A szlovének meséi, mondái és dalai. Scheinigg Jánostól
A szlovének meséi, mondái és dalai.
Scheinigg Jánostól
Scheinigg Jánostól
A karinthiai szlovének meséi tartalmukat tekintve semmiben sem különböznek a Karavankán túli fajrokonaik meséitől. A németek szomszédsága azonban, kiktől természetes határ nem választja el őket, valamint az elnémetesedésnek évszázadok óta előre haladó folyamata mégis hatással volt a szlovének hagyományos irodalmára annyiban, hogy sok olyan elem, mely Krajnában még elevenen él, itt már teljesen feledésbe ment (čatež, volkodlak), vagy legalább elhomályosúlt és csak töredékeiben maradt fönn (történeti népdal). Más felől némely elem helyét a német mesekincsből átvett rokon alakzatok foglalták el (a boszorkányok, Perchta).
A napregék mesélnek az „üveghegyről”, az üveg ember „három arany tollát” elhozó királyfiról; a napkirályfi elnyeri az arany vár arany királykisasszonyát, miután előszerezte „az élet vizét”, melynek az az ereje van, hogy egészségessé teszi a beteget és föltámasztja a halottat. Meglehetős nagy számúak az „elátkozott”, kigyóvá változtatott szűznek fölszabadításáról szóló mesék (Gradčenica, Sopotnica, Keutschach, Reifnitz, Sternberg). Közös bennök az a vonás, hogy a fölszabadító féltében megfutamodik s a megválás munkája dugába dől; egy magtörő holló egy diót ejt a földre, ebből diófa sarjad, melyből bölcsőt faragnak s az első gyermek, a kit e bölcsőben ringatnak, lesz a megváltó. A kígyó gyakran a gyémánt koronát viselő kigyókirálynő is egyúttal úgy, hogy a „Natterkrönlein”-ról szóló mese néha beleszövődik a varázs megtörésének a meséjébe.
A krajnai szlovének hagyományaival egybehangzó módon Karinthiában is élnek az ördögről szóló mesék (Sopotnica, Mária-Saal, Globasnica), továbbá a „gonosz mostohá”-ról, a „fehér kígyó”-ról szólók; aztán a János pap országa-féle mese (Schlaraffenland), a „Kurent”, a ki néha a holdvilágbeli ember is; a „Torklja”, az Alp, melyet itt „Truta-Morá”-nak mondanak; a „vedomec” (Kanal-völgy); a három paraszt, a kik közűl a két nagy-okosat a butának tartott harmadik rászedi; aztán a „vízi ember”, a ki az egész Rosenthalon végig a Dráva hullámaiban s a wörthi és klopeini tó mélységeiben él. A mogyorópálcza, mint bűvös vessző, a keddről és csütörtökről szóló kis mesében él (Rosenthal, Jaun-völgy).
Azon mesebeli alakok közé, melyeknek a német hatás szerzett a szlovéneknél polgárjogot, oda tartozik az „erdei ember” (Gorni mož), a „szilaj vadászat”, „Škopnjak”, „Škrat”, „Pehtra Baba”, mely kiszorította a szlovének téli gonosz szellemét, a „Jaga Babá”-t, de különösen a „salige Frauen”, a hogy itt a németek a jó indulatú boszorkányokat nevezik. A szlovén Rosenthalban „Žalik-Žené”-k a nevök, a Gail-völgyben fejér „Bele”- vagy „Častljive-Žené”-k, néha „Sibile-Prerokile”-k is. A „Žalik-Žené”-k magaslatokon, források mellékén, leginkább barlangokban és policé-knek nevezett sziklapárkányokon laknak. Meg tudják fejteni az álmot, előre tudják a jövendőt, s beleavatkoznak az emberi élet legnevezetesebb mozzanataiba: a születésbe, házasságba, elhalálozásba. Tanácscsal, szóval és tettel segítik meg a földmívelőt s áldással árasztják el háza táját. A Griffen, Hainburg és Trixen közti vidék, a Rosenthal felső és alsó része (Kočuha, Ostrova, Vrtin, Orel, a Pečnica melletti Tabor), a Sattnicz hegyláncza (Podgrad, Skrbina, Mária-Rain, Ludmansdorf, Kötmansdorf, Babja Cerkvica) a középpontjai, a „Žalik-Žené”-kről szóló meséknek.
