Lírája a háború után
Lírája a háború után
A prózájával párhuzamosan, Kosztolányi lírája is elmélyül, bonyolultabbá válik.
Kenyér és bor (1920) című kötetének később írt versei még a háború utáni kétségbeesést, az egyensúlyvesztést és az ezt követő letörtséget tükrözik. Legjobb darabjai azonban, mint a híres Boldog, szomorú dal is, már előre mutatnak A bús férfi panaszai felé (1924).
Válságos időszak terméke a kötet, s többen az érzelmi kiüresedés, a megrekedés jeleit látták rajta. Pedig inkább erőgyűjtés: csendes vezeklés és fájdalmas visszavágyás az elvétett útra. A Neróban azokat az agresszív ösztönöket ábrázolta, amelyeket a fehérterror intézményesített. Azokat az emlékeket, melyek majd Esti Kornélt is megszépítik – az egészséget, fiatalságot, a koldus-szabadság szépségét, a szertelen "drága mámort" – ebben a kötetben idézi először számadásszerűen. A múlt még megindítja, mert ez a múlt a Nyugat hőskora, a korlátlan álmok, a nagy lehetőségek ideje. Azok az évek, melyekben még magát is egy értő közösség tagjának tudhatta. Ennek elvesztét fájlalja; az útvesztés, a megszűkült élet, a kivetettség érzése hatja át nosztalgiáját. Most érzi igazán, mennyire elemében volt a forradalmakat érlelő évek pezsgésében.
Pedig körülötte ott van már a család bázisa új, gazdag örömökkel, és érzi is értéküket. Szinte gyermeki boldogsággal tudja élvezni az élet elemi adományait: a kényelmes, meleg otthont, a gyümölcsök ízét, a tiszta fehér ruhát, a napfényt s a lugas hűvösét. Ebbe a vegetatív gyönyörködésbe ömlik át vágya a tágabb élet után. Ez a szárnyalni óhajtó sóvárgás keres közeget a felfokozott, már-már túlédes zenében is. Ezért olyan ünnepélyesek és szó szerinti 323értelmükön túlmutatók ezek a versek, az élet élvezésének görögös öröme fölött folyton ott van a nagyon is mai lelkiismeretfurdalás árnyéka. Mintha a belső boldogságért a csillagokat, a végtelent: valami magasrendű kincset adott volna cserébe. Az "irodalmi író", a homo aestheticus, aki azt hitte, rá nem kötelező a Kőmíves Kelemenné-misszió, most a kitérés szégyene révén igazolja a vállalókat és jobbik önmagát.
Ez a múltat idéző kötet voltaképpen az Édes Anna nyílt számvetését készítette elő, lírájában pedig szabadverseit. Legnagyobb igényű poémája A bús férfi panaszaiban, a kisfia betegségéről szóló (Most elbeszélem azt a hónapot) formailag is jelzi az átmenetet: rímtelen jambus, torokszorító, dísztelen drámai versbeszéd. Benne jelenik meg először igazi félelmetes mivoltában a halál is. Igen jellemző, hogy a költő, aki szinte vele élt a halállal – borzongva, riadtan, kíváncsian vagy karjába alélva –, most megrendítő birokra kél vele, s miként a gyerek, ő is győztesen kerül ki ebből a tusából. Ez a küzdelem felzaklatja érzelmi világát, felajzza, koncentrálja ép erőit. Ezért olyan eleven, pontos, gazdag és minden mozzanatában jelentőségteljes a lezajlott folyamat rajza.
A Meztelenül kötet (1928) szabadverseiben már a megszolgált feloldozódás tudatában egyszerűen, nyugodtan beszél. Újulást jelent ez a kötet a színben és zenében való dúskálás, az omló lágyság, a meddő pszichologizálás, a bravúros-játékos szépség kultusza után. Saját pályájának dialektikája szerint is természetes, hogy e fordulat bekövetkezett, de jelentős része van benne az irodalom egészében lejátszódó hangváltásnak is: a húszas évek modern irányzatainak s elsősorban az expresszionizmusnak.
