A horvát irodalom történetének kiegészítése. Andrić Miklóstól, fordította Hodinka Antal
A horvát irodalom történetének kiegészítése.
Andrić Miklóstól, fordította Hodinka Antal
Andrić Miklóstól, fordította Hodinka Antal
A mint a politikai Horvátországról nem lehet teljes képet adni bölcsője, Dalmátország nélkül, szint úgy lehetetlen a horvát irodalom képét megrajzolni klasszikus időszaka, a dalmát-ragusai fénykor nélkül. Ez időszak legkiválóbb képviselői mind együtt vannak Bukovac „Dubravka” czímű festményén, melynek képét e műnek a művészetről szóló czikkénél közöljük.
A régi és az új horvát irodalom Isztria és Dalmáczia ismertetésénél már tárgyalva volt e munkában. Ezért itten megemlítve ez irodalom egységes voltát, arra kell szorítkoznunk, hogy az ottan elmondottakat Horvát-Szlavonországra való különös tekintettel kiegészítsük.
A régebbi horvát-dalmát írók (a XV-XVII. századokban) a ča- és a što-nyelvjárást használták, a horvát-szlavon írók ellenben a ča-, a što- és a kaj nyelvjárást, kiki a saját vidékeét.
A délszlávok szellemi életének összes nagyobb mozgalmai és eszméi: úgy a dalmát-ragusai patriciusok és költők bámúlatos működése, mint a XIX. században a zágrábi „illyrek” mindent felölelni akaró buzgalma századok óta a horvátoktól indúlnak ki. A hagyományos horvát-szerb irodalom gyöngyét, a nép költészetét is a dalmát irodalom kezdte legelébb följegyezgetni; Kačić-Miošić András horvát pap beútazta Boszniát és Dalmácziát népdalokat gyűjtögetve. Ebbeli tanúlmányának eredményei voltak népdal-alakban írott költeményei, melyeknek tárgyait jobbára a horvát és a szerb történetből vette. A szerb származású Karadžić-Stefanović Vuk későbbi fontos irodalmi tevékenysége is jórészt az ő ösztönzésének köszönhető.
A szláv (tulajdonkép görög) szertartás Czyrill és Methód útján éjszaki Pannoniából jutott a horvátokhoz. Szertartási könyveik idő folytán a katholikus egyház tanának megfelelő változtatáson mentek át, a mely művelet közben lassanként a glagol írásnak új alakja, a bolgárnak nevezett gömbölyű glagolicától elütő szögletes fajta állott elő. A bolgár keletről a czyrill írás is igen korán átterjedt a horvátokhoz, a kik azt a glagol írás mellett a bosnyák bukvica alakban a XVII. századig széltében használták. Ez idő óta ellenben a latin betűs írás jött mindinkább használatba.
Az az ó-szláv nyelv, a melyen az első szláv templomi könyvek voltak írva, nem egy a szláv nyelvek anyanyelvével, hanem csak testvére annak, a melyet minden horvát, szerb, bolgár és orosz fordítónak és másolónak előbb külön kellett megtanúlnia. Így aztán igen korán megesett, hogy ezek az orosz, horvát, stb. másolók és fordítók a saját nyelvükből kevertek egyes kifejezéseket ezen irodalmi nyelvbe.
A horvát eredetüket ilykép elárúló szláv nyelvemlékekben mindenekelőtt felötlik az ó-szláv orrhangok hiánya. On helyett u-t, en helyett tiszta e-t írnak. A ^ és b félhangon a horvát fordító nem tud eligazodni. A kettő közötti fínom különbséget a horvátok nem érezték, és meglehetős határozatlanúl is használták s többnyire csak az egyiket, vagy pedig a és e betűkkel helyettesítették őket. Az ó-szláv žd, št helyett dj-t (vagy j-t) és ć-t írtak, stb.
Ezeknek a horvát kézírati nyelvemlékeknek nagy része egyházi tartalmú; de, mert a glagol írás a templomon kivűl magánhasználatban is igen korán föllép, a horvát irodalomnak igen régi glagol írású jogi és történeti emlékei vannak. A Veglia szigeti (Statut otoka Krka, az 1388. évből) és a Poljicai szabályzatoknál régibb a híres Vinodoli szabályzat 1288-ból. Arra, hogy a horvát nyelvű oklevelek írásánál a királyi kanczelláriákban is használták a glagol írást, elég bizonyítékúl szolgálnak a Mátyás (1463) és I. Ferdinánd (1527) királyoktól aláírt oklevelek.
A középkori elbeszélések közűl igen sok forgott a horvátoknál közkézen, így Nagy Sándor históriája, Trója veszedelme, Szent Katalin legendája, a bölcs Akir tanítása, stb. Az alexandreist, mely a hagyományos horvát irodalomra némi hatással volt, nem a latinból és a németből vették át, mint a csehek és a lengyelek az ő regénysorozatukat, hanem a görögből.
A horvát templomi könyvek és – a melyen írattak – a glagol írás történetében a XIV. században jelentékeny fordúlat állott be. Károly morva őrgróf, a későbbi római császár, megkérte VI. Kelemen pápát, engedje meg, hogy Csehországban is szláv nyelven végezhessék az isteni tiszteletet. A pápa (1346-ban) bele is egyezett azzal a föltétellel, hogy az egész országban csak egyetlen egy helyen legyen szabad a misét szlávúl mondani. Károly fejedelem egy év múlva Prágában Csehország védszentjei: Jeromos, Czyrill, Methód, Adalbert és Prokop tiszteletére kolostort építtetett, a melynek szerzetesei az egész isteni tiszteletet szlávúl végezhették. A kolostor első lakói horvát eredetű glagolita benczések voltak, a kik magukkal vitték oda a horvát-szláv nyelvű templomi könyveket és szorgalmasan ápolták a horvát glagol írást. De a szláv isteni tisztelet csak rövid ideig tartott Csehországban. A szerzetesek kevéssel utóbb huszitákká lettek, és a kolostor s vele együtt a horvátszláv isteni tisztelet is megszűnt. Ezen cseh-horvát glagolitismus idejéből való az úgynevezett Texte du sacre glagol evangélium. Tudjuk, hogy a franczia királyok egy ideig erre az evangéliumra tették koronázási esküjöket Rheimsban. Lotharingiai Károly bibornok 1574-ben a rheimsi székesegyháznak ajándékozta e könyvet, a melyet részben (a czyrill betűket írottat) görögnek, részben (a glagol betűst) szyrusnak véltek. Mindenki szentnek tartotta, de senki sem tudta, micsoda nyelven van írva. Midőn aztán 1711-ben Nagy Péter czárnak mutatták, ő legott megismerte a czyrill írást, de a glagollal ő sem tudott boldogúlni. Az angol Hill ismerte föl először 1789-ben, hogy az tulajdonképen glagol írás. A forradalom idején leszakították gazdag kötését, magát az így kötés nélkül maradt könyvet pedig Napoleon, az első consul, parancsára a rheimsi városi könyvtárban helyezték el; 1843-ban Miklós czár költségén kevés számú példányban ki is adták.
