A szláv nép élete. Sláma Ferencztől, fordította Katona Lajos
A szláv nép élete.
Sláma Ferencztől, fordította Katona Lajos
Sláma Ferencztől, fordította Katona Lajos
A ki Szilézia szláv népének tarka viseletét minden nagyobb fáradság nélkül egy nap alatt meg akarja ismerni, az legjobban teszi, ha valamely Mária-ünnepen ellátogat a gönyörű fekvésű Friedeck városkába. Ilyenkor ugyanis ezrével tódúlnak ide közelből és távolról a lach, oláh és goral búcsúsok, hogy a Boldogságos Szűz csodatévő képe előtt ájtatoskodjanak. Több mint 200 esztendővel ez előtt ugyanis Friedeckben agyag-ásás közben a munkások a szent Szűznek egy kész szobrára bukkantak és azt a plebániatemplomba vitték; onnan azonban a szobor éjjel eltűnt s megint azon a helyen termett, a hol találták. A monda szerint a kastély kápolnájában sem maradt meg, hanem ismét a lelőhelyére tért vissza, hol előbb egy fából ácsolt kápolnácskát emeltek, utóbb pedig a mai nagy Mária-templomot építették számára.
A sokféle viselet közűl legelőbb is a Teschen környékéről való oláh nők festői és eredeti öltözete ragadja meg figyelmünket. A férjes nők hímzett főkötőt viselnek, mely a homlok felső részére is rá borúl és szorosan a hajukhoz simúl. A lányok ellenben befonva viselik a hajukat, mely szép erős fonatokban lóg le a hátukon s a végén hosszú tarka szalagcsokorral van bekötve. Mind a leányok, mind az asszonyok rövid szoknyát és magas szárú harisnyát viselnek. Sötétbarna felső szoknyájuk alant sötétkék, három újjnyi széles szalaggal van beszegve és elűl, épen a keblük alatt kecsesen kivágott övszerű fűzővel (životek) kapcsolódik össze. Erre a fűzőre igen nagy gondot fordítanak s néha aranynyal vagy ezüsttel hímzik ki. Két sötét vállszalag van rajta, s ezek szintén gazdag hímzéssel, vagy sujtással ékesek, és részben elfödik a hófehér felső-inget (kabotek), mely sűrű ránczba szedve takarja duzzadó keblüket. Az ingecskének széles, fönt nagy dudorban kezdődő s csak könyökig érő újjai vannak, a melyen alúl a karjai egészen csupaszok. Kötényük olyan hosszú, mint a szoknyájuk, s rendesen világos, vagy igen rikító színű és világos mintázatú; a harisnyáik fehérek, vagy vörösek, fürge lábuk pedig könnyű fekete czipőbe van rejtve.
A kikeményített szoknyáiban kissé szélesre öltözött oláh nőnél valamivel karcsúbb megjelenésű a lach fehérnép, a mely egészen a czipőjéig leérő szoknyát visel. A mily tetszetősen üt el amannak ragyogó fehér felső inge arany sujtásos fűzőjétől, ép oly szépen kiemeli a Friedeck környéki lach nő kecses idomait a pruszlikja, bár dús hajzatát elrejti a fejkendője. A lach nőknél ma divatos ruhaszövet jobbára sötétkék színnyomatú karton; s míg az oláh nő kissé hetykén és kaczkiásan jár, addig a lach nőnek szerényebb és tartózkodóbb a föllépése.
Az oláh és lach férfiak viselete nem sokban különbözik. A „kamizol” nevű rövid, szárnyatlan zeke alatt sötét, többnyire kék posztó mellényt (bruclek) viselnek. Csizmáik magas szárúak, fejüket pedig nem túlságosan széles karimájú s harang-forma kupalakú kalap (kapelusz, klobuk) födi. Télen sötétkék kerek köpenyeget öltenek, a melynek két gallérja van; ugyanekkor sötét nadrágot s a fejükön mélyen lehúzható sipkát viselnek. Sajnos, hogy a lachok eddigi viselete mindinkább gyérül s helyét az általános városias öltözetnek engedi át, melyet a lach vidék kőszénbányáiba sereglő idegen munkások is mindinkább terjesztenek.
Teschen környékéről való leányok és asszonyok.
Kinzel Józseftől
Ellenben már goralok, a sziléziai Beszkidek lakói, kik többnyire a lengyel nyelvet beszélik, talán még századokon át is meg fogják őrizni ősi viseletüket, már csak azért is, mert igen kevésbé kerűl, a sziléziai goraloknál szegényebb népség pedig nem sok van a földkerekségen.