Azon mesék közűl, melyek részint természeti tüneményeket, részint más jelenségeket akarnak a nép gyermeteg fölfogása szerint magyarázni, csak azokat említjük, melyek arról szólnak, hogy miért villámlik; miért viselnek a papok fekete harisnyát, s miért fekete a császári sas; miért kezdenek a madarak húsvétkor énekelni, s miért hagynak föl vele napfordúlatkor (Gail-völgy).
A legendaköltészet Karinthiában is fölötte termékeny vala. A Gail-völgy lakói csaknem minden egyes szentnek a tiszteletére tudnak valami legendaszerű éneket, melyet lakodalmak alkalmával el is énekelnek. Különösen kedvelt a Szent Oszvald, meg a vezeklő bűnös legendája.
A rendkivűl nagy számú helyi mondák között különös fölemlítést érdemel a Wörthi-tóról való. E tónak a fenekén pihen az a harang, mely akkor, mikor az orgonát a Mária-Saali templomnak eladták, magától leugrott a toronyból a habokba. Fönmaradt tavi mondák még a Lavant-völgyi Maria am See-ről s a Weidisch fölötti kis hegyi tóról szólók. Klagenfurtban és vidékén a mindenütt ismert sárkány-monda honos, mely mesebeli állat e tartományi fővárosnak a czímerében is megvan. Egyéb helyi mondák a Mária-Lutschari-i búcsújáróhely alapításáról, a dobrači vend templom s a viktringi diadalmi kolostor építéséről szólók. A szlovén tartományrészekben levő várakhoz szintén sok monda fűződik, melyeknek elemzéséből gyakran mythoszi alkotó részek fejlenek ki, így példáúl Prosnica várában a kegyes Hildegardról s a Pötschach melletti Leonstein várbeli „Herzwiese”-ről szólók; mind a kettőnek alapeszméje a féltékeny lovag, ki a tulajdon felesége fivérét öli meg. Régi koruk s romantikus színezetű elbeszélésekbe foglalt irodalmi földolgozásuk által kiválóak azok a mondák, melyeknek tárgya a szlovén betelepűlés első korszaka, annak fénye és a nemzeti önállóságnak a bajorokkal folytatott küzdelmekben történt elvesztése. Ezekben él még annak az emléke, hogy másként volt, jobb idő volt hajdan, és az a remény, hogy másként lesz, jobbra kell fordúlni mindennek megint. Samo király, Inko herczeg és lakomája, a lurnfeldi Magdolna-kápolna emelendők ki e nemben. Hemma is, a gurki székesegyház kegyes alapítója, él még a mondában és legendában. A „Venedigermandl”-ról szóló mondák különböző változatokban élnek még a Karavankák vidékén. E nevezet alatt azokat az aranykereső velenczei embereket értik, a kik hébe-hóba e vidékre jöttek, hogy kiaknázzák az aranytelepeket, melyek csupán ők ismertek. Az ily mondákban azokra az aranybányákra való emlékezet él, melyek hajdan gazdagon jövedelmeztek, de később gazdátlanságra jutottak.
A szlovén népmondák legnagyobb része a török betörések idejéből való. Semmi sem vésődött be oly mélyen e nép emlékezetébe, mint a török-járás. A Kanal-völgyben, a Rosenthalnak majd minden helységében, a Jaun-völgyben, az Eisenkappel körűl sok minden figyelemre méltó eseményt emlegetnek az inség és nyomor eme korszakából. Mintegy tömörítve maradt fönn a Rosenthalban St.-Jakobon az a törökkori monda, mely szerint a templom és a temető hősi védelem után bevétetett és szétromboltatott. Itt van a hazája annak a Serajnik Zalikának (Miklova Zala), a kit új asszony korában elraboltak a törökök s a ki hosszú fogság után megszökött; üldözték ugyan a pesjani-k, a féllábú mesés lények, a kiknek csak egy szemük volt a homlokuk közepén, de mégis eljutott hazájába épen azon a napon, a mikor a férje másodszor készűlt oltár elé lépni. A döntő pillanatban megismertette magát s a készűlő lakodalom a viszontlátásnak vált vidám ünnepévé.
