III. SZÍN.
Biztosítlak: szűz szerelemmel s megzavart agyvelővel fogta iját és puzdráját s elment – aludni.
(Silvius jön.)
Üzenetet hozok neked, szép ifjú.
Szép Phoebém küldi tőlem ezt neked:
(Levelet ad át.) |
Zord arczából s bosszus viseletéből,
Melyet írás közt mutatott, hogy mérges
Hangon fog szólni. Énnekem bocsáss meg,
Én büntelen küldött vagyok csupán.
A türelem maga megbokrosodva
Fölforrna erre: tűrd el ezt, s tűrsz mindent.
Szép nem vagyok? És módot nem tudok?
Kevélynek mond, s hogy nem szeretne, ha
Oly ritka voln’ a férfi, mint a phoenix.
Ej lánczos! hajlama nem az a nyúl,
Mit én űzök: mért ír nekem ilyet?
Juhász, tőled került ki e levél.
Nem, esküszöm: tartalmát nem tudom.
Ő írta, Phoebe.
Ej bolond vagy, és
A szerelem túlságra vitt. Kezét
Én láttam: bőr keze van, téglaszín
Keze; én azt hittem valóban, ócska
Kesztyű van rajt’, pedig csak keze volt:
Szolgáló keze van; de nincs szó erről.
Azt mondom: ezt nem gondolta ki,
Ez férfinak eszméje s férfikéz.
Bizonynyal Phoebeé.
Rakonczátlan és ádáz stylus ez:
Radókhoz illik; gyűlöl, mint török
Keresztyént. Nők szelíd agyában ily
Vad eszme nem terem, ily szerecsen
Szavak lényökben feketébbek, mint
Színökben. Nem kivánod hallani?
Ha tetszik: mert még nem hallám, habár
Sokat is Phoebe kegyetlenségéről.
No, engem Phoebe főbe ver. Figyelj,
Hogy ír a zsarnok.
„Pásztor, képben vagy-e isten,
Ki lángot gyújt a lány-szivben?”
Hát nő gunyolhat így?
Ezt gunynak mondod?
„S istenségedet elhagyva
Nő-sziv ellen kelsz-e hadra?”
hallottál-e valaha ily gúnyt?
„Férfi-szem esenge értem,
De bosszuját még nem értem.”
Mintha én is nem volnék férfi.
„Hogyha bennem ily szerelmet
Szép szemed haragja keltett:
Ah velem még mit tehet,
Ha szelíd tekinteted?
Míg szidál, szerettelek:
Hátha kérsz, mit nem teszek?
Az előtt még ismeretlen,
Ki hírül viszi, szerelmem.
Bízd te is rá titkodat:
Hogy hű ajánlatomat
S a mit csak tehetnék néked,
Elfogadja szendeséged;
Vagy tagadd meg hű szerelmem’,
S én tudom, sírom’ hol leljem.”
Ezt te szidásnak nevezed?
Ah, szegény juhász!
Te szánod őt? Nem, ő nem érdemel szánalmat. Ily asszonyt akarsz szeretni? Mit? hangszerré tennéd magadat, hogy hamis nótákat játszanak rajtad? Kiállhatatlan! Jó, menj, lódulj hozzája (mert látom a szerelem szelidített kigyót csinált belőled) és mondd neki ezt. hogy ha szeret engem, parancsolom neki, szeressen téged; ha nem akar, akkor nekem soha sem kell, kivéve, ha te kérsz érte. El most innen, ha hű szerető vagy, és szót se, mert jönnek. | (Silvius elmegy.) |
Jó reggelt, szépeim. Ugyan kérnélek,
Hol áll ez erdő szélin egy olaj-
Fákkal körülszegett juhász-tanya?
Innen nyugatra, le a szomszéd telken:
A fűz-sor ott a csörgő patakon,
Jobb kézre hagyva, ép oda vezet.
De most a ház maga őrzi magát:
Nincs otthon senki.
Ha szem tanulhat nyelvtül, úgy ismernem
Kén’ titeket hallás után: ily mez
És ily kor: „A fiú csinos, lányarczu
S idősb nőtestvérként tünik fel inkább;
A lány bátyjánál barnább s alacsony.”
Vaj, nem ti vagytok-é gazdái tán
A háznak, melyről kérdezősködém?
Nem kérkedés, kérdésre mondva, hogy
Azok vagyunk.
