Német irodalom. Zingerle Ignácztól, fordította Király Pál.
Német irodalom.
Zingerle Ignácztól, fordította Király Pál.
Zingerle Ignácztól, fordította Király Pál.
A „Vogelweidhof” Bozen mellett.
Lichtenfels Edétől
Nagyszerű hegyes vidékek és hullámoktól nyaldosott tenger melléki tájak eleitől óta különösen kedves helyei voltak a költészetnek. Ezek is, azok is serkentőleg hatnak a népnek képzeletére, mely a hegyes vidékeket óriásokkal és törpékkel, a tengerparti tájakat pedig sellőkkel és hableányokkal népesíti be. Ha nagy történelmi események fordúlnak elő, mythoszi alakok és történelmi személyek a legszorosabb viszonyba fűződnek egymással s előáll a hősmonda. Tirolon a népvándorlás korában német néprajok özönlöttek át éjszakról délre, mert ez a föld volt az átjáró híd a kies és áhított Italia felé. Így nem csoda, hogy itt a német hősmonda erős gyökereket vert s hogy sok néphagyományban még jelen korunkban is hallhatók az utóhangjai.
Az Ortnit királyról és Alberich törpéről szóló longobard monda a Garda-tó mellékén és Tirol déli részében fészkelte meg magát. Az Ortnitról és Wolfdietrichról való népies elbeszélések, melyek a XIII. század elején keletkeztek, a régi Tridentumtól kezdve föl a Deutschmetz melletti Sárkány-barlangig játszanak. A Wolfdietrich eposzának egy helye azt mutatja, hogy a szerző igen jól ismerte Trientet. Bernben (Veronában) székelt a hatalmas Dietrich, az amalungok reménysége, kinek homlokára a német monda a legdúsabb koszorút fűzte. Ő erősítette volna meg Trient városát kőfalakkal és tornyokkal s onnan szágúldozott volna több ízben éjszak felé. Természetes dolog, hogy a régi mondák a legvitézebb daliához fűződtek s annak törpékkel és óriásokkal vívott küzdelmeiről regéltek. Laurin király éneke, ki Tirol vára közelében lakott, az illatos rózsakertet mívelte, s a vinstgaui Lichtenberg várkastély falképein van ábrázolva, szintén leír egy ilyen küzdelmet, melyet a berni Dietrich és bajtársai a törpék ravasz királyával s annak törpéivel és óriásaival vívtak. Az úgy nevezett „Eckenlied”-ben, mely az Etsch mentén és a Nons-völgyben a legnépszerűbb énekek közé tartozott s még a XVI. században is széltében zengett, szintén óriások legyőzőjeűl szerepel a nagy „Berni”. Ennek az éneknek, meg a „Goldemar” egy töredékének is Kemenaten Albert volt a szerzője, ki egy pusterthali nemes családból származott (s kiről oklevélileg 1219. és 1241. években van említés).
A német hősi ének Tirol bérczei közt még akkor is folyvást élt, mikor más német vidékeken idegen tárgyú költemények már régen divatlanná tették. A művészi lelkületű Vintler Miklós, ki a XIV. és XV. század fordúlóján Runhelsteint kibővíttette és képekkel díszíttette, német mondabeli alakokat festetett az emeleti előcsarnok falára. A klasszikus ó-kor nagyjai mellett triászokban sorakoznak ott Siegfried és a berni Dietrich, a steyri Dietleib, meg óriások és óriásnők; az idegen udvari eposzok tárgyaival való ismeretséget pedig Parzival, Iwein és Gawein alakjai mutatják. Hogy mennyire ismeretesek voltak itt azon kornak a leghíresebb költeményei, bizonyítják az Eilhart „Tristan”-jából, Wirnt „Wigalois”-ából s Pleier „Garel”-jéből vett festmények, meg a Neidhart dalaihoz készűlt képek, melyek e tiszteletre méltó császári várkastélyban láthatók. Egész Németországban hol található a német költészetnek olyan festett dicsőítése, mint e kedves várkastélyában Miksa császárnak, ki e festményeket megújíttatta? Az Etsch vidéki „Hősök könyve”, mely a „Kudrun”-t és Hartmann von Aue „Erek”-jét föntartotta, s melyet a műértő császár parancsára Ried János bozeni vámtiszt másolt le a XVI. század elején, szintén ebből a várkastélyból származott, melyet korunkban Ő Felségének fenkölt kegyelete mentett meg és emelt új fényre.
Míg Tirolban a népies eposzt ápolták, a szomszéd Vorarlbergben az udvari eposznak támadt fényes tehetségű képviselője Emsi Rudolfban (meghalt 1254-ben), ki Würzburgi Konrád mellett legjelesebb tanítványa volt Strassburgi Gottfriednek. „A jó Gerhard”, „Barlaam és Josaphat” és „Alexandreis” czímű költeményeit az udvari elbeszélő költészetnek legjobb termékei közé számítják.
A három óriás: fali festmény a runkelsteini triász-körből.
Nordio Henrik fölvétele után, Siegl Károlytól.
De az eposz mellett a „Fülemiledal” is megzendűlt a szép Tirolban. S mikor szólalt meg itt először a „Schnaderhüpfel” vagy a „Trutzlied”? Minden népnél a legrégibb korba visszanyúlik a lyrai költészet, mert ki gondolhatná el a szerelmet dal nélkűl? Önkénytelenűl a „Schnaderhüpfel” jut eszünkbe, ha ezt a régi dalt olvassuk: „Ich bin dîn, du bist mîn” (Én a tied, te az enyim). Olyan népi rigmus ez, mely a XII. századból való, de még ma is ezernyi ezer változatban zeng. S ha a közeli Bajorországban ilyen verseket danolásztak, Tirolban is lépten-nyomon hallhatók voltak ezek.
