Morvaország története a jelenkorig. Marchlandi Krones Ferencztől, fordította Acsády Ignácz
Morvaország története a jelenkorig.
Marchlandi Krones Ferencztől, fordította Acsády Ignácz
Marchlandi Krones Ferencztől, fordította Acsády Ignácz
A mohácsi csata Morvaország történetét is új mederbe terelte. A brünni szeptemberi országgyűlésen megjelent Ferdinánd osztrák főherczeg követsége s előterjesztette urának egy levelét, melyben Jagello Annának, II. Lajos magyar és cseh király húgának férje, kifejti, hogy neje jogot tart a megüresedett trónokra s a morva őrgrófságot a maga részére kivánja. Nem minden nehézség nélkűl ment végbe Csehországban Habsburgi Ferdinánd megválasztása (október 23), mert előbb a bajor Wittelsbach család versenygését kellett meghiúsítani. Annál könnyebben oldották meg a kérdést Morvában. Az olmützi országgyűlés (november elején) elismerte Ferdinánd nejének öröklési jogát s kimondotta mindkettejöknek Morvaország fejedelmévé való „elfogadás”-át. Deczember folyamán a rendek kivánságai és óhajai nyertek elintézést.
1527 április elején jelent meg a fejedelmi pár Brünnben, azután Olmützben, hogy a rendek hódolatát fogadja. E hó 26-án írta alá I. Ferdinánd azt az okíratot, melyben Morvaország jogait és kiváltságait elismeri. Azután az udvar a cseh királyi koronázásra készűlt s ápril 29-én Iglauban, a két ország határán, találkozott a csehek követségével, mely eseményt később (1565) az iglaui tanács a hely színén emlékkel örökíté meg.
Mikor I. Miksa unokája Morvában az uralmat átvette, ott erősen kifejlett rendiséget talált, melynek sarkkövét az „urak” osztálya, a kiváltságokkal busásan ellátott nemesség tette. A huszita háborúk óta a morva nemességben a sok német rokonság és művelődési eszköz daczára, szóban és írásban a szláv szellem volt az uralkodó, míg a királyi városok és mezővárosok népességének magva még mindig német-morva volt, mely Morvaország keleti részeiben, a Gesenkén régi, helységekké alakúlt telepekben lakott. De a nemesség és polgárság közötti ellentét kevésbbé a nemzeti különféleségben, mint inkább a rendi érdekekben gyökerezett, melyek a nemességet, első sorban az urakat mindig arra ösztönözték, hogy a polgár szavát az országgyűlésen lehetőleg elnémítsák s kivált nemesi javak szerzésétől távol tartsák a városi elemet.
A vallási viszály, mely a huszita háborúk óta Morvaországban is meghonosodott, egész sereg felekezet alukúlására adott okot. A katholikusok és az utraquisták mellett az úgy nevezett „testvér-unio” nem mindennapi fontosságra vergődött az ország keleti és nyugati részeiben, hol Sternberg, Fulnek, Leipnik, Weisskirchen, Prerau, Ungarisch-Brod, Straznitz, Austerlitz, Bitesch, Kralitz, Eibenschitz, Trebitsch voltak fő helyei. Hatalmas nemes urak tevékenyen pártfogolták; daczolni birt tehát a száműzetése iránt kiadott gyakori rendeletekkel s Morvaország közművelődési életére rányomta a maga sajátos bélyegét.
Ferdinánd idejébe esik Luther tanításának itt, főleg a városokban való elterjedése. Olmütz, Znaim, legelől pedig Iglau volt a protestantismus fő fészke. De 1526 óta Morvaország egyszersmind az „újra keresztelők” (anabaptisták), a Huebmaier hívei, valamint a Gabrielt, Filipet követők és a „hueteri testvérek” menedékhelye is lett.
Míg Csehországban (1546–1547) a rokonhitű rendek a schmalkaldi háború kitörésekor Szászország támogatására fegyverkeztek, majd pedig a Habsburgok ügyének győzelme után engedetlenségökért lakolni kényszerűltek: Morvaországot főkapitányának, Ludanitz Venczelnek okos magatartása egészben távol tartotta e bonyodalmaktól. Csak kevesen és csekély haddal álltak a fölkelők mellé.
I. Ferdinánd 1549-ben nehézség nélkűl eszközölte ki, hogy legidősebb fiát, II. Miksát, a cseh királyságban s az őrgrófságban utódjáúl elismerjék. A rendek hozzájárúltak azokhoz a közös szükségletekhez is, melyek a Habsburgok országaira a Magyarországért vívott s a törökkel folytatott háborúk révén hárúltak.
II. Miksának, a protestánsok iránt jó indulatú uralkodónak a korában (1564–1576) az addigi állapotok megmaradtak s végzetes zavarok nélkűl fejlődtek tovább, habár a jezsuitáknak Olmützben és Brünnben való első megtelepedése, olmützi iskolájoknak gyors föllendűlése, mely intézettel 1574 óta, úgy látszik, egyetem is volt összekötve, valamint a katholiczizmus megújhodásának egyéb jelenségei az ellentáborban fokozott aggodalmat és izgatottságot keltettek s előre láthatták azokat a viharokat, melyek II. Rudolf (1576–1611) komor napjaiban csakugyan kitörésre jutottak. Mennél inkább közeledik a XVII. század eleje: annál szembetűnőbbek annak a nagy válságnak az előjelei, melyben Morvaországnak is vezető szerep jutott.
A XVI. század végén két párt szállt egymással szembe egyre ridegebben; az egyik ama nemesekből és kormányférfiakból állt, kik a prágai császári udvarnak a katholiczizmus helyreállítására irányúló politikáját támogatták; a másik a morva önkormányzatra törekvők pártja, mely a nem katholikusokban, kivált a testvér- szövetségben gyökerezett. Ez utóbbinak Zierotin (Zerotin, szül. 1564, meghalt 1636) Károly lett a vezére.