Jó hegyi levegőjén és tiszta forrásvizein kivűl, a melyek csodálatosképen edzik testi erejét és egészségét, alig is van a goralnak egyéb földi java; mert a mostoha hegyvidék földjének terméketlen volta miatt a goral szűkös élelme rendszerint pusztán tej és burgonya, vagy burgonya és káposzta. Sokszor hónapon át sem kerűl gabnakenyér a goral kunyhójába, (húsról meg épenséggel szó sem lehet); s a szegény hegylakónak ily sanyarú táplálék mellett is szorgalmasan és megfeszített erővel kell dolgoznia. Vannak ugyan kivételesen a goralok közt is egyes jobbmódúak, kivált a nagyobbacska birtokú földes gazdák között. Az ilyeneknél a háznép már reggeli négy-öt órakor talpon van, a férfi- és nőcselédek ellátják a marhát és a pajtákban tesznek-vesznek, a gazdasszony pedig reggeli kilencz óra tájáig megfőzi a reggelit, a fő étkezést, a melyhez úgy tíz óra felé ülnek. A nagy asztalra óriási tálban káposzta és burgonya kerűl; amazt a jobb kézben fogott kanállal, emezt pedig a bal kézzel szedik ki. Az étkezést forralt tejjel végzik. Néha némi változatosságúl első étek gyanánt tápláló árpa-kása vagy leöntött burgonya is szolgál. Vasárnap, de ekkor sem mindig, hús (többnyire disznóhús) is kerűl az asztalra. Az éteksort most is káposzta és burgonya kezdi, erre következik a leves, mely után a gazdasszony a puszta kezével osztja ki a húst, s ezt csemegéűl, kint valamely csöndes zugba elhúzódva költi el ki-ki nagy áhítattal. Délutáni háromkor van az ebéd, mely a reggelinek ritkán fölmelegített, többnyire hideg maradékaiból, tejből és burgonyából és szintén hideg lóbabból meg szilvából áll. A vacsorát esti kilencz és tíz között melegen tálalják föl s ez megint csak tej és burgonya.
A goral sokféle kézművességhez ért. Egyszerű lábbelijét játszva készíti el, kiszabván egy darab disznóbőrt s azt azon mód a lábára csavarja. Egy másik darabból meg szíjat hasít hozzá s azzal a lábára fűzi bocskorát (krpce). Széles, fehér házivászon gatyáját bőrövvel szorítja a derekához, hosszú szőrű raczka juhainak gyapjából pedig készíti a gunia nevű sötétbarna, bő, térdig érő abaposztó kabátot. Ennek a hímzésében engedi meg a goral magának egyetlen fényűzését. Fejét széles karimájú, nehéz nemez kalap (strzechacz) födi.
Szláv viselet Teschen környékén.
Manes József tanulmányrajza után
A goral nő szorosan testhez símúló, sötét ránczos szoknyát és sűrű ránczokba összetürt öles vörös harisnyát visel; kicsiny lábait ő is a már leirt krpce nevű bocskorba fűzi. A fejére fehér kendőcskét köt, erre pedig hosszú, fehér, térdig érő lepedőt terít, a mely majdnem az egész alakját beburkolja. Igazán kedvesek azonban főleg az Istebna és a Visztula vidékéről való szép leányok, a kiknek takaros viselete sokkal tetszetősebb, mint a többi goral nőké. Számtalan ránczba szedett rövid szoknyácskát, kicsiny, keskeny kötényt, piros harisnyát és újjatlan, testhez álló ingecskét (ciasnocha) hordanak, a melyet csak vállzsinórok tartanak fölűl, s rája hófehér rövid ingvállat öltenek. Csak röviden említjük itt még a friedecki polgárok régi viseletét, mely tarka színeivel tűnik föl. E kihalófélen lévő öltözetben a „régi jó idők” emlékeképen ma már csak az öregebb emberek járnak. Fekete župicá-juk, e hosszú, testhez álló kabát zsinóros és két sor ezüst gombbal van megrakva. Sötétbarna magyar nadrágjuk, mely csizmába szorúl, továbbá a széles öv (bruclik) és a sűrű gombsorral ékes piros mellény, sárgára kivarrott gomblyukaival, a magyar népviselettel rokonnak látszik.
