A készülődés évei
A készülődés évei
Sarkadi első ránkmaradt teljes drámája, A próféta 1943-ban született. A huszonkét éves drámaíró még természetszerűleg nem képes kiforrott alkotást létrehozni. Az azonban nyilvánvaló, hogy írója művelt, érzékeny, s fejlett formakultúrával rendelkező alkotó. A prófétát csak Sarkadi halála után, 1968-ban, egyfelvonásosként adta elő a Madách Színház – visszautasításra találva a kritika részéről. A dráma főhőse Virág, aki egy falusi kocsmában hirdeti zavaros tanait, s ígér örök boldogságot a hozzá fordulóknak. Erre az istenhátamögötti helyre érkezik Virág volt szerelme, Mohameda, Alfréd, a férje és Karusszó, az üresfejű zsúrfiú. Mint azt a mű több elemzője megállapította, A próféta főhőse elődje az olyan alakoknak, mint majd az Elveszett paradicsom Sebők Zoltánja és az Oszlopos Simeon Kis Jánosa. Cinikus, kiábrándult, semmiért sem lelkesedik és semmiben sem hisz; egyedüli megváltás a szerelem volna számára, amely azonban szertefoszlik. S szerelmének tárgya, Zsuzsi is mintha az Elveszett paradicsom Mirájának halványabb előképe volna; alakjában már benne van az a határozottsággal, eréllyel, humorral átszőtt líraiság, mely nem egy Sarkadi-hősnőnek sajátja. S feltűnik Gerzson is, a vak koldus – aki epizódszerepet kap majd a Ház a város mellett című darabban.
A negyvenes években az író többször is nekirugaszkodott, hogy drámai formában fejezze ki mondanivalóit. Több, bizonytalan keltezésű töredék maradt fenn (Hannibál, a portás, 1943–1957; Elektra, valószínűleg 1948–49; Lukrécia, valószínűleg 1948–49; Kőműves Kelemen, valószínűleg 1947–1953). A mitológiai, történelmi parafrázisok mellett a magyar népballadát drámává szélesítő Kőműves Kelemen érdemel figyelmet: ez a mű szinte teljes egészként maradt ránk, jóllehet több változatban. A változatokból az író halála után ketten is rekonstruálták a teljes drámát (Osztovits Levente és Siklós Olga), mely feléledt több évtizedes tetszhalálából, s egyszerre két színház színpadán is megjelent: a Szegedi Egyetemi Színpadon és a Veszprémi Színházban. Tarján Tamásnak igaza van, amikor Sarkadi-tanulmányában megállapítja, hogy ennek a darabnak használt az idő: "Az 'amit raktak délre, leomlott estére, / amit raktak estig, leomlott reggelre' új értelmet kapott az 1949-re, 1956-ra visszaemlékező olvasó, néző tudatában." A dráma előzménye: egy Kőműves Kelemen című novella, mely a Válaszban jelent meg 1947-ben. Ebben az egyik kőműves, Boldizsár növekszik démonikus főalakká, ő falaztatja be Annát – Kelemen csak eltűri az eseményeket. A drámában már Kőműves Kelemen a cselekvő hős: akarja és vállalja az emberáldozatot, mert csak így látja biztosítva a vár felépülését. A történelmi drámatöredékek után Kőműves Kelemen történetében Sarkadi Imre végre rátalált a témára, mely formát adott aktuális mondanivalójának, belső töprengéseinek. Ezek a gondolatok a történelem és az ember, az egyén és a közösség viszonya körül kristályosodtak, s végső soron a cél és az eszköz elsőbbségének kérdésére keresték a választ. Számít-e az egyes 1477ember, az egyén élete, szubjektuma a nagy történelmi vállalkozások, a társadalmi változások, forradalmi változások mellett? Sarkadi válasza ezekben az években, az országépítő munka minden mást háttérbe szorító, lelkes lendületében: a nem. Ki is mondatja Kőműves Kelemenjével: "Ostobák, barmok. Hogy miért tettem? Jöjjenek ide, nézzék meg Dévát! Ez az én művem. Ezért tettem. Századok múlva is áll. Mit számít emellett, hogy egy ember boldog vagy boldogtalan…"
A dráma másik alapgondolata – mely szintén egész életművén végighúzódik – az ember és műve közti viszony, maga az alkotás problémája. Kelemen csak a szívvel-lélekkel, lelkesedéssel végzett munkát véli olyannak, mely – képletesen szólva – megtartja a falakat; vele szemben a hűvös-racionális Boldizsár elegendőnek tartja az ész és az izmok, erő és ügyesség részvételét az alkotásban. Kettős jelentést kap tehát az allegorikus drámában Déva vára; egyrészt műalkotás, másrészt, mint társadalmi alkotás, a társadalmi-történelmi változásoknak, az országépítő munkának is szimbóluma.
A negyvenes évek végétől Sarkadi elbúcsúzik a történelmi tematikától, hogy teljes egészében a paraszti témakör, az újjáalakuló paraszti világ krónikásául szegődjék. Ebben a váltásban nyilvánvalóan közrejátszott Sarkadi népi orientációja, valóságismerete is, döntően mégis a kultúrpolitika nyíltan kifejtett követelményrendszere motiválhatta. Az Út a tanyákról című színmű 1951-ben született; a korszak sematikus parasztdrámáinak egyike. Több cselekményszálat próbál összefogni ebben a drámában az író, hogy lehetőleg minél szélesebb képet adjon az ötvenes évek elejének falusi társadalmáról; természetesen egy idealisztikus, inkább csak a vágyak és elképzelések, tervek birodalmában létező társadalomról. A főhős, Fekete Anti (akinek alakja s a köréje szerveződő konfliktus a Két malom közt című novellában jelent meg) belső változása, jellemének, világképének fejlődése a drámai mag, melyen keresztül az író a társadalmi változást, a régi és új, múlt és jelen drámai feszültségeit érzékelteti. A szorgalmas, értelmes parasztgazda kezdetben a magántulajdon, a föld foglya, s a körülötte zajló változások döbbentik rá arra, hogy ragaszkodása értelmetlen, s hogy az ő helye is a termelőszövetkezetben van. A változás olyan gyorsan megy végbe, hogy nem lehet hiteles, noha az író kísérletet tesz a pszichológiai motivációra, s ezzel az Út a tanyákról ki is emelkedik a hasonló tematikájú drámák közül.
