Őstörténeti adatok. Makowsky Sándortól, fordította Boncz Ödön
Őstörténeti adatok.
Makowsky Sándortól, fordította Boncz Ödön
Makowsky Sándortól, fordította Boncz Ödön
Morvaországot és részben a vele éjszakról szomszédos Sziléziát is, úgy Ausztriának, valamint általában Közép-Európának az őstörténetében kiváló hely illeti meg. Ez a tartomány, melyet kelet felől a hegykúpokban gazdag Beskid-hegység, nyugat felől pedig a morva-cseh határhegységnek zord, erdőkkel borított halmos vidéke határol, egy részről lapályaival, más részről a Morva folyónak és mellékfolyóinak éjszakról dél felé futó hosszanti völgyeinél, meg az Odera tágas völgyénél fogva összekötő kapcsúl szolgált Közép-Európa éjszaki és déli része közt. Ezek a folyam-völgyek mindenkor igen megkönnyítették úgy egyeseknek, mint egész népeknek a közlekedést, miért is már a legrégibb közlekedési és kereskedelmi útuk itt haladtak át. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy ezen folyók mentén és a szomszédos magaslatokon az emberi megtelepülésnek olyan számos nyomai vannak s egyre újabb leletek kerűlnek elő.
Bevett szokás szerint a történelmet megelőző időt itten is özönvízi, kő- és fémkorszakra osztjuk föl, bár ezeknek a korszakoknak éles elkülönítése Morvaországot illetőleg nem igen lehetséges.
Özönvízi korszak és régibb kőkor. Földünk fejlődésének történetében az özönvízi (diluviális) korszak azt az időszakot foglalja magában, a melyben a harmad korszak elmúlta után a hőmérsékletnek olyan csökkenése következett, hogy Éjszak- és Közép-Európának legnagyobb részét jégárak borították, melyek éjszak felől messzire Morvaország és Szilézia határhegységében a Sudeteknek előhegységeiben is magasra fölnyúltak, míg az Odera völgyén végig mélyen lehatolt egy hatalmas jégár Morvaország belsejébe. A sziléziai Würbenthaltól Jägerndorfon át Troppauig terjedő és gletscher-agyagból, homokból s görgeteg kövekkel vegyes vándor-kövekből álló morénavégek, továbbá a morvaországi Zauchtl és Weisskirchen közti hasonló anyagból álló vízválasztó maig is világosan mutatja a jégkorszaknak bizonyos nyomai gyanánt ezen terület jégáradatának déli határait; míg az ettől délre eső egész vidék ment volt a jégtől.
Az eredetileg kopasz halmok és hegyek oldalaitól kezdve fövénynyel kevert sárga agyag, a lősz, nyúlt le mélyen az ország lapályaira. Ebben az ásványi porban, melyet a szelek a magaslatokról és a jégmezők területéről lesöpörtek s a szakadásokban és völgyekben hófuvásszerűen 10–20 méternyi bámúlatos vastagságra is fölhalmoztak, lassan-lassan éjszakvidéki pusztai és erdei növényzet honosodott meg. Ebben a lőszben már az akkori zord éghajlattal egyező állatvilág maradványaira akadnak. Mammut és szőrös szarvorrú, bölény, jávorgim és óriási szarvas, rénszarvas, vadló és számos kisebb pusztai meg erdei állat tanyázott itt csordákban a lapályokon, az özönvízi korszak hatalmas ragadozó állatai pedig, a barlangi medve, a barlangi oroszlán és farkas, a barlangi hiéna és a torkos faló (Fjälfrass=sziklalakos) a határos hegységek számos barlangját és búvó helyét választották tanyájokúl.
Morvaországnak nemcsak a lőszében, hanem mészkőbarlangjaiban is találnak diluviális állatok egykori ittlétének bizonyságaira, sőt nyoma van az embernek is, a ki ezeket az állatokat részint védekezés közben, részint táplálékúl elejtette. Morvaországban tehát lősz- és barlang-leleteket különböztetünk meg.
Lősz-leletek azok az egyes vagy raktárszerűen összehalmozott állati csontváz-maradványok, melyek gyér, durva kőszerszámokkal és eszközökkel, valamint mélyen a lőszbe ágyazott égési nyomokkal együtt az özönvízi korszak emberének tartózkodó helyeit mutatják.
A brünni lősz-leletek (balra egy mammut-agyarból faragott „bálvány”).