Ugyan ehhez hasonló a jablunkaui polgárok ruházata is. Ennek részei: rövid, sötét, szárnyatlan, szegett kabát, melyen egy csillogó láncz és ezüst gombok fénylenek; továbbá szűkre szabott kék nadrág és magyar csizma, meg prémes sipka. Ezt a díszesb ruhát azonban a Teschen környékén jazek nevű jablunkauiak csak ritkább ünnepi alkalmakkor viselik; ilyenben őrzik nevezetesen az Úr koporsóját, a melynél dárdával fölfegyverkezve állanak. A jazek nők úgy ruházkodnak, mint az oláhok, csak abban térvén el tőlük, hogy sötét szoknyájuk égszín-kék szalaggal van szegve, a fejükön pedig csipkés főkötő helyett szép hímzéssel díszített korona-pártát (karkula) viselnek. A leányok a nyakukat üveggyöngyökkel ékesítik.
Öreg goral. (Istebnai pásztor.)
Charlemont Húgótól
Goral legény.
Charlemont Húgótól
A jablunkauiak vásznukkal bejárják Európát, miközben több idegen nyelvet megtanúlnak; azért is a tescheni vidéken ezt a nótát éneklik róluk:
Jablunkauban jazkok laknak,
A kik minden nyelvet tudnak,
Ismerősök poroszokkal,
Törökökkel, oroszokkal.
A kik minden nyelvet tudnak,
Ismerősök poroszokkal,
Törökökkel, oroszokkal.
Minthogy vászonnal való házaló kereskedésük miatt évenként néhány hónapot idegenben töltenek, a néphumor azt tartja, hogy az utolsó ítélet majd csak akkor következik be, ha minden jablunkaui odahaza lesz. Mivel pedig útjokról mindig vidáman s elég gyakran telt erszénynyel térnek haza, hát az a tréfaszó is járja róluk, hogy Jablunkauban van a világ közepe, a mit különben a morva Braunsberg városkáról is mondanak.
De ha a világnak nem is épen a közepe, a goralok vidékének mindenesetre a fő helye Jablunkau, a hová e hegylakók marhájukat és háziipari készítményeiket vásárra viszik. Pár évvel ez előtt, nevezetesen azon nagy tűzvész előtt, mely e városkában nagy pusztítást tett, a Ring-tér néhány jellemző régi lábas faháza eredeti ódon színt kölcsönzött e helynek.
Szóljunk itt mindjárt a goralok házairól. A goral maga építi a chalupáját s nem szorúl sem kőművesre, sem ácsra. Mindenek előtt a négy szögletkövet helyezi el s mindenikre egy krajczárt tesz, hogy a ház soha se legyen pénz szűkében (a minek azonban alig van valami foganatja); aztán nagyjában lefaragott gerendákból rójja össze a falakat, jó magas tetőt emel, hogy a hó meg ne maradjon rajta, s ezzel kész a lakóház. Kéményt szándékosan nem épít, mert azt tartja, „hogy a füst kiszíjja a szemből a betegségeket.” A szobát e miatt „füstkamará”-nak (kurzlava) is hívják, mert a falazott nyílt tűzhelyről mindenfelé szerte gomolyog benne a füst, a míg nagy lomhán ki nem talál a faház résein és a szalmafödél hézagain. Némely jobbmódú goral háza előtt kirúgó házeresz (ú. n. lugas) is van, a melynek kivált nyári időben veszik hasznát. Ennek az eresznek (podcienek) a zsindelyes teteje mélyen leszolgál a háztetőről, ép úgy, mint az oláhok legtöbb kőházánál, a melyek azonban rendesen két szobából és konyhából állnak, s a mi különösen kiemelendő, mindig kémény is van rajtuk.
A goralok közt számítóbbak is vannak, a kik szétszedhető chalupákat is építenek, s azokat, ha vevő akad, más helységekbe is elszállítják. De ez csak kivételes mellékfoglalkozás. Keresetüknek fő forrása és az egész család fő foglalkozása a fukarúl fizető föld megmunkálása, meg a hegyi legelőkön, az ú. n. „szállás”-okon való pásztorkodás.
A sziléziai goraloknak a szállásokon való gazdálkodásáról itt nem szólunk bővebben, mivel körűlbelűl itt is ugyan olyan minden és az egész berendezés, mint a morvaországi oláhoknál és a felsőmagyarországi tótoknál, meg a gácsországi goraloknál. A Romániában honos szláv „vajda” (csapatvezér) elnevezés sem idegen a sziléziai goralok közt. Ilyen vajdák, a kik régebben a pásztorok és a marhájukat rájuk bízó tulajdonosok közt fölmerűlt pörös ügyekben ítélkeztek, laktak valaha Lomnában, Mostyban, a Jablunkau melletti Bystřitzben, Cameral-Ellgothban és a Friedecki hegység környékén.
Öreg jazek.