Az életközeli témák eluralkodása, a természetes, sőt puritán versbeszéd, maga a szabadvers s még inkább a szegények, a szürke, elgyötört emberek iránti felelősség hangsúlyozott jelenléte, a cicomás, kevély és túlbonyolult múlt programos levedlése bizonyossá is teszi az expresszionizmus ösztönzését. Mégis tévedés volna a Meztelenül darabjait igazi expresszionista verseknek tekinteni. Hiányzik belőlük a lázas, örvénylő aktivitás, a manifesztumszerűség: a harsány retorika, a világmegváltó magabiztosság s a kozmikus arányok.
Kosztolányi a formákat sem robbantja fel. Nem igazodik ugyan szabályos mértékhez, de verseinek belső ritmusa nagyon is kötött, a szerkezet és az asszociációk rendje még szigorúbb, mint korábbi műveiben. A szólamok aránya pedig – rövidebb és hosszabb időtartamok hullámzó egymásutánja – gyakran egészen versszerű. Ez az időszak tehát nem fejleszti vissza, csak fegyelmezi Kosztolányi formálókészségét, s ezzel felkészíti az életmű betetőzésére: a magvas mondandó szigorúbb tiszteletére.
Átmeneti szerepükön túl a Meztelenül jobb darabjai önmagukban is megálló, értékes alkotások. Érzelmi hatásuk is inkább fájdalmas befejezettséget sugall, mint nyugtalan készülődést, kompozíciójuk szigorúan zárt. Legtöbbször egy-egy elnyűtt, elgyötört szegényember látványa indítja írásra, s a maga kivetettségének élménye még elég közeli ahhoz, hogy az írásra ösztönző idegen ember ügyét önmagára vonatkoztathassa, s így egészen elmerülhessen sorsában. Ezért képes olyan kínos élességgel és megható melegséggel felidézni a robotoló gépírólányt (Gépírókisasszony), a rossz költőt (Egy rossz költő mily megindító) vagy az elgyötört villamoskalauzt (Kalauz). A maga cicomás 324díszeinek levedlése s a szegényekre kövült nyűgök felszakítása mögött ugyanaz a humánus igény rejlik: emberként, értő, testvéri közelségbe jutni az emberekkel, az árvaság közepette társakra találni.
A Számadás (1935) az utolsó két esztendő verseivel együtt már összegezés a szó legszorosabb értelmében véve. "Céltudatosan szerkesztett számadás" – ahogy Szauder József írja, mert szinte hiánytalan teljességgel térnek benne vissza költészetének kezdettől ismétlődő témái, motívumai. Az ég és a csillagvilág, mely a maga szűkösnek, veszendőnek érzett életéhez mérten a szépség, tisztaság és végtelenség időtlen teljességét jelentette számára, most a Hajnali részegség látomásában teljesedik ki. Az életvágy, a vegetatív örömök, a létezés elemi adományaiban való gyönyörködés a Szeptemberi áhítatban. A halállal legteljesebben a Halotti beszéd vet számot. Újrafogalmazza legdrágább emberi kapcsolatait is: az édesanyjához s a feleségéhez fűződőket (Fényes koszorú, Februári óda) – s azokat, melyek a nagyobb családhoz: a nemzethez és Európához kötik (Életre-halálra, Európa). Idegenségét a kor gőzös barbárságával szemben Marcus Aurelius című remekében vallja meg.
Esti Kornél éneke című ars poeticája viszont – "Mit hoz neked a búvár | ha fölbukik a habból? | Kezébe szomorú sár, | ezt hozza néked abból" – a "homo moralis" költészetével és, a vers sok részlete szerint, különösen Babits lírájával felesel.