A szláv isteni tisztelet a horvát glagolica révén a XIV. század vége felé a lengyeleknél is divott, bár rövid ideig. 1470-ben Krakóban még voltak horvát szerzetesek, de a prágaiak eltűntével ezeknek is nyoma veszett.
A XVI. században a reformáczióval a kaj-nyelvjárás lett a horvát irodalom nyelvévé. Az új tan némi lendűletet adott a horvát irodalomnak. A protestantismus már csak saját érdekében is fölkarolta a nemzeti nyelvet. Horvátországban a legfőbb méltóságok (köztük gróf Zrinyi György, a szigeti hős fia) elfogadták az új hitet. Gróf Zrinyi György protestáns könyvek terjesztésére saját birtokán, Nedelicen, majd (1570-ben) Varasdon nyomdát állított. Az itt nyomtatott horvát könyveket ča- és kaj-nyelvjárásban írták; de a jezsuita inkviziczió e könyvek legtöbbjét megsemmisítette.
György fia, gróf Zrinyi Péter horvát bán (szül. 1621 ., megh. 1671 ., Bécs-Újhelyben) különösen kitűnt mint horvát író. 1660-ban Velenczében kiadta horvátúl testvérének, gróf Zrinyi Miklósnak magyarúl írt művét, „Az adriai tenger szirénájá”-t. A horvát fordítás helyenként igen érdekes, mert a fordító az egészet a saját horvát szempontja szerint alakította át és ehhez képest sok helyet egészen átdolgozott. Péter gróf a horvátot vallja anyanyelvéűl és az előszóban kiemeli, hogy „néhai Zrinyi Miklós bán vitézi tetteit magyarból a mi horvát nyelvünkre ültette át” (da je dila vojničkoga bana nigdašnjega Zrinskoga Miklouša iz ugarskoga na harvacki naš jezik stumačil). Kiemeli a szigeti hős horvát származását, s a hol a magyar szöveg „a mi édes hazánkról” beszél, azt ő „obramba harvatska”-val fordítja. A magyar szöveg azon helyeit, a hol a szigetvári hős horvát daláról van szó („Némely horvát dávorit nagy torkkal kezdé”), az átdolgozó természetesen változatlanúl hagyta.
Gróf Zrinyi Miklós, a magyar költő is érezte horvát származását, bár, úgy látszik, távol állott a horvát-dalmát irodalomtól. Ručić Iván, Zágrábmegye alispánjához (1658-ban) írott egyik levelében azt mondja: „Ego mihi conscius aliter sum, etenim de genere me Croatum et quidem Zrinium esse scio”. (L. Győri tört. és rég. fűzetek, II. 3. 194. 1.)
Péter gróf neje, Frangepán Anna Katalin szintén írónő volt. 1640-ben Ozalj várában írt egy könyvet, a mely később „Putni tovarus” czímen Velenczében jelent meg egy 441 lapnyi kötetben. Fivére, Frangepán Kristóf, kit 1671 ápril 30-án Bécs-Újhelyben férjével együtt lefejeztek, „Kis kert” (Gartlic) czímmel egy kötet lyrai költeményt hagyott hátra kéziratban. E költemények, a melyek nagyobb része a börtönben íratott, az ifjú főúr meleg érzéséről és nagy műveltségéről tesznek tanúságot. Katalinon kivűl még más két Frangepán Katalint is ismer a horvát irodalomtörténet.
A mai Horvátország terűletén irodalommal foglalkozott papok, kanonokok, történetkedvelők és nyelvészkedők sokaságából a XVII. században különösen egy ember tűnt föl, a ki sokoldalú műveltségével és diplomácziai tehetségével nagy jelentőségre jutott. E férfiú Vitezović Pál (született 1650-ben Zenggben). Első tanúlmányait Belgiumban végezte, és 1681-ben már mint szülővárosa követe résztvett a soproni, országgyűlésen. A bécsi udvarnál szívesen látták szép latin költeményeiért és anagrammjaiért. 1687-ben állandóan Zágrábban telepedett meg s előbb udvari tanácsossá és Lika-Krbavamegye alispánjává, utóbb báróvá nevezték ki. Szülőföldjére visszatérve, irodalommal és közügyekkel foglalkozott. Teljes erővel hozzá fogott a horvát történet megírásához, és e czélból szorgalmasan gyűjtögette az anyagot. Mindenekelőtt a horvát nemesség czímertana és családtörténete érdekelte. 1696-ban jelent meg „Világkrónikája” (Kronika aliti spomen svega svieta vikov), a mely később több javított kiadást ért. Ez a mű tulajdonképen Vramec Antal (1578) zágrábi kanonok „Króniká”-jának a folytatása, azzal a különbséggel, hogy Vitezović művében a XVII. század telve van horvát történeti eseményekkel, míg Vramec ezekkel törődik legkevésbbé.
Vitezović legjelesebb költeménye az 1684-ben Bécsben nyomatott „Odilenje Sigetsko” (Sziget ostroma). Tárgyáúl ugyancsak Zrinyi Miklósnak, a Šubić nemzetségbeli bánnak és hadvezérnek hős tettei szolgálnak. A költemény négy részből áll. Az elsőben a személyesített Szigetvára beszéli „a horvát nőknek”; mi történt férjeikkel; a bán tanácsokat ád a fiának, hogyan éljen az ő halála után, a fiú pedig kéri az atyját, engedje meg, hogy vele mehessen a halálba. A második rész 15 elegiai hangúlatú lyrai énekből áll. A harmadikban, melynek czíme: „Putnik i jeka” (Az útas és a visszhang), az útas a visszhanggal Sziget elestéről beszél. A negyedik rész a keresztény és a török hősökről szóló emlékverseket tartalmaz. A költemény becse főleg a költőnek abban a czélzatos szándékában rejlik, hogy a latinizáló horvát társadalom közönyét a fényes múltra való hivatkozással megtörje. Vitezović ezen kivűl több kisebb-nagyobb történeti és szépirodalmi, úgy szintén nyelvészeti művet írt; ez utóbbiak között egy latin-horvát szótárt (Lexicon latinoillyricum) és egy horvát nyelvtant (Grammatica croatica). Ő az első nyelvészek egyike, a kik a horvát helyesírás egyszerűsítésére diakritikus betűket ajánlottak. Mig könyvnyomdájával Zágrábot horvát irodalmi központtá ohajtotta emelni: nyelvészeti műveivel és szótáraival egységes horvát irodalmi nyelvet iparkodott teremteni.