Kinzel Józseftől
A goralok hegyi kunyhóihoz hasonlóan a tescheni dombvidék oláh házai is elszórtan és egymástól jó távol állanak. Haslach községe példáúl, a mely csak 154 házat és 1.200 lakost számlál, oly nagy területen van elszórva, hogy a házról-házra kéregető koldús egy egész nap se győzné bejárni. A lachok lakóházai ellenben rendesen vagy egymás mellé építvék, vagy legalább is elég közel egymáshoz.
A goralok, a lachok és az oláhok e három törzsének számos közös néprajzi vonásuk van a családi életet, a hagyományos vélekedéseket, szokásokat, mondákat, dalokat és tánczokat illetőleg, habár itt-ott egyes dolgokban különbségek is vehetők észre. Sokban találni egyezségeket a sziléziai szlávoknál és morvaországi vagy galicziai törzsrokonaiknál is, a kik közt földrajzilag kapocsúl szolgálnak.
Háztartásukban a sziléziai szláv nők jó és takarékos, rendszerető és tiszta gazdasszonyok, s nevezetesen a jóbbmódú gazdák a troppaui és königsbergi vidéken, valamint Teschen környékén már arra is igyekszenek, hogy kisvárosi polgárok módjára rendezzék be a házaikat.
Keresztelőre a tescheni vidéken rendesen a bába viszi a csecsemőt, a mellette haladó keresztanya pedig egy nagy fonott kalácsot (sztrucla) visz, melyet az újszülött szüléitől kapott keresztelő-ajándéka (więzone, vázané) viszonzásaúl. Ez ünnepi alkalomra e két szereplő nő hosszú fehér kendőt köt a fejére, míg a derekuk köré egy másik, nagyobb fehér kendőt (obrus) csavarnak. A keresztelést lakoma követi.
A lakodalmat nagy pompával ünneplik. Nem írjuk le itt részletesebben a sok szertartásos formaságot, a mi a mátkapár templomba menetelét megelőzi, valamint a menyegzői lakomát és a siró menyasszony koszorújának bánatos dalok éneklése közben a fejéről való levételét s a főkötővel fölcserélését (czepenie, čepení), minthogy e szertartások csekély változatokkal a morvaországi oláhoknál és a galicziai lengyeleknél is szokásosak. Csak azt említjük röviden, hogy a tescheni vidéken a vőlegény a menyegzője napján fehér és zöld, a vőfély pedig piros és arany művirágokból kötött s rezgőkkel és szalagokkal ékes bokrétát tűz a kalapjához; míg a menyasszony fehér virágos zöld koszorút, a nyoszolyóleány pedig ugyancsak zöld, de piros virágú koszorút fűz a hajába.
A jablunkaui hajadon jazek nő temetése valósággal megható, annyira, hogy idegen ember sem nézheti megindúlás nélkül. Lassan halad a gyászmenet a temető felé. A koporsót legények viszik, két oldalt mellette pedig az elhúnyt legjobb barátnői lépdelnek, égő gyertyákat tartva kezükben. Dús hajzatukat nem borítja gyászkendő s a hajfonataikban lévő tarka szalagokat sem cserélik föl feketékkel. Szomorúan lehajtott fővel haladnak a koporsó mellett s az arczukon is mély bánat tükröződik. Ugyancsak Jablunkauban még az a különös szokás is megvan, hogy Úrnapja előtti este a város tornyán a zenészek víg dallamokat játszanak. Friedeckben pedig 60 esztendővel ennek előtte még szokásban volt, hogy ugyan e napon nagy népcsődület közepette a toronyból egy bakkecskét dobtak le, a melynek a húsát aztán a város szegényei közt osztották ki.
Keresztelés után.
Kinzel Józseftől
Általános elterjedésűek továbbá a következő szokások:
András estéjén mindenféle módon tudakolják a leányok a jövendő sorsukat. Miklós előestéjén a szent püspök egy ördög kiséretében házról-házra jár, megajándékozza a jó s megfenyíti a rossz gyermekeket. Más helységekben ugyan ezt Borbála napja előtti estve két asszony (barborky) teszi, kiket tisztes távolban egy ördög követ. Karácsony böjtjén a gyermekeket azzal bíztatják az egész napi böjtölésre, hogy este meglátják a falon vagy a kéményben az arany borjút, vagy az arany disznócskát. A vacsorából egy részt eltesznek a tehenek számára, mert különben elapadna a tejük. Ez estéhez különben sok mindenféle babonás vélekedés fűződik. Karácsonyra fonott kalácsot sütnek, a Szent István vértanú napján a szegény gyermekek házról-házra járnak s az Úr Jézus születését ünneplő énekeket, sok helyütt mysteriumokat is adnak elő (koleda). A három napkeleti királyt ábrázoló fiúk, a kik a fejükön papírkoronát s a testükön hosszú fehér inget viselnek, szintén ilyen koleda-énekekkel házalnak vízkereszt napján, a mikor a gazdasági épületeket friss szenteltvízzel hintik meg, az ajtaikra pedig krétával három keresztet írnak.