Zierotin (Žerotin) Károly.
Hecht Vilmostól
Sok kemény támadás után 1603-ban ő jutott hitfelei táborának élére. Az ellenpárt vezérei Duba Berka főkapitány és Olmütz fiatal, nagyra törő püspöke, Dietrichstein I. Ferencz (meghalt 1636) voltak. A hangúlat egyre harcziasabbá lett s a tehetetlen, hozzáférhetetlen, sőt láthatatlan uralkodó, ki soha sem távozott prágai palotájából, a Hradsinból s ott tudós és művészi kedvteléseinek élt, mind inkább vesztette tekintélyét. 1604-ben tört ki Bocskay fölkelése s magával ragadta Felső-Magyarországot; de a Habsburgi családban támadt áldatlan testvérharcz is kitört s Mátyás főherczeg végűl elhatározta, hogy császári bátyját, Rudolfot, lemondásra kényszeríti. Ezzel 1607-től 1608-ig Morvaországra is zivataros napok viradtak. A császár pártja elvesztette minden támaszát s az eibenschitzi országgyűlés megpecsételte Zierotin Károlynak főkapitánynyá való megválasztását. Morvaország elégedetlenei magyar és osztrák pártfeleikkel egyesűltek Znaimban (1608 április) Mátyás főherczeg zászlaja alatt, ki hadaival Csehországba nyomúlt. A prágai országgyűlésen (május-június) Zierotin Károly volt a szószólója annak, hogy Csehország a rendek szövetségének megnyeressék s a császár lemondásra birassék. A časlau-liebeni szerződés (június 25) Mátyás hatalma alá juttatta Morvaországot.
Ekkor volt Zierotin az események fő intézője. Ő hozta létre a stěrboholi szövetségben június 29-én Morvaország, Ausztria és Magyarország közt a szorosabb kapcsolatot a rendi érdekek közös védelmére; egy rendi birodalmi gyűlés, a Habsburgi család szövetkezett országainak közös képviselete lebegett szeme előtt. De mint a törvényesség embere ragaszkodott az uralkodó családhoz s idegen hatás és bomlasztó cselszövények nem férhettek hozzá, mint ez csakhamar bebizonyúlt, mikor a német unió képviselőjének, Keresztély anhalt-bernburgi fejedelemnek csábító ajánlatait kereken visszautasította.
Morvaország kifejezte hódolatát az új uralkodónak, ki az ország jogait és kiváltságait megerősítette. Békésebb évek következtek, de a külső nyugalom csak takargatta a folyton meglevő belső ellentéteket s nem sokára új válság támadt. Először politikai háború keletkezett a bécsi udvar és az ország rendei közt, melyben Zierotin főleg Khlesl, a bibornok-miniszter ellen foglalt állást, ki a közös országgyűlésen, mely 1615 nyarán Linzben tartatott, a török elleni hadjárat tervével kudarczot vallott. Más részt a prágai közös országgyűlésen, mely ugyanez év őszén tartatott, bebizonyúlt, hogy a particularismus föléje kerekedett a szövetkezés elvének. Csak a morvák kötöttek a csehekkel szerződést az ellenséges támadás esetére való kölcsönös védelemre, de a morvák részéről megajánlott sereg száma nem elégítette ki a cseheket. A vallási kérdés szintén egyre inkább bonyolúltabbá lett, a katholikus térítés elkeseríté a más vallású rendeket s a morva nemesség és királyi városok közt pörpatvar és zenebona támadt.
Leginkább azonban a csehországi események, melyek Mátyás császár fogadott fiának, a stiriai ágból való Ferdinánd főherczegnek királylyá választását (1617) követték s a katholikus helytartó tanácsosok 1618 május 23-án Prágában történt úgy nevezett „defenestratio”-val (ablakból levetés) kezdődtek, végzetes hatásúak lettek Morvaország további sorsának alakúlására.
Egy ideig Zierotin tekintélyének sikerűlt hazáját a csehek lázadásában való részvételtől visszatartani. A jövőbe látva mondotta; hogy ne törekedjenek Csehország rendei nagyon sokra, mert könnyen elveszthetnek mindent. A bécsi udvar őt használta közbenjárónak. 1618-ban a trónörökös megjelent a brünni országgyűlésen s kieszközlé, hogy a császári hadak az országon át mehessenek cseh földre.
Dietrichstein I. Ferencz bibornok.
Hecht Vilmostól
De már azt a kivánságát megtagadták, hogy országos fölkelés rendeltessék el a csehek ellen. Ekkor Zierotin Morvaország fegyveres közbelépésétől remélt sikert. Az eszme iránt azonban Bécsben kevés volt a fogékonyság; ott az élesebb hang kezdett fölűlkerekedni. Mikor Zierotin szeptember 17-én megjelent a prágai országgyűlésen s a fegyverletételét ajánlotta, hogy azután az udvarnál Csehország javára több sikerrel alkudozhassék, Bécsből ezért keményen megdorgálták.
Csehország és Ausztria forradalmi pártja mindazáltal hasztalan munkálkodott Zierotin megnyerésén. Ő Morvaország semlegesítésén fáradozott, s a nehéz munkájában kivívott utolsó sikerei a brünni deczemberi és januári (1619) országgyűlésekhez fűződnek, melyek elútasították a csehek szövetkezési kivánságait. Csakhamar azonban az események más irányba sodorták az országot.