Ugyanazon században (1617) született a horvátországi Risnikben Križanić György, a ki száműzetésben halt meg Szibériában, de nem tudni mikor és hol? Római növendékpap korában a nyugati és a keleti egyház szétszakadása következtében külön vált szláv törzsek egyesítésére törekedett. A XVII. század közepe táján „Non erunt ultra duae gentes, nec dividentur in duo regna, sed fiet unum ovile et unus pastor” jeligével közrebocsátotta korszakot alkotó latin nyelvű művét a „Bibliotheca Schismaticorum universa”-t. E munkában lényegileg felölelte mindazt, a mit a keleti írók a pápaság ellen írtak. Rendkivűli jártasságot tanúsított benne az orosz irodalom terén, de egyúttal hatalmas ellenfeleket is szerzett vele magának. Messzeható terveket szőve, 1657-ben kivándorolt Oroszországba, a hol azt remélte kedvezőbb tért talál eszméinek megvalósítására. A szegény idealista nem is sejtette, minő csalódások érik. Egy évi ottlét után „eretnek tanok és veszedelmes egyházi újító tervek” miatt száműzték Szibériába. Tobolskban írta „De providentia Dei” czímű nevezetes munkáját és „Beszélgetések a politikáról” (1663) czímű fő művét, a mely csak nem rég jelent meg nyomtatásban. „Orosz nyelvtaná”-ban a horvátból és az oroszból az összes szlávok számára egy közös nyelvet akart teremteni.
A XVII. és XVIII. században a mai Horvátország terűletén nem is volt több Vitezovićhoz és Križanićhoz hasonló nagy író. A többiek, a kiket röviden fölemlítünk, megelégedtek egy-egy imakönyvnek, szótárnak, vagy latinúl írott történeti munkának az összeállításával.
A XVIII. század első felében a kaj-nyelvjárás horvátjainak irodalmi tevékenysége megcsappant. A horvát irodalomnak Dalmátországban ragyogó napja nem világította be Horvátországot. A régebbi irodalom itten önállóan fejlődött a nélkül, hogy a dalmát irodalmi mozgalom érintette volna, valamint a régi szlavon-horvát irodalom is az említett két testvér irodalomtól függetlenűl indúlt meg. De már a múlt század második felében kivűlről jött politikai események, a melyekben a horvát irodalom újjászületésének fő mozgató ereje volt, erős lendűletet adtak a horvát irodalomnak. Most is horvát papok állottak a mozgalom élére, mint a szellemi élet előharczosai. S a mint előbb semmi egyebet nem tettek a nép szellemi művelődésére, mint hogy imakönyveket és egyházi beszédeket írtak, másoltak és fordítottak: ép oly fáradhatatlanúl dolgoztak mostan közhasznú művek összeállításán, drámák és vígjátékok fordításán.
Nagy sikerrel buzgólkodtak ilyen irodalmi művek szerzésén többek között Mikloušić Tamás kanonok (1767–1833), Brezovački Titus szerzetes (1754–1804), Vrhovac és Alagović püspökök, továbbá Lovrenčić Jakab, Jandrić Mátyás, Imbrić Domokos és Kristijanović Ignácz, az utolsó kajkavi író (1796–1884). Vrhovac püspök 1813-ban köríratban szólította föl megyéje papjait, hogy gyűjtsék a régi könyveket és tanúlmányozzák a nép szokásait és nyelvét.
Katančić Péter Mátyás.
Bukovac Balázstól
Akkor még Zágrábnak nem levén színháza, műkedvelők játszották meghívott közönség előtt a püspöki papnöveldében és a nemesi konviktusban. E két „játékszín” darabjai közűl számos fordított és eredeti dráma maradt fönn. A „Grabancijaš djak”-ot és a „Lizimakuš”-t kivéve valamennyi erkölcsi irányú dráma. Vannak továbbá „Petrica Kerempuh” („Till Eulenspiegel”-féle) és „Robinson Crusoe” mintájára írott elbeszélések is, sőt a jobb írók Milton „Elveszett paradicsomá”-nak és Voltaire „Henriad”-jának a fordításával is próbálkoztak.
Az összes horvát vidékek közt Szlavonia lépett föl utolsónak az irodalom terén. A XVI. és XVII. században, mikor Dalmáczia irodalmi virágkorát élte, Szlavonia még a török iga alatt nyögött. A szlavoniai keresztényeknek ez időben roszabb dolguk volt, mint a keresztény bosnyákoknak, mert a török hadjáratok mindannyiszor Szlavonián át zajlottak le. Ezért a XVIII. századig ott irodalmi működésnek nyomát sem találjuk. A törökök kivonúlása után a népek végső elnyomorodása nehány írót támasztott, a kik tollal igyekeztek előmozdítani a nép művelődését. Itt is a nép között működő papok közűl kerűltek ki az írók, de szórványosan és szerényen jelentkező irodalmi termékeik minden magasabb eszmének híjával vannak. A legtöbb munka a népnek és a papságnak szánt ájtatos könyv. Igazi költészetből egy szikrányi nincs bennük. Mindaz, a mi nem templomi használatra volt szánva; alig haladja meg az alkalmi költemények színvonalát.
E korszak nevezetesbb írói között első sorban Kanižlić Antal pozsegai jezsuitát kell fölemlítenünk, a ki prózában és versben írott műveket hagyott hátra. Versei közűl az 1700-ban Bécsben kinyomatott „Szent Rozália” (Sveta Rožalija, panormitanska divica) czímű az egykorú ragusai jezsuita, Gjorgjić Ignácz „Bünbánó Magdolna keservei” költeménye mellé tehető. „A nagy keserv igazi köve” (Kamen pravi smutnje velike) czímű vallásbölcseleti prózai művében a Kelet és Nyugat nagy egyházi szakadásának okairól beszél. Ez az 1780-ban Eszéken nyomatott munka nyelvére és irályára nézve annak idején „opus Ciceronianae eloquentiae” hírében állott. Kortársa volt a valpói Katančić Péter Mátyás Ferencz-rendi szerzetes, a kinek tudás munkásságát a külföldön jobban ismerték, mint otthon. Előbb Eszéken és Zágrábban volt gymnasiumi tanár, 1795-ben a pesti egyetemre hítták meg a régiség-és éremtan tanáráúl. Tudományos műveit (De Istro eiusque adcolis commentatio, Orbis antiquus, etc.) latinúl írta. Verses művei közűl legjelesebbek idylli költeményei, melyek „Fructus autumnales in jugis Parnassi Pannonii maximam partem lecti” czímmel 1794-ben Zágrábban jelentek meg. A kötet első fele latin, másik fele horvát költeményeket tartalmaz. A horvát rész bevezetésében a horvát verstanról szól. Ezen kivűl lefordította a szentírást, és ez a legjelentékenyebb prózai műve.