A farsang három utolsó napját különféle módon ünneplik. Némely falukban a „medvét” vezetik körűl, vagy a legények zeneszóval mennek a leányos házak elé. Az előtt egész télen át húsvétig eljártak a leányok a fonóba (přidky), a hol szomorú és víg nótákat énekeltek a rokka berregő kerekének hajtása közben, vagy meséket mondtak el és találós kérdéseket adtak föl egymásnak. Laetare vasárnapján egy szalmabábot (mařena) visznek a leányok a falun végig s aztán a helység mögött széttépik és a vízbe dobják, a mi közben helyről-helyre változó sokféle éneket mondanak. A faluba aztán egy szalagokkal ékes májusfát visznek vissza. Másutt meg a Mařena helyét a krávna pótolja, csakhogy itt a májusfát tarka papirossal díszítik és egyes házakba hordják körűl énekszóval. Nagypénteken, a mely napon állítólag a rejtett kincsek „megnyílnak”, a gazda vesszőkből font keresztecskéket (bahníře) tesz a földjére, a gazdasszony pedig zivatar és boszorkányság ellen az ablakba. Húsvétra is sütnek ünnepi kalácsot (svěceníky, mazance), meg rozskenyeret beléje sütött sertéspecsenyével (pleca); húsvét hétfőjén pedig fűzfavesszővel verik végig a legények a fehérnépet, vagy legalább ki-ki a maga kedvesét, a miért aztán ennivalókat kapnak ajándékba. Némely helyütt az is szokás, hogy a legény a maga választottjára rá les és alkalmas pillanatban egy kannácska vízzel önti le, a miért aztán húsvét keddjén a leány hasonlóval fizet vissza. Másutt meg a béreseket öntik le a mezei munkára való első kivonúlás alkalmával, hogy dolog közben el ne aludjanak. Május elseje előtti éjjel, a mely napra szintén sokféle babona vonatkozik, a legények a kedvesük ablaka alá titokban májusfát állítanak, János napja (június 24) előtti este pedig Szent-Iván-tüzeket gyújtanak, s az ablakokat és ajtókat búzavirággal és konkolylyal koszorúzzák meg.
A Troppau melletti Komorau falu egy útczája.
Charlemont Húgótól
Habár a naptárhoz fűződő szokások és kivált a babonák sora ezzel még korán sincs kimerítve, hagyjuk a még sok említhetőt, és fordúljunk a néphumor nyilvánúlásaihoz.
Az ügyefogyottról azt tartják, hogy:
Asztalánál volt a kútja,
S a vizet hálóval merte,
Vasvillával fogott halat,
S mákkal lőtt a verebekre.
S a vizet hálóval merte,
Vasvillával fogott halat,
S mákkal lőtt a verebekre.
A bandzsalról azt mondják, hogy „Troppau felé keresi Olmützöt”; a buta gyerekről, hogy „ostoba, mint a kaptafa”; a jókedvűről, hogy „jó ingben jár”; a nagyon sovány emberről, hogy „száraz, mint a macska”. Általában mindenféle emberi fogyatkozásra van a népnek valami találó hasonlata. Példáúl: „Sárga, mint a viasz; vörös, mint a rák; kék, mint a búzavirág; erős, mint a lutheránus hit”. Ha a sziléziai szláv valakiről azt akarja mondani, hogy jól választott, így szól: „Szép szeme volt”. Ahhoz, a kit régóta nem látott, így szól: „Nem láttalak, mióta a farkasok üvöltöttek”. Ha valami szerfölött olcsó, azt „egy baraczkért (fejbúbozásért) is meg lehet kapni.”
Eredeti humor van az állatok lakodalmáról szóló dalokban. Érdekesek az egyes helységek harangjának szavát, vagy egyéb hangokat utánzó szók. (Példáúl a malom azt mondja: ber, ber, ber, a mi annyit tesz, hogy: végy, végy, végy). Ilyenek a madárhangokat vagy a békákat utánzók is, valamint a gyermekjátékok is.