Természetes, hogy miként az életmű, úgy ez az összegezés is ellentmondásokkal teljes. Hiába a megejtő érvelés, a bravúros verselés: Esti Kornél mélységiszonyát, programos könnyedségét még az érett Kosztolányi műveivel szembesítve sem érezzük érvényesnek. Marcus Aurelius "hittel vállalt" sztoicizmusa ugyan megejtő tiszta hangnak számít a tébolyra hajló korban, de nemes fenségében is ott kísért a költő régi gyengesége, hogy a korformáló eszmékben és mozgalmakban magát égetően érdekeltnek szinte soha nem érezte. Ebből a gyűjteményből kitetszik, hogy a költő érzésének két pólusa: a mámoros életigenlés (Szeptemberi áhítat) és a letört hitetlenség (Ének a semmiről) között szűk volt a tér, s mert nem forrt egybe az egyéni létén túlmutató eszmékkel, közösséggel, élete ormain is folyton érezte a szakadék mélységét.
A Számadás azonban ellentmondásaival együtt az Édes Anna mellett Kosztolányi legnagyobb teljesítménye, s ennél többre a harmincas évek derekán kevesektől tellett.
A Nero óta tartó megigazulás érzelmi és erkölcsi nyeresége épp a kezdettől ismétlődő motívumok példátlan sikerű újjáformálásán mérhető hitelesen. "Ó csillagok, ismertek-e még engem" – sóhajt fel A bús férfi panaszaiban. S ez a veszteségérzés háború utáni verseinek folyton ismétlődő motívuma. Úgy vélte, hogy a csillag-jelképbe beleérzett szépséget, teljességet az ifjúság elmúltával örökre elvesztette. Pedig valójában csak most jut közel hozzá, és azon az úton, melyet emberközelben, "lelkek és göröngyök közt" botladozva járt meg, amelyen magáévá élhette idegen életek titkait, s ezernyi új vonatkozás, személyes érdek révén válhatott otthonosabb birtokosává a rejtélyes mindenségnek. S e folyamat során maga a rejtélyesség is átváltozott: a sötét káosz káprázatos csodává tisztult. A világ ekkor – a Hajnali részegségben s a Szeptemberi áhítatban is – színes zavar, de már nem a zavar a fontos benne, hanem a gyönyörűség. A mámoros és önfeledt kérdések nem 325az értelmetlenséget hangsúlyozzák, hanem a betelni nem tudó áhítatos csodálkozást, a végtelenhez való felszárnyalás szédítő örömét. A Szeptemberi áhítatban például szinte hiánytalanul visszatérnek A szegény kisgyermek panaszai és az Őszi koncert fontosabb mozzanatai, de milyen új minőségben! Ott élvetegen dédelgette a tájat, a tárgyakat, de valószínűtlen borzongásnál mélyebb hatást nem fogott fel belőlük. Itt a gyümölcsös ősz érett pompája csak elindítja a varázslatot, csak a kezdő impulzust adja a magasrendű életmegérzés áramlásához. A szegény kisgyermek még idegesen hallucinál, riadtan ámul. A Számadás költője elszoruló szívvel, könnyein át is teljes ragyogásban látja a világot, s tőle búcsúzva is a benne való részegség, önmaga megnőtt arányainak felemelő érzése tölti el.
A Halotti beszéd fájdalmas lírája is ebben az összefüggésben nyeri el értelmét:
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itthagyott minket magunkra.
Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt a kincstár.
és itthagyott minket magunkra.
Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
326Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
326Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt…"
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt…"
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt…"
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt…"
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Nem kétséges, hogy ez a költemény Kosztolányi legnagyobb teljesítményeinek egyike. Értelmezése körül azonban, ennek ellenére, máig sem jutott hiteles eredményre a szakirodalom. A problémát az okozza, hogy a vers gondolati summája önmagában igen lehangoló: az egyes ember élete a halállal teljesen megsemmisül. Kétségtelenül ott kísért ebben a filozófiában a költő szkepszise. Meggyőződése arról, hogy túlvilág nincs, az egyes ember nem él tovább a közösség ügyeiben sem, hiszen csak "Péter és Pál van", az emberiség halott fogalom. Egyik korábbi versében így fogalmazza meg ezt a végletes hitetlenséget:
Én nem hiszek semmiben.
