III. Károly kora.
III. Károly kora.
1711 május 1-én a nagymajthényi mezőn a muzsika szólt, a zászlók lobogtak, a seregek háromszor tüzet adtak. Károlyi Sándor Pálffy János és 12.000 kurucz előtt hűséget esküdött I. József királynak és kihirdették a szatmári békekötést, mely – mondhatni negyven évi belháborúnak vetett véget. Rákóczy Ferencz Bercsényivel visszaútasítá a békejobbot. Jobb föltételeket remélt nyerhetni a külföldi hatalmak segélyével. Azonban csalódott és csalódását huszonnégy évi hontalan bujdosással fizette meg. Vigasztalójának csak a vallás maradt s ez híven elkisérte sírjáig. Törökországban, a Fekete-tenger partján, Rodostóban halt meg (1735 ápril 8), tíz évvel számkivetésében is hű társa, gr. Bercsényi Miklós után. Holttestét boldogúlt anyja, Zrinyi Ilona mellé, a galatai jezsuiták templomába temették.
A magyar urak közűl sem tetszett soknak a béke, kik a lefolyt zavarokban a király mellett állottak, szenvedtek és most boszúra törekedtek. De III. Károly, I. Józsefnek öcscse és utóda, békét akart. Haldokló bátyjának kivánsága, a helyes politika, arra bírták, hogy megerősítse és megtartsa a szatmári békét, mely tudta nélkűl köttetett. És ezzel megkezdte a békés fejlődés korszakát, a melyre a 185 év óta annyit hányatott nemzetnek oly igen nagy szüksége volt.
Magyar huszártiszt.
Luyken Gáspár németalföldi festő és rézmetsző munkája, mely Weigel Kristóf „Neue eröffnete Weltgallerie” (Nürnberg 1703) czímű képes könyvében jelent meg.
Kiterjedésre nézve a magyar birodalom 1711-ben alig különbözött a mostanitól. A mi még hiányzott belőle: az úgy nevezett „Bánság”-ot és a Szeremség egy részét néhány év múlva visszaszerezték Savoyai Jenő diadalmas fegyverei és a passarovitzi békekötés (1718). Mennyire más volt azonban minden egyéb! Az ország két egymástól nagyon különböző részből állott. Nem az volt a gazdagabb, műveltebb rész, melyet a természet tett azzá, hanem a melyet a török megkimélt. Erdély kapcsolt részeivel, a mostoha kárpátalji felföld, a Vágtól, Bakonytól, Balatontól nyugatra eső részek és a kis Horvátország, Stiria és Krajna szélén, szintén megfogyott, kiélt, elcsigázott föld volt annyi évszázados viszontagság után; de még sem pusztúlt el annyira, mint a nagy magyar Alföld s a Dunántúlnak és a Száva-Drávaköznek keleti részei. A Jászkúnságnak, Pestnek és Csongrádnak nagy magyar városai valahogy átélték ugyan a hódoltság szomorú korszakát; de a többi vidék, Debreczentől, Egertől, Vácztól délre, úgy szólván a teljes elpusztulás képét mutatta. Csak itt-ott maradt meg a régiből némi magyar lakosság, melyhez, mint láttuk, szerbek, és végre a karloviczi béke ideje táján a nagyobb helyeken egyes kisebb német telepek járultak. Eléggé jellemezzük a helyzetet, ha fölemlítjük, hogy 1715-ben az országos összeírás Pesten csak 188 házat talált, s ugyan ez idő tájt a kalocsai érsekségnek összes jövedelmét 2500 forintra becsűlték.
Magyar hajdu.
Weigel Kristóf „Neue eröffnete Weltgallerie”-jából.