Számos népies tánczuk is van még a sziléziai szlávoknak, a melyek közűl itt csak a következőket említjük. A kereszt-tánczot (krzyžak, vagy kaczak) négy pár tánczolja, kik meghajtják magukat egymás előtt. A „koldús” nevű tánczban egy legény koldúsként, botra támaszkodva lép be a szobába és alamizsnát kéreget, a mihez a zene komoly dallamot játszik. Aztán a párok a „koldús” köré sorakoznak és vidám ütemekre ugráló lépésekben lejtenek. Mikor a zene elhallgat, a „koldús” a tánczosok valamelyikének a kezébe adja a botot, s most az új „koldús” körűl folytatódik a táncz. A ki legutoljára marad „koldús”-nak, azt az egész társaság jól kineveti s az marad az egész estére a csúfolódás czéltáblája. A „komédiás” nevű táncz közben bizonyos ütemeknél a tánczosok mind tapsolnak; a „borjútáncz”-nál (cielęcie) össze-vissza forognak, a míg valamennyien ismét a körbe nem kerűlnek. A „mészáros-táncz” (masarzska) egy galoppe-féle. A „kowal” (kovács) nevezetű tánczban a tánczos féltérdre ereszkedik a tánczosnője előtt, az ökölbe szorított balkezét a térdére teszi és a jobbjával kalapálni kezd rajta. A tánczosné meg a kötényével szelet hajt hozzá, mintha a fujtatóval élesztené a tüzet, s e közben a szemébe néz neki. A zene gyorsabb ütemeire a „kovácslegények” fölugrálnak, szorosan magukhoz ölelik a párjaikat és szilajúl körűlforgatják őket a teremben, míg a zene lassabbodó ütemeinél ismét újra nem kezdik a „kovácsolás”-t.
Jablunkaui házak.
Charlemont Húgótól
A „kozak” nevű tánczban a párok hátra tartják a kezeiket s a balt a jobb kézbe fűzve, az egyik pár a másik után lejt, mi közben így énekelnek:
A „kozák” a kedves tánczom,
Majd meghalok érte;
A mely legényt kiválasztok,
Azt adjátok nékem.
Majd meghalok érte;
A mely legényt kiválasztok,
Azt adjátok nékem.
Adtak hát egy legény neki.
„Ilyen nekem nem kell,
Nagyon fennen hordja fejit,
Ilyen nekem nem kell.”
„Ilyen nekem nem kell,
Nagyon fennen hordja fejit,
Ilyen nekem nem kell.”
Adtak neki egy másikat,
„Ez se tetszik nékem,
Ez meg nagyon hórihorgas,
Ilyen nem kell nékem.”
„Ez se tetszik nékem,
Ez meg nagyon hórihorgas,
Ilyen nem kell nékem.”
A harmadikat is visszautasítja, mert az „hóhér, veri a gyerekeket”; a negyedik nagyon lagymatag, az ötödik csámpás, a hatodik poczakos, a hetedik meg nyurga. Végre a nyolczadik aztán megtetszik neki, mert az „helyre legény”.
A Chytavá Kača (fogós Kati) nevű táncznál is különféle dalokat énekelnek. A troppaui szláv vidéken leginkább a „kertész”-t (zahradník) tánczolják, amelynél szintén tréfás dalok kisérik a tánczot.
Bár népdalokban is gazdag, még bővelkedőbb népmondákban a sziléziai szlávság. Hadd említsünk itt közűlök néhányat.
Mikor a tescheni hegyvidéket még sűrű erdőség borította, a Piastok fejedelmi nemzetségéből való három fitestvér e rengetegben vadászott és egymástól elválva, eltévedt. Sokáig keresték egymást hiába, míg végre holtfáradtan egy buzogó forrásnál, a hol szomjukat oltották, egymásra találtak. Szerencsés találkozásuk örömének az emlékére a forrás mellett kastélyt építettek, s azt a lengyel cieszyć (örülni) szótól Cieszyn-nek (Örömlak) nevezték; ebből lett a kastély körűl utóbb épűlt városnak német neve: Teschen.
Harangláb Kostelec (Kirchdorf) helységben.