A XVIII. század legnagyobb hatású írója Szlavoniában egy katonatiszt, Relković Antal Mátyás volt, a ki a közoktatásra irányzólag hatott (1732–1798). A hétéves háborúban mint osztrák tiszt fogságba esett, és fogságában irodalommal kezdett foglalkozni. 1761-ben Drezdában jelent meg „Satir ili divlji čovjek” („A satyr vagy a vadember”) czímű műve, a mely egyike a század népnyelven írt legkiválóbb verses munkáinak. Az íróban fölébred a honfiúi érzés, a midőn hátramaradt hazáját összehasonlítja az előrehaladt külfölddel, és oktató satirikus megjegyzésekben tör útat magának. A könyvnek rendkivűli sikere volt és Kačić művei mellett ma is kedvelt olvasmánya a népnek. A szerző vázolja benne a nép akkori szomorú állapotát, fölsorolja a tartomány szükségleteit, és ostorozza a törököktől átvett rosz szokásokat. Költői becse alig van e műnek, annál nagyobb az oktató értéke, mert tele van jól átgondolt józan tanácsokkal. Relković többi műveiben is ilyen gyakorlatias gondolkozású író, a kinek minden munkáját a közjóért való hevűlés hatja át. Ilyenek Aesopus és Pilpay meséinek fordításai, „Szlavon-német nyelvtana” és az „Institutio elementorum iuris naturalis” fordítása. Sőt még juhtenyésztésről és dohánytermesztésről is írt. Fia, Relković József is ezen irányban működött, verses gazdaságtanában (Kućnik) jó tanácsokat adva a szlavoniai földmívelőknek.
Relković Antal Mátyás.
Bukovac Balázstól
Relković „Satyr”-jának voltak ellenzői, de utánzói sem hiányzottak. Došen Vitus „Jeka od planine” („A Satyr-dalok visszhangja”) czímű művében védelmezi Relkovićot. Ugyanő 1768-ban írt „Aždaja sedmoglava” („A hétfejű sárkány”) czímű vallásos költeményében a hét halálos bűnről ad a népnek erkölcsi oktatást.
Szlavoniának XVIII. századbeli sok papi írója közűl még kettőt kell fölemlítenünk. Krmpotić József bécsi udvari káplán, főleg mint ünnepi és alkalmi versíró tűnt ki. 1788-ban „Put u Krim” (Útazás Krimbe) czímmel leírta Katalin czárnő és II. József császár krimi útazását. E műben a régebbi dalmát irodalom alapos ismerőjének mutatta magát. Pavić Imre Kačić modorában irt, kinek verseit le is fordította latinra. Mellettük egész sor dii minorum gentium működött.
Az e korra következő nagy irodalmi és politikai mozgalom folytán, a mely „illyr” nevezet alatt 1834-ben Zágrábban a horvátság újjászületésévé nőtte ki magát, megszűnt a horvát tartományok különállása, és a legkitűnőbb tehetségek egész tevékenysége az irodalmilag és politikailag egységgé forrott összes horvátság eszméje körül egyesűl.
Ez az újjászületés a legmélyrehatóbb irodalmi mozgalmak egyike Horvátországban, a mely a horvát műveltség legszebb virágait fakasztotta.
A magyar országgyűlés horvát tagjai részére Kušević József 1830-ban a horvát főnemesek nevében kalauzoló és útmutató könyvet írt „De municipalibus juribus et statutis regnorum Dalmatiae, Croatiae et Slavoniae” czímmel; a következő évben pedig megjelent az ifjú Štoos Pál „Kip domovine” („A haza képe” 1831-ben) czímű verse, melyben az akkori horvát állapotokat hazafias szavakkal festette.
Ekkor tűnt föl a későbbi, nagy mozgalom vezetője, Gáj Lajos (1809–1872). Még mint ifjú adta ki 1830-ban Pesten „A horvát-szlavon helyesírás rövid vázlata” czímű munkácskáját, a melylyel egy egységes horvát helyesírást igyekezett létrehozni. Tanúlt Bécsben, Gráczban és Pesten. Itt megismerkedett a magyar mozgalommal és személyes összeköttetésbe lépett Kollárral, a „Slávy dcera” költőjével. Részben tőle is vette nemzeti eszméinek irányát. Gráczban és Bécsben, a hol a horvát ifjúság zárt közgyűléseken hazaszeretetre buzdította egymást, szorgalmasan tanúlta a horvát történetet, minek utóbb politikai izgatásainál és művelődési törekvéseinél nagy hasznát vette.
Gróf Draskovics János, ama korban a legtekintélyesebb horvát főnemes (1770–1856), kezdetétől fogva támogatta ezt a hazafias mozgalmat. 1832-ben „Dissertation iliti Razgovor” czímű íratában Kušević példáját követve fölszólítja a pozsonyi országgyűlés horvát tagjait, hogy követeljék a horvát nyelv részére a magyarral való egyenlőséget. Abban az évben adott elő első izben horvát nyelvtant a zágrábi jogakadémián Smodek Mátyás. Gáj folyamodott a magyar-horvát helytartótanácshoz, engedje meg egy horvát lapnak a kiadását, s midőn kérését megtagadták, a lengyel nemzeti hymnus szövegére írta a „Još Hrvatska ni propala, dok mi živimo” czímű dalt, mely a horvát mozgalom marseillaise-évé lett. A lap eszméjéről nem tudott lemondani s egy kihallgatáson magától I. Ferencz királytól kérte újból az engedélyt. Így jelent meg 1835-ben a „Novine horvatske” politikai lap első száma, „Danica horvatska, slavonska i dalmatinska” czímű irodalmi melléklettel.
E lap a kaj nyelvjárást használta, de már az első számában voltak benne štokavi czikkek is. Gaj elejétől fogva érezte, hogy a kaj nyelvjárással, mely a horvát tartományok igen szűk körére szorítkozik, nem fogja az óhajtott hatást elérni. Ellenben a što nyelvjárás mellett belső erején és külső gazdagságán kivűl két ok is szólott. Először is ezzel a nyelvjárással élt a dalmát-ragusai irodalom, melyet a zágrábi írók már ismertek, és másodszor az összes horvátságnak kétharmad része és az összes szerbek, a kik Obradovićcsal és Karadžićcsal már ráléptek volt az irodalmi tevékenység terére, szintén ezt a nyelvjárást beszélték. Elvégre a zágrábi írók és hazafiak is elfogadták. Gáj, Rakovac, Štoos, Vukotinović, Blažek, Draskovics, Vraz, Zdenčaj és a többiek igyekeztek tiszta što nyelvjárásban írni és beszélni, a mely ez idő óta a horvátok és szerbek irodalmi nyelvévé lett.
Most még csak alkalmas nevet kellett adni ennek a nyelvnek és az egy és ugyanazon nép szétszórt ágainak. A horvát írók századok óta majd „dalmát”-nak, „ragusai”-nak, „bosnyák”-nak, majd ismét „szlavon”-nak, „horvát”-nak nevezték irodalmi nyelvüket. A zágrábiaknak érdekükben volt, hogy a keleti vallású szerbeket is megnyerjék a horvát egységnek, s ezért az ó-klasszikus „illyriai” és „illyr” elnevezést ajánlották. Azt hitték, ezzel véget vetnek a két törzs között fönnálló apró féltékenykedéseknek. Zágráb a délszláv törzsek fő helye lőn. Itt egyesűlt a tehetséges hazafiak, tudósok, költők és publicisták egész köre, a mi a városnak olyan fontosságot adott, hogy tekintélyben az akkori Prágával versenyzett.
1838-ban alakúlt az első „Čitaonica” (olvasó-egyesűlet), mely első elnöke, gróf Draskovics János alatt az összes későbbi horvát közintézetek és egyesűletek veteményes kertje volt. Itt született meg a horvát „Matica”, a Mezőgazdasági egyesűlet, a Tudományos egyesűlet, a Múzeum és a Nemzeti színház alapításának eszméje.