Ha meghalok, a semmi leszek,
mint annak előtte, hogy
e földre születtem. Szörnyű.
Hozzád kiáltok majd utólszor.
Légy jó anyám, örök sötétség.
Ha meghalok, a semmi leszek,
mint annak előtte, hogy
e földre születtem. Szörnyű.
Hozzád kiáltok majd utólszor.
Légy jó anyám, örök sötétség.
(Utolsó kiáltás)
A Halotti beszéd csendes megrendültsége azonban önmagában is jelzi, hogy lényege az iménti gondolati sémával nem lehet azonos.
Igaz, értelmi hangsúlyai, a sorjázó érvek egyre erősbödő nyomatékkal ismétlik, hogy az ember, akit búcsúztat, örökre, visszavonhatatlanul elmúlt. A negyedik szakasz tengelyében egy külön sort alkotó, tömör tagadásban ("Többé soha") már-már tüntető hangsúlyt kap ez az érvelés. E felé nyomul a vers folyama is, és itt ér először nyugvópontra.
Ennek a negyedik szakasznak a zárósorai azonban már azt is világosan tudtul adják, ami miatt az ismétlődő érvek kezdettől ajzottabbak, ünnepélyesebbek, mint a szimpla tagadás szavai lehetnének. Ezek az érvek és szentenciák 327nem csupán az elmúlás teljességét bizonygatják, hanem azt is, hogy az ember, akit a vers búcsúztat "akárki is volt… de fény, de hő volt", "csoda", "egyedüli példány". Ha csak a versrészletek mennyiségi arányát néznénk, akkor is jelentőséget kellene tulajdonítanunk annak, hogy a költemény nagyobbik része jellemzés: a halott ember vonásait rajzolja, emlékezetes gesztusait idézi. Ennél fontosabb azonban a jellemzés tartalma és természete. A költőben, aki olyan érzékenyen figyelte a közelgő halál külső jeleit az öregeken, aki az orvos kegyetlen pontosságával tudta, sőt szerette ábrázolni a betegséget vagy a halál beálltának folyamatát (például a Neróban), most teljesen megszűnik a morbiditás. A halott testre utaló képeket megrendült gyengédséggel lelkesíti át. Valójában nem is állapotot rajzol, hanem eseményt idéz, egy összeomlás nagyjelentőségű mozzanatait. "Kedves" és "összeomló" a lezáruló szem, s a "kővé meredt" kéz is ereklyévé magasztosul. S nem a föld vár rá, nem a férgek, hanem a "kimondhatatlan ködbe vész". A romlás képzete helyett a veszteség hatalmas arányát érzékeltetvén ezzel. Ajkát, mint nagy értéket "lepecsételte" a csönd, szava messziről és mélyről, de áhítatos, ünnepies üzenetként hallik "mint vízbe süllyedt templomok harangja". Egyéniségének jegye pedig, mint a kiválasztottaké vagy a szenteké, "homlokán feltündökölt".
S az ember, akinek halála ilyen magasztos, nagy üggyé növekszik, akire úgy mutat, mint az emberfogalom végső jelképére ("Ilyen az ember."), ez a valaki, csak egy, a szürke kisemberek közül: "Nem volt nagy és kiváló, | csak szív, a mi szívünkhöz közel álló." S a harmadik szakaszban, a közelről ellesett egyéni vonásokat, gesztusokat, szokásokat idéző képek meggyőzően igazolják is a vállalt kapcsolat bensőséges voltát, s egyúttal a magasztossá emelkedő alakot vissza is vonják a természetes emberi szférába.
Kosztolányi mindig rokonszenvvel figyelte a kisemberek életét. Meghatódott esettségük, nyomorúságuk láttán, s remekművek születtek ebből az érzésből. De bármit is írt róluk, sorsukat mindig sivárnak, tartalmatlannak ábrázolta. Életük értelme csak néha-néha tárult fel előtte. Együttérzése egyre mélyebb és testvéribb lett, de csak részvét maradt. A szegény kisgyermek panaszainak egyik szép darabjában még ajándékozó mozdulattal nyújtja kezét a munkásoknak. A Meztelenül című kötet verseiben már elvegyülni vágyik közöttük. Eszmélkedő ámulattal fedezi fel az éjszakai villamos fáradt kalauzában az embert, a gépírókisasszonyban "lelke hitvesét". S aki egykor úgy lenézte a tömeget, most megfeszített, sóvár figyelemmel igyekszik a hullámzó áradatban külön-külön felismerni s magáévá rögzíteni a felötlő arcokat.