Charlemont Húgótól
Az orlaui katholikus templomnak az oltárral szemben lévő falán egy igen régi kép van, a melyen egy fejedelmi pár fölött lebegő s a csőrében ostyát tartó sas látható. E kép egy régi népmondára vonatkozik. Egyszer, – így szól a monda, – a sziléziai Miccislaus herczeg a feleségével és nagy kisérettel vadászott abban a sűrű erdőségben, a mely valaha a mai Orlau falu helyén állott, s itt egy szikla tövében tartott pihenőt. Egyszer csak egy rendkivűl nagy sast pillantottak meg, a mint a levegőben kerengve egy ostyát tart a csőrében, azt hirtelen a herczegnő elé ejti, s azzal nyomban eltűnik. Ijedtében a viselős herczegnő ott nyomban fiúgyermeket szűlt. E csodálatos eset emlékére a herczeg azon a helyen kápolnát építtetett s azt az orcl (sas) szóból Orlová-nak (Sas-kápolnának) nevezték el. Ezt a nevet kapta utóbb a szikla tövében épűlt falu is.
Számos monda regél a „fekete herczegnő”-ről, Katalin Szidóniáról, Ádám Venczel herczeg anyjáról. Ez a kegyes és emberszerető úrnő halála előtt kevéssel azt a csodálatos rendelkezést tette, hogy a holttestét egyszerű szekéren négy fekete bika vigye ki a tescheni kastélyból. A hol a halottas kocsi megállt, ott temették el a fejedelemnőt, kiről egy honi költő azt énekli, hogy: „talpig gyász volt a ruhája, fekete a szeme párja s fekete a haja szála.” Nem sokkal a halála után a sírja fölé kápolnát emeltek, s az ennek közelében később keletkezett falu Kostelec (Kirchdorf = Egyházas falu) nevet kapott. Ez ódon templomocskában, a melynek fából ácsolt haranglábja a sziléziai népies építkezésnek egyik jellemző példája, gyakran látták a jó herczegasszonyt az oltár előtti papi díszruhában; a tescheni kastélyban pedig éjfél tájban kulcsait zörgetve jár körűl. E herczegnő élete napjaiban igen szívesen tartózkodott marklowitzi kis vadászkastélyában; de a monda szerint abban a fényes várpalotában is, a mely a Cameral-Ellgoth melletti Godula-hegy tetejét koronázta. Ennek a belsejéből állítólag igen hosszú, föld alatti folyosók vezettek a hegy gyomrába, a hol – a mint mondják – tömérdek kincs, csupa színarany, színezüst és ragyogó drágakövek állnak halomban.
Ezen a Godula hegyen lakik a kigyókirály, a ki a monda szerint senkit sem bánt, a míg békében hagyják; de jaj annak, a ki bosszantani meri! A fején színarany koronát (złotoglowiec = arany fejecske) visel, s bizonyos időkben lemászik a hegyről a kristálytiszta pisztrángos patakhoz, hogy annak vizében megfürödjék. A partra teszi le a koronáját. Egyszer egy juhász, a ki ezt megleste, oda lopódzott a koronához s azt elemelvén, kereket oldott vele. A kigyókirály csak tovább fürdött, mintha semmi sem történt volna. Aztán szép lassan kimászott a patakból; nagyot füttyentett, akkorát, hogy a szomszédos hegyek és erdők csak úgy hangzottak belé. S ime nyomban ezer meg ezer kígyó és gyík vette üldözőbe a kígyókirálytól vezetve a tolvajt. Szörnyű sziszegéssel kergették a pásztort, míg végre ez a koronát eldobva, s minden erejét megfeszítve nyargalt tova, hogy menekűljön üldözői elől. S ez használt is, mert a kígyókirály most koronáját a fejére téve, visszatért a hegyek közé, csapatja pedig elszéledt.
Troppau melletti chalupa.
Charlemont Húgótól
A Beszkidek többi hegyeihez is sok monda fűződik. A Tanecznicára (Cameral-Ellgott mellett), a hol a pogány őskorban tánczra gyülekezett a nép, szokták volt hajdan az öngyilkosokat temetni, a kiknek holttesteitől a nép annyira irtózott, hogy még a szánokat és kocsikat is, a melyeken az ily halottakat szállították, ott hagyták a hegyen pusztúlni. A Prašiva (Rühes) hegy – úgy mondják – onnan kapta e nevét, mert valamikor még a pogány korban a rüheseket ennek az erdeibe száműzték, hogy ott a farkasok és más vadállatok zsákmányává legyenek.
A legtöbb népmonda mégis a sziléziai Beszkidek óriására, a Lysa horára vonatkozik, a mely a néphit szerint nagy veszedelmet rejteget méhében. Állítólag ugyanis belűl vízzel van tele, a mely egykor ki fog törni, s hullámai alá temeti az egész környéket és lakóit, a mikor ezek bűneinek mértéke egészen be fog telni. Lehet, hogy a múlt században Praźma gróf, Friedeck akkori ura, ennek a szerencsétlenségnek óhajtotta elejét venni, midőn a Lysa horán kápolnát építtetett s a köveket és egyéb építőanyagot, a mint mondják, csupa bukott leányokkal (závitky) hordatta föl az urasági majorokból.