Ez a kor a honfi lelkesedés kora volt. Minden írni tudó hazafi azzal képzelődött, hogy ő költő, a ki pedig nem tudott költeni, nemzeti csatadalokat énekelt. Ezek a dalok voltak tulajdonképen a népmozgalom élesztői. A dilettáns verselőket csakhamar dilettáns zeneszerzők követték; a kik az egymást érő új ének szövegekre megfelelő dallamokat költöttek. A sok közűl csak Rusant, Livadićot, Padovecet és Lisinskit említjük, a kik bizonyos nagyságot értek el.
Gáj maga keveset irt. Ő inkább beszélni tudó kezdeményező és politikai vezető volt. Az a tudományos védelem, a hogy ő a maga „illyrismus”-át az ősidőktől kezdve egészen eddig a mozgalomig igazolni akarta, már magában véve bizonyos naivságot árúlt el. Egyik legnagyobb eredménye Gáj buzgólkodásának nehány régebbi dalmát költő műveinek kiadása volt, a mely az ő nyomdájában Zágrábban 1839-ben jelent meg. A régi horvát remekírók e fölélesztése határozott alapjáúl szolgált az irodalmi mozgalomnak.
A kezdet óta hozzá csatlakozott írókon kivűl, a kiket föntebb említettünk; lassan köréje gyűltek a következő évtizedek összes kitűnőségei: a két Mažuranić, Bogović, Nemčić és Trnski tehetséges költők, Demeter, a színi kritikus, Kukuljević, a történetíró, és sok mások.
A szlovén születésű Vraz Stanko (1820–1851) az első horvát kritikus, irodalomtörténetíró és egyike kora leggyöngédebb érzésű lyrikusainak. Ő is hozzászegődött az illyrismushoz, mert azt remélte, hogy ez által eszméi szélesebb körben elterjednek. 1840-ben megjelentek „Djulabije” czímű szerelmi dalai, 1841-ben „Glasi iz dubrave žeravinske” és 1845-ben „Gusle i tambura” czímű költeményei. Mint buzgó ethnographus és szenvedélyes népdalgyűjtő, 1842-ben Rakovacczal és Vukotinovićcsal megalapította az első horvát szemlét, a „Kolo”-t, mely a „Danica” mellett azon élénk irodalmi mozgalomnak legjobb folyóirata volt. Ugyancsak ő volt az első, a ki a nagyobbára hétköznapi kifejezésekkel élő ó-horvát költők szolgai utánzása ellen föllépett, és az üde frisseségű népköltészet tanúlmányozását sürgette.
Illyr írók hódolata Gundulić előtt.
Bukovac Balázstól
1840-ben adták elő az új horvát nemzeti színházban az első drámát, Kukuljević „Juran i Sofija” ját. Kukuljević Iván egyike volt az illyrismus legtevékenyebb híveinek, a ki egyre-másra irt drámákat, beszélyeket, költeményeket, valamint politikai és történeti értekezéseket. Mint politikai szónok a horvát tartományi gyűlésen különös hírre tett szert; indítványozta, hogy a latin helyett a horvát legyen a hivatalos nyelv. Mint történetíró alapította a „Délszláv történeti és régészeti egyesűlet”-et, a melynek elnöke volt, és rendezte a régi horvát írók kiadását. Azonkivűl kiadta a „Délszláv művészek jegyzékét” és Horvátország közjogi emlékeit (Jura regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae).
1846-ban megjelent Mažuranić Iván, a későbbi horvát bán hőskölteménye, a „Smrt Smail-Age Čengića”. Ezt a művet egyhangúlag az új horvát irodalom legnagyobb alkotásának mondják. A nagy tehetségű költő a horvát népdal szépségét és őseredetiségét igyekezett a remekművek klassziczitásával egyesíteni benne. A költemény, mint az eszményített népköltészet mesterműve, a legtöbb európai nyelvre le van fordítva. Mažuranić már előbb a klasszikus irályú költemények egész sorát bocsátotta volt közre. Azonkivűl befejezte Gundulić „Osmán”-ját, oly művészileg eltalálva az eredeti erejét, hogy ez a befejezés egy maga is a nagy költők sorába emelné őt.
Csupa véletlenségből Preradović Péter (1817–1872) is ugyanazon évben (1846-ban) adta ki „Prvenci” czímmel lyrai költeményei első gyűjteményét. Preradović azóta mindmáig kétségtelenűl első és legnépszerűbb költője Horvátországnak. Költeményeiben elmélkedik s erkölcsi mélységre törekszik. Erősen hisz az Istenben és a horvát nép jövőjében. Szerelmi dalait és hazafias verseit az egész országban széltében dalolják és szavalják. Fölemlítjük közűlök a „Putnik”-ot („A vándor”), a „Braća”-t („A testvérek”, a horvátok és szerbek viszálykodásának allegoriája) s a „Djed i unuk”-ot („A nagyapa és unoka”). Más darabjait, mint az „Óda a szlávokhoz”, a „Szláv Dioskurok”, „Istenhez”, „A halál”, stb., a művelt közönség és az írók mint ódákat magasztalják. Epikai költeményei között első helyen áll a „Prvi ljudi”, („Az első emberek”), a melyet némelyek Milton „Elveszett paradicsom”-ához hasonlítanak. Nehány bevégzetlen hőskölteménye is maradt.
A horvát nemzeti színház függönyének itt bemutatott képén együtt láthatók az illyr irodalom és művészet képviselői. A kép jelképileg ábrázolja az illyr irodalomnak a ragusai költészettel való kapcsát. Jobbfelől látszik Zágráb, balfelől Ragusa, középen Gundulić fogadja az illyr írók hódolatát.
Preradovićcsal egy időben működött barátja és katonabajtársa, Trnski Iván, az érdemes író és hazafi, kinek 80-ik születésnapját 1899-ben ünnepelték a horvátok. Trnski számtalan költeményeiben mindvégig a tanító irány híve maradt, még szerelmeséhez írt dalaiban is, ennek erényeit zengvén bennük, a melyekkel népe minden leányát föl szeretné ékesíteni. „Kriesnice” czímű legelterjedtebb költeménykötete kapóra jött a horvát középosztálynak épen abban az időben, a mikor ez a közönség vágyva vágyott könnyen érthető, melegséggel írt verses olvasmányra. Ezeken kivűl mesterileg lefordította Puskin „Onegin Eugen”-jét, Schiller „Harangdal”-át, Grillparzernek „A tenger és szerelem hullámai”-t, Shakespeare „Othello”-ját, stb.
Raćki Ferencz.
Bukovac Balázstól
Nehány bosnyák író: Martić Gergely, Jukić Ferencz és Nedić Márton is csatlakozott a horvát mozgalomhoz. Sőt Dalmácziában is voltak buzgó követői. Ellenben a keleti szerbeknél; a kik a tágkörű „illyr” eszméket nem akarták megérteni, úgy a mozgalom, mint a neve ellenzésre talált. Ezen és más politikai okokból abbahagyták tehát az „illyr” elnevezést; a horvátság az irodalmi mozgalom megindúlásával az egységes irodalmi nyelv megteremtésében úgyis elérte czélját.