A szegény ország azonban más tekintetben is hátramaradt az európai fejlődés mögött. Míg a magyar nemzet a XVI. és XVII. század folyamában lételéért küzdött, nyugoti Európában nagy változások állottak be. A renaissance hatása alatt megszületett az újabb állameszme és azzal kapcsolatosan, kisebb-nagyobb mértékben, a megfelelő újabb államszervezet. Francziaország járt e tekintetben elől, hol Colbert lángesze már a gazdasági életre is kiterjesztette figyelmét öntudatosan és rendszeresen. A középkor szűnőben volt, vagy már megszűnt Európaszerte; Magyarországon azonban még teljesen uralkodott. Abból kibontakozni, az országot alkotmányos módon az újabb államok keretébe illeszteni, ez volt most a feladat, melyhez Magyarországon nagy tűzzel fogtak hozzá, mert Erdélyben mintegy megcsontosodott a régi alkotmány; legfeljebb a katholicismus hódított tért, és a romjaiból – mint Karlsburg – fölépűlt Gyula-Fehérvárnak új erőssége mutatta szemmel láthatólag az időknek változását. Olyanforma volt némileg Magyarországon e kor, milyet 1790, 1827 és 1867 után látunk. Felölelte az organisatiónak, reformmunkálatoknak egész sorozatát: közgazdasági, jogi, főleg törvénykezési kérdéseket; s a 29 év (1711–1740), mely alatt III. Károly a magyar trónon ült, a három országgyűlés (1712/15, 1722/23, 1729), melyet alatta tartottak, habár kitűzött czéljainak csak legkisebb részét érte is el, még sem volt meddő az ország, a nemzet életére nézve. Sok intézménynek, melyek úgy szólván napjainkig, 1848-ig fennállottak, ekkor vetették meg alapját, és Magyarország, ha talán lényegileg még nem is, de formákra nézve nagy lépést tőn a nyugoti, modern államok szervezete felé.
Magyarország rendi ország volt és az maradt még ezen túl is majdnem másfél századig. Főpapok, főurak, nemesek és szabad kir. városok képezték a négy „status”-t, a nemzetet közjogi értelemben. A szabad királyi városok rende századok folytán alakúlt. Többnyire idegen ajkú, német, tót népök, politikai tekintetben nem sokat nyomott. Volt ugyan szava az országgyűlésen, de szavazatának nem volt sulya, és még később is gyakorlatilag valamennyi kir. város szavazata együtt csak annyit ért, mint egy vármegye szavazata. E városok nem is voltak tulajdonképen független status. Régi felfogás szerint a szent korona tulajdonát képezték, a királyi kamara felügyelete alatt állottak. Belső szervezetük általában véve egyforma volt. Egy tágasabb, rendesen száz emberből álló, választott, önmagát kiegészítő külső nagy tanács választá a tisztikart, közönségesen életfogytig. Törvénykezési tekintetben voltak személynöki és tárnoki városok, és e szerint a városi törvényszéktől polgári ügyekben a feljebbvitel vagy a személynöki, vagy a tárnokmesteri székhez, és a tárnokmesteri széktől az ország legfelsőbb bírói forumáig ment. E felosztásra nézve a Dráva nem képezett határt. Magyar és horvát szabad királyi városok közt e tekintetben nem volt különbség. A legrégibb, legtekintélyesebb városok a tárnokmester alá tartoztak. Buda, Pest, Kassa, Pozsony, Sopron, Zágráb tárnoki városok voltak. Debreczent, Szatmár-Németit és Szegedet 1715-ben vette föl e sorba a törvényhozás, míg a személynöki városok közt Lőcse, Varasd és a bányavárosok voltak nevezetesebbek.
A gyulafehérvári Károly-kapu III. Károly lovasszobrával.