Charlemont Húgótól
Az embernek a morva özönvízi korszakban való ittlétét bizonyító ilyen világos nyomokat legelsőben a joslovitzi kastély alatti egyik téglavetőben ismertek föl, a hol 6 méter mélyen a lőszben vékony fa-szénrétegre, számos özönvízi állatnak az ember által összetört csontjaira és durva kőeszközökre akadtak.
Igen sokkal gazdagabb volt a Prerau melletti Předmostnál levő lősz tanya, közel a Bečvának a Morvába való ömléséhez, mert itten 16 különféle özönvízi állatnak, köztük különösen fiatal mammutoknak, részben kikészített és megégetett csontmaradványaira találtak. Ezek a csontok számos durva kőszerszámmal, csontból meg elefánt-agyarból készűlt eszközökkel, sőt egy erős emberi alsó állkapocscsal együtt fordúlván elő, nem kételkedhetünk, hogy itt az özönvízi kornak mammut- és rénszarvas-korszakában már ember tanyázott.
Nagy bizonyító erővel bír a Brünn környékéről származó számos lőszlelet. Ennek a vidéknek téglavetőiben – név szerint a Rothenbergen – 16 özönvízi emlős állatnak, kivált a mammutnak és szarvorrúnak, meg a rénszarvasnak és vadlónak, raktárszerűleg fölhalmozott, ütések és égetések nyomait mutató maradványaira akadtak. A lőszben 12 méter mélyen levő hamu- és fa-szénrétegek, egyes durva kő- és csonteszközök, úgy szintén gyér emberi csontváz-maradványok itten is határozottan bizonyítják, hogy e helyen akkor ember is lakott.
Minden kétségnek teljesen el kellett oszlania 1891 őszén, mikor Brünnben a Ferencz-József-úton 4.5 méter mélyen a lőszben egy csaknem teljes emberi csontvázra találtak, mely körűl mammut-, szarvorrú- és vadlócsontok és fogak, továbbá nagyon nevezetes készítmények hevertek. Több száz, darabokra metélt csőcsigán (Dentalia) kivűl, melyek az emberi csontváz mellett hevervén, haj- vagy nyakékességűl szolgálhattak, több kisebb-nagyobb köralakú, részben közepükön átfúrt, szélükön bevagdalt kő korongra is akadtak, továbbá mammut-fogakra és bordákra, meg aztán egy 22 centiméter hosszú, mammut-agyarból faragott meztelen emberi alakra is, a melyet bizonyára bálványnak tarthatunk.
Barlangi leletek. Nagyobb számúak a morva barlangokból származó özönvízi-korszaki lelt tárgyak, csakhogy annyiban némileg bizonytalanabb természetűek, hogy azokban időnkénti árvizek, és ezen barlangok talajának az idők folyamán emberek és állatok által történt föltúrásai által nem ritkán időben egymástól különböző tárgyak össze is keveredtek.
Morvaország barlangjai közűl különösen említésre méltók a Brünntől éjszakra levő, devon- képződésű mészkőbarlangok, minő a sloupi és kiriteini (Vejpustek) barlang-útvesztő, a híres Becziskala és a josefsthali Éva-barlang, meg a mokraui és ochozi barlangok is.
Ezeknek szilárd mészkőszivag rakodásokkal megszakított agyagrétegeiben az özönvízi korszak egykor itten élt emberének kétségtelen nyomaira, s e mellett régen kihalt óriási ragadozó állatok maradványaira akadtak, minők a barlangi medve, oroszlán, hiéna, hiúz és a torkos faló, melyek zsákmányukat, fiatal mammutokat, szarvorrúkat, bölényeket, rénszarvasokat és más állatokat ezekbe a barlangokba hurczolták. Tanyai tűz nyomai, különféle özönvízi korszakbeli állatnak kicsorbított csontjai, számos durva kőeszköz és gyér emberi csontváz-maradványok bizonyítják az embernek egykori itt létét. Azt pedig, hogy az ember még a barlangi medvével is megverekedett, mutatja a sloupi barlangban talált medvekoponya, melyen kőeszköztől származó sérűlés van.
Az özönvízi kor kőeszközei kemény, törékeny kovarczfajokból, a szarukőből, flintből, ritkábban jaspisból és hegyikristályból (Zitný-barlang) készűltek, mely kövek mind találhatók a tartományban. Alakjukat e szerszámok gyors ütögetés által nyerték. Többféle alakítást különböztethetünk meg: késeket és vakarókat, gerely- és lándzsa-hegyeket, továbbá durva baltákat, melyek fanyelekre és botokra voltak erősítve.