A következő drámát, a Szeptember címűt két drámatöredék előzi meg az életműben. Figyelmet érdemelnek, mert nyomon követhető bennük Sarkadi rendkívül gyors reagálása a politikai eseményekre, változásokra; s sokat elárulnak ekkori világszemléletéből, híven mutatják azt a bizonytalanságot, mely kikezdte az addig oly egyértelműen világos, követendő társadalomképet. Feltehető, hogy ez a belső, szemléleti–gondolati bizonytalanság is oka volt annak, hogy Sarkadi nem tudta befejezni ezeket a drámákat – holott az anyag már együtt volt. A falusi társadalom erőszakos, elsietett megváltoztatásával, mint minden mást alárendelő céllal kezdetben lelkesen azonosuló Sarkadi az egyre nyilvánvalóbbá váló, jóvátehetetlen hibák láttán a folyamat belső indoklásával, szubjektív magyarázatával próbálkozik a Párbaj című töredékben; mely már az 1953-as párthatározat változó szeleit is érezteti. Pótor, a főhős, a téesz-szervezés – számára mindennél 1478fontosabb – célja érdekében törvénytelen eszközök használatától sem riad vissza: lecsukatja azt az embert, koholt vád alapján, aki – hite szerint – kerékkötője a téesz szervezésének, bővítésének. Pótor a hibákat, tévedéseket elkövető, de alapjában véve helyes célért becsületesen küzdő kommunista típusát reprezentálja – aki később belátja hibáját, korrigálja tévedéseit.
Az író Vargával, Pótor makacs ellenlábasával mondatja ki az őt is foglalkoztató kételyeket, bizonytalanságokat; megfogalmazva így egész életművének egyik alapkérdését: "Én nem mondom, gondolatnak nem rossz. Eszme, szép eszme. De hun az ember nálunk, aki meg is valósítsa? Csak szenvedtük ezt az eszmét két év óta. Hát ki a fontosabb, az eszme vagy az ember? Mi vagyunk azért, vagy az van miértünk?" Sarkadi válasza ebben az időben még egyértelmű: az eszme az első. Következő drámája, az 1955-ben íródott Szeptember már nem ennyire egyértelműen felel a kérdésre.
Ez a mű is a paraszti tematikát folytatja, s nem mentes ez sem a sematizmus világlátásának, ábrázolásmódjának leegyszerűsítő és valóságtorzító tendenciájától. Kétségtelen azonban – mint azt a darab méltatói szinte kivétel nélkül kiemelték–, hogy ez a mű esztétikailag jobban sikerült; szerkezete összefogottabb, jellemei motiváltak, a cselekményt az író megtisztította a külsőséges fordulatoktól, melodramatikus hatásoktól, s hagyja érvényesülni a jellemek belső, öntörvényű mozgását. "Régi" és "új" harcát ábrázolja ez a dráma is; itt azonban a régi nem egyértelműen a rossz erkölcsi és társadalmi kategóriáit tölti be. Épp ellenkezőleg: a régi paraszti életforma képviseletében felléptetett öreg tanyásgazda csupa pozitív érték letéteményese: szorgalma, állhatatossága, kitartása, becsületessége mint megőrzendő, továbbviendő értékek jelennek meg. Tanyája, mely egy élet munkájának az eredménye – így tehát alkotás is, melybe saját énjét, szellemét, lelkét adta bele –, azonban útjában áll az újnak, vagyis a modern, nagyüzemi gazdálkodásnak. Hogy az új sem idegenként van jelen a paraszti világban, azt azzal érzékelteti a dráma, hogy a hős saját fia, a parasztfiúból értelmiségivé felnőtt, az új eszméket és új szellemet képviselő Laci hozza el a tanyára. A folytonosságot, szervességet feltételezi a mű azzal, hogy az apa munkája mintegy beleolvad a "nagy egészbe"– a fiú által igazgatott tangazdaság hatalmas birtokaiba. S az öreg, bár nem könnyen, de belátja, hogy ez a jövő útja. "Azér haragudjak, mer ők már többet akarnak?"–mondja a darab zárómonológjában, számot vetve küzdelmes életével. – "Haragudjék az öreg a fiatalra? Régi ember az újra? Nem, arrul mán szó sincs." A Szeptember első és harmadik felvonásában szinte alig történik valami; az író
körüljárja alaposan figuráit, felrajzolja a helyzetet, látható élvezettel festi meg a paraszti élet zsánerrajzait. A mű líraisága, vallomásossága, a figurák jellemek belső fűtöttsége csehovi színeket visz a paraszti miliőbe. Az idillt – mely különösen a szerelmi jeleneteknél fenyeget – sikerül kikerülnie: nőalakjai sem az eddig legtöbb írásában felbukkanó hamvas, fejlődőképes, kedves és szép parasztlány sémájára alakulnak, hanem határozottabb jellemű, markáns, kemény és élnivágyó parasztasszonyok.