A török háborúk nem kevéssé gazdagították a Mátyás király (Kralj Matjáž) mythoszi és történeti személye körűl alakúlt mondakört is annyival inkább, mivel Corvinus Mátyás hadai Karinthiában is csatáztak. Alsó-Karinthiában azt beszélik, hogy Kralj Matjáž a Fürstensteinon régi szokás szerint herczeggé avattatott s Karnburgban tartotta székhelyét. Oltalmazója volt az igazságnak, atyja a szegényeknek és gyámoltalanoknak. Csupa arany pénzeket veretett: „arany idő volt a Kralj Matjáž ideje”. Ő az uralkodó eszményképe, kinek kormánypálczája alatt különösen a földmívesnek volt jó dolga, s majd jó világ lesz megint; mert Kralj Matjáž nem halt meg: ott alszik a hatalmas Triglav (Három-fej) sziklában, vagy a Pečicában Karinthiában, vagy még jóval alább Magyarországon. A mikor szakálla körűlnőtte azt az asztalt, mely mellett társaival ül: megint megjön az ő ideje. Néha meg is jelenik az emberek előtt, mint példáúl ama karinthiai ember előtt megjelent, a ki Magyarországból egy szekér bort szállított haza. Kralj Matjáž megparancsolta a bámúló szekeresnek, hogy tekintsen be a válla fölött egy kis ablakon át egy házba. A szekeres egy tágas mezőt látott maga előtt tele fegyveres harczosokkal és fölszerszámozott lovakkal, de mindez modúlatlanúl állt, meg sem mocczant semmi. Ekkor Kralj Matjáž kivonta kardját félig a hüvelyéből s ime, az egész hadsereg megelevenűlt: a harczosok fegyverükhöz kaptak, a lovak fölvetették fejöket s toporzékoltak a lábaikkal. „Ez az én fekete seregem (črna vojska)”, mondá a hős; „nem tart már sokáig s én újra föltámadok. Langyos szellők fognak fújni s betöltik az embereket azzal az egy gondolattal, hogy oltalmazzák meg a régi szent hitet. Vén és fiatal, mind fegyvert ragad; a harcz véres lesz, de rövid”. Alsó-Karinthiában szájról-szájra jár az a mese, hogy a király barlangja előtt, a melyben alszik, karácsony estéjén egy zöldelő hársfa támad. Éjféltől egy óráig édes illatot árasztva virít, aztán elszárad. Szent György napján (tavasz kezdetén) fog a hős fölébredni s az elszáradt hársfára akasztja pajzsát, mire ez újra belombosodik. Ez lesz a jobb jövőnek csalhatatlan jele. Kralj Matjáž minden ellenséget legyőz, minden igazságtalanságot eltörűl a föld színéről s megveti alapját az aranyidőnek.
„Kralj Matjáž” lovag és a szekeres.
Zenišek Ferencztől
A szlovének népdala két csoportra oszlik. A korábbi időbelin úgy a tartalmat, mint az alakot tekintve, a szlovén népdalok közös jellege tapasztalható. Vagy egyházi ének, vagy legenda, melyekből Majár M. 1843-ban egy gyűjteményt adott ki; vagy epikai-történeti ének, mely a török időkből veszi tárgyát; vagy a házi életet tárgyazó lyrai dal. Megjegyzendő, hogy a régi népköltészet hanyatlása itt még inkább szembe ötlik, mint Krajnában. Mert, a mi túl a Karavankákon még teljes erejében díszlett és virágzott, Karinthiában csak töredékeiben maradt fönn, vagy prózává foszlott. Így példáúl Miklova Zala haza térése hajdan énekben volt előadva, ma már csak prózai elbeszélése található. Hasonlóképen a halottak lovaglása is. Legépebben fönmaradtak a hársfadalok.