Ilyen tárgyakat, úgy mint özönvízi korszakbeli állatoknak csontjait, átfúrt fogakat, durva kőeszközöket és egy különösen nevezetes emberi állkapocs-részt találtak a Neutitschein melletti strambergi mészkő-barlangokban.
Az ezen korszakból való s eddigelé ismeretes morvaországi lősz- és barlang-leletek arra mutatnak, hogy ennek a vidéknek őslakója nomád vadász volt, de azt, hogy honnan származott ide, még nem lehetett kikutatni. Az a kevés emberi maradvány, különösen a kis térfogatú, túlságosan hosczú (dolichocepal) koponyák, alacsony homlokukkal és vaskos szemöldök-íveikkel alacsony fejlődési fokra mutatnak; ezek szerint az akkori ember különbözött a jelenleg élő emberektől.
Újabb kőkorszak és a fémkorszak kezdete. Rendkivűl számosak és sokfélék Morvaország őskorának a későbbi korszakaiból való leletek. Valamint földünk özönvízi korszaka éles határ, avagy olyan általános nagy árvíz nélkűl olvadt át a mai alluviumba, a mely ennek a kornak állatait, a mammutot és szőrös szarvorrút, a barlangi medvét és másokat egyszerre elpusztította volna: épen úgy lassankénti az átmenet a régibb kőkorszakból az újabb kőkorszakba, s így sok helyen durva kő- és csontszerszámokkal vegyest csiszoltakat és kiélesítetteket, továbbá változatos kő- és szarukészítményeket találhatunk, melyekhez aztán lassan-lassan fémtárgyak is csatlakoznak, előbb bronzból, rézből és aranyból valók, utóbb pedig vasból és ezüstből készűltek is. A velök előfordúló állatvilágban azonban már lényeges különbséget vehetünk észre. Az özönvízi korszaknak erdei és pusztai állatai helyébe, melyek részint teljesen kivesztek, részint, mint a rénszarvas és a torkos faló, éjszakibb vidékekre szorúltak, következnek a farkas és róka, a szarvas és őz, a vaddisznó, hód és más vadak, az ember pedig már ekkor megtanúlta a lónak és szarvasmarhának, a kecskének és juhnak, a tőzegi disznónak és kutyának szelidítését és háztartásában való fölhasználását.
Azokkal a kő-, csont- és agancsszerszámokkal együtt, melyekre Morvaországnak alluviális rétegeiben, barlangokban és síkföldön, városok és falvak alatt, egykori táborozó- és lakóhelyek törmelékében, különösen pedig temetkező helyeken akadtak, különféle korszakból való cserépedényeket, ékszert és fegyvereket találtak. Koruknak meghatározása annál nehezebb, mert összegyűjtésüknél nem figyeltek fekvésüknek és együttlétüknek minden körülményeire, sőt gyakran pusztán a feltűnőbb tárgyakat, kiváltképen a fémből készűlteket vették figyelembe.
Az újabb (neolith) kőkorszak kőeszközei már nem egyedül kovarczfélékből; hanem gyakran nagyon kemény és szívós kőzetfajokból készűltek, így gránitból és dioritból, kova- és szarupalakőből, melyek Morvaországban bőven találhatók, sőt egy-két idegen kőfajból is, minő példáúl a jadeit. Mindamellett ezeknek a tárgyaknak, melyek nehéz készítési módjuk miatt nagyon becsesek lehettek, kétségtelenűl jókora része csere vagy vándorlás útján kerűlhetett erre a vidékre, mert valóban meglepő a brünni medenczében, a Hanna és Morva völgyében, továbbá Kromau és Znaim körűl eddig talált kőeszközöknek nagy száma. Ezek közt a különféle alakú balták és fokosok, vésők és fúrók, vakarók és kések, s nem ritkán kiélesített és csiszolt kőeszközök között már régóta azok a mesterségesen átfúrt fokosok keltettek érdeklődést, melyeket a falusi nép mint úgy nevezett mennyköveket (Donner- und Blitzsteine) babonás szokásokra használ.
A kőeszközök közé sorozhatók az itt-ott, különösen a Kromau, Obřan, Raigern, és Znaim táján levő sírokban talált malomkövek és gabonaőrlők is; – homorú fölszínű nagy, lapos kövek és legfölebb ökölnyi nagyságú, többé-kevésbbé elkoptatott kőgolyók, melyekkel a gabonát lisztté őrölték. Annakelőtte ezeket a kőlapokat oltárköveknek, a golyókat pedig hajítóköveknek tartották.