A bekövetkezett s rövid ideig tartott politikai csalódások után az irodalomban örvendetes tudományos és szépirodalmi tevékenység fejlődött ki. Az „illyrek” novellisztikai kedvtelését és többé-kevésbbé képzelődő történetírásukat komoly munkásság váltotta föl.
Ez időben alapítják meg a „Délszláv tudományos és művészeti akadémiát” Zágrábban. De mielőtt ennek Strossmayertől 1861-ben megpendített eszméje megvalósúlt volna, Rački, Jagić és Torbar szerkesztésében megindúlt (1864) a „Književnik” czímű tudományos folyóírat. E főleg történeti és nyelvészeti kutatással foglalkozó szemle három évig folytatta működését a „Matica” költségén, míg 1867-ben megindúlt az akadémia tevékenysége.
A megalalúlt akadémia lelke Rački Ferencz lett (szül. 1829, megh. 1894), a ki lassanként a legkiválóbb szláv tudósok közé küzdötte föl magát. Még mint a római illyr káptalan tagja tanúlmányozta a vatikáni könyvtár kincseit s 1857-ben közrebocsátotta első nagyobb, Szent Czyrill és Methód működéséről írt művét. („Viek i djelovanje sv. Cyrilla i Methoda, slovjenskih apostolov” .) Ezután egész sereg munkát írt a horvát történelemről és a szláv őskorról, melyek a tudós világ tiszteletét szerezték meg számára. 1861-ben adta ki „A szláv írás” és „Töredékek a horvát jog köréből” czímű műveit, melyekre egymásután következtek „A horvát történelem forrásainak kritikai áttekintése”, „Délszláv mozgalom a XIV. század végén és a XV. elején”, „A délszlávok küzdelme állami függetlenségükért a IX. században” és sok más tanúlmánya. A délszláv akadémia „Rad” („A munka”) czímű kiadványában megjelent igen nagyszámú érdekes dolgozatait szinte lehetetlen egy rövid irodalomtörténeti ismertetés keretében kellőleg méltányolni. Rački Ferencz bizonyára a horvátnál nagyobb nemzet tudományos életében is előkelő helyet vívott volna ki magának.
Horvátország újabb irodalmának szintén ily kiváló munkása Rački egykori munkatársa és barátja, Jagić Vatroslav, udvari tanácsos és a szláv tudomány tanára a bécsi egyetemen. A horvát újjáébredés történeti évében 1835-ben, Varasdon született. Előbb Zágrábban volt tanár, majd Odesszában, Berlinben és Pétervárott, a honnét végre a Miklosich halálával megüresedett bécsi egyetemi tanári székre hívták meg. Ő is a nyelv- és régiségtudomány és az irodalomtörténet terén működött és működik. 1875-ben alapította Berlinben a nagy fontosságú „Archiv für slavische Philologie” czímű vállalatot. Korábban írt tanúlmányai, „Adatok a szláv népköltészet történetéhez”, „A troubadourok és az első horvát lyrikusok”, „A horvát nyelv fölújított magánhangzó rendszere”, stb., többnyire a „Književnik”-ben és a zágrábi akadémia kiadásában láttak napvilágot. 1867-ben jelent meg „A horvát és a szerb irodalom történeté”-nek első része, a másodikat az egyetemes szláv nyelvtudomány tanúlmányozásába merűlt tudós, sajnos, máig sem írta meg. Azóta írt dolgozatai, az „Archiv”-ban, nagy részük önálló művekűl, vagy a pétervári akadémia kiadványaiban jelentek meg. Jagić egyike a tudomány azon elsőrangú képviselőinek, a kiket a horvát nemzet adott az egyetemes tudományos világnak.
Daničić György.
Bukovac Balázstól
Račkival és Jagićcsal együtt Daničić fog a horvátoknak és a szerbeknek mindenkor vezércsillagúl szolgálni a magasabb tudományossághoz vezető úton. Danačić György (Gjuro) éveken át titkára volt a zágrábi akadémiának.
Nyelvtani és szótárirodalmi művei alapvetők. Ő kezdte meg a szerb-horvát nyelv nagy akadémiai szótárának kiadását, a melyet halála óta mind máig a ragusai Budmani Péter folytat.
A tudomány e három oszlopos tagjához egész csoport kitűnő tudós csatlakozik, a kik az ő kutatásaikat kiegészítették, kiszélesítették és mélyítették. E méltó munkatársak közűl csak a legjelesebbeket említjük föl. Ljúbić a velenczei levéltárak anyagát tette közzé; Mesić behatóan és források alapján dolgozta föl Horvátország történetét; Tkalčić elévűlhetetlen érdemeket szerzett Zágráb városa és a zágrábi érsekség történetével; Bulićnak európai hírneve van a régiségtudomány terén; a szellemes Nodilo behatóan tanúlmányozta a középkor kezdetét és a horvát-szerb mythologiát; Smičiklas egy horvát történeti kézikönyvet írt, rendezte az akadémia levéltárát és életrajzokat írt; Klaić, az éleselméjű polemista és a horvát történet alapos kutatója, földrajzi műveivel is föltűnt; Lopašić Radoslav gondos helyi történetíró. A nyelvtudósok és irodalomtörténetírók közűl is csak a nevezetesebbeket soroljuk föl: az úttörő Kurelacot; Vebert, a ki megkisérlette a horvát nyelvnek klasszikus alapon való rendszerezését; Pavićot, a ki a hangsulyról írt műveivel jeleskedett; Markovićot, az aesthetikust; Maretićet, Homeros fordítóját és jeles nyelvtudóst; végre a szellemes Šrepelt, a ki egyebek közt a latinúl írt horvátokat ismertette.