Azonban az ősrégi időkből öröklött népdal mellett a költői lyra is szépen virágzott Tirolban. Míg Goethe mellett a legnagyobb német lantos költőről, Walther von der Vogelweidéről, ki Bécsben tanúlt dalt zengeni és elbeszéléseket költeni, s ki Bécset és a Babenbergek udvarát annyira dicsőítette, csak nagy valószínűséggel vélik, hogy a bérczes Tirol fia volt, sőt jelenleg sokan azt tartják, hogy a Bozen melletti „Vogelweidehof”-ban született: tanítványai és dalnoktársai: Leutold von Säben és Rubîn kétségkivűl tiroliak, mint szintén Metzi Walther és Starkenbergi Hartmann is. A szerelmi dalnokok (Minnesänger) mellett ott találjuk a velős epigramma-költőket: Friedrich von Sunburg mestert és Stolle mestert. Felűlszárnyalja ezeket Heinrich von Burgűs (Burgeis) tanköltő, kinek „Seelenrath” czímű költeménye még Zirklarja Tamás „Wälscher Gast”-jánál is nagyobb költői becsű, valamint azon kor legtöbb tankölteményének fölötte áll a kedély mélységére, egészséges életfölfogásra és józan előadásra nézve. A szerző mint minorita-rendű barát a XIII. és XIV. század fordúlóján élt Brixenben s nyilván a Clarissa-apáczák gyóntatója volt. Költeménye igen becses vonásokat nyújt a művelődéstörténetnek, s verselése és rímelése korához képest kifogástalannak mondható.
Hogy mily nagy kelete volt itt a német költészetnek a XIV. és XV. században, töredékekben bizonyítja számos kézirat, melyeket – fájdalom – szétvagdaltak s könyvtáblákúl használtak föl. A becses Nibelung-kéziratokon kivűl találtak töredékeket Gottfried „Tristan”-jából, Pleier „Garel”-éből, az „Atyák könyvé”-ből, a „Goldene Schmiede”-ből (Arany kovácsműhely), a „Mária-üdvözletek”-ből, valamint másolatokat a Passio-könyvből. A „Christherrechronik” nagy kézírata, melyet a müncheni Sentlinger Heinz kétszer írt le, először 1384-ben Vintler Miklósnak, másodszor 1399-ben Vintler Lipótnak, arra mutat a kiállításával, hogy semmi költséget nem sajnáltak egy-egy költői mű lemásolásáért, még ha 100.000 verssorból állt is az. A XV. századból való sterzingi gyűjteményes kézirat vegyesen foglal magában német és latin költeményeket, satyrákat és bordalokat, hymnusokat és ájtatos énekeket, sőt ál Neidhart-féle verseket is; szóval olyanféle ez a gyűjtemény, mint a „Carmina Burana”.
Már a XIII. század végén használták a német prózát hivatalos czélokra. Meinhart gróf úrbér-leveleit a 70-es és 80-as években írták; a Habsburgok úrbér-levelei mellett, melyeket Pfeiffer Ferencz adott ki, nyilván ezek a legrégibb német nyelvemlékek ebben a nemben. A XIV. század elején fordították németre a sonnenburgi urbariumot. Sok joggyűjtemény (Weisthum) van, melyek ebbe a korba nyúlnak vissza, noha csak későbbi kézíratokban maradtak fönn.
Säben Leutold.
A párisi kézírat után, Siegl Károlytól.
Vándor énekesek jártak-keltek az országban s látogatták a várakat. Megénekelték ezek Meinhart grófot, dicsőítették országszerte a hölgyeket s vidám szerelmi dalokat zengettek cseh Henrik király és vígkedvű leánya, Margit, mulatságkedvelő udvarában. Hogy vándor zenészek (Spielleute) és énekesek sem hiányoztak az országban, azt is számos bizonyság igazolja.
A bérczes Tirol volt az átjáró híd Németország és Italia közt. A tiroli művészetre mind a kettő hatással volt. Az irodalom terén is korán találkozunk itt olasz áramlattal. 1411-ben a „Fiori di virtů„ (Az erény virágai) czímű olasz prózai művet, melyet Leoni Tamásnak tulajdonítanak, versben németre fordította „Die pluemen der tugent” czímmel Vintler János, s kivált a második részét sok saját pótlásával toldotta meg, melyek a művelődéstörténetre nézve nagy fontosságúak. Petrarcának „De variis remediis utriusque fortunae” munkáját a XI. században fordították le és Wolkenstein Oswald mind Dante „Infernó”-ját, mind Petrarca műveit ismerte.
Wolkenstein Oswald (1367–1445) Walther után a legtöbb oldalú német lantos költője a régi kornak. Világi és egyházi tartalmú dalokat énekelt a legkülönfélébb hangokon, s mint nagy elődje, ő is költött komoly epigrammokat és feddő énekeket. Őt nevezik az utolsó minnesängernek. Dalai valóban gyakran úgy hangzanak, mint Walther, Neidhart, Hadloub és a provencei költők énekei s epigrammáiban egész versek találhatók Freidank „Bescheidenheit”-jából. Ő azonban nem csupán egy elvirágzott kor bezárója, hanem előhírnöke is egy jövendő új kornak. A régi verselés mellett igazi népies hangok is zendűlnek meg nála, melyek az újjongós népdaléihoz hasonlók, s bennök gyakran nyers valószerűség lép a régi udvari verselésmód helyére. Tankölteményeiben már a mester-ének józan szelleme és száraz hangja uralkodik s nyelve is a közép- és újfelnémetség határvonalán áll.
Mint szegény fiú vetődött ki a világba és sorra látogatta Európa országait s népeit, meg jó nagy darabjait Ázsiának és Afrikának. Kalandos útazásain, melyekkel tiroli Odysseus névre tett szert, sok idegen nyelvet megtanúlt, melyek közűl vagy tízet beszélt:
„Franzoisch, moerisch, katlônisch und kastiliân,
teutsch, latein, windisch, lampertisch, reussisch und român,
die zehen sprâch hab ich gebraucht, wenn mit zerran.”
teutsch, latein, windisch, lampertisch, reussisch und român,
die zehen sprâch hab ich gebraucht, wenn mit zerran.”
(Franczia és morva, katalán és kasztilián,
német, latin, vend, lombard, orosz és román,
ezt a tíz nyelvet használtam jártomban-keltemben).
német, latin, vend, lombard, orosz és román,
ezt a tíz nyelvet használtam jártomban-keltemben).