Sokkal változatosabbak a csontból és agancsokból készűlt eszközök. Kisebb állatok és madarak lábszárcsontjainak, újjainak és karmainak, bordáinak és lapoczkacsontjainak jó hasznát tudták venni.
A kromaui sírokban lelt tárgyak.
Charlemont Húgótól
Ezekből készítettek maguknak tűt, árt, fúrót, kést s kőeszközökhöz való nyelet és markolatot, s ezeknek megmunkálása meglehetősen fejlődött iparos ügyességre vall. Nem kevéssé érdekesek azok a mesterségesen kifúrt, egyik oldalukon lecsiszolt ló- és szarvasmarha-lábszárcsontok sem, melyeket nyilván, mint a mai eszkimók, részint csontkorcsolyákúl, részint faszánaikon talpazatúl használtak. Ilyen korcsolya-csontot először 1864-ben találtak Olmützben, azóta már több helyen akadtak hasonlókra, így Kromauban, Znaimban, stb. A kromaui temetkező helyről még egy, szarvasagancsból készűlt kis pásztorsíp is származik.
Még többfélék a nem fémből való ékszerek. Az özönvízi állatok kifúrt fogai helyébe ez időtájt házi állatoknak, a disznónak, szarvasmarhának, kutyának és kisebb ragadozó állatoknak fogait, továbbá kis tarka csigákat és gyöngyház-csillogású folyami kagylókat fűztek föl. Ritkábbak a tengeri kagylókból metszett gyöngydarabok és karpereczek (Kromau). Ezek helyébe csak később lépnek az üvegből (Becziskala, Znaim) és borostyánkőből (Prossnitz, Müglitz, Ptin, brünni barlangok, stb.) készűlt gyöngyök. Borostyánkő volt a fő kereskedelmi tárgyuk, melyet a Keleti-tengertől déli Európába a Morvaországon éjszakról délre átvonúló úton szállítottak.
Morvaország ifjabb kőkorszakában új művelődési elem gyanánt a cserépedény tűnik elő, a mit az özönvízi korszak embere az eddigi kutatások szerint még bizonyára nélkülözött. Ebben a korai időben az edényeket még fazekas-korong nélkűl csinálták; a korongot Morvaországban alkalmasint csak időszámításunk első századaiban a rómaiak tették ismeretessé. Az agyagot, hogy az edények elrepedését meggátolják, durva homokkal és kis kövecskékkel gyúrták össze, magát az edényt kézzel formálták, kivűl-belűl lapos kővel vagy csontnyéllel lesimították s aztán szabad tűznél gyöngén kiégették, sőt gyakran pusztán csak a napon szárították meg. A benyomúló füst a likacsokban kormos részecskékké tömörűlt, mi által az edény grafitszerűen szürke színűvé lett. Egyébként sok edénynek anyagába kevertek is grafitot vagy legalább kivűlről vonták be grafittal, a milyet Morvaország nyugati részén nem ritkán találnak.
A Morvaországban eddigelé megvizsgált edények alakja és nagysága igen különböző. Általában vedreket, füles és fületlen fazekakat (amazokat gombbal vagy füllel), lábasokat, csészéket és tálakat különböztethetünk meg, oldalt akasztólyukakkal vagy közép lábazattal ellátva. A vedrek és fazekak nagysága 5 centimétertől 1 méternyi magasságig és átmérőig váltakozik. A kisebb edényeket többnyire egyenes és hullámos vonalakkal, barázdákkal és abroncsokkal díszítették, melyekbe újjal vagy pálczikával gödröket nyomtak be. Sajátságos a díszítésük a kromaui sírokban talált fületlen fazekaknak, melyeket fafésűkkel, csont- és bronzszögekkel csináltak. Ezeknek a csinos edényeknek kivűl-belűl vörös kérgük is van, a melyet úgy állítottak elő, hogy az edényt fínom agyagpépbe mártották. Némelyek közűlök vörös, barna és fekete színekkel is ki vannak festve, egy színűen vagy csíkosan. Ebben a díszítésben és kifestésben már a szépérzéknek első ébredését szemlélhetjük.
Agyagedényekben különösen gazdagok voltak a kromaui (100 darabnál jóval több), a Brünn melletti obřani, a müglitzi, loschitzi és az Olmütz melletti trschitzi sírok.