Benczúr Bélától
A nemzet igazi ereje a nagy számú nemességben volt, melynek a főurak csak egyik tekintélyesebb, méltóságosabb, de a leglényegesebb jogokra nézve amattól nem különböző osztályát képezték. A vármegyékben, melyekre az ország legnagyobb része föl volt osztva, az ott lakó főpapok, főurak, nemesek közönsége (universitasa) már valóságos önkormányzattal bírt. Kezükben volt az állami kormányzásnak, közigazgatás- és igazságszolgáltatásnak legnagyobb része. A gyakorlat és szükség, meg egy-egy törvény már megállapította szervezetüket, a vármegyei szervezetet; III. Károly kora csak egyöntetűvé tette azt. A megye élén névleg a főispán állott, kinek törvény szerint a megye területén kellett volna lakni, de ez ritkán történt. Főteendője a tisztújítás vezetése volt, melyet most a törvény változatlanúl három-három évre határozott. A megyét tulajdonkép az alispán kormányozta, ő alatta voltak a szolgabírák esküdttársaikkal, a megye kiterjedéséhez és a szükséglethez képest kisebb-nagyobb számmal. A törvény meghatározta, hogy birtokos nemesekből kell őket választani, hogy a megyei földesuraktól semmi függésben ne legyenek. Az alispánra és szolgabírákra háromlott az igazságszolgáltatás nagy része is. Az alispán a szolgabíróval és esküdttel képezte az alispáni bíróságot; a szolgabíró esküdttársával itélt, még pedig, ha a felek választották, a megye egész területén, nemcsak járásában. Volt még a megyének törvényszéke is, sedriája, mely az alispán előlülése alatt meghívott táblabírákból alakúlt, időnként összeült és leginkább bűntető ügyekben itélt. A megye közönsége a maga összeségében a megyegyűlésen működött. A Károly-kori törvény meghatározta, hogy e gyűléseken minden nemes részt vehet, és hogy azokon jegyzőkönyvet kell vezetni és határozataikat partikularis gyűléseken nem szabad megdönteni. A szavazás módjára nézve meghagyta a régi szokást, ez pedig Verbőczy elve szerint az volt, hogy a szavazatok „non numerantur, sed ponderantur”, és nem a többség, hanem a pars potior és sanior az, a mely dönt; s ez elvnél fogva, mely a század egész folyamában megmaradt és csak újabb időben lőn megváltoztatva, az urak, a tekintélyesebb elemek határoztak; a nagyobb tömeg, a kis nemesség, a mennyiben megjelent, csak hozzájárult szavazatával.
A honlakosok legnagyobb része, a paraszt, a jobbágy földhöz tapadt, szegény, birtoktalan volt. Legtöbb ügyét a földesúr intézte el, vagy maga, vagy úriszékén, melynek bíráit ő állította össze. A paraszt vagy polgár majdnem egy századig még nem is perelhetett saját személyében nemes ember ellen, hanem helyette a megyei tiszti ügyésznek vagy városának kellett föllépni. Szép gondolat volt egyébiránt, de gyakorlatban nem mindig vált be, hogy a jobbágy gondviselője, urával szemben védője, ugyancsak az uraknak, a nemeseknek összesége: a vármegye volt.
Számtalan feladatának a vármegye tehetségéhez képest megfelelt. De a mit mindegyike tett, azt külön tette, mintha valamely külön, független kanton lett volna. Az ország szervezetének a szükséges egységet megadni, a közelből a törvények végrehajtására mindenütt felügyelni a királyi helytartótanácsnak lett volna feladata, mely főkormányszék, már mint rendes dicasterium, 1724 márczius 21-én kezdte meg működését Pozsonyban. Elmélet szerint a király képét viselte annak távollétében úgy, hogy ha a király az országba jött, működését csak annak külön felhatalmazásával folytathatta. Hatáskörébe tartozott a legtágasabb értelemben vett egész közigazgatás, még az egyenes adó ügye is, mert a kamara főközege, szintén Pozsonyban, csak a közvetett adózással s a kincstári javak igazgatásával foglalkozott. Elnöke, a király távollétében, mint királyi helytartó, a nádorispán volt. Tanácsosai közt képviselve kellett lenni a három országos rendnek: a főpapoknak, főuraknak és nemeseknek. Horvátországon kivűl, mely akkor még mindenben a bán közvetlen kormányzata alatt állott, az egész országra kiterjedő hatáskörétől sokat vártak, kivált a kereskedésre nézve, melyet akkor a mercantilismus szellemében a nemzeti gazdaság legfőbb forrásának tartottak. Sokat is tett, de a végrehajtás lefelé nem az ő kezében volt. Fölfelé pedig teljesen a kanczelláriától függött, melynek élén most először állott világi ember, gr. Illésházy Miklós, mert e, közvetlenűl a király oldala mellett levő főkormányszék a királyra a legnagyobb befolyást gyakorolhatta.