A zenejátszásban is jártas volt; „auch kund ich fidlen, trummen, paugken, pfeiffen” (tudtam hegedűlni, trombitálni, dobolni, fuvolázni), éneklésével is mindenütt tetszést aratott. Saját szerzésű dallamai nem csekélyebb becsűek a zene történetére, mint dalszövegei az irodalom történetére nézve. Hol a legelső fejedelmektől kitűntetve és királynéktól díszgyűrűkkel fölékesítve, hol pedig számkivetve, elfogva és börtönben sínlődve, bő mértékben megízlelte az életnek úgy örömeit, mint szenvedéseit. Sem a hangok gazdagságát, sem a tehetség sokoldalúságát illetőleg – meg nem közelíti őt kortársa, a vorarlbergi Montfort Húgó (1357–1423), kinél az oktató elem a lyrát, a próza a költészetet már teljesen legyőzte.
Wolkenstein Oswald emlékköve Brixenben.
Bernt Rudolftól
Pogány tartalmú drámai darabok és előadások már a legkorábbi időkben fordúltak elő Tirolban. A kereszténység elterjedése után a XIV. század óta a Megváltó életének és szenvedéseinek történeteiből vett előadások léptek amazok helyére. Egy régi monda szerint „üres zsebű” Frigyes herczeg személyesen föllépett volna egy paraszt színdarabban Landeckben s föl is ismertette volna magát, hogy ő a tartomány fejedelme. A XV. század óta Hallban, a XVI. század óta Brixen, Bozen és Sterzing városokban fordúltak elő drámai előadások. A játékok rendezője Bozenben az ingolstadti Debs Benedek tanító, Sterzingben (az 1552-ben meghalt) Raber Vigil festő volt. Azok a számos egyházi és pompás karácsonyi játékok, melyeket a sterzingi levéltárban őriznek, ő tőlük kettőjüktől származnak, ha nem ők is mindezen daraboknak a szerzői. Némelyek magának Rabernek az átdolgozásai, s a Németországgal való élénk közlekedés idegen jószágot is honosított át Tirolba. Így tudva van, hogy Hallban a XVI. század közepe táján ismeretesek voltak Birk Sixtus és Makropedius György drámái.
Nagy élénkséggel mutatkozott ekkor a művészet és irodalom iránti érzék is. A Német- és Olaszországgal űzött közlekedés szellemi életet ébresztett; gazdagabb családok fiai szokás szerint végig-hosszig útazgatták Európát s német, olasz és franczia egyetemeken végezték tanúlmányaikat. Így Annenberg Antal (1420–1480), ki várkastélyában nagy értékű könyvtárat állított föl, a Rajna mellékén és Burgundban szerezte meg műveltségét. A sterzingi Geizkofler Lukács (meghalt 1620-ban), ki életrajzát maga írta meg és a tiroli verses krónikát (Tiroler Landreim) szerezte (1557), 1562-tól 1572-ig Augsburg-, Strassburg- és Párisban tanúlt. Valamint cseh Henrik, a vidám király, és leánya kegyelték a költészetet és az éneket: szint úgy a víg kedélyű Zsigmond főherczeg is (1439–1490), kinek neje; skót Eleonóra, az 1480 táján megjelent „Portus és Szidonia” czímű franczia regényt németre fordította. Utódja, Miksa császár, az utolsó lovag, nagyszerűen gyámolította a művészetet és tudományt. A középkori lovag-költészet végső utóhangját, a világhírű „Teuerdank”-ot, melyet maga a császár költött és dolgozott ki, Treizsauerwein Miksa és később Pfinzing Menyhért káplár (meghalt 1535) rendezte és dolgozta át. Az itt elbeszélt kalandok közűl sok Tirolban játszódott le, mely mindig oly közel állt a császár szívéhez. Ugyancsak Treizsauerweint, ki egy fegyvermíves fia volt az Innsbruck melletti Mühlauban, bízta meg a császár 1514-ben a „Weisskunig” czímű prózai elbeszélés szerkesztésével is.
A hítújítás zivataros ideiben a csöndes Tirolba is beütött a viszálkodás és küzdelem, s a parasztháború élénk visszhangra talált e bérczes tartományban is. Ilyen esztendők nem kedveznek a múzsáknak. Azonban a népdal és a bányász-nóták még tovább éltek Schwazban, Sterzingben és Klausenben, s a kötekedő szellemű kor csípős gúnyverseket termett Róma és a pápisták ellen, vagy pedig irányzatos komédiákat, minő Raber Vigilnek (1535) „Die zwel stendt” (A két rend) czímű munkája. Ellenben ájtatos harangbongásként zendűl bele a zúgó zivatarba a meggyőződésükhöz hű újrakeresztelők néhány éneke, melyeknek bensősége és melegsége a sokkal későbbi Gerhardt Pál énekeiével vetekedik.
A hitújítás háborgó zivataraira az ellenreformatio szomorú, kietlen kora következett. Ekkor nemcsak „lutheránus” könyveket, hanem egészen közömbös költeményeket és ártatlan népies könyveket (minők: „Dietrich von Bern”, „Ecken Ausfahrt”, „Eulenspiegel”, „Kaiser Octavianus”, „Der deutsche Cato”), sőt még ájtatos énekeket is lefoglaltak és megégettek. Áldatlan nyomás nehezedett a lelkekre, s a halli, klauseni és schwazi dalszerető bányászok elköltöztek a tartományból. Nagy időre elfojtatott a gyermekded vidámság és igazi daloló kedv, s a német nyelvű költészet teljesen elnémúlt. Még a művelt Geizkofler Lukács német versei is többnyire csak rímes prózák, és Guarinonius Hippolyt vaskos köteteiben is vegyesen váltakozik kötött és kötetlen nyelvű előadás; Guarinonius (1571–1654), mint főherczegi családi orvos, egy nagy terjedelmű gúnyos-oktató művet írt „Az emberi nem pusztúlásának rettenetes voltáról” („Grewel der Verwüstung des menschlichen Geschlechts”), melyből különösen a művelődéstörténet búvára ma is okúlást és szórakozást meríthet.