Ezekhez a cseréptárgyakhoz tartoznak még azok a számos, lencse- és korongszerű 2–5 centiméter átmérőjű, középen átfúrt agyagdarabok is, melyeket orsósulyoknak szoktak nevezni, mert azt vélték felőlük, hogy ezek a fonóorsónak nehezítésére szolgáltak, s így a lentermesztésnek is bizonyságai volnának. Mindamellett nem épen valószinűtlen, hogy ezeket a gyakran díszített agyagtárgyakat, melyek ilyenféle csont- és kőtárgyakkal vegyest is fordúlnak elő, hasonlóan az üveg-, borostyánkő- és kagylógyöngyökhöz, húrra felfűzve, nyakukon viselhették ékességűl, miként egyes vad néptörzsek még manapság is teszik.
Morvaországi bronz-leletek.
Charlemont Húgótól
Sokkal ritkábbak azok az agyagból, kivételesen kőből is készített, kúpos vagy hengerded, 8–12 centiméternyi hosszú tárgyak, melyek részint tengelyük hoszszában, részint hegyükön ki vannak fúrva; ezeket szövőszék-sulyoknak szokták tartani. Ilyeneket találtak Kromauban, Vedrovitzban, Nikolsburgban, Gayaban, Znaimban és Olmützben.
A kiélesített és csiszolt kőeszközökkel csaknem egyidőben tűnnek föl Morvaországban a fémtárgyaknak első nyomai is, előbb ékszer alakjában, utóbb mint szerszámok és fegyverek. Anyaguk réz és bronz, később vas, arany és ezüst, melyek a történelmi korba való átmenetet mutatják.
Réz- és antikbronz, vagyis a 9 rész rézből és 1 rész ónból álló ötvözet, nyilván csak mint kereskedelmi tárgy kerűlhetett Morvaországba, mert itten nagyon ritka a tiszta réz, ónércz pedig egyáltalában nincsen is; mindamellett az itt-ott talált nyers réz- és bronzdarabok, kiváltképén pedig az agyagból és kőből való öntő-minták (így a melyeket a Spielbergen, továbbá a Brünn melletti Obřanban, a Znaim melletti Kallendorfban stb. találtak) azt bizonyítják, hogy egyes kisebb ékszerféléket ebben a tartományban is készítettek.
A bronz- és rézékszerek közűl leggyakrabban kerűlnek elő kar- és lábtekercsek, tagozott és nem ritkán vésett karikák, karpereczek (Raigern), gyűrűk (Ptin, Klentnitz, Müglitz, Vedrovitz), halánték-karikák (Tscheitsch, Kromau, Gross-Teinitz), fülönfüggők (Kromau, Dukovan, Strassnitz), haj- és ruhatűk (Klentnitz, Leipnik), meg fibulák, hasonlók a mai kapcsos tűkhöz, változatos alakokban és nagyságban. Még nagyobb számmal kerülnek elő azok a gyakran raktárszerűen együvé halmozott fülszerű bronzkarikák (torquis), melyeket nyakpereczeknek tartanak.
A szerszámok és fegyverek közűl, melyek nem ritkán különös alakjukra és vésésükre nézve a hallstatti bronzokkal egyezők, megemlítjük az üres, vagy tömören öntött baltákat és tokos vésőket (Eibenschitz, Kromau, Tišnovitz), kardokat (Polehraditz, Neuserovitz, Lösch, Morschitz és más helyek), tőröket és sarlószerűen görbűlt késeket (Drahanovitz, Trschitz, stb), melyek alkalmasint nem annyira gabona-aratásra, – a mint rendesen hiszik, – hanem inkább erdei bozótok úttörésére szolgálhattak.
Hengerded alakú bronzedényeket vagyis cisztákat eddig csak a Becziskala-barlangban és az Olmütz melletti Nakelben találtak. Nevezetesek a Strambergben és Ungarisch-Hradischon talált bronzkarikák, melyeknek egészen meghatározott sulyjuk és alakjuk van; – alkalmasint karikapénzek voltak. Különös megemlítésre méltók azok a bronzból öntött kis állatalakok, így lovak, szarvasmarhák, melyeket ritka temetkezési adományoknak, vallásos szertartási tárgyaknak tartanak. Mindamellett teljes határozottsággal állíthatjuk, hogy ezek az állatalakok annak a minden népnél és minden időben meglevő ösztönnek köszönik létrejöttüket, a mely első plastikus alakításaiban előbb az embert környező szerves lényeknek, utóbb házi és vadállatoknak utánzásával próbálkozik meg. Ide tartozik a Brünn melletti Obian gödrös térségén talált kis ló-alak és az állítólag a Becziskalából származó Apis-bika, a mely, mint a bronztárgyak nagyobb része, a hallstatti korszak bronzaihoz hasonló.
A Becziskala barlang és a benne talált tárgyak.