Mátyás király halálával (1619 február) II. Ferdinándban olyan uralkodó jutott a trónra, a ki engedni semmi áron sem akart. Morvaországban meg a cseh fölkelés hívei kerekedtek fölűl, s Ferdinánd helyzete egyre kétségbeejtőbbé lett. Zierotin intő szava elhangzott a pusztában; ekkor már reactionarius kormányembernek tartották, ki csakhamar meg is vált háládatlan hivatalától. A cseh fölkelő sereg Thurn gróf vezetése alatt a határszélre, onnan Iglauból Znaimnak nyomúlt, hol hitrokonainak és pártfeleinek népes gyülekezete várta. A katholikus rendek, melyek vezéreik, Liechtenstein Károly és Dietrichstein Ferencz bíbornok alatt Brünnben gyűltek össze, a szövetségesek nagyobb hatalmával szemben szintén megtagadták érzelmeiket. Egyedűl Zierotin Károly maradt meg a fejedelem iránti hűségben, rendűletlenűl úgy meggyőződéseiben, mint nyilatkozataiban. A brünni tanács kénytelen volt a város és a Spielberg hegyén levő erőd kulcsait a fölkelőknek átadni; a jezsuita rend száműzetett Morvaországból, Lobkowitz Popel László főkapitány, Zierotin Velen utóda és párthíve letétetett, s helyére a szövetség buzgó híve, Zierotin László, Károlynak nagybátyja, választatott meg. Nachodnak, a rendek egyik ezredesének abbeli kísérlete, hogy gyaloghadát a törvényes uralkodó táborába vigye át, meghiúsúlt, de véghez vitte e vakmerő tettet Waldstein Albert, egy lovas ezred parancsnoka, ki ezzel az uralkodóhoz való hűségét fényesen kimutatta. A brünni országgyűlés, melyen a felső- és alsó-ausztriai szövetségesek követei is megjelentek, 12 főúrból, 12 nemesből és 6 polgárból álló morva rendi igazgatóságot választott (június 10), másnap pedig elhatározta, hogy csatlakozik Csehország és Szilézia szövetségéhez, honnan már 6.000 ember nyomúlt az olmützi kerületbe, hogy ha kell, erőszakkal is rábírja a morvákat a csatlakozásra. Mikor Thurn Bécs alól Csehország felé hátrált, más részt meg Ferdinánd vezére, Dampierre tábornok, Nikolsburg és a polaui hegyek vidékére nyomúlt, alkudozni kezdtek Lipót főherczeggel, Ferdinánd öcscsével és helyettesével. De sikertelenűl. A rendi hadak Teuffenbach (Tiefenbach) Frigyes alatt Dampierre csapataival csatáztak s Wisternitzből visszanyomták azokat. Morvaország követei a prágai országgyűlésen (július–augusztus) esküt tettek a fegyveres szövetségre, a brünni gyűlés (augusztus) 6.500 ember kiállítását, Dietrichstein, Waldstein, Nachod; stb, számkivetését határozta el s hasonló büntetéssel fenyegette Liechtenstein Károlyt mindazokkal egyetemben, kik négy hét alatt nem csatlakoznak a szövetséghez. Augusztus 16-án pecsételték s esküvel erősítették meg a Csehországgal, Sziléziával, Lausitzczal kötött végleges szövetséget, augusztus 19-én pedig a rendek meghatalmazottjai Prágában megszavazták II. Ferdinánd letételét, utóbb meg a pfalzi választónak királylyá választása mellett buzgólkodtak.
Don Ratuit de Souches.
Siegl Károlytól
Csehország új királya, mint a morvák őrgrófja, 1620 február 13-án vonúlt be Brünnbe, honnan Olmützbe ment. Itt ülésezett 1619 deczember óta a rendi gyűlés, mely június 27-ke óta Brünnben folytatta tárgyalásait a háború ügyében. Mivel nem bíztak az olmützi polgárokban, a környékről tömegesen rendelték be hódolatra a parasztságot.
A tavasz folyamán egyre harcziasabb lett Morvában a helyzet. Lengyelország, a császár szövetségese kozák hadakat küldött az ország keleti részébe, s Nikolsburg körül ismét kemény csatározások folytak a császáriakkal. De a komoly döntés csak az év vége felé következett be, s színhelye Csehország volt. Ott, a Fehér-hegynél folyt le 1620 november 8-án, s rövid, véres harcz után a cseh rendi sereg és szövetségesei példátlan vereségével végződött. A legvitézebbűl, egész a végpusztúlásig megállták helyöket a morva ezredek Schlick, Styrum és Stubenvoll vezetése alatt.
A Habsburgi család és a katholicismus ügye diadalmaskodott; a szövetség szétugrasztatott, pfalzi Frigyes megfutott. Morvaország nehéz idők küszöbén állt, minthogy a rendek többsége a cseh fölkelőkkel tartott s most rettegnie kellett a következményektől. Még mindig nem akart ugyan föltétlenűl meghódolni, hanem kegyelmet kért a mozgalom fejei számára. Thurn megjelent Brünnben, hol, mivel a kegyelem megtagadása előre látható volt, a további ellenállás érdekében működött, s a brünni novemberi országgyűlés csakugyan még e hangúlat hatása alatt tanácskozott. Követeket küldtek Bethlen Gábor erdélyi fejedelemhez, ki akkor Magyarországnak is ura volt és segítséget kértek tőle; szintén fordúltak segítségért a futásban levő cseh királyhoz, ki ekkor Sziléziában állapodott meg. De Bethlen a segítségért ellenértéket kívánt, a király meg csak üres biztatással felelt. Zierotin Károly közbenjáróúl lépett ugyan föl, de tapasztalnia kellett, hogy az idők és emberek megváltoztak. Miközben a rendek a császárhoz hódolatuk bejelentésére követséget küldöttek, Ferdinánd vezérei megszállották az ország fő városait. Bécsben a követeket hidegen fogadták. A korona Morvaországot meghódított országnak tekinté, melynek sorsa tisztán az uralkodó kegyétől függ, ki bizalmi férfiúvá és meghatalmazottjává ugyanazt a Dietrichstein Ferencz olmützi püspököt nevezte ki, a kit a rendek 1619-ben száműztek.
Mindazok, kiknek, mint a morva mozgalom vezetőinek, félniök kellett a jövőtől, Bethlen Gábornak II. Ferdinánddal folytatott háborújába s a jägerndorfi őrgróf segítségébe vetették reményöket, a ki seregével Neutitschein és Weisskirchen vidékén tűnt föl, míg az erdélyi fejedelem Stražnitz táján harczolt a császáriakkal. De reményök hiába való volt, mert Bethlen Nikolsburgban békét kötött a császárral (1621 végén), az őrgróf pedig már eljátszotta szerepét. Bethlen Gábornak 1623-ki új támadása, mely Waldstein (Wallenstein) Albert császári vezért, a nagy jövőjű embert a gödingi táborba zárta, nem változtathatott Morvaország sorsán. Ép oly hatástalan maradt az erdélyi fejedelem szövetségeseinek, Mansfeld Ernő grófnak és a weimari herczegnek betörése, kik Morvaországon át vezették seregöket magyar földre. Mährisch-Neustadt és Leipnik városok olyan vitézűl védték magukat ellenök, hogy elvesztett kiváltságaikat újra megkapták.
A hűbéresek terme a kremsieri palotában.
Siegl Károlytól
A fehérhegyi csata után Morvaország állapota az 1621–1628-ik esztendők közt igen tetemesen átalakúlt. Dietrichsteinnak, mint a főkapitányság vezetőjének elnöklete alatt megkezdődött a három osztályba sorolt fölkelők elleni pör; a 24 fogoly közül húszat halálra ítéltek, mely büntetés azonban kegyelem útján elengedtetett; 18 szökésben levőnek nevét bitófára szegezték s 250 nemesi családra kimondották a vagyonelvesztést, a jószágelkobzást. A városok közűl kivált Iglau, Neutitschein, Mährisch-Neustadt, Schönberg, Leipnik, Weisskirchen és Trübau városokat sújtották. Csakhamar megkezdődtek a nem katholikusok, mint a fölkelés szövetségesei elleni megtorló intézkedések. Először az újra keresztelőket üldözték (1622), Morvaországnak 24 községében kellett közös házaikból távozniok; leginkább Magyarországba vándoroltak, hol csakhamar mint „habánok” tűnnek föl. Azután a számra nézve legnagyobb felekezetre, a testvér-unióra kerűlt a sor (1623–1628). Azok közt, kik nehéz szívvel távozni voltak kénytelenek szülőföldjükről, volt Amos Comenius is, a fulneki község testvérelöljárója. A Beszkidek területén lakó morva oláhokat, 1621-ben a fölkelés buzgó támogatóit s az új evangelium kitartó híveit, 1626 óta a legszigorúbb büntetésekkel fenyegették. De ragaszkodtak hitvallásukhoz s csak külsőleg engedtek a kényszernek. A protestantismus a német városok (Iglau és Olmütz) polgáraiban is kiirthatatlanúl meggyökerezett, ámbár az 1628 márczius 9-ki császári rendelet megparancsolta a katholikus egyházba való visszatérést s az ellenkezőket kivándorlásra utasította. A katholikus térítés fő tényezői a jezsuiták lettek, de itt-ott mégis megmaradt a protestáns hitvallás.
Morvaország rendi anyakönyveiből csakhamar megismerhetni a helyzetben beállt alapos változásokat. Számos nemesi család, mely századokon át összeforrt a haza sorsával, eltűnt ötökre: helyökre új, idegen származású nemzetségek léptek, s tarka névsoruk új jelleget kölcsönzött a rendiségnek. Nem az országgyűlésben van immár amaz erők sulypontja, melyek az ország történetére döntő hatással voltak. Az országgyűlés a rendi élet egyik formájává lett, de azzal a fő feladattal, hogy a kormány követeléseit az ország teherbírásával összhangba hozza. A belső közigazgatást, a közgazdaságot rendezte. Az 1628-iki „megújított országos rendtartás”-ban a monarchikus elv sokkal határozottabban kifejlődött, s az örökösödés alapján trónra jutó fejedelem hatalmi köre lényegesen kitágúlt.
A harmincz-éves háború kezdetétől fogva sulyos áldozatokat rótt a tartományra, 1642 nyara óta pedig hadi útjává is lett Morvaország a kegyetlen, romboló küzdelmeknek. A schweidnitzi győzelem (1642 május 31) után Torstenson, svéd hadvezér betört keleti Morvába s Olmützöt megadásra kényszeríté (június 15), mert Miniati császári tábornok az erődített várost megvédhetőnek nem tartotta és sietett az ellenséggel alkura lépni. Alig hogy ez megtörtént, Torstenson ismét visszaindúlt (június 17) Sziléziába, hogy a Szászországba vezető útat biztosítsa. Oda ment utána Lipót Vilmos főherczeg, mihelyt a Morvaország védelmére szükséges intézkedéseket megtette.
A császáriak és szászok lipcsei veresége (1642 november) útat nyitott a svédeknek Csehországon át Morvába, hol már voltak támaszpontjaik, melyek közt Olmütz a legfontosabb.
Kremsier 1691 körűl.
König Frigyestől
Torstenson Rákóczy György erdélyi fejedelemmel a császár elleni közös háború ügyében alkudozásokat folytatott, melyeket 1643 ápril 24. befejezvén, Iglaun át Morvába nyomúlt. A svédek csakhamar urai lettek az ország egész délnyugati és éjszakkeleti részének, míg Gallas gróf, a császáriak új vezére, Csehországban nyomon követte a svédeket Brünn felé s azután lehetőleg lassan, minden összeütközést kerűlve Kojeteinnál ütött tábort. Zsoldosai valóságos csapássá váltak az országra nézve, melynek másik részében meg az ellenség hasonló módon gazdálkodott.
III. Ferdinánd császár (1637–1657) Nikolsburgba ment, de a kedvezőtlen körűlmények meghiúsították a tervezett országos hadi fölkelést. Bécsbe való visszatérte közben egy svéd portyázó csapat csaknem utolérte és majd elfogta, mert Torstenson Rákóczy csatlakozását várva, Brünn ellen nyomúlt, hová Gallas követte.
Brünn 1664 körűl.
Morvaországnak Comenius-féle térképén levő rajz után
De Brünn segélyt kapott, Rákóczy hadai nem érkeztek meg, a dánok betörtek a svédek német tartományaiba, s Torstenson sietve vonúlt Olmützön, Freudenthalon és Jägerndorfon át vissza. Gallas utána indúlt, Puchheim tábornok meg az ország keleti részeiben próbálta a svédek kezén levő helyeket, elsőben Olmützöt visszafoglalni. De a svédek megoltalmazták e helyeket, s e közben a morva oláhok eleséggel látták el őket, a miért keményen lakolniok kellett. Puchheim Vsetinben törvényt ült a „makacs eretnekek és lázadók” fölött s valami kétszázan kivégeztettek.
Az üldözöttek legnagyobb része Magyarországba menekűlt, hol 1644 január óta várták Rákóczynak a császár elleni támadását. Puchheim és Götz ekkor oda nyomúltak, Olmütz, Sternberg és Fulnek pedig a svédek kezében maradt. Időközben Torstenson megverte a dánokat, azután Gallast üldözte, ki seregének csak romjaival menekűlhetett Csehországba. Az 1645-iki tavaszi hadjáratot a svéd vezér a császáriakon Jankaunál (Beneschall közelében Csehországban) aratott győzelmével nyitván meg, nem volt többé császári had, mely útját Morvába s onnan tovább Bécsig elzárja. A veszély tetőpontjára hágott, mert Rákóczy, a svédek szövetségese, szintén hatalmas készülődéseket tett. A veszedelem minden felől tornyosúlt az országra: Iglau, Znaim, Nikolsburg, valamint Lundenburg és Göding az ellenség kezébe kerűltek. Május 4-én Torstenson Brünn előtt állt, hogy megvívja. Négy hónapig daczolt a város a svédek ágyútüzével, aknáival és dühös rohamaival. Don Louis Ratuit de Souches, a vitéz hugenotta, kinek érczemléke ma is ott áll a Szent Jakab templomában, volt a város parancsnoka, vitéz fegyvertársa, a skót Ogilvy (Oukleben) Jakab védte a Spielberget, s törekvéseiket kitartóan támogatták a város polgárai; a jezsuita gymnasium tanulóinak csapata szintén kitett magáért az utolsó és legveszedelmesebb rohamkor.
Olmütz 1664 körűl.
Morvaországnak Comenius-féle térképén levő rajz után
A Brünn számára kiadott császári kegyelemlevél magasztalja is a „férfias ellenállást, vitéz éberséget és kitartó hűséget, melylyel e veszedelem idején a maga és utódai halhatatlan dicsőségére, a maga s az összes örökös tartományok üdvére a világ előtt dicsővé és dicséretessé tette magát.”
A brünni kudarcz, a Bécs elleni sikertelen támadás, a Rákóczyba vetett remények meghiusúlta és testi betegség nagyon megviselték a svéd fővezért. Augusztus 23-án abban hagyta Brünn ostromát s Mistelbachba, Ausztriába vonúlt, hogy a császár készülődéseivel szemben csapatokkal lássa el Morvaország fontosabb helyeit. 1645 deczember 5-én pedig Wrangelnek adta át a főparancsnokságot. A romboló háború még a westpháli békéig (1648 október) elhuzódott, s Olmütz addig a svédeké maradt, noha Cirkendorfer, a hazafias tanácsnok és Mihály pater ismételve terveket próbáltak a svéd őrség ellen. Neustadt, Sternberg és Fulnek szintén svéd kézben maradtak, ellenben Iglau még 1647 végén megadta magát a császáriaknak.
A háború szörnyen elpusztította az országot. 63 várkastély, 22 nagyobb helység, s 330-nál több falu állt pusztán. Olmütz felettébb megviselt falai közt 242 félig és 236 egészen romban heverő ház volt. Az 1645-iki ostromban Brünn összes külvárosai elpusztúltak. Iglauban a 401 ház (1645–1647) közűl csak 189-nek volt lakója, a három külváros pedig romban hevert. Znaim teljesen elszegényedett s a pestistől is sokat szenvedett, mely állítólag 6.000 embert ragadott el. M.-Neustadt, Hradisch és Gaya szintén sokat beszélhettek az ínségről, mely az ország egy zugát sem kimélte meg. Ipar és kereskedés egészen pangott, Iglauban az egykor virágzó posztókészítő-ipar a legszánalmasabb sorsra jutott. De a városi ipar újra élénkűlni kezdett.
Brünn, mely 1636 óta a királyi törvényszék, s az újjá alakított országos kormány székhelye volt, 1642 óta az egyesített országos törvényszékek és telekkönyvek székhelye is lett, melyek eddig külön-külön ott és Olmützben működtek. Ezzel a város természetszerűen az ország tulajdonképeni fővárosává lett. Brünn városa a svéd háború iszonyaiból sulyosan megkárosítva, összelőtt várművekkel és puszta külvárosokkal kerűlvén ki, váltig sürgette, hogy a város bástyái kitágíttassanak s kapcsolatos egészszé köttessenek össze. Az volt a szándék, hogy míg a város belsejében zárdák, templomok, házak újra épülnek, a bástyák és külső művek a Spielbergen levő fellegvárral mint záró erőddel védőleg övezzék az egész várost. De még a nagy török- és tatárvész évében, 1663-ban is csak felében készűlt el az erődítés, sőt a következő század első felében szintén csak darabonként jutott befejezésre.
Olmütz 1650 tavaszáig maradt a svédek kezén. Mikor odahagyták s a császár által kinevezett új városi tanács megkezdte működését, megindúlt az építkezés is. A visszatérő jezsuiták új nevelőintézetet állítottak, a kapuczinusok 19 házat vásároltak s így nyerték klastrom- és templomépítésükhöz a telket és az anyagot. Az épülő polgárházak is szaporodtak, s közelből és távolból új bevándorlók siettek a városba. Az 1654-iki Brünn, Iglau és Znaim városokra is kiterjedő rendelet megengedte a puszta külvárosok újra építését, a mennyiben ez az erődítmények czéljaiba nem ütközik, 1655 szeptemberben pedig Morvaország két fő helyének megerősítése iránt történt intézkedés. Így nyerte Olmütz lassanként azt az alakot, melyet 1664-iki képe és a városházában levő 1674-iki festmény mutat.
A katholikus térítés 1650 óta ismét folytatta a hosszú háború által félbeszakított tevékenységét. A jezsuita rend olmützi főiskolája megint lendületnek indúlt. Zajtalanabb, de szerény czéljaiban hatásosabb volt a kegyesrendiek tevékenysége, mely rend útat talált a pártfogói által részére megnyitott városokba. Leipnik és Straznitz a kegyesrendi szerzetesek első telepei közé tartoztak. A Trebitschben levő tarka „eretnek-gyarmatot” szétugrasztották s a morva oláhokat, kik még 1649-ben is makacskodtak, megfékezték. De a papok hiánya még sokáig gátolta a gyökeres katholizálást. A titkos protestantismus számos helyen megmaradt, a mi szoros kapcsolatban volt a herrenhuti községek későbbi alakúlásával (1722).
Nyugalmasabbak volt Morvaország állapota I. Lipót korában (1657–1705), ámbár a mozgalmas, romboló esztendők akkor sem hiányoztak. 1663-ban a törökök és tatárok Olmützig és Brünnig portyáztak, földúlva a Thaya és Schwarzava vidékét s a hradischi kerületet. 1683 júliusban a rendek 1.700 főnyi gyalogságot és 850 lovast küldtek a Morva magyar partjára. Sobieski király lengyel segélyhada Morvaországon vonúlt a Dunához Bécs fölmentésére. Más részt Thököly kuruczai és török martalóczok rontottak az ország keleti részébe, mely alkalommal a neutitscheiniak derekasan támogatták a szorongatott frankstadtiakat.
A spanyol örökösödési háború szintén terheket rótt Morvára, melynek Magyarországgal határos részei sokat szenvedtek Rákóczy Ferencz fölkelése idején. I. József után csakhamar a dicsőséges törökverő háborúk következtek, melyekben morva csapatok is küzdöttek Savoyai Jenő zászlaja alatt. VI. Károly császár első sorban a pragmatica sanctió ügyét viselte szívén; az új örökösödési rendet Morvaország rendei 1720 október 17-én fogadták el.
A régi országház Brünnben.
Bernt Rudolftól
Még ebben is intették Morvaországot azok a változatos események, melyek Mária Terézia (1740–1780) trónraléptét követték, midőn Poroszország megindította az első sziléziai háborút s Franczia-, Bajor- és Szászországgal szövetkezett VI. Károly leánya utódlási s Ausztria hatalmi állása ellen, mire a bajor választó betört Csehországba s cseh királylyá koronáztatta magát. II. Frigyes legkiválóbb tábornoka, Schwerin, november elején Troppaun át keleti Morvaországba nyomúlt s két napi ostrom után Olmützöt megszállotta (1742 január 27). Másnap a porosz király az erődített városba érkezett, míg a szászok Iglaut szállották meg, Nikolsburg és Brünn környéke szintén az ellenség kezébe kerűlt, melynek garázdálkodását messze földön megérezték. A lotharingiai herczeg hadainak közeledése fölszabadította ugyan Iglaut, megmenté Brünnt az ostromzártól, a szövetségesek egyenetlensége pedig siettette az országból való kivonúlásukat. Olmützból is eltávozott az ellenség. Morvaország csak akkor lett ismét a háború színhelyévé, mikor az aacheni béke s Ausztria belső megszilárdulása után Poroszországgal új, elkeseredett küzdelem támadt.
1758 áprilisban II. Frigyes király betört keleti Morvaországba, hogy Olmützöt hatalmába ejtse. A város szabályszerű ostroma május 18-án kezdődött. A vár parancsnoka, Bieberstein táborszernagy, elszánt bizalommal vezette a védelmet, mert a császári fölmentő sereg Daun vezetése alatt Gewitschnél táborozott. A porosz ostromló seregben érzékenynyé vált az eleséghiány s a bautschi úton nagy szállítmányt vártak, melyet Zietlhen tábornoknak kellett fedeznie. De az Altliebe és Domstadtl közti szoros útban Siskovich és Laudon a poroszok hosszú kocsisorára rohantak s elfogták a szállítmányt. E veszteség pótolhatatlanná lett II. Frigyesre nézve, s minthogy Daun is előnyomúlt, az ellenség sietve távozott, s a július 2-iki bombázás és müraui ütközet után (július 7) keleti Morvaország ismét fölszabadúlt. Másnap Daun Olmütz előtt állt, melynek polgárait a császárné megdicséréssel és a városi czimer kibővítésével jutalmazta.
A hét-éves háború befejeztével az ország hosszú ideig a béke áldásait élvezhette. 1766-ban Mária Terézia uralkodó-társa, II. József megjelent a morva gyakorló táborban. 1769-ben Morván át vette útját Neissébe, hol a porosz király vendége volt. Mikor kocsin Brünnből Olmützbe ment, Rausnitznál (a brünni kerületben) az út közelében egy parasztot látott, a mint verejtékével munkálta szántóföldjét. A császár megállította kocsiját s az ekével egy barázdát vont a földben. Liechtenstein herczeg, a földesúr, az eseményt emléktáblával örökíté meg, melyen ez a latin fölírat van: „II. József császárnak, a boldogúlt Ferencz császár és Mária Terézia méltó fiának, midőn 1769 augusztus 19-én az egész szántáföldön végighajtotta az ekét s így a földmívelést mint az emberi nem táplálóját fölmagasztaltá, Morvaország rendéi egyhangú kívánságára állította az emléket Liechtenstein J. W. herczeg.” Magát az ekét a rendek brünni házában őrizték.
Egy évvel később (1770 augusztus 25) II. József Mährisch-Neustadtba útazott, hol II. Frigyes király viszonozta látogatását s hol a fenforgó nagy politikai kérdésekben megegyeztek. Nyolcz évvel később új háború, a bajor örökségért való küzdelem volt készülőben. 1778–79-ben Morvaországban 64.000 gyalog és 15.000 lovas gyűlt össze tartalék-sereggé, de a tescheni béke csakhamar véget vetett a háborúnak.
Báró Kübeck Károly Frigyes.
Egy „J. Kriehuber pinx, J. Krepp sc.” jegyű rézmetszet után.
Mária Terézia korába esik a birodalom újjá szervezése, a mi Morvaországra is kiterjedt. Még II. Ferdinánd elválasztotta a rendi jövedelmek kezelő hivatalát a cseh kamarától s a bécsi udvari kamarának rendelte alá. 1636-ban a politikai közigazgatás és a polgári igazságszolgáltatás számára hatóság alakíttatott. III. Ferdinánd alatt pedig 1642-ben Olmützból Brünnbe helyeztetett át, mely azóta a törvényszék és az országgyűlés rendes székhelye lett. I. Lipót alatt országos bizottság alakíttatott, melyben a három rend mindegyike négy-négy taggal volt képviselve, míg magában az országgyűlésben a harmadik rend, a királyi városi polgárság, ekkor is alárendelt szerepet vitt, a mit maga I. József is gáncsolt.
Morvaország közigazgatási szervezetében azonban csak Mária Terézia idején történtek gyökeres változások. Kerületi hivatalok alakíttattak, melyek székhelye Brünn, Olmütz, Znaim, Iglau, Prerau és Hradisch volt, s melyek a fejedelmi közigazgatást szilárd alapra fektették s az urbéri reformnak megadták legfontosabb támaszát. A királyi bíróság ettől fogva csak fölebbviteli hatóság lett, míg a közigazgatási ügyek és pénzügyi dolgok a „repraesentatióhoz és kamarákhoz” utasíttattak (1749), melyeket 1769-ben országos kormányszékké alakítottak át.
Az új közpolgári adórendszert, melynek alapja az ország kataszteri fölmérése volt, követte a jobbágyok helyzetének javítása, a robot megváltása, a miben a rendek buzgón közreműködtek. Mindez más olyan intézkedésekkel járt karöltve, melyek a mezőgazdaság, a kis- és gyáripar s a kereskedelem fölvirágoztatását tartották szem előtt. A jezsuita rend eltörlése (1773) a folyamatban levő közoktatási reformokkal esett egy időbe. Az olmützi egyetem 1778-ban Brünnbe költözött át, hol 1777 május 18-án püspökség állíttatott, míg az olmützi érseki rangot nyert.
II. József újításai (1780–1790) arra irányúltak, hogy összpontosítsák a közigazgatást, megszűntessék az országgyűlést és a rendi önkormányzatot, javítsák a parasztság helyzetét, eltöröljék a zárdákat s vallási és tanúlmányi alapokat létesítsenek, a protestansok és zsidók javára türelmi rendelet adatott ki, számos ember baráti intézményt teremtsenek s az oktatásügyet az utilitarizmus elvének szolgálatába helyezzék. Mindez intézkedések mélyre ható változásokat idéztek elő Morvaország állapotában. Az ország a közigazgatás tekintetében összeolvasztatott Osztrák-Sziléziával, de a főváros Brünn maradt. A kormányszék, fölebbviteli bíróság, törvényszék, kincstári tisztség, minden bizottság közös maradt mindkét tartományra, melyek immár csak egyet alkottak. Még Mária Terézia idején fölmerűlt az egyesítés eszméje, mert az egykori Sziléziából, mint a cseh korona birtokából, csupán Troppau-Jägerndorf és Teschen maradtak meg Ausztriának s a morva rendek mindig jogot tartottak Troppaura, mint Morvaország kiegészítő részére. Mikor II. József a protestansok javára kiadta a türelmi pátenst, e vallásnak több mint 70.000 híve lépett ki a homályból. A zárdák megszűntetése 33 férfi és 6 női klastromot érintett. 1785-ben nyílt meg a közkórház Brünnben; három évvel azelőtt a főiskola Brünnből visszavándorolt Olmützbe, de többé nem mint egyetem, hanem csak mint lyceum működött.
Kremsier 1842-ben.
Siegl Károlytól
József korába esik Brünnben a régi halpiaczon, a mai Domonkosok terén a XVII. század elején épült országháznak, cs. kir. katona ruharaktárrá való átalakítása, melyhez az eltörűlt Domonkos rendi szomszéd kolostor egy része is csatoltatott. 1784-ben a főkormányszék s az országos főhivatalok a Tamás-zárdában, a Renner-útcza éjszaki végén, helyeztettek el, melynek eddigi lakói, az Ágoston rendiek Ó-Brünn egykori apácza-klastromába költöztek át. Így keletkezett az új országház, melyben a fő kormányszék is székelt. A Ratuit-téren levő mostani díszes országház a jelenkorban épült, míg a kormányszék vagy helytartóság az egykori Tamás-klastrom összes helyiségeinek egyedűli birtokosa maradt.
II. Lipót (1790–92) megegyezésre lépett a rendekkel, mely bizonyos önállóságot biztosított nekik; de az államhatalom lényeges alapjait s felügyeleti jogát nem érintette. Fiára, Ferenczre, rendezett államot hagyott örökűl, de egyszersmind a franczia forradalommal való háborút is, mely a császár hosszas uralkodásának több mint két évtizedét elfoglalta. Morvaország mint a hadak útja, vagy a küzdelmek színhelye, gyakran szerepelt e háborúkban s 1792 óta a folytonos ujonczozások, pénzben és terményben kivánt szolgálmányok, a csapatok élelmezése sulyos terheket rótt reá.
A harmadik szövetséges háborúban (1805) Morvaország volt a döntés színhelye, hol Austerlitznél deczember 2-án véres csata vívatott. Mikor 1809-ben újra kitört Napoleonnal a háború s az osztrák sereg a wagrami harczmezőről (július 7) megkezdte a visszavonúlást azokon az útakon, melyek Ausztriát és Morvaországot összekötik, véres ütközetek folytak az osztrákokat üldöző francziákkal. Legnagyobb harcz Znaim falai alatt vívatott.
Mindkét korszakba esik egy férfiú élete és működése, ki szegényes, polgári helyzetből emelkedve ki, fényes jövőjét önmagának köszöni. Ez Kübeck Károly, a későbbi Kübau báró, ki 1780-ban Iglauban született s akkor lépett államszolgálatba, mikor Ausztria már háborúban állt Napoleonnal. Kübeck a monarchia pénzügyi és közgazdasági ügyeivel foglalkozott, csakhamar előkelő hivatalos és bizalmi állásokba emelkedett s a legnehezebb belügyi kérdések elintézésében vett részt. 1840-ben mint udvari kamarai elnök, a pénzügyi kormányzat élére lépett. 1848-ban leköszönt, de később visszatért a köztevékenység terére s 1855 szeptember 11-én, mint az akkori birodalmi tanács elnöke fejezte be közhasznú életét.
A napoleoni harczokat a béke hosszú korszaka követte, 1848 márcziusa Morvaországnak meghozta az alkotmányos vívmányokat, azután pedig a márczius utáni Ausztria válságait. Bécsből Morvaországba, Kremsierbe tétetett át a birodalmi gyűlés. Olmützben, hol 1848 október 4-ike óta Ferdinánd császár udvarát tartotta, történt deczember 2-án az az emlékezetes trónváltozás, melylyel I. Ferencz József ő felsége uralkodása kezdődött, s a mely Morvaországot is új állami fejlődés áramlatába terelte.
A Kopal Károly emléke Znaimban.
Charlemont Húgótól
Azokban a heves küzdelmekben, melyek 1848-ban és 1849-ben folytak, Morvaország fiai Ausztria zászlaja alatt harczoltak. A vitézek legvitézebbje volt Kopal Károly ezredes, ki 1788-ban Znaim egyik községében, Schidrowitzban született s Radeczky alatt a Santa luciai temetőt a 10. vadászzászlóaljjal hősiesen védte az ellenség nagyobb ereje ellen, a mivel döntőleg járúlt a nap sikeréhez (1848 május 6). Vicenzánál a Monte Berico elleni rohamban halálosan megsebesűlvén, június 17-én elhúnyt. Később, 1850 november havában Olmützben fejeztettek be azon tárgyalások, melyekben Poroszország Ausztria és Oroszország követelései előtt meghajolt.
Mikor a birodalom 1860 óta új, alkotmányos útra lépett, Morvaország képviselői a birodalmi tanácsban a legélénkebben részt vettek a nehéz kérdések megoldásában. Az országos és a községi képviseletek buzgólkodtak az új közigazgatási elvek végrehajtásában s mind annak megalkotásában, mit a kor s az állampolgári élet fokozódó szükségletei kívánnak.
Ausztria kettős háborújának válságos esztendeje (1866) Morvaországot azon befejező harczok színhelyévé tette, melyek a königgrätzi csatát követték, mikor az ország éjszakról délnek az osztrák éjszaki hadsereg s az utána nyomúló ellenség országútja lett. Nikolsburgban kezdődtek július 23-án ama tárgyalások, melyek azután, Prágában jutottak befejezésre, s melyeket a hosszú béke évei követtek. A császár negyven éves uralkodói jubileuma (1888) újolag bebizonyította, hogy a Habsburgok országai közt Morvaország, melynek czímerében a vörös és arany koczkájú sas díszlik, rendületlenűl megmaradt dynastikus érzelmeiben.
Az ország czímere az 1462-ki kiváltság-levélben.
Siegl Károlytól