Orlando üdvözöl. |
E véres kendőt küldi: Te vagy az?
Igen. És mit kell ebbül értenünk?
Gyalázatom hírét. Ha tudni vágytok,
Hogy mi vagyok, s hogyan s hol és miért
Lett véres e kendő –
Kérlek, beszélj. |
Midőn Orland’ utólszor ment el innen,
Egy óra múlva ismét visszajönni
Igérkezett, s mint az erdőn bolyong,
A képzelet édes fanyar falatján
Rágódva, im, mi történt! Félre néz,
S vigyázzatok, mit látott: az idő
Mohába burkolt törzsü, sudarán
Aszott vénségtől kopasz tölgy alatt,
Egy rongyos, szerencsétlen, szőt-benőtt
Ember feküdt hanyatt: nyaka köré
Aranyba játszó zöld kígyó fonódott,
Sűrű fenyegetéssel nyilt szájához
Hordván fejét; de hirtelen meglátván
Orlandót, lefonódott s pikkelyes
Testével félre, bokorba osont.
De e bokor árnyán nőstény-oroszlán
Feküdt, szárazra kiszopott emlőkkel.
Fejét a földre nyújtva, macska-szemmel
lesvén, nem mozdul-é az alvó ember,
Mivel e vad nemes természete,
Hogy azt nem bántja, mi halottnak látszik.
Orland’ az emberhez közelg, ezt látva,
Kiben testvérére, bátyjára ismer.
Ó, e testvérről ő beszélt nekem;
S az élők közt legtermészetlenebbnek
Festette őt.
Jól tette: én tudom,
Hogy ő természetlen vala.
De térj |
És kiszopott oroszlán tápjaul?
Kétszer fordúlt meg ily szándékkal; ám
A jámborság, mely bosszunál nemesb,
S a természet, mely a jó alkalomnál
Erősb, nyilat lövettek a vadra vele,
S a vad lábához hullt legott: a zaj
Silány álmomból felvert engem is.
Te vagy testvére?
Téged mente meg? |
Te vagy, ki annyit tört megölni őt?
Voltam, de nem vagyok. Nem is szégyenlem.
Bevallani, mi voltam: mert oly édes
Nekem, megtértnek, az, a mi vagyok.
De hát a véres kezkenő?
Azonnal. |
Könyben fürösztők, elbeszélésinket,
Hogy én miként juték e puszta helyre:
Ő a nemes herczeghez vezetett,
Ki tiszta mezt adott és eledelt,
Öcsém szeretetére bízva engem,
A ki mindjárt lakába vezetett,
Hol ő levetkezett; de az oroszlán
Megtépte, itt karán, a húst s a hely
Mindeddig vérzett; ő alélni kezd,
S a mint alél, kiáltja: Rozalind!
Majdan felkeltém s elkötém sebét,
S egy kis vártatva fölszedvén magát,
Ide küld idegen létemre is,
E történettel, hogy te szószegését
Bocsásd meg, és hogy adjam át e kendőt,
Mely vérét itta, az ifjú juhásznak,
Kit tréfából hív Rozalindájának.
Ho hó, nos Ganymed, jó Ganymed!
(Rozalinda elájul.) |
Ha vért látnak, sokan ájulnak el.
Több rejlik ebben. Öcsém! Ganymed!
Ni, föleszmél.
Csak volnék otthon.
Elviszünk haza. |
Légy jó kedvű, fiatal ember. Te férfi? Nincs benned férfi-sziv.
Beismerem, nincs. Ah, pajtás, valaki azt gondolhatná, hogy ez aztán jól tetette magát. Kérlek, mondd testvérednek, hogy mily jól tetettem magamat. Ah, óh!
Ez nem volt tettetés: szined nagyon is jól bizonyította, hogy komoly földindulás volt.
Biztosítlak, tettetés volt.
Jól van hát, szedd össze magadat s tettesd, mintha férfiú volnál.
Jó, de valóban, igazság szerint akár asszony lehettem volna.
Gyerünk, mindinkább sápadsz; kérlek, menjünk haza felé. Jó sir, gyere velünk.
Megyek, mert választ várnak otthon arra, hogy Rozalind öcsémnek megbocsát-e?
Majd gondolok ki valamint. De, kérlek, dicsérd neki tettetésemet. Menjünk.
(Elmennek.) |