Charlemont Húgótól
A mi a vastárgyakat illeti, kétségtelen, hogy morvaországi bronz- és rézleletekkel együtt nagyon ritkán akadtak egyúttal vastárgyakra is, és ezek hiányának oka nem abban kereshető, mintha a vasat idővel a rozsda megemésztette volna. Más részt azonban az a körűlmény, hogy bronztárgyakkal, névszerint fibulákkal, tekercsekkel, vedrekkel és effélékkel, üveg- és borostyánkő-gyöngyökkel, továbbá arany halánték-gyűrűkkel együtt több nyers vasdarabot (Luppeneisen) találtak, sőt vasból készűlt kovács-kalapácsokat is a Brünn melletti Becziskala-barlang előcsarnokában, arra mutat, hogy Morvaországban ősrégi vasipar lehetett. És valóban a Blanskohoz közeli Ruditz erdős tájékán, mely maig is élénk vasbányászat színhelye, itt-ott kisebb vassalak-halmokra s azokban durva agyagedények cserepeire találnak, mely edényekben az érczekből vasat olvasztottak és nyers vasdarabokat készítettek ki. Ez a tájék ahhoz a nyugatról a Moldva, keletről pedig a Morva által határolt erdős vidékhez tartozik, melyről már a római írók (így példáúl Ptolomaeus) följegyezték, hogy itt a „quadok országában” fejlett vasipar volt.
Ezeket a Becziskalából származó nevezetes leleteket és még sok más ezekhez hasonló morvaországiakat, így a Lösch melletti Alikletnán, Buchlaunál, Znaimban, a Nikolsburg melletti Klentnitzen, Bernhardsthalban és Pirnitzben találtakat, a hol egyszersmind vas fegyverekre és egyéb tárgyakra is akadtak, a La Téne névvel jelölt újabb korszakba, szokták sorozni, mely korszak alkotja a történeti időbe való átmenetet, a mint a velük talált és időszámításunk első évszázadaiból való római érmek is bizonyítják.
Morvaország őstőrténetére nézve igen nagy fontosságú az a számtalan őskori temetkező hely, mely az egykori lakosok erkölcseinek, szokásainak, eszközeinek és szerszámának, fegyvereinek és ékszereinek megismerésére a legbiztosabb adatokat szolgáltatta.
Általában Morvaországban mindkét módjára találhatunk az eltemetésnek, úgy a hullaégetésre, mint az e nélkűl való eltakarításra; mindamellett ennek a két, egymással teljesen ellentétes szokásnak összekötő módját is föllelhetjük, a melynél az emberi testnek csak egyes részeit égették el és helyezték urnákba, sőt van példa arra a gyakorlatra is, hogy különféle állású embereket egy időben külünféle módon temettek el (példáúl a harczosokat elégették). Lényegesebben megkülönböztető jellegű a síroknak az alakja, a mennyiben Morvaországban kiválóan lapos; vagy soros sírokat találhatunk és csak sokkal ritkábban halomsírokat. Emezek köralakú alappal bíró, mesterségesen hányt, néha igen terjedelmes és tekintélyes, 3–9 méter magasságú földhalmok, melyekben a nem ritkán megégetett hullát edényekkel együtt temették el, így példáúl Bučovitzban, Bochtitzban, Kvasitzban, az Olmütz melletti Neboteinban s a Thaya és Iglawa völgyének több helyein, a hol ilyen sírhalmok vannak és részben még ezentúli fölkutatásra várnak.
Leggyakoribb alak mégis a lapos sír, helyben az elhúnytakat gyakran bizonyos sorokban és fekvés szerint, majd éjszakról délnek, kelet felé fordított arczczal (Kromau, Mönitz), majd pedig délkeletről éjszakkeletnek fektetve (Kunewald, Gaya mellett) temették el. A sírok nagyobb részében egy, vagy több különféle alakú cserépedény is van, melyek sokszor házi és vadállatoknak csontmaradványait, nem ritkán folyami kagylókat is tartalmaznak. Ezeket az állati maradványokat a nyílt sír mellett tartott halotti torok maradékának tekintik, a mely torok után az oda vitt edényeket és eszközöket (kő késeket és efféléket) szintén berakták a sírba. A szeretet adományai gyanánt tekinthetünk különféle más tárgyakat, így ékszereket és fegyvereket (Raigern), állati alakokat (Obřan) és edényeket, csontkorcsolyákat és hasonló dolgokat (Kromau és Znaim). Fakoporsókra és kősírokra (sarcophag), nem akadtak Morvaországban, égetett agyagdarabok és kövek arra mutatnak, hogy a sírok ki voltak bélelve, a holttestet pedig fínom földdel és a halotti torozás hamujával hintették be. Hamvasztott sírok (Ustrinen), melyeknél az elégetett hullarészeket az ékszerrel együtt mindjárt hamvvedrekbe rakták, melyeket csoportosan, vagy kör alapban helyezték el, leggyakoriabbak a Morva völgyében Müglitztől Ohnützön át Kremsierig; ritkábban Brünn körűl is (Obřan, Borstendorf, stb.) előfordúlnak. Úgy nevezett dolmenek (Hünengräber) Morvaországban nincsenek.