A régi karinthiai népdalnak egy figyelemre méltó fajtája az úgy nevezett „Gebräuchelied”, mely még a pogány ünnepi kalendáriumból maradt fönn, de már keresztény színezetűvé alakult. A két napfordúló, meg a Szent György napja, mint tavasz kezdete vannak e dalokban jelezve; innen erednek a karácsonyi dalok – kolednice, – a Szent György dala és a „kres” (napfordúlati tűz) körűl énekelt dalok. Ez utóbbiaknak tartalma az, hogy egy, a kres-tűz körűl tánczoló árvaleányt (kresnica) elvisz egy királyfi, a ki a kilenczedik országból jött érte.
A népdalok elterjedését illetőleg figyelemre méltó jelenségre találunk. A Gail-völgy népének, a leggyöngébb néptöredéknek, de mely azért leghívebben megőrizte őseredeti szokásait és viseletét mind a mai napig, fölötte gazdag népdal-kincse van. Dalaiban sok az eredetiség; a régi balladának és románcznak a hazája a Gail völgye. Ehhez legközelebb a daltól zengő Rosenthal sorakozik, hol a természet oly bőven osztogatja a költői eret és a csengő hangot. A rosenthali fiú – a közmondásként – született énekes. Legkevesebb dala a Jaun-völgynek van, noha tömegesen lakik ott a szlovénség, közel 50.000 lélek, melyen még legkevésbbé látszik meg a német hatás.
A históriai ének elnémúlása után, hasonló körűlmények között, mint a szomszéd német lakosságnál, a népdalnak egy új neme fejlett ki, az, mely a négysoros (Vierzeiler) karinthiai dal név alatt világszerte ismeretes. Keletkezési helye és középpontja Klagenfurt és vidéke; onnan terjedt el a „Schnadahüpfel” a szlovénség közé.
A mi jellemzőt a német négysoros dalra mondtunk, szlovén ikertestvérére is áll. Ez is a pillanat szülöttje, a tánczterem a rendes szülőhelye, leginkább a szerelmi élet a tartalma. A mit a régi dal epikai terjengős modorban fest és elbeszél, azt a Schnadahüpfel epigrammai rövidséggel négy rövid sor szűk keretébe szorítja bele. Az ily dalocska csak kurtán jelez, körűlményes nem lehet. Hadd álljon itt a szlovén Schnadahüpfel jellemzésére néhány mutató:
Csak azt kérdeztem tőled:
„Mit érek veled?”
És mindjárt könnybe lábadt
Mind a két szemed.
„Mit érek veled?”
És mindjárt könnybe lábadt
Mind a két szemed.
„Én leszek, mondám,
A kedvesed!”
S a szíved mindjárt
Fölrepesett.
A kedvesed!”
S a szíved mindjárt
Fölrepesett.
Fehér papír sem kellett,
Fekete tinta sem:
Szívembe mégis be-
Írtam a kedvesem.
Fekete tinta sem:
Szívembe mégis be-
Írtam a kedvesem.
Imádkozz és könyörögj
Értem is, jó papom;
A mi más leánynak van,
Én is azt akarom.
Értem is, jó papom;
A mi más leánynak van,
Én is azt akarom.
Mit ácsorogsz ott künn
Az ablak alatt?
Bemenned a házba,
Tudod, nem szabad.
Az ablak alatt?
Bemenned a házba,
Tudod, nem szabad.
Csak a lajtorján kell
Ott jobbra fölhágnod,
Megmondják a macskák,
Hol hálnak a lányok.
Ott jobbra fölhágnod,
Megmondják a macskák,
Hol hálnak a lányok.
Égjen el a kamra,
Égjen égő lánggal,
Csak az ágy maradjon,
Melyben rózsám hálal.
Égjen égő lánggal,
Csak az ágy maradjon,
Melyben rózsám hálal.
Míg a négysoros dal szlovén szövege gyakran a németből ered, a dallamra nézve ellenkezőleg áll a dolog. A karinthiai német nótáknak gyakran szláv a dallamuk és nem egy melódia a szlovén népdaltól van kölcsönözve s német szövegre alkalmazva úgy, hogy ugyanarra a nótára egyaránt hangzanak német és szlovén népdalok a tartományon végig szívvidámítóan.