Ezen mondai hírű hegyen szeretett tartózkodni Ondrasch (a Friedeck melletti Janovitz örökös birójának, Schebestának a fia) czimboráival együtt, a kik azért sereglettek köréje, hogy a robot-teher alatt görnyedő szegény nép sanyarú sorsáért a földesurakon boszút álljanak. Ondrasch, afféle sziléziai Rinaldo, máig is kedvelt alakja a sziléziai földmívelő népnek, a kiről dal és monda regél, sőt regényhőssé is lett. A paraszt lázadás leverése után Ondrasch leghívebb embereivel a Lysa horára menekűlt, melynek sűrű rengetegeiben biztonságban érezte magát. Innen csapott le időnként a közeli és távolabbi kastélyokra, kiosztván a gazdagoktól elrablott holmit a szegények közt s mindenféle más csinyt is követett el. Egy boszorkánytól varázserejű baltát kapott, a mely legyőzhetetlenné tette, bár egész ezred katonát küldtek is ki ellene. Végre azonban épen ezzel a bűvös baltájával ütötte le őt czimborája, Jurasch, csupa féltékenységből a swiadnowi korcsmában, 1715 április 1-jén.
A Jablunkau melletti Girowán is tanyáztak hajdan a sziléziai haramiák. A monda azt beszéli róluk, hogy egy zsidó a lengyel oldalon lévő Landskronban a kályháját csupa aranynyal töltötte meg s aztán betapasztotta viaszszal, hogy a tartalmát ne is sejthessék. A haramiák betörtek hozzá s azon való bosszúságukban, hogy semmi értékest nem találtak nála, egyikük a kardjával rá csapott a kemenczére, a mely bedőlvén, a zsiványok zsákokba szedték a kihúllott aranyokat, s a lefejezett zsidóval együtt a Girowára vitték és ott egy mély lyukba ásták el. A helyet egy nagy kővel jelölték meg, épen a zsidó fejére hengerítvén azt, hogy hadd őrizze ott a kincset. A goralok évtizedek óta buzgón keresik a tömérdek sok aranyat, de legnagyobb sajnálatukra máig se tudtak rá akadni.
A Girowa egyik ürege állítólag olyan mély, hogy egészen az ide nem épen valami közel álló Godula hegyig vezet. Ebbe az üregbe egyszer egy kutyát kergettek be a goralok s levelet akasztottak a nyakába. A szegény eb ugyan előkerűlt harmadnapra a Godula hegyéből, de a nyakán volt levél nélkűl, a melyet, úgy tartják, a hegyi szellemek vettek el tőle. E szellemek ugyanis a nép hite szerint fölötte gonosz indúlatúak. Így példáúl egyikük egyszer a Girowán malmot épített, a melyben embereket akart őrölni. Közben azonban kukorikolt egy kakas, és a malom tüstént elsülyedt.
A Bialka (Fehér Visztula) völgyében álló chalupa.
Charlemont Húgótól
Gonosz kisértet lakott a Friedeck melletti Lipinában is. Itt „a három hárs alatt” állítólag nagy kincs rejlik, melyet a falu lakói minden áron birtokukba akartak keríteni. Áskáltak is érte teljes erővel. Éjfélkor csákányaik valami kemény tárgyba ütődtek, hogy csak úgy szikrázott a vasuk. De mily nagy lőn réműletük, mikor egyszerre csak egy lángvörös ruhájú ember termett előttük. A szakálla olyan volt, mint a frissen esett hó, a kezében pedig kötelet tartott és nyers hangon így rivallt a kincsásókra: „Melyiketeket akaszszam föl legelőször?” Erre valamennyien kereket oldottak és lóhalálában tova iramodtak.
Szilézia számos helységében hisznek még a lidércznyomásban (mora). Egyszer egy szegény varga sehogy sem tudott az őt éjjelenként fojtogató lidércztől szabadúlni. Ekkor azt tanácsolták neki, hogy ha majd megint nyomja a lidércz, ragadja meg és ne ereszsze el. Mikor a lidércz ismét megjelent nála, csakugyan jól megmarkolta. Hát egy macska volt, a melyet a varga iziben a falra szögezett föl, maga pedig nyugodtan aludta végig az éjszaka hátra levő részét. Mikor reggelre kelve fölnyitja a szemét, ime egy falubeli gonosz vén asszonyt látott a macska helyén a falon függeni.