A mi a neolith- és a bronz-kor emberi lakóhelyeit illeti, kétségtelen, hogy Morvaország mostani városainak és falvainak nagy része hajdani őskori lakóhelyeken vagy azok tőszomszédságában épűlt, mint az ezen helységek törmelékében és altalajában lelt számos tárgy bizonyítja.
A Becziskala barlangból származó bika-alak.
Charlemont Húgótól
Brünn – a quadok idején Eburodunum – Olmütz, Müglitz, Kremsier, Znaim, Kromau, Nikolsburg, Mönitz, Gaya és sok más hely jelöli a hajdani őskori településeket. Számos más, déli és közép Morvaország termékeny síkságain volt emberi tanya utóbbi sűrű megtelepedések és a talajnak átalakítása folytán most már csaknem fölismerhetetlenné lett s nincs egyéb bizonyítéka, mint a sok temető. Az itt-ott a lőszben található mesterséges folyosók és barlangok, melyeket „Erdstall” néven neveznek, minő a klobouki, a Znaim melletti lechvitzi és mások, mint Alsó-Ausztriában is, háború idején való menedékhelyekűl későbbi időben keletkeztek. Határozottan őskori tanyáknak kellett azonban lenniök Morvaországban azoknak a halmok és hegyek tetején, részint a hegységek szélein, részint völgynyílások fölött hányt földváraknak, melyeket német vidékeken Hausberg vagy Schwedenschanze néven, szláv nyelven pedig hradiská-knak neveznek.
Ezek a földvárak földből vagy kövekből hányt egyszerű, vagy árkok által szétválasztott kettős körsánczok, melyek kör vagy tojásdad alakú s néha igen tágas sík területet zárnak közre; így a „Burgstadtl” nevű, Kromau melletti körsáncz 12 hektár kiterjedésű; még nagyobb a Bystřitz melletti Hosteinerberg tetején levő, ú. n. tatársáncz által körűlzárt terület.
Több mint 50 ilyen, többé-kevésbbé jó karban maradt ősvárat találtak eddig Morvaországban; a Morva völgyén és mellékvölgyeinek torkolatainál, Strassnitztől Kremsieren, Olmützön át Müglitzig, innen Trübaun és Gewitschen át Boskovitzig; a Thaja (Znaim, Kiřepitz, a Lundenburg melletti Bilovitz); a Schwarzawa (Rožna és Popitz), az Iglawa (Vedrovitz, Misskogel, Senohrad, stb.), a Zwittawa (Obřan, Skalitz) vidékén. Az, hogy a sánczokon belűl csak kevés őskori tárgyra találnak, hogy ezek az erősségek, mint völgytorlaszok, nehezen megközelíthető helyeken állanak és egyeseknek sánczai úgy készűltek, hogy a fölhalmozott tört kő közé fát raktak, s azt fölgyújtván, a sáncznak kőanyagát üvegszerű salakkal olvasztották együvé (ezért nevezik üveg- vagy salakvárnak is), példáúl a Busau melletti Obersko, az olmützi Vorburg és mások, arra mutatnak, hogy ezekbe az ősvárakba csak olykor, háborús időkben vonúlt a lakosság. Czölöpépítmények nyomaira eddig csak a Morva folyó posványos partjain Nakelnél és magában Olmützben akadtak; ezek erős sövénynyel összekötött czölöpalkotmányok voltak.
Annak megállapítása, hogy kik voltak Morvaországnak az újabb kőkori és bronzkorbeli őskori lakosai, nagy nehézségekbe ütközik s csak a történeti és régészeti kutatásoknak a nyelvi és koponya-vizsgálatokkal való összeegyeztetése által dönthető el. Egyébiránt Morvaország első lakosairól szóló történelmi tudósításaink nagyon is hézagosak, bizonytalanok s ezért csak nagyon óvatosan használhatók.
