálljon nyomomban diadalra,
S felejtsen el, míg friss dalába kezd!

A mozdulat, mellyel a teret boldogabb harcok esélyeseinek átadja, attól olyan szép és ünnepélyes, hogy tudja, érzi, mit ad át. A kurucos versekhez, a szegénylegény-szerephez nemcsak az előbb már elmondottak miatt vonzódott, 352hanem azért is, amiért Máriuszt és a sereg nélkül maradt cézárt idézi: a hajdani nagyság, a ragyogó csaták, a rejtelmes kerekerdők, a bejárt végtelen utak révén kedve szerint tárgyiasíthatta a hajdani magasságot és a messzeséget is, ahonnan az élet végső stációjához ért.

A költő az utolsó pillanatig védte az ember jussát. Mindig éreztetni tudta a rajta betelő törvényben a sajátos helyzet kényszerét, a maga egészségének leromlása közepette az élet egészének romolhatatlanságát. S a különbséggel nem békéit meg. Mikor életét összegezi, olyan eredményre jut, amitől az ő eszét is szétszedhetné a fájdalom. A zárókép látszatra mégis teljesen nyugodt:

Fekszem megadva, békén, resten,
S néz rám, át a végtelen esten,
Tűnődve sorsomon, az Isten.

(Új tavaszig vagy a halálig)

Hasonlóan zárul a Takarodó és a Szomorúság Anteusza című vers is. A maga életének mostohaságát méri a végtelenség arányaival. A látvány magát az istent indítja tűnődésre, s ebben már benne van a költő ítélete is a rámért sorssal szemben. Nagy veszteségei közepette s lemondásai ellenére érzékeit nem tompította el a fájdalom, az élet varázsát mindig érezni tudta. Nem az élveteg szépség-imádat, hanem életszeretete, a lelkének egyensúlya segíti Tóth Árpádot leggyötrőbb fájdalmainak hibátlan, egészséges szépséggé formálásához. Így történhetett, hogy amit maga csak tétován mert remélni, a jóslat beteljesedett:

"Bánat" – mondod, – de bánat és derű
Között a határ olyan egyszerű-e?
Hátha a bú
Íze kapat a legbölcsebb derűre?

Hátha a végső Aratás után,
Mikor sarló alá hull lassu szára,
Belőle kél
Szent kenyér az istenek asztalára?

(Jól van ez így)

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem