A népvándorlás kora. Pulszky Ferencztől
A népvándorlás kora.
Pulszky Ferencztől
Pulszky Ferencztől
Benczúr Gyulától
Hosszú volt a római császárság halálküzdelme; trónkövetelők harczai, a régi vallás kiirtása, az arianusok és katholikusok vitái, a birodalom felosztása fölemészték az életerőt, s ime most egy új nép jelent meg Európában a Fekete-tenger mellékén s a Duna mentében: a húnok, kik a góthokat magok elől tovább szorították nyugatra. Más fajhoz tartoztak ezek, mint a germánok, szlávok és rómaiak, s Attilában, Mundzuk fiában, oly államférfit nyertek királyúl, ki képes volt a legkülönbözőbb népeket kormánya alatt egyesíteni. Góth és gepida királyok elismerték felsőbbségét s gyarapították udvarának fényét, melynél Aëtiusnak, a rómaiak legjelesebb hadvezérének fia, Carpilio, hadi neveltetése végett időzött. Aëtius maga is ismerőse volt Attilának, kivel Rugilasnak, az elébbi hún királynak udvaránál barátkozott meg, midőn Attila nagybátyjánál elébb mint túsz, később mint száműzött töltött néhány évet.
Ostrogóthok, gepidák, alánok, rúgiak követték az idegen származású vezér zászlaját, mert bíztak szerencséjében s meghajoltak fejedelmi személyisége előtt. Fenn is tudta tekintélyét tartani. Attila minden körülményt felhasznált, mely személyes méltóságát népei előtt szilárdíthatta. Egy hún pásztor felásott egy kardot, melynek a földből kiálló hegye megsebezte volt legelő tehene lábát s e kardot különös, szokatlan alakja miatt a királyhoz vitte, ki azt mint a had-isten jelvényét s a mennyekből leejtett olyan ajándékát fogadta, mely a világ meghódítását jelenti. Olyan őskori bronz kard lehetett az, minőt most is sokszor, s nem is oly mélyen találunk a föld alatt. A népek ebben látták a világuralom jelvényét és zálogát, s romboló előnyomúlásuk csakugyan ellenállhatatlan volt. Elözönlötték az országokat, megtörték, kirabolták, elpusztították a városokat, mert a nomád pásztornépek nem szokták meg a városi életet, sátrakban vagy könnyű faházakban tanyáztak, nem érezték magukat jól a városok kőpalotáiban.
II. Theodosius, a keleti császár, félelmében ráállt, hogy évi adót fizessen a hún királynak s nehogy népei ezen megütközzenek, a birodalom vezérének nevezte ki, hogy az adó a hivatalos fizetés szinét viselje. A béke azonban nem tartott soká; megtörésére mindig találkozik ok annak, a ki keresi. Attila a Balkán félsziget egész szélességében elözönlötte népeivel a byzanti tartományokat, kirabolta és feldúlta a városokat, mígnem a császár a béke föltételeit elfogadta. Követséget is küldött Attilához, melynek egyik tagja, Priscus Rhetor, leirja a hún királynak a Tisza partján, körülbelől a mostani Szeged táján állott faházát, s a lakomát, melyen királyok ültek Attila asztalánál, dalosok énekelték tetteit s a vendégek arany kupákkal köszöntötték föl egymást. Az udvarnál keresztény és pogány, római polgár és ázsiai barbár vegyültek össze a germán törzsek képviselőivel.
Attila valóban világuralomról álmodott. A barbár népek, a mint előre haladott, mindenütt köréje sorakoztak. Elsőben is a nyugati birodalmat támadta meg, Gallia volt hadjáratának czélja. Utközben a türingiek és a frankok csatlakoztak hozzá, s pusztítva rontottak be a mostani Francziaországba, mire ürügyet a királyi házban fennálló viszály adott. Meroveust, Chlodvig király kisebbik fiát, Valentinianus császár pártolta, bátyjának ügyét pedig Attila karolta fel, ki most mint Valentinianus császár nővérének, Honoriának jegyese is fellépett, s osztályrészét követelte, mert az elkeseredett herczegasszony, a ki egy ballépése következtében csaknem fogoly volt a császári udvarnál, titkon gyűrűt küldött a hún királynak. Valentinianus visszautasította a barbár sógorságot, mire Attila pusztítani kezdte Galliát, feldúlta Metz városát és épen Orleanst ostromolta, midőn a római sereg közeledése Aëtius vezérlete alatt a várost az ostrom alól fölmentette. A visigóthok királyuknak és fiainak vezérlete alatt csatlakoztak a római vezérhez s a két roppant sereg a catalauni mezőségen ütközött össze.
Aëtius, a monzai diptichonról.
Fénykép után
A harcz elkeseredett volt s reggeltől estig tartott. Háromszázezerre teszik a holtak számát, köztük volt Theodorik, a visigóth király is. De a csata még sem volt döntő. Megakasztotta ugyan Attila előhaladását és rábirta őt, hogy vissza felé induljon, de a visigóthok is visszamentek a Pyrenékhez, Aëtius pedig és Meroveus nem merték bántani Attila király visszavonuló seregeit. A híresztelt római győzelem nem törte meg a hún királynak sem erejét, sem félelmetességét. Tavaszszal ismét követelte Honoria kezét és osztályrészét, betört Olaszországba, bevette és elpusztította Aquiléját s kirabolta és megsarczolta a felső-olaszországi városokat.
A keresztény legenda szerint Francziaországban Szent Lupus imája mentette meg Troyes városát, Szent Genovéva Párist és Szent Ányos Orleanst Attila dühétől, míg Italiában Nagy Leo pápa szónoklata és Valentinianus császár ajándékai engesztelték ki a hún királyt, hogy Rómának megkegyelmezzen s roppant prédájával visszatérjen a Tisza partjához. Itt 453-ban, épen nászéjjelén, szélütés érte Attilát s birodalma épen oly hamar szétbomlott, mint a mily hirtelen keletkezett, mert a barbár népek szövetségén alapult, melyeket csak egy nagy személyiség tekintélye tarthatott össze.
Midőn Attila fiai az örökség felett egymással harczba keveredtek, a germán törzsek az egymás közt dulakodó húnokra reá támadtak s visszaszoríták őket a Fekete-tengerhez. A gepidák maradtak az uralkodó nép a Dunáig, a régi római provinciát, Pannoniát pedig az ostrogóthok szállották meg.
Attila életpályája habár rövid, mégis oly fényes volt, hogy emléke kortársaira és utódaira maradandólag hatott; a latin népek „Isten ostorá”-nak nevezték s azt mesélték, hogy még a fű is kiszáradt ott, hová lova a lábát tette; a germán népek hőskölteményeiben ellenben a hún király személyisége méltósága által magaslik ki az őt környező hősök közűl.
A nagy-szent-miklósi arany lelet. Állítólag Attila kincse.
Ő Felsége régiségtárából. Dörre Tivadar rajzai.
Két évvel Attila halála után született a Dunánál tanyázó ostrogóthok közt Theodorik, a német hősköltemények legnépszerűbb alakja. A byzanti császár pénzzel és kincscsel fizette meg évenként az ostrogóthok barátságát, de a szomszédság folyvást alkalmat adott vitákra, határvillongásokra és háborúra. Theodorik, a mint atyja halála után az ostrogóthok trónjára lépett, betört a Balkán félszigetre s pusztította Macedoniát és Thraciát. A ravasz byzantiak békét kötöttek vele, kiengesztelték kincsekkel s figyelmét Olaszországra fordították, hogy a kincses országot szerezze vissza a byzanti császárnak. A terv megtetszett a királynak, ki egész népével végkép elhagyta Pannoniát, az Alpeseken keresztűl Olaszországba hatolt s a római császárság romjain góth királyságot alapított.
A gepida volt most az uralkodó nép a mai Magyarországnak a Dunától keletre eső részeiben, s nem kevésbbé veszedelmes szomszédja lett a keleti birodalomnak, mint elébb a góthok. Justinianus császár meghívta tehát a longobardokat, telepedjenek le Pannoniában, az avaroknak pedig, kik most jelentek meg először Európában, s földet kértek a császártól megtelepedésre, oda engedte az alsó Duna balpartját. Még előbb szláv népek is jöttek át a Kárpátokon s benépesíték az elpusztult országot. Némely erdélyi hegységek és folyók még most is szláv neveket viselnek, habár a népvándorlási idők krónikái nem említik az időt, melyben Erdélyt szlávok lakták volna.
A nagy-szent-miklósi arany lelet. Állítólag Attila kincse.
Ő Felsége régiségtárából. Dörre Tivadar rajzai.
A longobardok, gepidák és avarok nem maradhattak soká békében egymás mellett. A harcz először is a longobardok és gepidák közt ütött ki a Duna partjain. A csatában Alboin, a longobard királyfi, leszúrta a gepida király fiát s ezentul helyet követelt magának a hősök közt a királyi lakomákon apja asztalánál. Az öreg király azonban kijelentette, hogy ez csak akkor történhetik meg, ha idegen király övezi fel karddal germán módra. A bátor ifjú egyenesen a gepidák királyához, Kunimundhoz ment s megkérte, fegyverezze fel őt a germánok szokása szerint. A gepida király vendégszeretettel fogadta ellenségét, ki egyik fiát megölte volt; leültette asztalánál annak helyére, s midőn az elmaradhatatlan szóvita a longobard és gepida királyfiak közt már-már tettlegességekre vezetett, védelmébe vette vendég ellenét s fölfegyverezte germán szokás szerint, még pedig megölt fiának kardjával.
Alboin uralkodása alatt újra kiütött a háború a gepidák és longobardok közt; Alboinnal most az avarok egyesűltek a gepidák megsemmisítésére. A döntő csatában a két király találkozott; Alboin levágta Kunimundot s a győzelem után aranyba foglalt serleget készíttetett koponyájából, a megölt király leányát pedig, a szép Rosamundát feleségűl vette. Alboinnak és vitézeinek híre elterjedt mindenhová, s midőn Narsest, Justinianus császár hires vezérét, ki a góth birodalommak Olaszországban véget vetett volt II. Justinus alatt, a császárné méltatlanúl megsértette, ő hivta meg a longobardokat Olaszországba. A longobardok most mind kivándoroltak a Duna mellékéről, hol a gepidák hatalma meg volt törve, s ezentúl az avarok uralkodtak a Kárpátoktól a Dunáig, többnyire szlávok felett, s állandó birodalmat alapítottak, mely harmadfélszáz évig maradt fenn.
Baján volt az avarok első és legfélelmetesebb fejedelme, kinek harminczkét évi uralkodása alatt a byzanti császár évenkénti fényes ajándékokkal fékezte harczias szeszélyét. De a háború még sem volt mindig kikerűlhető, s az avarok nem egyszer törtek be Mősiába, Macedoniába, Thraciába s megsarczolták a vidéket, bár a várostromlás mesterségét soha sem tudták megtanúlni. Kegyetlenség, pusztítási vágy s megbízhatatlanság, mely az adott szó szentségét nem ismerte, jellemzi uralmukat. Kétszázezer fegyverfogható harczost tudtak kiállítani; a gepidák rabszolgáik voltak; hogy pedig legyenek földművelő jobbágyaik is, katonáik is a szűntelen harczokban, szlávokat telepítettek az országba.
Bajánt utolsó éveiben a szerencse elhagyta; Mauricius császár vezére, Priscus öt csatában verte meg az avarokat s a Tiszáig nyomúlt, de győzelmét nem értékesíthette, mert Mauricius megöletése s a byzanti viszályok visszaszólíták Priscust a fővárosba. Baján utódja ismét folytatta betöréseit a görög birodalomba, de Heraclius császár békét kötött vele s adófizetője lett, hogy a persa háborúra szabad kezet nyerjen. Az avar Khagán még kétszer levonúlt Byzanczig seregével, szövetkezett a persákkal, ostromolta a fővárost; de kénytelen volt visszavonúlni. Ekkor telepedtek be a horvátok a Száva és Dráva közé egész a tengerig, s a szerbek az Al-Duna jobb partjára.
Az avarok ezentúl békésebbek lettek, a bor, a jóllét és a kereskedés által elpuhítva. A szlávok feltámadtak ellenök, de ők azért még mindig félelmetes ellenei maradtak a szomszéd nemzeteknek és országoknak, míg végre a nyolczadik század végén több évig tartó írtó háborúban Nagy Károly és frankjai végkép legyőzték őket. Két oldalról, Bajor- és Olaszországból történt a támadás. Pipin, a császár fia, bevette az avarok erődítéseit, melyeket a krónikák avar gyűrűknek, ringeknek neveznek, s elszedte tőlök ama roppant arany és ezüst kincseket, melyeket harmadfél század alatt összeszereztek, s azokkal a birodalmában levő templomokat ajándékozta meg.
Pannoniai nőalak, dombormű a nemz. múzeumban.
Dörre Tivadartól
A történetirók följegyzései Magyarország népvándorlási koráról, s különösen az avarok uralmáról nagyon hiányosak; közigazgatásukról és műveltségökről hallgatnak; annál nevezetesebbek azon időből a kincs- és sírleletek, melyek e népek kultur-életéről tesznek tanúságot s azt mutatják, hogy ezek az úgy nevezett barbár népek nem voltak minden civilisatio nélkül.
A római uralom Pannoniában 400 évnél tovább tartott; a húnoké, ostrogóthoké, gepidáké és longobardoké együttesen valamivel tovább egy századnál; két és fél századig uralkodtak az avarok. Mind e különböző népek sok emléket hagytak magok után az országban; de a mit a rómaiak építettek, azt a népvándorlás harczai és rombolásai csaknem egészen tönkre tették. Míg nyugoton a római városok mostani elnevezésében még mindig reá ismerünk a régi névre, bizonyságáúl annak, hogy ezek egészen soha el nem pusztultak és lakóiktól egészen meg nem fosztattak: addig hazánkban csak Sziszek és Szerém nevében ismerünk rá Sisciára és Syrmiumra; valamennyi többi római város mostani neve tökéletesen eltér a régitől, a mi azt bizonyítja, hogy ezeknél még a hagyomány is megszakadt, hogy több emberöltőn át lakók nélkül, elpusztult állapotban maradtak s egészen új nemzet által épültek fel újra, mely még régi nevöket sem ismerte s így hézag támadt a hagyományban a régi és az új világ között. De ama népek, melyek a római műveltséget az utolsó nyomig eltörűlték s gyakran még az elébbi kor sírjait is kirabolták, még sem voltak műveletlen vadak. Egyéb emlékeket ugyan nem hagytak sírjaiknál, de a mit azokból felásunk, az elég világot vet e népek és idők kultur-életére. Lehetetlen ugyan megkülönböztetni a népvándorlás idejéből származó sírleletek nemzetiségi eredetét; de a kor műveltségének jellege egész Európában ugyanaz és sok tekintetben oly magas fokú, hogy kitűnő tudósok is byzanti ajándékoknak és hadi sarcznak nézték a sírok kincseinek kitűnőbb részét. Oly szép, oly fejlett technikáról tanúskodnak ez emlékek, hogy azoknak eredetét magasabb, meg nem szakított hagyományú műveltségnek akarták tulajdonítani; de, a mint e leletek folyvást szaporodtak, végre el kellett ismerni, hogy belföldi készítmények, nem pedig behozott idegen árúk.
A sírok ez időben majdnem mind sorosak. Az elégetés nyoma ezekben csak ritkán fordúl elő. A vázakat kelet-nyugoti irányban találjuk eltemetve, arczukkal a kelő nap felé fordítva. Az ékszereket a sötétvörös dalmatinnak (almandin) arany vagy ezüst rekeszekbe foglalása jellemzi; a keszthely-vidéki sírmezőkben, melyeket dr. Lipp Vilmos prémontrei kanonok ásott föl, rendszeresen előfordúl a fülbevalónak a római alaktól egészen eltérő formája, filigrán munkában, hol aranyból, hol ezüstből, hol bronzból, még pedig nagy mennyiségben, milyenek felső Olaszországban és Francziaországban is találhatók, de csak igen ritkán. Úgy látszik, hogy ez volt az ostrogóthok és longobardok első idejében az uralkodó női divat; a római stylus melltűvé változik át, a római és pannoniai fibula használata megszűnik, a korongfibula jő divatba, melyen a római traditio sokszor félre nem ismerhető.
A férfiaknál a csat jő általános használatba, tehát szűk ruha és bőr öv, bronzból, ezüstből és aranyból gazdagon kivert tagokkal és szijjvégekkel diszítve. Kard csak ritkán fordúl elő a halott mellett, s ha mégis van: az egyenes, két élű, hosszú; ellenben a tőr és a kés nem hiányzik soha az úri vázak mellől; a főnököknél a ló temettetett el urával, a kutya gyakran a nő mellett, a mókus a gyerekkel. Üveg csészéket is találunk az ily népvándorláskori sírokban s a nők nyakán üveg klárist. A római bronzpénzek, melyek e sírokban találtatnak s III. Valentinianusig nyúlnak vissza, bizonyítják, hogy itt a népvándorlás első korával van dolgunk, melynek ékszereit fogságba ejtett rómaiak is készíthették itten.
Azok a sírok, melyek a bennök talált byzanti aranyérmek nyomán már az avarok idejébe sorozhatók, még sokkal gazdagabbak. A női ékszerek többnyire aranyból készűltek, néha ezüstből; ha bronzból valók, gazdagon meg vannak aranyozva, sőt néha finom aranylemezzel be vannak vonva. A fülbevalók alakja most főleg a felfordított pyramis gyöngydiszszel, a fibula feje félkörű s golyócskákkal van körülvéve, a gyűrűk, karpereczek s nyaklánczok almandinokkal rakvák ki. A népvándorlás egész korszakában a szijjvégek és övcsatok diszítései nem sokat változnak, többnyire növényeket utánoznak vagy egyszerű szijjfonadékot; a griff, a madárfej és a sárkányfej is gyakran használtatott a diszítések motivumáúl. De mind e diszítések sokkal egyszerűbbek, józanabbak s kevésbbé bizarrok, mint azok, melyek a skandináv országokban fordúlnak elő. Jellemző ez időben a kengyelvas, mely most jelentkezik először Európában; a görögök és rómaiak nem ismerték; a húnok és avarok hozták be.
A mi a vallást illeti, a kereszténység többször tűnt fel a mai Magyarország területén. Már Marcus Aurelius seregében, melyet a quadok ellen vezetett, voltak keresztények, s ezek száma Constantinus császár ideje után folyvást szaporodott. Tertullianus tanúsága szerint a III. század elején már a sarmata, dák, germán és scytha népekhez is eljutott a kereszténység. A 325-ben tartott nicaeai zsinaton Domnus, „a pannoniai provincia püspöke” is részt vett. Az V. században Syrmiumban egy érsekség s több püspökség állott fönn. Épen ez időben különböző vándor népek költöztek be a birodalomba, melyek azonban lassan-lassan mind megtértek, de, minthogy germán észjárásuknak Arius tana tetszett, ők voltak a legmakacsabb ariánusok. Attila és az uralkodó hún faj nem vette fel a keresztséget, de az udvarnál a legnagyobb türelmesség uralkodott, keresztények és pogányok ugyanazon tálból ettek a fejedelem lakomáján. A germán népek kitakarodásával s az avar birodalom megalapításával a keresztény elem aláhanyatlott e földön. A szlávok, kik ez időben az országban mindinkább elszaporodtak, s az avaroknak Nagy Károly által történt legyőzetése után az ország szélein, a mai Horvátországban, Zalában s a nyugoti Kárpátok alján államokat is alapítottak, csak a IX. század vége felé hagyták el pogány hitüket, de az avarok közt már régebben megtaláljuk a kereszténység nyomait, sőt fejedelmök, Tudun, el is fogadta a keresztvizet, midőn Nagy Károly udvarába, Aachenbe ment s ott békét és szövetséget kötött; de ismét visszaesett a pogányságba, midőn látta, hogy nem nyer oltalmat ama szlávok ellen, kik felett az avarok az előtt uralkodtak, s kik most volt uraik felett uralkodni akartak.
Nem sok emlék hirdeti hazánkban a kereszténység ez első időszakát. A pécsi székesegyház kriptájának falfestményei még a hanyatló római időkből valók. A nemzeti múzeumban levő szegzárdi szép sarkophagot Apollo és Marsyas domborképe diszíti ugyan, de a benne talált üveg edény (vas diatretum) keresztény feliratú. Az avarkori ozorai leletben is fordúl elő arany kereszt. Szent Jeromos, a hires egyházi atya, ki a szent irást latinra fordította, pannoniai születésű volt, úgy szintén Szent Márton, Tours hires püspöke is; szóval hazánkban a kereszténység soha sem szűnt meg végképen.
Népvándorlás korabeli tárgyak a Magyar Nemzeti Múzeumból.
Nagy Lázártól