Ez időben a próza betolakodott a drámába is. A kötetlen nyelven „Ein Schöne Comoedi Speculum vitae humanae, Auff Teutsch Ein Spiegel des Menschlichen Lebens genandt” czímmel írt első eredeti német dráma 1584-ben Innsbruckban jelent meg nyomtatásban, s szerzője Miksa császár dédunokája, Tiroli II. Ferdinánd főherczeg, kinek udvarában a dráma bőkezű ápolásra talált. Egy századdal később Károly Ferdinánd főherczeg volt a német színészetnek buzgó pártolója s az innsbrucki udvari színészek („Inspruggische Hofcomödianten”) társaságát Tirolon kivűl is ismerték és kedvelték. A jezsuita collegiumokban ellenben a XVI. század második fele óta legtöbbnyire idegen – latin vagy olasz – nyelven játszottak. Latin volt a nyelvök a humanistáknak is alkalmi és pályadíjért versenyző költeményeikben, melyek már ennél fogva is tágasabb körökre elidegenítőleg hatottak. Nagyon kiemelkedik e tekintetben minden más tiroli fölött a nonsvölgyi Brezből való Avancini Miklós jezsuita, ki, mint Balde, nagy mester volt latin nyelvű ódák és színművek írásában. Avancini „a Ferdinándok udvari költője s a harmincz-éves háborúban az osztrák hadsereg Tyrtaeusa” volt. Mélyen bánkódik Németország romlásán, megkapó vonásokkal ecseteli a háború borzalmait s csak a császártól remél békét és üdvöt mind az ország, mind a nép számára. Winnebacher Mihály (1656–1742) is nagy könnyűséggel írt latin verseket, melyek jobban sikerűltek neki, mint a német nyelvbeli feszes alexandrinusok. Winnebacher a passeieri St. Martinban született, hol atyja, Messner Dónát, pék és festő volt; már Innsbruckban a jezsuiták iskolájában becsületet nyert tanítói előtt mint költő, énekes és színjátszó. Később a hátsó-passeieri Moosban működött mint pap, s e csöndes faluban ájtatos énekek mellett derűltebb világi költeményeket is írt, melyeknek a jezsuita-iskola merev formáiban megjelenő nyers realisticus humora gyakran eléggé gyönyörködtető. Hosszabb költeményei közűl tágasabb körök előtt is ismeretesekké lettek kivált a „Der deutsche Kummersee”, meg az „Einbruch in einen Weinkeller” (Betörés egy boros pinczébe) czímű víg eposz; hogy pedig a költő a hetyke vastag humort mily szerencsésen tudta klasszikai visszaemlékezésekkel elegyíteni, legjobban a „Der Mooser Kirchtag” (Moosi búcsú) czímű munkája mutatja. Ebben híveit mint birkákat és kecskebakokat tűnteti föl, ő maga pedig mint Wurstmacher Mölibäus, Moosból berendelt juhász, jelenik meg. Ő még kedvére tréfálkozhatott a szabad téren czimbalompengés mellett vígan ugrándozó párok mulatságán, míg később dal és táncz elcsöndesedett. Vorarlbergben ugyanekkor a tehetséges Schnüffis Lőrincz foglalkozott a költészettel, kinek „Mirantisches Flötlein”-ja, „Mirantische Mayen Pfeiffen”-je és „Mirantische Maultrommel”-je (1695) stilusuk tekintetében a Pegnitz-Schäferekéhez, tartalmilag pedig Silesius „Angelus”-ához hasonlíthatók, míg Gallanda József ugyanott folyékony alexandrinekben írta meg „Seelenseufzer”-ét.
Mária Terézia császárné és II. József császár uralkodása alatt üdébb levegő lengedezett végig Tirol völgyein. Oktatásról és művelődésről ekkor már jobban gondoskodtak, mint a nyomasztó ellenreformatio idején; mindenütt szellemi élet és iparkodás kezdett újra ébredezni. Haller, Gottsched, Gellert, Rabener, Gessner, Kleist Ewald, Ramler és Klopstock költeményei nagyon elterjedtek és sok olvasóra találtak. A bozeni, brixeni és innsbrucki szabad-kőmívespáholyok, melyeknek nemcsak világi, hanem papi tagjai is voltak, sikeresen munkálkodtak a művelődés, fölvilágosodás és emberbaráti tevékenység érdekében. Innsbruckban és Bozenben, hol már a középkorban is mutatkozott a művészet és költészet iránti érzék és szeretet, irodalmi társaságok buzgólkodtak fáradhatatlanúl. Igaz, hogy kevés maradandó dolgot alkottak, de a nyelvben és verselésben való alaki képzést illetőleg nem becsmérlendő érdemeket szereztek. Nevezetesebb anyagot és mélyebb tartalmat csak a századvégi háborús események szolgáltattak a tiroli költészetnek. Az 1797-dik évből jó nagy számmal maradtak föl tüzes harczi dalok, melyek közűl sok méltó előzményeűl tekinthető Arndt és Körner költészetének. A császár és haza iránti nemes lelkesedés, az ellenségek iránti heves gyűlölet és büszke férfiasság töltik el e harczias énekeket. Csak nehány van közűlök a Ramler-féle ódák nem népies alakjában írva; kettőnek a tudós Primisser Keresztelő János, (szül. 1739) a szerzője, ki mint tanár és könyvtárnok sokáig áldásosan működött s 1815-ben Bécsben, mint a cs. és kir. érem- és régiségtár, meg az Ambrasi-gyűjtemény őre halt meg. E harczi dalok legnagyobb részt gyújtó népdalok s a Passeier- és Pusterthalból csakhamar az egész tartományban mindenfelé elterjedtek. Majd a nagy hőstettekről emlékezetes 1809-dik év még dúsabb virágait termette az efféle csípő-maró paraszt daloknak, melyeknek, mint a legtöbb népdalnak is a szerzőit eloszlathatatlan homály takarja.