Görög és római írók, így Strabo, J. Caesar, Tacitus, Ptolomaeus, Dio Cassius és mások följegyezték, hogy a markomannok és quadok a Kr. e. 70–50. évben Cseh- és Morvaországnak eredeti lakosságát, névszerint a bojok kelta törzsét kiszorították és a Dunáig megtelepűltek. Ezek a népek, melyeket a vandalokkal, alamannokkal, longobardokkal, nariskokkal és másokkal együtt a suev közös néven is neveztek, a keleti germánokhoz tartoztak, a kik Németország közepétől kezdve Pannoniáig voltak elterjedve. A Kr. e. V. században helyökbe a bajuvárok, góthok és más népek telepedtek, ezeknek az V–VI. században történt elvonúlása után pedig kelet felől szláv népek költöztek be a germánok által elhagyott Cseh- és Morvaországba.
Ebben a történelmi rajzban, mint valamely kaleidoszkopban, tarka és folyton változó képet látunk, melyben zsákmányra vágyó népek egymásra rontanak s ellenüket elűzik vagy megsemmisítik. Kiváló történetírók, így Mommsen és Prinzinger, kimutatták ezen adatoknak nagy valószinűtlenségét, mert olyan népek, melyek a röghöz vannak kötve s abból élnek, nem jönnek-tűnnek úgy, mint a tavaszi hó, miért is a különféle nevekben talán ugyanazon rokon néptörzseknek időnként változó nevét kell fölismernünk. Régészeti és nyelvtudományi kutatók (Lindenschmit, Grimm) a kelták és germánok egységes leszármazását, természetes fejlődését kimutatták, s így általánosságban kelto-gallokról és kelto-germánokról beszélhetünk, amazokról Francziaországtól a Rajnáig, emezekről pedig a Rajnától a Visztuláig.
A kelták és germánok egységéről való ezen nézet, névszerint az a megállható történeti és nyelvészeti bizonyságokon alapuló állítás, hogy a kelták és germánok testi alkotásra és nyelvre, szokásokra és vallásra nézve egy és ugyanaz a nép voltak, váratlanúl megerősödött az ide vonatkozó sírok koponyáinak alapos megvizsgálása által. Schaaffhausen mérései szerint ugyanis mindezek a koponyák hosszúkásak (dolichocephal), s egymástól csak kisebb, vagy nagyobb terjedelmükre nézve különböznek. Azoknak a morvaországi soros síroknak, melyek a bennük lelt tárgyak tanúsága szerint a római hatástól mentesek, épen fenmaradt dolichocephal koponyáik teljesen megegyezők a Németország soros sírjaiban találtakkal s így az ó-germán typust mutatják. A Raigern melletti rebešovitzi temetkező hely koponyái, melyeket Wankel orvos, a kiváló morva kutató, alaposan megvizsgált és az újabb korból való szláv koponyákkal ellentétben germánoknak állapított meg, úgy szintén a kromaui, gayai és Morvaország más helyein föltárt sírok koponyái is, az Alsó-Ausztriában találtakhoz egészen hasonlóan (Stillfried, Oberhollabrunn), határozottan dolichocephal jellegűek és germán népre (a quadokra) vallanak.
Római kor. A La Téne-korszak, mely a vas fegyvereknek és eszközöknek használatával, továbbá a rómaiaktól eltanúlt, fazekas-korongon való cserépedény-készítéssel függ össze, szolgál az őskorból a történeti korba való átmenetűl. Ebbe a korba tartoznak az Olmütz melletti Gross-Latein, Malenovitz, Vracov, a Lundenburg melletti Bernhardsthal szép leletei és sok más lelt tárgy is. Az a körűlmény, hogy fém- és agyag-készítmények római eredetű tárgyakkal vegyest fordúlnak elő, a rómaiakkal való közlekedésre mutat, a kik a Kr. utáni első századokban uralmukat a Dunáig (Carnuntum, Vindobona, stb.) kiterjesztették. Részint a Morvaország hoszszában vonúló borostyánkő-szállító úton űzött kereskedésnek, részint hadi eseményeknek tulajdoníthatjuk azt, hogy római bronzokra, minők a mönitzi és buchlaui szép alakok s alkalmasint a Becziskala barlangban talált bikaalak is, továbbá a Kr. utáni első és második századból származó római érmekre is találtak, mint ezt a Muschauban, hol egykori római tábornak nyomaira is leltek, továbbá a Znaimban, Velehradban, Olmützben, a Lösch melletti Alikeltnában és másutt lelt tárgyak is igazolják.