Az igazságszolgáltatást is rendezni törekedett a Károly-féle korszak. Ujra szervezte az ország legfőbb törvényszékét, a hétszemélyes táblát. Állandóvá tette a királyi táblát, mely eddig csak időnként, az octavalis bíróságokban működött, és a nemesekre nézve a legfontosabb birtokperekben, melyek az akkori értelemben vett valódi tulajdonjogot adták, első folyamodáskép ítélt. E két tábla együtt képezte a királyi Curiát, melyet a törvényhozás már ekkor, helyes tapintattal, az ország szívébe, Pestre helyezett, míg az ítélőmesterek vándor bíráskodása helyébe lépett kerületi táblák székhelyeivé, az 1723:31. törvényczikk szerint Kőszeg, Nagy-Szombat, Eperjes és Nagy-Várad, illetőleg, valamivel később a katholicismus terjesztése kedveért, Debreczen városa lőnek.
A modern államoknak – Angliát kivéve – egyik szükséges kellékévé vált az állandó hadsereg. A magyar törvényhozás 1715:8. törvényczikkében a régi nemesi fölkelésből, banderiumokból álló hadiszerkezet mellé szintén elfogadta az eszmét, arra elvileg költséget is ajánlott, de annak konkret megállapítását esetről esetre az országgyűlésnek tartá fenn. E pénzből a sereget kiállítani a király gondja volt. Rendszerint toborzás útján történt a csapatok kiegészítése. Ha ez nem volt elég, az ország bizonyos számú újonczot ajánlott meg, kiket a törvényhatóságokra kivetettek, és rendszerint, mint akkor tájt a világon mindenütt, mindenféle kapa-kaszakerülő, de a harczra alkalmas szilaj elemekből toborzottak, fogdostak össze örökös katonai szolgálatra. III. Károly végső éveiben a magyar sereg – a végvidéki, helyi katonaságon kivűl – a mostani 19. számú „Trónörökös”, 34. számú „Német Császár”, és az 51. számú gyalog és nyolcz huszárezredből állott, melyek közűl öt mai napig fennáll, és mint a mai 3., 4., 6., 8., 9. huszárezredek, kivált Ferdinánd-, Sándor-, Würtemberg-, Coburg-, Miklós-huszárok neve alatt halhatatlan nevet vívtak ki történetünkben.
Ugyane korszak volt az, mely lemondván a már-már kinálkozó alkalomról, hogy szabadon választhasson ismét királyt, útat nyitott a lotharingi herczegi háznak, a Budát visszavevő Károly herczeg utódainak, a magyar trónra. A nemzet 1687-ben elfogadta volt a Habsburg-ház német és spanyol fiágának örökösödési jogát a magyar koronára. De már 1711-ben III. Károly volt a családnak egyetlen férfitagja. Mint fiatal ember, még remélhetett fiutódot; de az a lehetőség is megvolt, hogy csak leányai lesznek, mint elhúnyt testvérének, I. Józsefnek és hogy a kormányzata alatt egyesűlt országok, külön-külön törvényeik szerint, mint az oldott kéve, széthullanak. Még III. Károly maga sem állapította meg végleg, mi történjék a monarchia együttlételének, a leányivadékok örökösödésének biztosítására, midőn a magyar korona területén erre nézve az első lépés megtörtént. Mikor a horvátországi rendek 1712 márcz. 9-én III. Károly első pozsonyi országgyűlésére követeket választottak: felállott a zágrábi püspök, a cseszneki báró Esterházy Imre, Dániel úrnak, a ki Kassát Rákóczy nevében védelmezte, unokatestvére, a hajdani pálos „frater Emericus”, – a ki, mint egy újkori alamizsnás Szt-János, milliókat költött a szegényekre, de a világi dolgokban is megállta helyét – és azt indítványozta, hogy a horvát rendek már most ismerjék el a Habsburg-ház leány-ágának örökösödési jogát, mit a magyarok és csehek is meg akarnak tenni. Legyen az övék az elsőség! És a tartománygyűlés el is fogadta az indítványt, melynek esetleges részleteiről, módjáról még fogalma sem volt. Még azt sem tudta, nem fognak-e a Habsburg-ház országai megoszlani, mint I. Ferdinánd halála után történt? s azért föltételűl kötötték ki, hogy az ő országukban az uralkodó háznak mindig azt a tagját illesse az örökösödés, ki Ausztrián kivűl még Stájerországban, Karinthiában és Krajnában is uralkodni fog.
Mária Terézia koronázási kardvágása.
Meytens festménye
Eredetije az Országos Történeti Képcsarnokban.