Ama napok hazafias lelkesűltségében gyökereznek Weissenbach Alajosnak a költeményei is. Ez 1766-ban a felső-innvölgyi Telfsben született; orvosi tudományokat tanúlt és orvos lett az osztrák hadseregben, később pedig egyetemi tanár Salzburgban, hol 1821 október 26-dikán mint egészségügyi tanácsos húnyt el. Weissenbach olyan született költő volt, ki korának legjobb költőivel mérkőzhetett. Lendület és gondolatbőség tűntetik ki a műveit, melyek azonban nem ritkán éreztetik a nyelv és verselés kiműveltségének hiányát. Olyan költeményei, mint „Der heilige Augenblick” (A szent pillanat), „Das gerettete Tirol” (Tirol megszabadítása) és mások bátran oda állíthatók Körner és Arndt dalai mellé, és, mint a „Die Erlösung der Teutonia” (Németország megváltása [1813]) czímű tündéres színjáték, olyan embernek a művei, a ki tetőtől talpig igaz hazafi. Írt két szomorú játékot is: a „Brautkranz”-ot 1810-ben és a „Barmeciden” czíműt; legismertebb munkája az „Aigen, Beschreibung und Dichtung” (1818). A mint itt Weissenbach a Salzburg melletti kies Aigent ünnepelte, szintúgy énekelte meg kortársa, Mayr Fülöp Benitius szerzetes (született 1760-ban Hallban, meghalt 1826-ban Innsbruckban) szülővárosát, Hallt, annak gyönyörű környékét és Innsbruck fővárost idylli költeményeiben, melyeket tüzes képzelő tehetség, gondolatokban való gazdagság s a hatméretű verssoroknak szerencsés alkalmazása tűntet ki. Hazafias időszerű költeményeken kívűl írt ő drámákat is és „Andreas Hofer, Sandwirth in Passeier” czímű hat fölvonásos szomorú játékával elődjévé lett Immermann- és Auerbachnak, kiket azonban a körűlmények és -jellemek ismeretével és helyes rajzolásával nagyon felűlszárnyalt. Mint a széptan és bölcselet tanára az innsbrucki egyetemen, rendkivűl serkentőleg hatott a tanúló ifjúságra kivált a költészet megkedveltetését illetőleg ez a szellemes ember, ki minden szépért lángolt, tartozott legyen az akár a költészet és zene, akár a festészet és szobrászat köréhez. A húszas évekbeli újabb nemzedékek tanítójukat látták benne s nevét még ma is tisztelettel emlegetik.
Merev ellentétben áll e két, eszményiségre törekvő költővel Mayr Sándor rattenbergi plebános (meghalt 1821), e nyers realista, ki Blumauert választotta mintájává. Humor és elméskedés, népies, gyakran a közönségességig fajúló nyelv jellemzik költeményeit, melyek egykor nagyon el voltak terjedve kéziratban és jókedvű olvasókra találtak. Különösen kedveltek voltak „Der Pfarrconcurs” (A papválasztás), „Antonius, der heilige Einsiedler, Gedicht auf das Namensfest des Decans zu Matrei” (Antonius, a szent remete, a matreii esperes nevenapjára írt versezet) és „Apologie des Hexenglaubens im XVIII. Jahrhundert” (A XVIII. századbeli boszorkányhivés védelme) czímű bohókás költeményei.
E két hazafias férfiú mellett megemlítendő, mint kortársuk, Hormayer József báró (született 1781-ben Innsbruckban, meghalt 1818-ban Münchenben), ki a tiroli szabadságharczban igen nagy részt vett. Tisztes nevet vívott ő ki magának mint buzdító és fáradhatatlan „történetbúvár; telve élénk érzékkel a népélet és népmondák iránt”, a melyeknek ügyét kivált történelmi évkönyvei- és oklevélgyűjteményeiben igen tevékenyen szolgálta. „Österreichischer Plutarch, oder Leben und Bildnisse aller Regemen Österreichs, Wien 1807–1814” czímű munkáját klasszikus becsűnek tartották s őt magát, mint történetírót, Müller Jánossal tették egy sorba. Bécs története czímű munkája még mindig nélkülözhetetlen a kutatóra nézve. Nagy figyelmet keltett „Memoiren aus dem Tagebuche eines alten Pilgermannes, Jena 1845” czimű munkája, melyben borús élményeitől elkeserítve, sok igazságtalan támadással iparkodott igazolni az osztrák állami hivatalból később bajor állami szolgálatba történt átlépését.
A nemesnek és szépnek az a magva, melyet Benitius szerzetes-atya vetett el, nem terméketlen földbe hullott. Tehetséges ifjak szentelték magukat egész szeretettel a költészetnek és a széptan tanúlásának. A költői tavasznak első virágai az „Alpenblumen aus Tirol” (1828–1830) voltak. E még ma is figyelemre méltó „Alpenblumen” kiadója a sokoldalú műveltségű s igen szellemes Schuler János volt (született 1800-ban, meghalt mint a jogbölcselet és büntetőjog tanára Innsbruckban 1859-ben). E folyóíratban ő maga is közölte három beszélyét: a „Liebeswahnsinn” (A szerelem őrjöngése), „Jakob Stainer” és „Die Teufelsburg” (Az ördöngös vár) czíműeket, melyek Streiter József „Schauspieler”-je mellett az első e nemű költemények voltak Tirolban. Előadása azt mutatja, hogy Goethét komolyan tanúlmányozta; különösen tapasztalható ez „A szerelem őrjöngésé”-nek mély érzelmű leveleiben. Kár, hogy a költő ezzel be is zárta költői pályáját, mely oly szép reményekre adott okot. Az „Alpenblumen” munkatársai voltak Beyrer Magnus, Strobl Simon, Mazegger Bernát, Thaler József (Lertha álnévvel), Weber Beda és Zingerle Pius. Beyrerrel működött később, mint hírlapíró, a nagy tehetségű Strobl; de nem sokára mindketten abbahagyták a költészetet; a négy utóbbi költő azonban halálig hű maradt a múzsákhoz.
Weber Beda.
Dauthage Adolf kőnyomata (1853) után.
Legtöbb oldalú és legtevékenyebb volt köztük Weber Beda (szül. 1798-ban Lienzben, meghalt mint majnai-frankfurti pap 1858-ban). Tüzes képzelő tehetséggel volt megáldva; merészen bánt a nyelvvel és képekkel; tűzzel és lendülettel teljes lyrai költeményeket írt, melyek azonban, fájdalom, gyakran híjával vannak a szép alaknak és világosságnak. „Klotilde von Payrsberg” czímű műve korának legjobb elbeszélő költeményeivel mérkőzhetik, s nagy számú prózai művei is elárúlják színbeli ragyogásukkal s előadásuk melegségével a született költőt. Még csak „Das Land Tirol” (1838), „Die Stadt Bozen und ihre Umgebungen” (1849), „Oswald von Wolkenstein und Friedrich mit der leeren Tasche” (1850) és „Charakterbilder” (1853) czimű munkáit említjük föl. Érdeme az is, hogy Wolkenstein Oswald költeményeit (1847) először ő adta ki. Meranban gymnasiumi tanár volt s oly serkentőleg és gyújtólag hatott az ifjúságra, mint akkor senki más, átöntvén tanítványaiba a költészet és történelem iránti szeretetet.
Dithyrambi lendület és hazafias lelkesedés tekintetében legközelebb állt Weberhez Mazegger Bernát orvos (1799–1876), míg Thaler József (1798–1876) nyugodtabb hangokon fejezte ki a császár és haza iránti érzelmeit. Legnevezetesb költeménye „Die letzten Starkenberger”, mely a nemeseknek Frigyes herczeg elleni harczát s végre leveretését énekli meg nyolczasokban. Zingerle Pius, a híres orientalista (1801–1881), kiválóan az egyházi költészetet művelte. Vallásos énekek, Herder stílusában írt legendák és Eichendorff költeményeihez hasonlítható gyöngéd dalok sikerűltek neki legjobban. Nagyobb sikert aratott, mint keleti költemények fordítója; arab, persa és syr nyelvből való fordításait hűség és gyakorlottság tűnteti ki. Az említett költők mindegyikén meglátszik Klopstock, Schiller és a Stolbergek hatása. Egészen más útakon járt a haladást szerető s fínom műveltségű Streiter József (1804–1873), – írói nevén Berengarius Ivo, – ki Goethét és Tiecket követte és tágasabb mezőt mívelt. Nemcsak lyrai költeményei és költői elbeszélései vannak, hanem a romantikusok stílusában írt drámai költeményei is; „Die Lebensquelle” (Az élet forrása) czímű drámai regéje Tieck regedrámáihoz hasonlít, „Heinrich IV.” czímű történeti szomorújátéka Shakespeare hatására mutat, ezeken kivűl egy pajzánkodó vígjátéknak, „Der Assessor”-nak is szerzője Streiter. Az „Alpenblumen” munkatársain kivűl ugyanakkor még Goldegg-Lindenburg A. lovag (1787–1854), Unterrichter Ferencz báró (1775–1867) és Senn János (1792–1857) foglalkoztak költészettel. Goldegg-Lindenburg Matthisson és Salis modora szerinti lyrai költeményeket írt, melyeket akkor Tirolban sűrűn olvastak. Unterrichter nyilván Pyrker hatása alatt alkotta „Tirol” és „Das Lechfeld oder Otto der Grosse” (A Lechmező vagy Nagy Ottó) czímű terjedelmes eposzait, s két szomorújátékot is írt „Wilhelm Biener” és „Egen (Egno), der letzte Graf von Eppan” czímmel. E két írót túlszárnyalta a magával és a világgal meghasonlott Senn. „Adler, Tiroler Adler, warum bist du so roth?” (Oh sas, tiroli sas, miért vagy oly vörös?) kezdetű dala igazi népdallá lett; édes hattyúdala, melyre Schubert Frigyes dallamot írt, széles körökben elterjedt; epigrammáiban mély érzelmű gondolatok vannak és jezsuita-sonettjeiben e hegyes tartományban addig szokatlan szabadelvű hang csendűl meg, mint a pitymalló reggel kakasszózata.
Fallmerayer Fülöp Jakab.
Hickmann F. kőnyomata után, Hecht Vilmostól.
Míg e költők különböző módokon fejezgették ki hazafias és vallási hangúlatukat és csak ritkán léptek ki a költészetén kivűl valamely más térre, az úgy nevezett „Tschötscher Joggele” (Tschötschi Jakab) egész csöndben korának első prózaírójává képezte ki magát. Az ifjú, ki a patakzúgástól morajló schaldersi völgyszorosban kecskéket őrzött s a közben az alá zuhogó hegyi patak zenéjére és az erdő énekeseire fülelt, egyszerre csak mint bámúlt és ünnepelt „fragmentista” (kisebb elmélkedések, rajzok írója) lépett föl, ki nyelvének zengzetességével, finom attikai elmésségével és költőiséggel teli tájrajzaival minden olvasóját elbájolta, – egyszersmind azonban komoly gondolatokra is indította, a mennyiben prófétai ihletséggel előre megjósolta az „Arany szarv” és a viszontagságos sorsú Stambul miatt keletkezendő harczokat. A tiroliakat valami titokzatos vándorló ösztön vonzza nemcsak a napfényes dél felé, hanem keletnek mesés, szent helyeire is. Ez vitte egykor Wolkenstein Oswaldot a Fekete-tengerre, hol hajótörést szenvedett; ezen ösztön indítására vándorolt négyszáz évvel későbben ugyanezen tenger partjain Fallmerayer Fülöp Jakab is (1790–1861), ki a Comnenek városát, Trebizondot, Kolchis örökzöld ligeteit, meg a szent Athos-hegy ájtatos helyeit olyan megbűvölő s gazdag színezéssel festi és oly csodálatos vágyakozást kelt irántuk, hogy minden olvasója szeretné a zarándokbotot azonnal kezébe ragadni és saját szemeivel élvezni azon vidékek lebilincselő kiességét. Nagy gondolatokban való gazdagság, összhangzatos folyású nyelv, nemes emelkedettségű irány, derűlt gúny és találó szatíra tűnteti ki Fallmerayernek minden művét, tanúlmányait és kisebb bírálatait is. Valamint a veszélyt sejtő „fragmentista” keletre és a viharral fenyegető éjszakra tekint s a német nemzetet tömörűlésre és egyetértésre inti, hogy a polgárosodását és műveltségét fenyegető zivatar ellen egyesűlt erővel védekezzék: Perthaler János is (szül. a Pusterthalban Olangban, s mint nagy állású hivatalnok Bécsben halt meg 1862 márcz. 11-én) gyakran irányozza éles tekintetét azokra a sötét felhőkre, melyek a keleti égaljon tornyosúltak. A bérczes Tirolnak e legnemesebb és legszellemesebb fia tökéletes alakú és mély tartalmú műveiben síkra szállt úgy Ausztria és Németország nagysága és hatalma, valamint minden nemű műveltség és józan haladás érdekében. Fallmerayert juttatják eszünkbe az ő sokoldalú, különösen történeti és államférfiúi ismeretei, valamint férfias jelleme is. Politikai műveit Gentz Frigyeséi mellé szokták állítani. Fiatal korában lantos költeményeket is írt, melyek mind tartalmi, mind alaki tekintetben figyelemre méltók, valamint „Meeresleuchten” (Tengervillogás) czímű beszélye is, mely e téren tisztes helyet követelhet magának.