De hiába volt az együttérző odahajlás, a társkeresés szorongó nyugtalansága, a falat önmaga és az egyszerű emberek között mindig érezte. Szenvedett ettől. S már korábban is egyenrangú félként szeretett volna társukká válni. Úgy ülni le asztalukhoz, mint egy ismeretlen senki s így részesülni szeretetükben (Vágy eltévedni). Ez a szinte reménytelennek tetsző vágyakozás két elhatározó élmény: az emberiséget – az egyes embert és egész népeket – testi-szellemi mivoltában fenyegető rém, a fasizmus és a költő közelében mind gyakrabban megjelenő halál hatására teljesedik be. Ennek dokumentuma a Halotti beszéd. A nagy álmok igézetében felnőtt, magát kiválasztottnak tudó költő voltaképpen itt lett egyenrangú társává az egyszerű dolgozó 328embernek s ezáltal magának az embernek. A Halotti beszéd általános embertestvérisége ettől olyan hiteles és teljes. Felismeri a mindig kietlennek, értelmetlennek hitt életekben a "titkot", az ünnepelni, gyászolni érdemes tartalmat. S úgy szól ezekről, ahogyan ifjúsága égivé szépült emlékeiről vagy az élet magasabb értelmét jelképező csillagokról szokott beszélni. Eszmélkedés ez is, ugyanarról a tőről fakad, mint a Hajnali részegségé. Itt is csodára ocsúdik a költő, s attól, hogy a vers épp e csoda ismételhetetlen mivoltát hangsúlyozza, filozófiai értéke óhatatlanul kisebb lesz, de erősebb lesz az élethez való ragaszkodás, teljesebb a lélek részvétele a fellelt kapcsolatban, s a megértett, önmagával egyenlőnek érzett ember miatti fájdalom esengőbb és megrendítőbb.
Igaz, hogy a középkori Halotti beszédből vett intonáció és a népmese-formulával mesterien egybeszőtt záróstrófa egy időtlen folyamat véletlenül felötlő mozzanatává avatja a versben felidézett egyetlen életet. A "halotti beszéd" mint közlésforma maga is bizonyos kívülállást, az elmélkedés és intelem természetéhez illő méltóságos fölényt feltételez. Ebben a Halotti beszédben azonban a szertartás ősi, személytelen formája már az első sorokban fájdalmas panasszá és kifakadássá forrósodik. A prédikálás hirdető, kijelentő, felhívó, példázatokkal tűzdelt fordulatai figyelmet, együttérzést, megértést követelő költői eszközökké válnak. A higgadt érvelésben, a megszólításban, a rövid, tömör feljajdulásokban, a rajzos mondatokban, az ismétlés és fokozás szónoki effektusaiban mindig ott remeg a "reális" csoda felismeréséből eredő ünnepélyesség és az elvesztése miatti megrendültség.
A költemény utolsó szakaszában kifejlő mese-hasonlat, az előző részek érzékletes közelségéből a valószínűtlenség szférájába billenti át az emléket, de értékét nem homályosítja el. A rázuhanó mennybolt szörnyűsége, a veszteség-érzés gyötrelmes elevenségét a végső perc koncentráltságával érzékelteti. A szobor képzete és a jobbra törekvő küzdelmes élet felvillantása pedig még új elemmel is igazolja a fájdalom humánus indítékát. Az utolsóelőtti sor fokozással is ajzott tagadása ezt a fájdalmat adja át a zárósornak, hogy a mese réveteg kérdéseiben továbbrezegjen, örökkévaló időkig, mint maga a mese.