A tudomány egyéb ágaiban is nagy haladás történt az utolsó évtizedben. Brusina, a külföldön is jól ismert zoologus, Pilar, a nagy tekintélyű geologus, Torbar, Šloser-Kekovski, Vukovinović, Dvořák, a kitűnő physikus, Janeček, a jeles chemikus, az ifjabb nemzedék közűl pedig Domac, Kišpatić, Gorjánović, Mohorovičić, Damin, Langhofer és Hirc sikeresen művelték a természettudomány különböző ágait. A régiségtudománynak Brunšmid új lendűletet adott. A gazdag jogi irodalomból kiemelendők, a jogtörténet művelői közűl: Bogišić Boldizsár, a montenegrói polgári törvénykönyv szerzője, Brestjenski Sándor, Hanel Jaromir és Spevec Ferencz; a római jog terén kitűntek Spevec István, Malin Ivo és Strohal; a polgári jog terén Derenčin Marian, a ki kitűnő magyarázatot írt az általános polgári törvénykönyvhöz, továbbá Eggersdorfer Sándor, Košutić, Farkaš Lajos, Rusnov Adolf, Vojnović Kosta és Tomasić Miklós; a büntetőjog terén: Makanec Milán, Šilović József, Ružić Iván, Rojc Milán, Posilović István, Tauffer Emil, a ki főleg a fogház-rendszer javítását vitte keresztűl; Hinković Imre és Šilović s velük együtt Ogorelica Miklós és Rojc Antal a büntető törvény egyes kérdéseit fejtegették; Pliverić József tekintély az államjog terén, s korán elhalt tanítványa, Stefanić, nehány sokat igérő államjogi dolgozatot közölt; Smrekar Milan, Cuculić Milorad, Hoholac József a közigazgatási jogot művelik; Wagner Ignácz és mások a polgári törvénykezési jogot; Winter Vilmos, Vrbanić György és Ferencz a váltójog terén működnek; az utóbbi a kereskedelmi jogról is szép művet írt; Lorković Balázs és Tomasić közgazdaságtannal foglalkoznak; míg Marjanović Lukács és Belaj az egyházjog terén jeleskednek. A hittudósok között kitűnnek Kržan, Bujánović, Bauer, Krapac, Štiglić, Wimmer, Bošnjak és Iveković, a ki újabban nyelvészetre adta magát. Orvosi szakirodalom még nincsen; e téren Dežman és Lobmayer szereztek érdemeket népszerű írataikkal. A tanügy és nevelés gazdag irodalmának sok hivatott művelője van; a régebbi Filipović Iván és Stojanović Mijat mellett az ifjabbak közűl fölemlítjük a legjelesebbeket, ezek: Arnold György, Basariček, Kobali Milán, Golik Gyula, Trstenjak Davorin és az érdemes ifjúsági írónő, Jambrišak Mária. Kitűnő irodalomtörténeti és nyelvtudományi dolgozatokat írtak Zore, Maixner, Zima, Broz, Mušić, Milčetić, Scherzer, Šurmin, Tropsch, Florschütz, Bosanac és mások számosan.
Senoa Ágoston.
Bukovac Balázstól
1862 körűl már Šenoa Ágost (1838–1881) a legnépszerűbb horvát regényíró is föllépett. Ő nyitja meg az azóta szép számú szépirodalmi írók sorát. Alkotásainak változatossága egy személyben horvát Scott Walterré és a horvát tárczairodalom megteremtőjévé teszi őt. Senoa a horvát nemzeti színház dramaturgja és a Vienac-nak, Horvátország évtizedeken át legtekintélyesebb szépirodalmi lapjának a szerkesztője volt. Írt regényeket, költeményeket, drámákat, elbeszéléseket, tárczákát, s éles kritikát gyakorolt úgy Zágráb társadalmi állapotai, mint a horvát irodalmi újdonságok fölött. Legbecsesebb alkotásai történeti regényei, a melyekkel tágas körben keltett érzéket a hazai múlt iránt. Sajátos vonásai Šenoának erkölcsös és hazafias iránya, nyilvánvaló drámai ereje, jóizű humora; szokatlanúl erős jellemfestő képességé, gazdag képzelőtehetsége és gúnyolódó hangja, mind oly tulajdonságok, a melyeknél fogva íratai még sokáig vonzani fogják a horvát olvasó közönséget. Legismertebb regényei: a „Zlatarovo zlato”, „Diogenes”, „Prosjak Luka”, „Čuvaj se senjske ruke”, a „Karamfil s pjesnikova groba”, idegen nyelveken is megjelentek.
A halál ütötte ki a tollat a termékeny író kezéből, a ki, fájdalom, még a városi tanácsosi teendőket is kényszerűlt végezni. Ez állásában a földrengéskor megerőltette magát s ennek következtében húnyt el java férfi korában. Legjobb művét, „Kletva” czímű csonkán maradt nagy regényét, barátja és költőtársa, Tomić Jenő József (szül. 1845) fejezte be, a ki maga is a legtermékenyebb elbeszélők egyike. Nagy számú, örömest olvasott regényen kivűl nehány népdrámát is írt, melyek közűl kettő: a „Barun Franjo Trenk” és a „Pastorak”, a legnépszerűbb horvát népdrámák. Ő írta a „Lizinka”, a „Pan Twardowski” és a „Gospodje i husari” czímű eredeti operák szövegét, és a népszínház számára a külföldi irodalmak mesterműveinek egész sorozatát lefordította. Neje, Tomić Hermina, szintén jeles írónő.
Senoának és Tomićnak régibb munkatársa volt az elbeszélő irodalom terén Jurković Jankó ( 1827–1889), a kit Korajac Vilmos mellett (1839–1899) az első horvát humoristának és kitűnő stilisztának tartanak, a ki a népnyelv ősi szépségét művészi izléssel tudta párosítani. Jeles humorista Kramberger Ernő is.
Mint költő és bölcsészeti író tűnt föl 1870 körűl Marković Ferencz, jelenleg egyetemi tanár Az Elba melléki szlávok megható történetéből vett „Kohan i Vlasta” czímű romantikus eposzának magasztossága és „Karlo Drački”, „Zvonimir, kralj hrvatski”, „Benko Bot” czímű történeti drámáinak klasszikus tömörsége Markovićot a mai Horvátország legmélyebb elméjű költőjévé teszik.
A drámai költészet terén az új horvát irodalom igen nagy tevékenységet fejtett ki. A nemzeti színház érdemes első dramaturgja, Demeter Döme óta, a kinek „Teuta” czímű illyr szomorújátéka (1864) még ma is műsoron van, és a horvát színészet atyjától, Freudenreich Józseftől kezdve tekintélyes számú drámai író szentelte a színháznak írói tevékenységét. Már Freudenreich egész sorozat nemzetieskedő bohózaton kivűl 1857-ben megírta a legnépszerűbb drámát, a „Graničari”-kat, melyet az összes délszlávok ma is igen kedvelnek. Šenoa, Tomić és Jurković is írtak nehány színdarabot, mint ő előttük Kukuljević, Bogorić és Nemčić. A 80-as években Vončina Iván és Mažuranić Vladimir léptek föl drámáikkal, de darabjaik bizony csak könyvdrámák maradtak. Derenčin Marian, az ismert publicista és büntető jogtudós, szintén kisérletet tett mint drámaíró, s nehány jeles vígjátékot és drámai szatirát írt. Tőle való az első horvát veristikus dráma, a „Sliepčeva ljubav” is. Ő rajta kivűl a szintén tengerpartvidéki Kumičić Jenő szorgoskodott e téren, de művei mélyebb hatás nélkül maradtak. Az újabb színműírók közűl fölemlítjük Vojnović Ivót, Rorauer Gyulát, Miletić Istvánt (a nemzeti színház nagyérdemű volt intendánsát), Tresić-Pavičićet, a költőt, Tučić Sergius és Šenoa Ágost nagytehetségű fiát, Milánt. Tomić Herminán, az említett drámaírónőn kivűl legújabban Lucerna Kamilla és Fürst Ida mutattak föl drámaírói tehetséget.