Sajátszerű író Ruf Sebestyén tanár, ki (szül. 1802, megh. 1871) sok éven át káplánkodott az országos tébolyházban s epigrammjai- és aforizmáiban derekas lélekbúvárnak és mély gondolkozónak mutatkozik. Flir Alajos tanár (szül. Landeckben 1805, megh. mint a dell’anima templom igazgatója és hitszónoka Rómában 1859) az innsbrucki egyetemen a klasszikai irodalmat és az eszthetikát tanította s nemcsak az ifjúság képzése által szerzett nagy érdemeket, hanem mint költő is kitűnt „Bilder aus den Kriegszeiten Tirols” (Képek Tirol háborús időiből) czímű költeményeivel és „Regnar Lodbrog, oder der Untergang des nordischen Heidenthums” (Regnar Lodbrog, vagy az éjszaki pogányság bukása) czímű becses szomorújátékával. Nagy sikerűek voltak Shakespeare Hamletjéről írt levelei is.
Gilm Herman.
Fénykép után, Hecht Vilmostól.
1846-ban lépett föl Pichler Adolf a „Frühlieder aus Tirol” czímű kiadványban egy csapat ifjú költő élén. A kevésbbé kiválók mellett itt tűnnek föl először Ehrhart Vincze, Gilm Herrmann, Mages Alajos, Messmer Alajos, Seiffertitz Károly, Speckbacher Gáspár, meg a sajátszerű, – fájdalom – korán elhúnyt Purtscher Adolf. Némely aggságoskodók a régibb iránynyal szembe szálló „Új Tirol”-félét láttak ebben az ártatlan könyvecskében. De egészen alaptalanúl. Hanem az tény, hogy nehány igen tehetséges költő itt lépett először a nyilvánosság elé, kik aztán végfogytig hívei maradtak a múzsáknak. Ilyen ezek közt elsőben is a művészetkedvelő Messmer Alajos (szül. 1822, megh. Albanóban 1857), kinek a tiroliak nemcsak becses lyrai költeményeket, hanem a „Vallás és művészet” czímű hosszabb költeménytöredéket, meg az érdekes „Reiseblätter, gesammelt zwischen Venedig und Amsterdam” (Úti levelek, egybegyűjtve Velencze és Amsterdam közt) czímű munkát is köszönhetik. Továbbá Ehrhart Vincze (szül. 1823, meghalt Bécsben 1873), ki oly tökéletes alakba tudta önteni gondolatait s érzelmeit, hogy románczai és dalai, különösen szonettjei éjszaki Németországban is csodálatot keltettek. Sajátszerű ő mellettök a nagy lantos költő, Gilm Herman (szül. Innsbruckban 1713, meghalt Linzben 1864), kit méltán neveztek „tiroli fülemilé”-nek. Mint a madár az ágon, ő is szabadon énekelt. Istentől különösen megáldott dalnok volt ő, s ha jobb sors jut vala neki osztályrészűl, korának első költőivel versenyezhetett volna a borostyán koszorúért. Tehetségre nézve a legtöbb epigonnak fölötte állt. Mély kedély, gyújtó gondolatszikrák, eredeti képek és hasonlatok tűntetik ki énekelhető dalait. Ha egyben-másban hatott is rá Heine és Freiligrath, egészben véve mégis teljesen eredeti. Tirol Alpeseinek virág- és fenyűillata árad dalaiból épen oly erővel, mint üdítőleg, míg „Déltiroli szonettjei” a narancs- és czitromvirágok fűszeres, mámorító illatát lehelik s a sötét cziprusfákat, meg a Dolomitoknak föléjük magasló hegyóriásait rajzolják le a képzelet előtt. A szerelem lágy és tüzes hangjai mellett dob és síp gyanánt zengenek lövészdalainak friss ütemei és riadói, melyek a szabadság fölviradtát hirdetik. Gilmmel ellentétben Pichler Adolf (szül. 1819) Platen művein képezte magát. Pichler főleg elbeszélő költő, s e nemben legjobb művei a mély gondolatokkal teljes „Frŕ Serafico”, meg a „Marksteine” (Határkövek), melyek azonban nem oly hatásosak, mint prózában írt „Allerlei Geschichten aus Tirol” (Mindenféle történetek Tirolból). Az epigramma terén is méltólag sorakozik Platen mellé; lantos költeményei közt hymnusait illeti meg az elsőség. Mély tartalmú szomorújátékai: a „Tarquiniusok” és a „Rodrigo”, klasszikai alakjuk miatt inkább olvasni, mint színpadra valók. Mint lantos költők kiváló helyet érdemelnek: Vintler János (szül. 1837, megh. 1890), kitől remek alakú, meleg és mély érzésű dalokon kivűl párjukat ritkító tartalmas prologok s angol-, franczia- és olaszból való bámúlatos fordítások maradtak; továbbá Hörmann Angelika asszony (szül. 1843), a szellemes és dallamosságban gazdag dalnoknő, ki nemcsak lyrájával, hanem „Die Saligen” és „Oswald von Wolkenstein” czímű eposzaival is szép nevet vívott ki.