A pozsonyi országgyűlésen sokan restelték, hogy e fontos tárgy először a horvát tartománygyűlésen jött szóba: de maga Károly kijelenté a primásnak, az idegen származású Keresztély Ágost szász herczegnek, hogy semmit sem tudott a dologról, és az joggal mondhatta a magyaroknak, hogy ha a Felség a nőörökösödés iránt intézkedni akart volna, a magyar országgyűlésen tett volna ez iránt indítványt. Akaratának III. Károly csak egy évvel később adott határozott formát. 1713 ápril 13-án kelt a nagy fontosságú oklevél, mely mint családi törvény a leányági örökösödést és annak módozatait megállapítá és a Pragmatica Sanctio néven ismeretes. Ebben III. Károly kijelenté, hogy a kormánya alatt egyesűlt összes tartományok örök időre változatlanúl együtt maradjanak, és az uralkodás, ha fiúörököse nem marad, az elsőszülöttség rendje szerint mindig leányait és azok maradékait, ezek hiányában I. József leányait és utódjaikat, ezek után pedig I. Lipót leányainak utódjait illesse. Nem sietett azonban, hogy ez intézkedését Magyarország részéről is elfogadtassa. Az ügy a második, 1722-ben kezdődő országgyűlésére maradt, miután már Erdély, ugyancsak 1722 márczius 30-án, a Pragmatica Sanctiót elfogadta. A legelőbbkelő magyar főurak mindjárt eleve helyesléssel fogadták volt a tervet. Az alsóbb körökben is mindinkább elterjedt ez a felfogás úgy, hogy az országgyűlés megnyíltával a rendek már általában készek voltak a leányági örökösödést önként felajánlani a királynak. A tiszai megyéket leginkább Károlyi Sándor, Rákóczy utolsó hadvezére hangolta erre; az országgyűlésen pedig a rendek első ülésében Szluha Ferencz nádori itélőmester, Rákóczynak sokáig, még a szatmári béke után is híve, tette meg az indítványt (1722 június 30), melyet azonnal elfogadtak. A főrendek hozzájárúltak és az országgyűlés határozatát fényes küldöttség vitte hírűl Bécsbe, III. Károlynak a Favorita-palotába, a mai Theresianum épületébe. A követség tagjai közt volt: Csáky, Erdődy, Nádasdy, Pálffy, Draskovich, Zichy, Károlyi, Révay, Széchenyi, Esterházy, Forgách, Batthyány, Szirmay, Berényi, Balassa, Haller, és – mint megyei követek – Matyasovszky, Eötvös, Meszlényi, Kenessey és Boronkay. Gróf Csáky Imre bibornok és kalocsai érsek volt a szónok, ki beszédében kijelenté, hogy az ország hálából fogadja trónöröklőűl el a Habsburg-háznak leány-ágát; e háznak köszöni felszabadúlását a török iga alól, tőle reményli törvényeinek és szabadságának fenntartását. E gondolat vonúl keresztűl a törvényen is, mely a nemzet és király együttes akaratát megörökíté. Elfogadja a leányág örökösödését úgy, mint azt a Pragmatica Sanctio megállapítá; de biztosítja egyszersmind Magyarországot és kapcsolt részeit, hogy összes szabadságait híven meg fogják tartani az ausztriai ház jövendő örökösei.
III. Károly életének legfőbb gondja volt, hogy a Pragmatica Sanctiót Európával is elismertesse és biztosíttassa. De mikor 1740 október 20-án meghalt, leányára, a 23 éves Mária Teréziára, ki a Budát visszavevő Károly herczeg unokájának, a lotharingi herczegnek s később toscanai nagyherczegnek, Ferencznek lőn nejévé, sokkal kevesebb birtok maradt, mint a mennyi e rendelkezés megállapításakor volt. Nápolyt, Szicziliát és Lombardia némely részeit a spanyol Bourbonoknak és Szárdiniának kellett átengednie (1735). A passarovitzi béke vívmányait, a szerbiai, boszniai, oláhországi birtokokat pedig egy szerencsétlen török háború után, melybe Károly mint Oroszország szövetségese bonyolódott, a belgrádi béke (1739) vitte el, s utolsó éveiben még a pestis is végig járta az országot, mely egyedűl Budán két év alatt (1738–1740) hatezer embert szedett áldozatúl.