A Számadás és még néhány hozzákapcsolható hátrahagyott költemény tehát nemcsak az állandó motívumok magasabb szintű foglalata, hanem egyetlen nagyszabású bizonyságtétel is az élet egyre mélyebbről feltetsző értelme mellett. Minden motívum új alkalom arra, hogy a költő e meggyőződés érvényét új határok felé terjeszthessse ki. Az eredmény egybehangzó: érdemes volt élni, érdemes volt emberként, európaiként s magyarként is. Ez az a többlet, mely a Számadást a Tengerszem kétkedő bölcsességgel terhelt, sorvadó epikusi világa fölé emeli.
Nem kétséges, hogy Kosztolányi legégetőbb, legnagyobb mondandóit ez a kötet tartalmazza, s hogy formáló adottságai is itt bontakoznak ki a leggazdagabban. A Tengerszemben például a hatáskeltő szerkesztés, a végletes kimunkáltság már-már modorosságként hat. A Számadás-időszak nagy verseinek hangütése is számadásszerű. Költőjük úgy beszél, mintha az éppen elkezdett vers a számára legfontosabb dolgok utolsó felmutatásának alkalma volna. Néhol a végrendeletek szentenciázó tömörségével (Életre-halálra, Litánia) máskor védekezve, érvelve, de a bizonyságtevők méltóságával:
329együtt a sziv és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyarú földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt reszketve, de higgadt
lépttel megy a sírhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve, mi barbár
mindazt, mi hazugság.
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyarú földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt reszketve, de higgadt
lépttel megy a sírhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve, mi barbár
mindazt, mi hazugság.
(Marcus Aurelius)
Az előző időszak tárgyias szigora, puritánsága most a letisztult mondandó tömör, erőteljes megragadásában jut szerephez, s abban, hogy az új kötöttségek mindenütt természetesek, feszesség nélkül valók. E versek közvetlenségének egész irodalmunkban alig van párja. A költő kézenfogja olvasóját, szavait mindig rá figyelő, közvetlen közönséghez intézi. Szinte társalogva, rögtönözve, mindenre kiterjedő figyelemmel, hogy abból, amit végre átélnie sikerült, semmi el ne vesszen, hogy nemcsak a látomásnak, de a ráocsúdás folyamatának is részeseivé lehessünk. Gyergyai Albert írja róla, hogy a próza szinte szemünk előtt lobban nála verssé, "fokozatosan, lágy átmenetekben, a leírástól a tűnődésig, a megállapítástól a fellendülésig, a félálomból a káprázatig, a csodától megint az ébredésig!"
Ezekben a versekben a zeneiség ismét fontos tényező. A telhetetlen, pompás zengés a szédületig fokozott ámulatnak új és új impulzust ad, s az égi látomás mesés varázslatához a káprázatos rímsorozat könnyíti meg a fellendülést. Itt van igazán elemében a költő. A rímtűzijátékban játékos kedve is újra kibomlik, de ez is érettebb már. Mert a lejtés határozott jellege, a zengés teltsége, az időviszonyok szép aránya, jó egyensúlya korábban is szembeötlő sajátsága volt a Kosztolányi-versnek, s a Kosztolányi-rím mindig ragyogó meglepetések forrása volt: szikrázó ötletek lobbantak benne, záradékok jutottak általa csattanóhoz, kiemelt verselemek hangos nyomatékhoz. Kosztolányi nem félt tüntetni a szembeszökő hangzásokkal, s gyakran a versépítésben is rímei sugallatára bízta magát. De mindez hivalkodó mutatványnak tetszett olykor a mondandó jelentéktelensége és esetlegessége miatt. A Számadás nagy verseiben viszont a legteljesebb zeneiséget is áthatja s önmaga hullámzó folyamának részévé lényegíti a felforrósult érzésáram. A játékos kedv sem apadt el tehát, csak beleoldódott az áhítatos káprázatba, s a gazdag érzelmi töltés révén szikrázása még fényesebb, még messzehatóbb lett.