Az elbeszélő és lantos költészet terén működtek Putz Gottlieb (szül. 1818, megh. 1886) és Schneller Keresztély (szül. 1831) is. Amattól dallamos és kedélyes dalokon kivűl a „König Laurin” és „Das alte Lied vom Benzenauwer” czímű elbeszélő költemények valók; emez, ki mint nyelvész és mondabúvár is nagy érdemű, a gyönyörű „Alpsee”, meg az „Eldorado” és „St. Valentin” elbeszélő költeményeket írta. Szintén Schneller a költője a „Der Knappe von Schwaz” (1880) czímű hazafias szomorújátéknak is.
Ájtatos tartalmú dalokat vagy hangulat-költeményeket, a drága hazát dicsőítő verseket írtak Pfeifer János (1820–1889) és Gschwari Czelesztin (1823–1847), míg Weller Ferdinánd (1825–1869) egyéb zengzetes költeményei mellett azt a haza ellenségei ellen intézett tüzes dalt írta, mely még ma is hallható s melynek egyik versszaka így szól:
„Sie sollen sie nicht haben
Des Brenners Scheidewand,
Sie sollen erst sich graben
Das Grab in unserm Land.”
Des Brenners Scheidewand,
Sie sollen erst sich graben
Das Grab in unserm Land.”
(De az övék ne légyen
Brenner, határfalad,
Előbb e hon földjében
Ássák meg sírjukat.)
Brenner, határfalad,
Előbb e hon földjében
Ássák meg sírjukat.)
A zengzetes és vonzó alamann nyelvet beszélő szomszéd Vorarlbergben Hebel példájára ezen a tájnyelven szerettek verselni: Walser Kristóf Antal, Feldkircher József, Weiss Gebhard, Vonbun Ferencz József, Hagen Gáspár, Seeger Lajos és mások; az új-felnémet nyelvet többnyire csak prózában használták. Nevezetes itt a Bregenz-erdővidéki Schoppernauból való Felder Ferencz Mihály (1839–1860) derék gazdálkodó, mint népköltő, ki szorgalmasan és ügyesen munkálta kis birtokát, de szabad óráiban, mint rokona, Moosmann Ferencz is, tanúlgatott, olvasgatott s épen oly ügyesen bánt a tollal, mint az ekével. Kissé darabos nyelven írta első művét (1863), a „Nummamüllers und das Schwarzokaspele” czímű életképet, mely igen üde s helyes rajzolása a népéletnek és népies jellemeknek; majd „Sonderlinge”, meg „Reich und Arm” czímű elbeszéléseivel lépett föl, melyek igazságukkal és szerencsés előadásmódjukkal nagy sikert arattak. Műveiben igaz férfias érzület és nagy tehetség nyilatkozik. A katonaság köréből való költő Byr Róbert (Bayer Károly; szül. 1835), kinek regényei nagyon elterjedtek, „Lady Gloster” czímű szomorújátékát pedig Bécsben a Burg-színházban adták elő. Wichner József kedvelt humorista (szül. 1852) „Alraun-gyökerek” és „Egy népbarát jegyzőkönyve” czímű munkáival ismét Hebel „Kincses szekrényke” és „Rajnai házibarát” czímű munkáinak nyomain halad; vidám költeményeit és „Az újoncz” czímű elbeszélését is nagy tetszéssel fogadták. Mint lantos költő még Vonbank J. G. (szül. 1824), mint elbeszélő költő pedig Winder Engelbert (1848–1891) említendő.
Felder Ferencz Mihály.
Egykorú képek felhasználásával, Hecht Vilmostól.
Tirolban ez idő szerint minden bokorban szól a dal. A lantos költők nagy seregéből különös fölemlítést érdemelnek: Hörmann Lajos, Anzoletti Patrik, Erler József, Greussing Rudolf, Kranewitter F., Ladurner Alajos, Obrist György, Schullern Antal lovag, Seeber József, Stock Norbert, Strele Rikhárd, Terlago Karolin grófnő és az olasz-tiroli Del Pero Bertalan. Elbeszélő költők: Domanig Károly, a „Fiechti apát” szerzője, Povinelli Adolf, az „Ahasver Tirolban”, és Seeber József, a „Szent Erzsébet” czímű legenda szerzője. A drámát Domanig Károly, Lechleitner Ferencz, Meyer Márton, Schenk A. L., Seeber József, Vikoler János és Wolkenstein Artúr gróf művelték. A falusi történetek írásában jeleskednek Müller Izidor, Stichlberger Miksa és különösen Schöpf János, a tiroli Gotthelf Jerémiás, ki egy „Gudrun” czímű, karokkal élénkített drámát is szerzett, míg a regényt Greinz Rudolf „Wer steinigt sie” és Lechleitner Ferencz „Der Schreiber von Constanz” czímű munkái képviselik. Mondákat, adomákat és népéleti képeket közöltek Menghin Alajos, Meyer Márton, Moser Péter, Oberkofler Antal és Wolf Károly, míg Hörmann Lajos „Tiroli néptypusok, 1877” és „A tiroli népélet, 1879” czímű jeles műveiben Riehl modorában népművelődési képeket szolgáltatott, s egyszersmind mintaszerű kiadványokban tette közzé az alpesi Schnaderhüpfel-eket („Schnaderhüpfeln aus den Alpen”; második kiadás, 1882) és egyéb hasonló gyűjteményeket.
Nem tehetjük kérdésbe, hogy: „Mind elhangzott-e vajjon Tirolban már a dal?”, mert mindenfelé zeng az ének, s míg a jelen század első tizedeiben a költők csaknem pusztán a lyrának szentelték tehetségöket, ma már minden mezejét művelik a szépirodalomnak a szerény daltól kezdve föl a művészi drámáig, az összes költészetnek e koronájáig.