Az említett Kumičić Jenő egy ideig bizonyos külön állást foglalt el a horvát irodalomban, a mennyiben mintegy húsz évvel ez előtt Zola stilű naturalista regényeivel mutatkozott be a horvátoknak. Ellenben utolsó nagy sikerű művében már csaknem romantikus modorban dolgozta föl a Zrinyi- és Frangepán-féle összeeskűvést. Bečić Ferdinánd a 70-es években romantikus színezetű, szintén igen olvasott író volt.
Ilijašević, Zahar, Vežić, Ciraki és Manojlović ugyanakkor költeményeikkel arattak általános elismerést. Zahar több közkedveltségnek örvendő elbeszélést is írt. E téren ő rajta kivűl a naturalista Kovačić Antal is figyelmet érdemel.
Fájdalom, e kor nagy tehetségű írói és költői közűl számosan, a kik már fényes jelét adták tehetségüknek, ifjan haltak el, ú. m.: Palmović András, Despot Iván, Vukelić László, Dežman Iván, Jorgovanić Rikhárd, Vončina Iván, Mrazović László és Tordinac Miklós.
A mai határozott egyéniségű horvát költők legjelesebbjei: Arnold György, a finom érzésű idealista; Hranilović Jován, a szemlélődő hazafias romantikus; az alaki szépségekben kitűnő Badalić Húgó, továbbá Harambasić Ágost, a hazafias lyrikus, az őserejű Tresić, s mindannyi közt a legtehetségesebb Kranjčević Szilvius. Ez ifjú nemzedék és a legifjabb közt Deželić Velimir, Veber Albert, Španić István, Milaković József, Velikanovič Izsó és Pogačić Milka állanak.
A zágrábi irodalmi központ köré sorakozó ifjú bosnyák költők között első helyen említendők Alaupović Tugomir, Stafić Oszmán bég és Mirza Savfet. A dalmaták közűl (Tresić mellett) Ostoić Máté, Begović Milán, Nazor Vladimir és Sirovica Dinko.
A modern realista irányú horvát elbeszélő irodalomban Gjalski Xav. Sándor álnév alatt ismeretes Babić Ljuba áll első helyen. Ő a megteremtője a lélektani és társadalmi regénynek a legújabb horvát irodalomban. „Pod starimi krovovi” czímű, a szó teljes értelmében modern művében az ő kedves Zagorjejéből vett bájos jelenetek mellett általános emberi kérdéseket fejtegetett, némi modern mysticismust és fatalismust vegyítve közéjük. Legsikerűltebb alkotása a századunk első felében élt, és a meg nem értett új idővel való küzdelemben tönkrejutott régi horvát kis nemességnek remek jellemzése. Gjalski mint minden elméleti műiskolának ellensége, a Horvátországba is átcsapó legújabb irány vezéréűl lépett föl. Több regénye és elbeszélése szintén le van fordítva nehány európai nyelvre.
Gjalskin kivűl nehány tehetséges elbeszélőt mutat föl a mai irodalom, a kik között Kozarac József, Leskovar Jankó és Novak Venczel említendők.
Kozarac sikerrel dolgozza föl a szlavoniai népélet társadalmi kérdéseit; tanácsokat adva a tapasztalt bajok orvoslására. Novak a tengerparti népéletet vázolja kiváló szeretettel, Leskovar mint a színezés és a lélektani elemzés mestere érdemel dicséretet. Vojnović Ivo, a drámaíró, az elbeszélés terén is kitűnt „Ksanta” czímű regényével és „Perom i olovkom” czímmel megjelent igen csinos beszélyeivel. Turgenjev „Levelei” modorában számos prózában írt költeményével előkelő helyet vívott ki magának az új horvát irodalomban Mažuranić Ferencz. Bourget műveihez hasonlítanak az ifjú Borotha Vladimir beszélyei és regényei, mint a női kedélyvilág finom megfigyelője ismeretes Truhelka Jagoda, a termékeny regényírónő.
A fölsoroltakon kivűl nehány író még hangúlatos vázlataival és helyes megfigyeléssel tett szert elismerésre, ú. m. Budisavljevič Bude, a kitűnő stiliszta, Trstenjak Davorin, Kokotović Miklós, Draženović József, Devčić Iván, Krčmarič Bogdán, Lovretić József, a kik mindannyian a népéletből merítik tárgyaikat s azért a szó szoros értelmében nemzetieskedőknek nevezhetők; továbbá kiemelendők Katalinić Jeretov, Car Emin Viktor, Ladanjski László, Matoš A. G., Domjanič Károly és Iskra István; a kinek rövid, szép, mély búskomorságú költeményei szintén elismerést érdemelnek. Az Oszman-Asis álnév alatt rejtőző két ifjú bosnyák író többnyire mohammedán földijeik belső életét vázolják.
A napi sajtó, mint mindenütt, becses erőket foglal le. A hivatással, bíró újságírók legjobb, fajához tartoztak Perkovič Iván, Miškatović József, Starčević Antal, a horvát függetlenségi párt vezére, Šulek Bogusláv és Zec Milos Miškatović különös érdemet szerzett Turgenjev regényeinek mesteri fordításaival, Šulek pedig népszerű könyveivel, minők „A horvát alkotmány”, „Jogaink” és „Népszerű vegytan”. Szerkesztett politikai lapokat és szakfolyóíratokat, és írt egy német-horvát szótárt, a mely ma is egyike a legjobbaknak. Noha roppant termékeny és sokoldalú volt, mégis minden műve derék és jó munka. Deželić György is érdemesen működött mint egy szépirodalmi lap szerkesztő-kiadója s általában mint lapszerkesztő. A jelenleg működő horvát újságírók és publicisták közt fölemlítendők: Folnegović Ferencz, Frank József, Derenčin Marian, Gjurković György, Hinković Imre; Ibler Jankó, Lovrenčić Márton, Mazzura Simon, Pazarić József, Politeo Dinko, Polić Márton, Rorauer Gyula, Ružić Iván, Vrbanić Ferencz és Zahar Iván. Horvátokon kivűl szerb és német lapok is jelennek meg az országban. A németek gyakran közlik a horvát irodalmi újdonságokat német fordításban. Szerkesztőik között különösen Granitz Ignácz, Souvan Ferencz, Dorotka Antal, Frank Vincze és Jakab s Pfeiffer Károly említendők.
Mint hajdan a byzanczi, majd az olasz és századunk első felében a német romantikus irodalom hatott a horvátok szellemi fejlődésére: úgy a legújabb időkben is Európa jelentékenyebb irodalmi áramlatai hatottak jó és rosz irányzataikkal a horvát irodalomra. A horvátoknak is vannak dekadenseik, symbolistáik, Tolstoj utánzóik, hellenistáik, erotikus pantheistáik, sőt egy nihilismusra hajló satanistájuk is. Mindezek a legifjabb nemzedéket képviselik; tőlük függ a horvát irodalom legközelebbi jövője. Természetesen előbb ki kell még forrniok s majd csak akkor tűnik ki, mi a maradandó egymást gyorsan követő műveikből.
